Kelet-Magyarország, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-26 / 122. szám
A könyv ünnepére Irin: 1 ekele Gvu.a József Allila-dijas író Első olyan írásom, melyet országos lap közlésre méltatott — majd harminc évvel ezelőtt, pataki diák koromban — egy ingerült „ol- vasólevél” volt Darvas Józsefhez: kié hát a könyv ünnepe? A Kis Újságban irt Darvas a könyvnapokról s megtetszhetett, amit írt, azért fordultam hozzá; döntsék el végre az illetékesek, kié legyen a könyvnap? Az irodalomé vagy a bestsellereké, a bőrkötéses ponyváé? Tulajdonképp az alkalmat keresem évről évre, hogy ezzel szembe nézhessek. Azokat az olvasókat keresem, diákokat is meg nem diákokat is, akiknek van hitük, indulatuk, bátorságuk. Minden új nemzedék talál igazítanjvalót a világon, és személy szerint mindenki talál, míg lélekben fiatal. A szomjúságot a szebbre, a jobbra, az igajabbra éppen a könyvek élesztik, hitem szerint, mindennél erősebben. Persze nemcsak harminc év. vei ezelőtt, de ma is: a java , jrod^lom. Az elégedetlenséget önmagunkkal és az örökölt világgal szemben, s a történelem leghatalmasabb — az atomkorban is leghatalmasabb! — energiafel- szabadítóját mindenekelőtt a betű hinti szét a világban, Annak az értéknek, melyet sok tízezer év óta összegyűjtött az ember — ha mérhető egyáltalán — nagyobbik felét a könyvtárakban tároljuk. Kezdünk élni is vele, társadalmi méretekben is. Az elmúlt évtizedek eredményei láttán tudok bizakodni, de lelkendezni aligha. A múlthoz mérten óriási lépés előre ez a huszonhárom esztendő, ám a lehetségesnél szembeszökően rövidebb. Túlontúl sok még nálunk a fehér folt a művelődés térképén; sok az unatkozó a szellem szomjúságát lőrével oltogató — fiatal, sok a begyöpösödött java- korú, a világtól elmaradt öreg; sok az üres járatú óra, nap, esztendő — bizony, még az üresjáratú élet is. öt megyében tizenöt találkozót vállaltam az idén — nem akarok jósolgatni. „Ostorozni” sem, a megszokott írói pózban; az ön- marcangolásra legalább any- nyira nincs okunk, mint az önelégültségre. Egy szűk rétegből sereggé nőtt az iroszolták nekünk: nemsokára, hiszen a háború már a végéhez közeledik. De a háború még egyre tartott, s a helyzet mindig rosszabb lett. Még ma is emlékszem a melasz szörnyű ízére, színére és szagára, de hiába, nem volt más, amivel a kávénkat megédesíthettük volna, Anyánk nagyon bátran viselkedett sosem láttuk sírni; esténként leült levelet írni apunak, s néha '■ánk bízta, hogy postára aduik. Pedig olyan kicsik vol- , unk, hogv csak a kerítésre .'•> aszva értük el a postaládát. Néha-néha apától is jött levél; vastag borítékban volt, melyet a tábori posta és a cenzorok bélyegzői tarkítottak. Anyánk olyankor olvasta el őket, amikor mi már ágyban voltunk. Csak a hátát ’áttuk, ahogv föléjük hajolt. Azután mesélt nekünk apuról, s egyszer elmondta, hogy megsebesült, kórházija került, majd azt, hogy nem is megy vissza többé a frontra, hanem a hadtáphoz kerül, Biztos, hogy nemsokára betoppan és rengeteg finom falatot hoz nekünk a hátizsákjában — most könnyebben hozzájuthat, hiszen ott van a hadtápnál. Emlékszem,-myám említette, hogv bizonyára hoz majd füstölt szalonnát, olyat, amit a hozzánk beszállásolt osztrák tisztektől kaptunk, s ami dalom baráti köre, s a legfiatalabb nemzedék betűéhsége is azzal bíztat, hogy tovább tart majd a gyarapodás. Az ünnepi könyvhetek funkciója mégsem nő együtt az olvasók táborával — sőt, mintha csökkenne inkább. Szükségszerű ez vajon? Való igaz: a szellemi csemegéből, közszükségleti cikké vált az irodalom. A mindennapi kenyér-irodalom, a köztereket immár egész évben megszálló Irodalom másfajta ünneplést kíván, 1 mint a kasztba szorított elődje. Ne állassuk persze ma gunkat, ma is csak a kisebb ség olvas még. A legújabb statisztikai felmérés szerint a felnőtt lakosságnak mintegy 60 százaléka egyáltalán nem olvas, és ezer olyan települése van az országnak, ahol — a tankönyveken kívül — úgyszólván nem vásárolnak könyvet. De még nagy múltú, népes városokban is arcunkba ásít olykor az unalom. Visszatérő gond: találkozunk-e csak néhány- nyal is azok közül, akik csiholói a tűznek; a szóra szomjas érdeklődőkkel — egyáltalán csak azokkal is, akik szeretnének velünk találkozni? Sok helyen nem jöttek még létre az élő-lüktető szellemi gócok, amelyekben értelmes tervekkel, egészséges tenni vágyással töltekezhetnek meg a tűz esiholói. Valamiképp szét- forgácsolódnak az erők. Mindezek tudatában mondom: réteg-ügyből mégiscsak országos ügy lett az irodalom. Bizonyosan ennek a ténynek nem vontuk le a következtetéseit eléggé, ha az elmúlt években annyian szóvá tették, hogy a könyvhét ellaposodik, s kiütköznek rajta az ötlettelenség, a kényszeredejtség jegyei. Lehet ezt jobban. Elég ha csak annyira tekintjük közügyünknek az irodalmat, amennyire máris az. Senki sem önmagából csiholja a tüzet — az iró sem önmagéból csihol. Hogy írásban, szóban nagyobb lánggal adhassa tovább, fogantaié légkörben, haladó, kezdő és leendő olvasóknak is, amit innen onnan szíve fókuszába gyűjtött — ehhez tegyük termékeny alkalommá az ünnepi könyvhetet akkoriban álmaink netovábbja volt. Ezután minden este úgy tértünk aludni, hogy magunk elé képzeltük apa roppant hátizsákját, telerakva illatos, ízes füstölt szalonnával. Mindenki azt mondta, hogy a háború már nem tarthat sokáig, de mi még mindig melasszal édesítettük üres kávénkat, és anyánk írogatta apának a leveleket. Más apukák már megérkeztek a frontokról, fakókék egyenruhában, s degeszre tömött hátizsákkal, melyben füstölt szalonna, konzerv és cukor lapult. Amikor iskolatársaink mindezzel eldicsekedtek, mi csak azt tudtuk válaszolni, hogy majd hazajön a miénk is, és az ő hátizsákja nagyobb lesz, mint akármelyiküké... A feleségem kis szünetet tartott a7 elbeszélésben, mintha önmagának is felidézné a képet, a csendes házét, ahol két kislány álmodozik a füstölt szalonnáról... — Végül megjött apánk — folytatta a feleségem. Egy szép napon váratlanul beállított, fakókék egyenruhában, és mielőtt megölelt volna bennünket, leeresztette hatalmas hátizsákját a sarokba. Aztán véget nem értek a csókok, ölelések. Apa ölbevett mindkettőnket. Dohány- és rumszagú volt, megengedte, hogy játszunk a mellét díszítő Kp,néz Zoltán: LElNY A VÍZPARTON Kö!csey-nap Nyíregyházán Ünnepi napra virrad vasárnap, május 26-án a Nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium Tizedszer tartják meg a Kölcsey-napot, az iskola névadójának ünnepét. Ezúttal egy másik Jubileum is csat'.rkoziV idén lesz százharminc éve hogy meghalt a megye nagy írója, politikusa, az iskola névadója, 1838-ban, negyvennyolc éves korában. Délelőtt tíz órakor ünnepi megemlékezést tartanak Köl- cseyről. Beszédet Hársfalvi Péter főiskolai docens mond. Ezután kerül sor a szintén hagyományos Kölcsey- pályázat díjainak átadására. Felavatják az iskola falán elhelyezett Kölcsey era lékművet, melynek rézdorp- borművét Margittal Jepő grafikusművész készítette el. Illyés Gyula: Vasúti söntcs, balladával A tömzsi kis gyári pohár magától is azt mondja: Csönd! a bortócsás asztalról fölemelve az őszülő sorompókezelő gyári tömzsi ujjai közt Nyúlva épp oly egyforma poharak!, épp oly egyforma ujjaikkal, a pályamunkások bólintanak, az épp oly egyforma szivükben. Itt van a csönd, s csöndnek is marad De oly nyílt: bárki beleszólhat, akár egy kertből hangzó operába. így folyik le hát szó nélkül a férfi-ünnepi beszéd, az egyedi nagy vallomás, a szóló ária: özvegy magányú féli ágyról, fűtetlen konyháig hava5 magányban, fűtetien fülről; szóról, mely szó fűtetlen. De a kiszolgálólány tovább síét, le-leguggolva az ablak előtt, hogy bejött-e már a hétvégi különvonat. Ifjúsága zsúfolt honában, kerengve küld egy mentegetődző mosolyt a lány a tartalékból, amely megmaradt vasárnaptól, testében bujdokolva, s ki kell, hogy tartson szombat estig, tisztára gyújthatóan. Ez is egy szólam. Míg a tömzsi poharakat lerakják, bólogatva szinte, az egyformán okos kezek. Megjelent a Szabolcsi Szemle idei 2. száma keresztekkel és medáliákkal, s mi szúrós arcához dörgöltük a miénket. Szóval, ez volt a mi apánk, no, lám, hát ilyen volt, ilyen szúrós arcú. Aztán egyszerre a hátizsák került érdeklődésünk középpontjába, s mintha álmainkból lépett volna elő, valóban nagyobb, s még duzzadtabb volt a többiekénél. Biztosra vettük, hogy teli van jó dolgokkal, s elsősorban füstölt szalonnával, de anyánk úgy látszik gondolkodni sem tudott az örömtől, mert ahelyett, hogy felnyitotta volna, tejlevest és kását adott vacsorára, mint máskor, s mi megettük, ahogy jó gyerekekhez illik. Időnkint lopva a hátizsákra pillantottunk, s amikor apa lefeküdt a belső szobában, s minket is ágyba parancsoltak. akkor sem tudtunk elaludni. Hozzányúlni azért mégsem mertünk, hisz tudtuk, hogy anyu nagvon megharagudna, ha hozzányúlnánk apa holmijához. De nem jött álom a szemünkre. Még akkor is csak színleltük az alvást, amikor anyu végül bejött a szobába a petróleumlámpával. A hátizsákra nézett, aztán ránk, meg akart bizonyosodni róla, hogy alszunk, majd nehezen, erőlködve felvette a hátizsákot és annak egész tartalmát az asztalra borította. Megrökönyödve és elhülve bámultunk. Az asztalon levelek halmazát láttuk, kötegeltben és egyesével, leveleket, és újabb leveleket, fehér, szürke és rózsaszín borítékokat, melyeken ott tarkállottak a tábori posta, meg a cenzorok bélyegzői, azokat a leveleket, amelyeket anyánk írt apának, s amelyek elborították az egész asztalt. És akkor életünkben először láttuk sírni az anyánkat. Eleinte halkan sírt, aztán rázkódni kezdett, nem tudott többé uralkodni magán. Ekkor lépett apa a szobába, méglátta a síró anyánkat az üres hátizsák fölött. Elszomorodott, anyánk meg csak sírt, és még a karjaiban sem vigasztalódott meg... A feleségem elhallgatott, és egyszerre mélységes csend támadt a szobában. Úgy tűnt, hogy egyikünk sem akarja megzavarni a síró asszony emlékét, akit otthagytunk örökre az üres hátizsák fölött. Végül a feleségem törte meg a csendet: — Látjátok, ti, férfiak milyen keveset értettek a világból. Nemcsak könnyeink okát nem sejtitek, hanem azt sem, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a viselkedéseteknek, milyen hálásak vagyunk egy mosolyért, egy mozdulatért... Fordította: Zilahi Judit — Ha szokás volna, hogy rangsort állapítsunk meg egy folyóirat különböző számai között, akkor a mostani Szemle bizonyára az eddigi legjobbak közé kerülne. Az idei 2. szám szinte az újságok frissességével hat, (nem az események időpontja, hanem a témák aktualitása szempontjából) Ugyanakkor írásainak nagytöbbsége mély, alaposan elemző. És mindenek fölött úgy szabolcsi, hogy nem válik partikulárissá. (Úgy hiszem nem fogják ezt az olvasók sem megcáfolni.) A Tanulmányok, cikkek rovatban két írás is foglalkozik napjaink égető problémáival, (Koncz Károly: Közéletünk demokratizmusa és a népfrontmozgalqm. Ordas Nándor: Közéleti forgácsok.) Ugyancsak ez a rovat ad helyet Beluszky Pál tudományos kutatónak, hogy megyénk sajátos települési formájával — a Móricz Zsigmond által is megírt — bokortanyákkal foglalkozzon. A „tanyakérdés'’ — írja a szerző — nemcsak a tanyák gyors felszámolásával oldható meg. Úgy tűnik, hogy Nyíregyháza esetében nincs szükség — és egyelőre a lehetőség is kevés — a tanyabokrok felszámolására. „A tudományos alapossággal megírt dolgozat nemcsak a múltat, hanem a bokortanyák jövőjét is elénk vetíti. Tatai Zoltán Szabolcs megye ipari fejlő- lesztésének távlatairól ír, Bartha István és Takács Lajos pedig a II. Tiszai Vízlépcső Szabolcs-Szatmár megyei vonatkozásait merte ti. „Az élő Marx” a címe Pokier György cikkének, mely a Hagyomány rovatot vezeti be, s a Tőke szerzőjének állít emléket születésének 150. évfordulóján. A rovat egyik tanulmánya a távolabbi múltba (Kovács Sándor Iván—Kulcsár Péter: Újabb adatok az 1632- es felső-magyarországi népi mozgalmak történetéhez) míg egy másik a közelmúltba (Németh Péterné: A közigazgatás újjászervezése Szabolcs megyében) vezet el bennünket. Különös figyelmet érdemel Ko- roknay Gyula tanulmánya, melyben a nagykállói megyeháza történetét, építészeti jellegzetességeit ismerteti, elemzi a szerző. Margócsy József a száz éve született neves filozófusnak és közéleti embernek a Nyíregyházi Kossuth Gimnázium egykori igazgatójának Krúdy Gyula tanárápak Vietórisz Józsefnek állít emléket Katona Béla az Irodalom, művészet rovatban nem kevésbé közérdekű témát boncol, mint „Szabolcs- Szatmár gondjai és a mai magyar irodalom." Baroía Mihály írásának címe: Párbeszéd az emberségről. A dialógus olvasásához talán nem árt tudni, Hogy az országban 30 e*er az állami gondozott gyermekek száma. Ma már kevesen tudják ki volt Kelen László. A pagykállói származású költő, akinek munkássága is Szabolcshoz kapcsolódik, 1944-ben halt mártírhalált Munkásságát Bodor Sándor tárta fel, s teszi most közzé. A rovatban két Kelen verset is olvashatunk, és Balázs Árpád készülő regényének részletét (Málécipó és harminckét mázsa jonatán.) Hau- lisch Lenke Csiky Tibort mutatja be, azt a fiatal szobrászt aki nemrég származott el a megyéből. Olvashatunk még a Szemlében a Magyar Rádió ibrányi iro- dalmi estjéről, (Pallói János) Idegenforgalmi Hivatalunk propagandatevékenységéről, (K uknyá János) egy megyei matematikai kiadványról, (Lakatos István) és Molnár Mátyás hírül adja, hogy megalakult a Vay Adám Múseurp Baráti Köre. örvendetes, hogy folyóiratunk az utóbbi időben figyelemmel kíséri a Szovjetunió Kárpátontúli területének irodalmi, művészeti életét is. Ezúttal egy fiatal költő, Györke Zoltán „Homokszemek” c. kötetéről olvashatunk kritikát. (M. Oberländer Erzsébet) Püt ki Tibor képei mellett örömmel láttuk a Beregszászon élő Horváth Anna képző művész alkotásait is, Jó lett volna, ha legalább néhány sort szentel a folyóirat a neves szobrásznak, kerámi- kusnak, aki nemcsak a Szovjetunió Képzőművészeti Szövetségének tagja, ha nem ismert közéleti embet is. No, de ami késik, nem múlik! Gyarmati Béla
