Kelet-Magyarország, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-21 / 93. szám
Szabolcs-szatmári tói a kon FI iszaeszlár SOLTÉSZ ALBERT GRAFIKÁJA Valamikor a tutaj volt az egyetlen közlekedési eszköz, amin meg lehetett közelíteni a falut. Víz ölelte át minden oldalról. A víz jelentette itt az életet és a pusztulást is. Épített és romba döntött. „A sárból készül; házak egymás után omlottak össze, kártyavár módjára'’ — emlékezett az idős Ardai Miklós, aki még ófaluban járt iskolába, ötéves volt az 1888-as nagy árvízkor. amikor a régi települést teljesen elsöpörte az ár. Tiszaeszlár új, védettebb helyen épült fel. Hol vannak már a sárfalu házak? Falukutatók fényképes mappáiban, szakdolgozatokban. Mert, ha valahol kimeríthetetlen bánya a község történelme, Itt az. Akárhová lép az ember, vagy a gép — találkozik a régi Tiszaesz- lárral. A takaros parasztházak közé beékelődve a múltról beszélnek a nádtetős házikók. Nem sok van belőlük, de még van. Egyikükben született és lakott Solymosi Eszter, az 1882 április 1-én rejtélyes módon eltűnt szegény parasztlányka, akinek és falujának Ti- szaeszlárnak a neve bejárta egykor a világot. Fogalommá vált, a középkor homályából feltűnt vérvád, a babona, a tudatlanság jelképévé. A soha el nem évülő mementó színpadi változatát, a „Tiszaeszlári vérvád'’ című drámát megnézni kü- lönbusz vitte az eszláriakat a Miskolci Nemzeti Színházba. A rossz emlékű legendák világából Tiszaeszlár átlépett a reális valóságot élő mába. Semmivel sem más, nem elmaradottabb, mint bármelyik szabolcsi község. Utcáin, melynek porában a történelem népei vonultak, betonjárda. Az egykori Ozlar, öszlar, ami a jászok lakóhelyét jelölte, a természeti katasztrófákból, árvizekből, babonából, sötétségből eljutott a fényre. A község szívében. ahon nan a nincstelenek elindultak tarisznyával a nyakukban megélhetés után, orvosi rendelő, egészségház. önkiszolgáló bolt, gyógyszertár, iskolák, könyv- iá’', művelődési ház. És buszmegálló, amely összeköti a falut a külvilággal. Mert az egykor mesterségesen elzárt, konzervált településnek az autóbusz, a villany, a rádió, a televízió jelentik az élő kapcsolatot a környező világgal. Vasútállomása öt kilométerre fekszik a községtől. Eső. hó. sár, por vezet odáig. Az idősebbek még emlékeznek a vasútépítés igaz anekdotájára: a Pongrácz grófok lepénzelt megbízottai hogyan rémisztették el a parasztokat a vasúttól. „A kicsapó szikra leégeti a határotokat. a vasút elveszi a földet, kevesebb lesz a legelő...” S * parasztok maguk kérték, hogy a veszélyes „tüzes paripa” ne szelje át a határukat, így épült meg messzi, az urasági birtokon, Bashalom és Kisfástanya környékén. Az egykori úri furfang még ma is nyomja a községet. Kevés pályázó telepedik meg végleg az iskolában, a rossz közlekedés nem vonzza a fiatal pedagógusokat, pedig most is négy üres helyre várnak jelentkezőket. De megérzi a vasút hiányát a három tsz is, a Kossuth, a Petőfi és a Győzelem. Egy darab Hortobágy tanú a látogató elé az eszlári határban. Ménes, gémeskút, birkanyáj, kolomp, talán még délibáb is játszik a tájon, melyet tavasszal a Tisza felől óriási víztakaró vesz körül. Azonban lemondanának az eszláriak a természeti szépségről, csak bőkezűbb termésre foghatnák a földet. A kilencezer- nyolcszáz holdas határból 5600 hold a szántó, ám aiig háromezer holdat tesz ki a termő föld. A határ zöme szikes, agyagos talaj, egy 800 holdas földkockán a Tisza szeszélye uralkodik, árterület, kétezer holdas a Horíobágvra emlékeztető puszta, legelő. Sokáig sétatér volt ez a jószágnak, a sziken elégett a fű, de az utóbbi években terített asztallá válik az állatoknak. Gondozzák a rétet, elveszik a szik mérgét. Készülnek a tervek a teljes talajjavításra, addig kémiai injekciókkal fogják, vallatják az eszlári határt, melynek — bármilyen furcsán hat — egyik fő növénye a fű, a pázsit, az állattenyésztés nélkülözhetetlen tápláléka. Ez az ősi foglalkozás, az állattenyésztés marad itt még hosszú ideig a megélhetési forrás. Valamikor a szegény ember betegen sem ment orvoshoz, de lovát, tehenét meggyógyíttatta. Manapság állatorvosi felügyelettel, tápszerek, modern eljárások segítségével nőnek az állatok a 2 ezer holdas eszlári pusztán. S a karika- turistát utánozza az élet: táskarádió mellett őrzik az állatokat a hajdani csikósok unokái. A néhány éve még a gyengék közé tartozó három tsz a jó közepesek között van, egyikük sem fizet 30 forintnál kevesebbet egy- egy munkaegységre. Zsebpénznek ott vannak az erős háztáji gazdaságok. Aki gyalog járja be a községet, lépten nyomon találkozik labdát kergető, iskolába igyekvő gyerekekkel. Kultusza van itt a gyermeknek. Az iskolára úgy néznek az emberek, mint a hívők a templomra. Pedig milyen sokat kellett várniuk... Három egyháznak volt itt iskolája, de milyenek! — magyarázta Pataki Tibor iskolaigazgató, aki szakdolgozatában érdekes adatokat dolgozott fel a régi Eszlár iskolanyomoráról is. Állami és egyházi iskolalátogatók egykori jegyzőkönyveiben bukkant rá, hány ízben minősítették tarthatatlannak az egyházi iskolai tantermeket, így a református egyházét, melynek „fitanítója” 130 gyermeket tanított. Kötelezték az egyházat, hogy építsen másik tantermet. Kérvények mentek mindenüvé, kérvények a Nagyrnéltóságú Vallás és Közoktatásügyi Miniszter Úrhoz — nem áll módjában! Végül 12_ ezer koronát vettek fel ötvenéves törlesztésre, amit természetesen a hívek által fizetett adókból kellett visszafizetni. Vagyis az iskolák fenntartását, is az eszlári parasztok viselték. Ma valóságos „iskolane- gyed”-ben tanulnak az eszlári gyerekek, kéttantermes épült az Újtelepen, öttantermes Bashalmán a grófi kastélyból. De az izmosodó, egészségesen fejlődő község már ezeket is kinőtte. D. Tóth László tanácselnök és Pataki Tibor iskolaigazgató egy új négytantermes iskola létrehozásáért ütik a vasat a járásnál, a megyénél. Már gondolatban be is népesítették a tantermeket; az előcsarnokban helyeznék el a burgonyaásó gépek által a földből kivetett régi leleteket. tányérokat, rézgyűrűket, korsókat, cseréppipákat, melyek az Ófalu egykori lakóinak használati tárgyai voltak. A gyerekek __ találták meg az őszi mezőgazda- sági munkák során, s gondosan eltették, mint a leendő falumúzeum értékes anyagait. Sok-sok gazdája volt_ ennek a községnek a történelme során: 1325-ig a Balog- Semjén nemzetség birtoka volt, később a Kállavaké, Pongrácz grófoké, a világtól elzárt tanyák: Hangács, Bashalom, Jenő-major, Ólak- hely. Szurkostanya, Erdőpuszta, Sárgapuszta, Sástó, Zoltán, Alter és .Jeges-tanya környékén jó lovagló sétákra alkalmas, romantikus vidék tárult az uraság vendégei elé. Vadludak, gémek kerültek puskavégre, világhírű céllövő bajnokot is termett e vidék, hem a földhözragadt népek fiai közül. Közben virágzott a szikes föld, a betűktől idegen világban nőttek fel a gyerekek, s kártyavárként omlottak össze a sárviskók. Ez volt Tiszaeszlár, s talán nem is rejtély, miért éppen itt bukkant fel egykor a középkori homály. Ma már az eszlári tragédia történelem. az idő, a dolgos kezek átalakították és naponta formálják a községet, hogy minél távolabb jussanak a megsárgult újságpapírokban felsejlő világtól. Pál Géza A XI. Magyar Képzőművészeti Kiállításon Tizenegy nagy teremben háromszáz művész hétszázötven alkotása, egyebek közt kétszáz grafika, kétszáznál több szobor és esak- nek feleannyi érem; — bőséges látnivalóval fogadja nézőit a Műcsarnokban a XI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás. Első látásra talán túlságosan is sok a látnivaló a belépőnek, aki nehezen tudja eldönteni, melyik részen is szegje meg ezt a hatalmas, kerek kenyeret. Kezdje talán az idén kitüntetettek műveinél? Alig néhány napja kapták meg alkotóink a művészeti díjakat, „A Magyar Népköztársaság kiváló művésze”, és az „Érdemes művész” címeket. Hincz Gyula Kossuth-díjas valóban „kiváló művésznek” bizonyul ismét, szó szerint igazolva a friss cim indokoltságát; a hatalmas és reprezentatív első teremből is kiválik tüzes színű és szép dekorativitással teli falkárpitja. Az idős mester fiatalos műve korábbi grafikai lapjainak hangulatát és figuráit idézi a szövött formákban, s a kiállítás oldalsó termeiben megtalálható a szinte minden műfajban — nemcsak festészetben, olykor szobrászatban is — emlékezeteset alkotó művész néhány friss grafikája, újabb gobelinterve is. Ugyancsak idősebb alkotót, a mai magyar vízfestészet talán legbiztosabb kezű művészét illette az érdemes művészi rang Elekfy Jenő idei kitüntetésével. Két szép akvanellje látható a grafikai termekben, s a víz- festék illanékony hamvassá- gát, áttünő, s olykor tömör- ré sűrűsödő színeit idézik a maguk módján Olajképének ecsetvonásai is. Végül a grafikus-polihisztor és a festő után egy szobrász: Tár István idei érdemes művész legutóbbi nemzeti tárlati sikerét ismétli meg mostani szereplésével, Tiszát szimbolizáló erőteljes-harmonikus nőalakjával és kétfigurás kompozíciójának harmóniáival. Az idei Munkácsy-díjasok egy része természetesen hiányzik a seregszemléről, Kaján Tibor, Kassowitz Félix és Szűr-Szabó József grafikusművészek alig néhány hete ugyanitt, a Műcsarnokban arattak méltó sikert a karikatúrakiállításcn. Itt vannak viszont a képgrafikus, festő és szobrász kitüntetettek: ifj. Szabó István szobrászon kívül Göllner Miklós, az ezúttal téli budai látképet kiállító érett hangulatfestő művész, Berényi Ferenc, aki tömör, kemény és mégis meleg színű képekkel idézi a kubikosok zárt világát, Patay László, aki nagyméretű festményein jelképes jeleneteket idéz, s IConfár Gyula, aki ugyancsak nagy léptékű és nagy indulatú képeivel vonja magára a figyelmet. S végül két grafikus a kitüntetettek névsorából: a rézkarcain palóc motívumokat, népművészeti hangulatokat idéző Czinke Ferenc, s a fiatal Pásztor Gábor, aki nagyon dekoratív új müvekkel lepte meg művészetének ismerőit. Korántsem csupán az idei művészeti díjasok szerepelnek jelentős alkotásokkal a kiállításon; a tájékozatlan látogató is rátalálhat fokozatosan egyéb, a jók közül is kiemelkedő más művekre. Nemcsak olyan méltán előnyösen elhelyezett kompozíció kelt itt figyelmet, mint Vígh Tamásnak a bejáratnál fölállított Kürtösök című képe, (amely diadalmas hangszereinek felfelé mutató lendületével, s ritmusom embercsoportjával hirdeti a kor eszméinek nagyszerűségét); a művész kisebb és máshol elhelyezett kompozíciói is érett, egyéni szemléletről beszélnek. S jól illeszkednek a plasztikai együttesbe, amelynek élvonalát a modem magyar szobrászat óriása, az időközben elhunyt Ferenczy Béni művei — utolsó szobrai és portréi — határozzák meg. Élő mestereink közül Pátzay Pálon, Somogyi Józsefen, Makrisz Agamemnonon kívül az említetteknél ezúttal több munkával szereplő Herényi Jenő teszi jelentőssé a gyűjteményt. A szenvedélyesen izgatott expresszív szobrászat újonnan bemutatott jelentős termése Vilt Tibor pályadíjnyertes Ma- dách-kompozíciója, a Margitszigeten hamarosan fölállítandó nagy mű kis modellje. Rokon vonások jellemzik Schaár Erzsébet műveit — háborúellen« kisplasztikája különösen megrázó —, s hasonló izgatottsággal, bár egészen más, egyéni hangon szólalnak Varga Imre kisbronzai. Borsos Miklós kiegyensúlyozott, nyugodt domborművéhez, s erőteljes Derkovits-portréjá- hoz mindenképpen el kell jutnia a szemlélőnek, mielőtt a kitűnő éremanyagot látni kívánja. A tárlókban a szobrásznak is jelentős Kiss Nagy András, Kiss Kováts Gyula és egy sereg ígéretes fiatal érmei várják. A kisplasztika és éremmő- vészet részben osztozik a termeken a grafikával. Érdemes hát itt folytatni az ismerkedést, s megállni az első teremben Kondor Béla vívódó lapjai előtt. A fiatalon iskolát csináló grafikus mellett más önálló egyéniségek sorakoznak; az új lapjaival Picasso előtt tisztelgő Feledy Gyula, a hihetetlenül finom és hamvasait költői Gross Arnold, vaáy a népi tragikum hangját rézbe karcoló Csohány Kálmán. S ha grafikusaink egészében most nem is szerepelnek olyan átütő erejű gyűjteménnyel mint a legutóbbi nemzeti tárlaton, nagy része van az egész kiállítás sikerében Raszler Káról}7, Lenkey Zoltán, és az egészen fiatal Bálványos Huba és Vagyóczky Károly, Gyulai Líviusz és Lakner László máris egyéni hangú művészetének. A legnagyobb és legváltozatosabb anyaggal most is a festők jelentkeztek. Ha a látogató úgy találja, hogy a festmények többsége itt csendesen középszerű alkotás, — sok megállásra kényszerítő és elmélyedésre késztető vászon hosszabbítja majd a szemlélődését Nemcsak az idős mesterek, a festészet nagy öregjei, mint a töretlen derűjű Czóbel Béla, vagy a szikár fegyelemmel festő Kmetty János, nemcsak Domanovszky Endre heves vásznai és Bemáth Aurél kompozíciói; tegnapi és mai fiatalok viszik előre a műfaj ügyét. Kokas Ignác fojtott hangú, szikár drá- maisága, Fejér Csaba és Kurucz D. István ugyancsak kevés szavú, sokat mondó festészete,' Bartha László szenvedélyes szín-költészete egymásnak felelget A grafikai termekben már megismert Kondor Béla itt is kiemelkedik, s ugyancsak műveinek vívódó hangja ragad meg legelőször, hasonlóan Lakner Lászlóhoz, aki szintén grafikájának drámaiságát hirdeti festményének felfokozottabb hangján. Festőnőink eleven munkássága jelentősen gazdagítja az anyagot. Közülük három egy teremben található: Szántó Piroska a tragikum és az élet színeit-formáit hevíti egyetlen, tömör kompozícióba, Anna Margit bű- sóképe a mesék elevenségével ragad meg, s ugyancsak a mesék derűs-groteszk világát idézi más szemlélet- móddal Berky Viola. Míg egy teremmel tovább negyedik társuk, Gábor Marianne meszes-fehér tájképe teremt egyéni hangulatot. Barcsay Jenő, élő mestereink egyike a szoborteremben képviselteti magát: a Nemzeti Színház épületéhez készített mozaikkartonját mutatja be a hátsó falon, mintegy méltóképpen lezárva az egész kiállítást. A hézagos felsorolás csak a legjobb művek egy részét említette. A tárlat természetesen az itt említetteken túl jó néhány közepes, vagy gyengébb képet, szobrot és grafikát is tartalmaz. <*-*>
