Kelet-Magyarország, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-24 / 304. szám

4 HECC-BRIGÁD

forgatta az inget, nézte Ida nagyitóval, nézte nagy nagyítóval, aztán mondta, tényleg arany ez, egy szálat bele is tett sósavba (ami víz volt) hogy bizonyítsa: arany. Dehát, mondta, ő állami alkalmazott, ilyen susmusba nem mehet bele, neki nincs joga ezt megolvasztani, szóval vigyük is ezt az inget gyorsan, ő nem is tud róla, nem is voltunk itt

Ekkor harapott rá igazán a horogra Palkó. Egészen elkomolyodott, és úgy ment mellettünk, mint egy gazdag őrgróf. Nem szóltunk, csak vártunk, hogy Palkó szólaljon meg, és mert ismertük, ez be is következett. Azt kérdezte: hát most mi lesz? Vettük a „lapot”, csak néztünk egymásra, a válunkat húztuk: hát mi lenne, mit tudjuk mi? Végül aztán kifundáltuk hárman: a legjobb lesz, ha egyik nap stikában, a műhelyben, munkaidő után, hogy senki ne tudjon róla, az aranyinget megolvasztjuk a kis üstben. Palkó nehezen, de belement. Na, egyik nap elsötétítettük a műhelyt, bele az üstbe az aranyinget. Szili qjeg Rágyújtott. Ültünk a sötétben — vártunk. Piszkos nagy füst lett. Palkó csak kapkodott, nézni akarta, hogyan olvad a sok aranyszál, de nem látott semmit. Egyszer aztán azt mondja Szili, na, megvagyunk! Kinyitotta az ablakokat, megszűnt az elsötétítés, Palkónak meg odaadta az üstöt. Palkó kiment. piszkálta, aztán ordított. hogy hamú az egész! Hamu hát mondta Szili, hát nem az volt a célunk, hogy telies titokban történjen minden ígv aztán soha, senki nem fogja megtudni, hogy az ing arany volt egyszer.

Autó

Nézze meg Szilit, milyen girhes, mert nem eszik, csak száraz kenyeret. Hát így gyűjtött össze az édes egy autóra valót. Nem tudtuk mi, csak egyszer jött Szili, hogy meghívna bennünket estére kártyázni. Ó néztünk össze, mi történt? Kétszer hívott életében, mert még a kaját is sajnálja, arról nem is beszélve, hogy még a vizezett bort is vizezi, szóval kétszer hívott egész életében, hogy menjünk már kártyázni. De a látogatás csak arra volt jó,

hogy megmutassa az új bútort, meg a frizsidert Nahát, azért néztünk úgy össze: mit akar megint megmutatni? Mondtuk, megyünk a meghívást elfogadjuk, Palkó meg mondta, ő meg „kiszi- mázza”, mi van itt a dolgok mögött. Hát egyik nap jön: Szili autót vett. „Wartburg, műanyag tokkal”. Na jó, elérkezett a nap, amikor elindultunk hozzá kártyázni. Na, mondom, hol a kártya, keverjük meg, aztán csináljuk, amit ilyenkor csinálni kell. De erre mondja Szili, a felesége most csinált egy kis harapnivalót, ne kezdjünk addig kártyázni, addig menjünk le az utcára, mutatna valamit. Jól játszik ez a banda, tettük, hogy nem tudunk semmiről, nagykiván- csian mentünk utána, faggattuk, és amikor leértünk és mutatta a kocsit, mindnyájan csak ilyesmiken mondtunk, hogy hű-ha, na- ja, menő vagy!

Csak állt, nézte a kocsit, zsebkendőjével még egy kicsit le is törölte az üveget, mert ugye rászállott egy légy. Azt mondja Palkó, hát ha már így együtt vagyunk, 1 mennénk már odébb egy öt lépéssel, megmutatná ő is az autóját. Erre megint úgy tettünk, mintha csodálkoznánk, Szili meg igazából csodálkozott. Megyünk oda, ott áll egy gyönyörű Cadillac. Mondja, hogy örökölt vidéken egy házat, eladta, aztán ezt a kis vacakot vette érte. (Mi tudtuk, hogy kölcsönkérte). Kérdezzük milyen sebességgel mehet egy ilyen kocsi? Palkó mondja, hogy 150—220 kilométerrel, de ő kétszázzal megelégszik, nem kell túl- strapálni a motort Szili csak áll. Mondom Szilinek, hát a te kocsid milyen sebességgel megy? Szili már vörös. Hát, mondja, ugyan ez nem megy annyival...

Szili már sajnálja, hogy hívott minket! Megyünk vissza a lakásba. Szili hallgatagon ballag utánunk. De a felesége, aki már sürög öt szendviccsel, mert öten vagyunk, csillogó szemmel megkérdi, na. mit szólunk a kocsihoz? Hát a Cadillac, mondja Makovátz, jó kocsi. Többet nem is szólhat, mert Szili lecsapja a kártyacsomagot az asztalra, és keveri a kártyát. Egészen belemerül, és többet nem is szól | az autóról. Ez volt az első

eset, hogy kártyázni mentünk és tényleg kártyáztunk!”

Ki a brigádvezető?

Szili, — amikor Gravács elmondta a történeteket, elbúcsúztam tőle, és menni készültem — odalépett hozzám: „Gravács ugye azt mondta magának, hogy ő a brigádvezető. Hát idefigyeljen, ő most mindegyikünkről elmondott egy balhét, de magamagáról egyet se. Mert ő ám nagyokos, azt hiszi, hogy vele nem lehet heccet csinálni Hát idefigyeljen. Fél éve Gravács azt hiszi, hogy ő a brigádvezető. Akkor nagyon gyengén melózott, már mindent kipróbáltunk vele, de csak a lógáson járt az esze. Na. mondtuk hárman, mit lehet csinálni? Beszéltünk a főmű- /ezetővel, hogy úgy balhéból, de rendes papírral nevezze ki Gravácsot brigádvezetőnek, és így a felelősség súlya alatt majd megváltozik, majd már ő nyomja a melót, mert hát neki meg kell mutatni, hogy ő a brigádvezető. így is lett Azóta prímán melózik. így ő a brigádvezető, ártatlan

Megkapaszkodva e század falában, kastély kövéből épült iskolákban.

Lekuporodva kis tanyák ölébe, csudá'.kozó, nagy modern gyár tövébe,

Sárga homokdombok hátára vetve, folyton fújó szelekbe számkivetve.

Mutatóba maradt nyírfák ezüstjén, Magyarország északkeleti csücskén:

Itt élünk mi! békébe vagy haragba, egymást ölelve, egymásba harapva,

Ágat növesztve, gyökeret eresztve, arcunk keleti napfényben fürösztve.

S itt élek én — elvágyom innen váltig, de ha lehet, itt maradok halálig,

dolog, hada mgyje. Pedig *> brigádvezető én vagyok”.

Amikor Szilivel beszéltem, Gravács erősen lesett távolról. Aztán, amikor Szilit® elbúcsúztam, utánam szaladt: „Ugye, most Szili azt mondta magának, hogy 6 a brigádvezető és én csak beképzelem, hogy én vagyok a brigádvezető, mert csak balhéból neveztek ki. Hát, a brigádvezető én vagyok, mivelhogy engem tényleg kineveztek, a Szili csak volt, de őt le kellett váltani, mert balhékat csinált, és azért, hogy ne sértődjék meg, amiért leváltják, azt mondták neki hegy továbbra is ő a brigádvezető, én csak amolyan álbri- gádvezető vagyok. Tehát most ott tartunk: ő azt hiszi, hogy én nem tudom, és azt képzeli, hogy én csak képzelem magam' brigád vezetőnek, pedig tényleg én vagyok az”.

Amikor Gravácstói ',smé- telten elbúcsúztam a .lapuban Palkó várt. Azí mondta: „Ne hagyja magát átverni. Ezek mind a ketten azt állítják, hogy ők a erigád- vezetők, pedig ér; . am, hogy én vagyok az.

Amikor Palkótól is -,oú- csúztam. a portásfülkéből Makovátz ugrott elém. és azt mondta: „Idefigyeljen ezek mind a hárman, kü- lön-külön azt hiszi!., hogy ők a brigádvezetők. Ne hagyja magát átverni! Hát nincs is brigád!”.

Idehúz egy vén tölgyfája Nagyarnak, és sírja két tépelödő magyarnak,

Ebben a iáiban nevelgetek lombot, s ha le nem törnek, virágot is bontok.

— Hogyan lehetne a jövődbe hinnem, ha fognám, és kivándorolnék innen?

Sötétnek hívtak, hivatalból szántak? én kinevezlek kicsike hazámnak!

Én így hívlak: kedvet kis Szabolcsország, s letörlöm szépen mindig poros orcád,

Brigádot szerzek Szatmárból, Beregből, akik szeretnek, olyan emberekből;

S a huncut nyíri szél hiába tombol: felépítünk

vályog helyett betonból!

Bory Zsolt:

Itt élünk mi

Jiöft Méans, es m essrvw*- gyári Hecc-brigád. Én vagyok Gravács, a brigádvezető, az ott Palkó, amott Szili, ez meg Makovátz. Lakatos-brigád vagyunk, de Hecc-brigádnak hívnak minket, merthogy nálunk nemcsak a meló, de a balhé is minőségi™ Az első balhé. •

Sóbel-díf

Az egyik nap Makovatz nem jött be. Sok volt a meló, nem győztük, káromkodtunk. Azt hittük, valami baja van, délután kimentünk, meglátogattuk. Hát beivott a Makovátz! Káöntöttünk egy vödör vizet, lassan felébredt, kérdeztük, hogy mi van. Azt mondta semmi, és aludt tovább. Akkor megint neki efflr vödör vízzel. Ismét megkérdeztük, mi van, akkor megint azt mondta, hogy semmi. Na, mondtuk, ide hordó kell! És lett. És akkor már megmondta, hogy szóval bepiált. Palkó meg is kérdezte: nahát aztán Makovátzkám, hogyan számolunk el a mai nappal? Makovátz nem mondott semmit, mert megint elaludt

Másnap jön be Makovátz, az öltözőben mondja, megoldotta ám a tegnapi napot Hozott igazolást, mutat egy receptlapot, és mondja, amikor a felesége megszülte a második gyereküket az orvostól kapott egy receptet. De nem váltotta ki, és ezt most megtalálta a szekrényfiókban. Nem volt rajta név, hogy kinek adták, odaírta az ő nevét így aztán a bélyegző, meg a latin írású receptszöveg között volt egy kis üres hely, oda beírta, az orvos írását utánozva, hogy- háh Markovátz ezen és ezen a napon kezelésem alatt állt. Na most aztán így rendben lesz, mondta, ezt ő megmutatja a bérosztályon, aztán beírják, hogy igazolva. Nem szóltunk semmit, csak mikor Makovátz délben ebédelni ment, ml elmentünk a bérosztályra, és kérdeztük, hol a recept. Mondták, ott járt Makovátz. de a recepet a jogtanácsosnál van, mivelhogy gyanús volt. A jogtanácsos tudott latinul, ki- bőngészte, hogy Makovátz valami nőgyógyászati receptet kapott

Mentünk a jogtanácsoshoz, és mondtuk, ha már így van, csináljunk ebből balhét így is lett Egyik nap hívják Makovátzot, mondják, fegyelmije lesz, menjen már föl az egész brigád, ott kell nekünk is lennünk, mivel a fegyelmi nyilvános. Nahát akkor nekünk sem kellett több, csiSimon la jós:

Embernek egészen ifjú, újságírónak és költőnek pedig csak inas voltam akkoriban. Kóstolgattam az életet, megírtam néhány kócos újságcikkét, néhány verset is, de a faluról, mindig csak a faluról. Akkor azt mondta nekem irodalomban jártas öreg barátom:

— A fiatal Jeszenyin költeményeihez hasonlítanak a te verseid...

— Kiéhez? — kérdeztem, mert akkor még nem is hallottam a híres orosz költőről.

— Hát Szergej Jeszenyinéhez.

— Ja, igen — biccentettem fülig elvörösödve, restelltem tudatlanságomat, járatlanságomat a világirodalomban.

De erőmet legénykedve próbálgattam. Egy lelkes pillanatban elhatároztam, hogy elbeszélő költeményt írok. Olyan poémát, hogy megcsodálja a világ. Muzsikál majd minden sora, cseng a rím, mint az üvegcsengő, két világ ütközik össze benne kérlelhetetlenül, hiszen arról íródik, hogy egy párttitkár belésze- ret egy zsírosparaszt csoda- -ssép lányába,

H. Barte Le fost

náltuk mi a propagandát!

Ott volt az egész műhely. És, mert a jogtanácsos is értette a balhét, miután elmondta, Makovátz miben vétkezett, átadott neki, az öntödében erre a célra készített Nobel-díj másolatot. Tíz kiló volt, odatűzte a mellére, és azt mondta: ez azért van, mert férfi létére gyereket szült, és ilyen még nem volt. Nagy röhögés támadt. És azóta mondják is a gyárban: Makovátzkám, te miért nadrágot és miért nem szoknyát hordasz? És kiszaladna már a világból, ha erre módja lenne, de hát ezt nem teheti, így aztán csak egyet tehet, többet nem iszik.

Arany mg

Hát, akkor ezután elmondom, hogy Palkó, az a suty- tyó, aki néhány éve jött a brigádunkba, mindig külföldbolond volt. Hogy így az amcsi cucc, meg úgy az amcsi cucc, meg hogy ez az ing még „gyűrhetetlen amerikai”. Egyszer aztán jön befelé, hoz egy csillogó aranyszínű, fémszálból szőtt inget. Mondja most küldte az egyik rokona Kanadából. Nézzük az inget, forgatjuk, és egyszer csak azt mondja Makovátz: te Palkó, arany ez! Ugyan már hogyan lehet arany, mondja ő. Jobban nézem én is, kacsintok Szilire, mondom, tényleg arany. Szili előveszi a nagyítóját, amit a zsebében hord, egészen ráfekszik az ingre, nézi jobbról, nézi balról, és mondia ő is, hát Palkó, arany ez! Ne röhög- tessetek, mondja Palkó, hát ma kaptam csomagban, nem lehet ez arany. Hát pedig az, mondja Makovátz, csakhát a vámon nem lehet behozni aranyat, így aztán a nagynéni kéd. aki küldte, az aranyat feldolgoztatta ingnek, és így küldte el neked. és kár lenne ezt elhordani a te rusnya testeden, amikor ez nagy érték.

Szóval így ment a duma, egyszer aztán látjuk, hogy Palkó harap a horogra, topog, és aztán meg is kérdi, akkor mit lehetne ezzel csinálni? Hát mondja Makovátz, van nekem egy ismerős aranyművesem, ahhoz szépen elvisszük és szakszerűen szétszedi az aranyszálakat, összeolvasztja, aztán azt csináltatsz belőle, amit akarsz. Egy délután el is mentünk az aranyműveshez, aki Makovátz ismerőse,

öreg barátom jeges vizet zúdított a tüzemre.

— Ne írd meg — mondta — felesleges fáradtság lenne, hiszen Jeszenyin megírta. Olvasd el az Anna Sznyeginát, abban majdnem ugyanez a szituáció.

Kerítettem egy Jeszenyin kötetet, elolvastam a gyönyörű poémát, amelyben Jeszenyin elregéli a forradalom viharába sodródott költő és egy cár tisztfeleség csodaszép szerelmét. E pillanattól kezdve mindennapi olvasmányom volt az Anna Sznyegina. A hősnő kilépett a könyvből, láttam megelevenedni, láttam törékeny termetét, apró kezét, fehér arcát, szomorú szemét. Irigyeltem Jeszenyintől a poémát is. az asszonyt is, s bármerre jártam az országban, lázasan kerestem, kutattam Anna Sznyogina magyarországi mását

Akkor azt mondta nekem a szerkesztőm:

— Ülj vonalra, utazz el valahová, hozz egy riportot arról, hogyan élnek ma a falusi fiatalok.

Elutaz’am egy isten háta mögötti falucskába, találomra bekopogtattam a szélső ház ajtaján és ott egy olyan lányt láttam, hogy majdnem felkiáltottam az örömtől. Hiszen ő az, akit keresek. Ö, talán ő lesz a magyarországi Anna Sznyegina. Arca, keze, finom volt, mint egy grófkisasszonyé, szeme szomorkás, a szava pedig olyan barátságos, mintha a húgomhoz toppantam volna be váratlanul. Megmondtam, hogy mi szél hozott, de nem lapoztam fel a jegyzetfüzetemet, hiszen anélkül is megjegyeztem minden szavát. Túlságosan finom kezén, túlságosan fehér arcán megakadt a szemem, kérdeztem is azonnal:

— Hogy lehet az. hogy magát nem fogja meg a nap meg a szél?

Szomorú mosollyal elhúzta a szája sarkát.

— Mert az apám nem enged a napra, meg a szélre. Azt mondja, ő el tud tartani egy 'ányt meg egy asz- szonyt. Tanulni sem engedett, mert akkor a városban kellett volna laknom.

— Hát mivel tölti a napot?... Annácska?

Csodálkozva nevetett.

— Hiszen bemutatkoztam. Mondtam, hogy Mari vagyok.

— Nekem akkor is Annácska.

— Ahogy akarja — mondta beletörődve —, de hogy a kérdésre feleljek: itthon ülök, gondolkodom, néha szomorkodom.

— Vannak barátnői ?

— Vannak, de dolgoznak.

— Udvarló?

— Apára minden fiút elmar mellőlem. Azt mondja, egyik sem vólő hozzám. Nem tudom kire vár.

Megsajnáltam szegényt, fel akartam deríteni a kedvét, hát azt mondtam neki kedveskedve:

— Hanem tudja-e Annácska, hogy maga kísértetiesen hasonlít egy pesti színésznőre.

— Felragyogott a szeme.

— Igazán? Aztán melyikre?

— Nem mondom meg. Hanem tanácsolok valamit. Amikor senki sem látja, álljon a tükör elé és mondja el háromszor egymás után. hogy tükröm, tükröm mondd meg nékem, melyik pesti színésznőre hasonlítok.

Vele töltöttem a napot. Elkísért a barátnőjéhez, ösz- szebarátkoztatott a fiúkkal, s olyan gondosan megmutatta a falut, mint egy hivatásos idegenvezető. Búcsúzáskor, amikor még fogtam a kezét, azt mondta kicsit szégyenlősen:

— Nekem is lenne egy kérésem, ha meg nem sérteném. De ne nevessen rajtam!

— ígérem, hogy irtózatosan komolyan hallgatom.

— Maga könnyebben hozzájut, küldjön nekem néhány fényképet a pesti színésznőkről...

Nem állhattam a szavam, úgy nevettem, hogy a szemem teleszaladt könnyel.

— Nem bízik a tükörben

Annácska?

Arcába szökött a vér, úgy mentegetőzött:

— Nem azért, csak gyűjtöm a képeket.

Már az autóbusz lépcsőjén álltam, amikor utánam kiáltotta:

— Férfiképeket is küldjön... legyen szíves...

Ettől én pirultam el, nagyon szégyelltem az iménti nevetésemet.

— Teltek, múltak a hetek, néhány hónap is elszaladt, amikor ismét eszembe jutott az én Anna Sznyeginám. Karácsonyi ajándékokat vásároltam éppen, amikor egy dohánybolt kirakatában megpillantottam egy sereg színészportrét. Erről eszembe jutott a lány zavart arca és ígéretem. Nem gondolkodtam sokat, kabátom zsebét teletömtem színészképekkel és fiatalosan, hebehurgyán felpat'antam a legelső vonatra. Ott, a városban tudtam meg, hogy mert karácsony este van, nem megy már aznap autóbusz a faluba. De engem már semmi sem tarthatott vissza. Mintha valamelyik garabonciás kései utóda lettem volna, nyakamba szedtem a lábam, nekivágtam a háromórás útnak. Még nem hullott le az első hó. fekete volt a karácsony, erős szél fújt. de az is engem segített, szinte szárnyára vett, mint az álom. Jókedvem volt, úgy emlékszem dúdoltam. fütyörésztem, olyan tisztának még sohasem éreztem a szívem.

Talán félúton jártain, amikor rámtört a veszedelem. Mintha nagy sötét erdőbe tévedtem volna, fölöttem, körülöttem elfeketedett a világ, s olyan hirtelen, mint a májusi zápor, megeredt az eső. De nagy, hideg esőcseppek kopogtak a kalapomon, buzgón, kitartóan. Menedék után néztem, rátaláltam egy közeli szalmakazalra, beletúrtam magam a szalmába, mint a csavargó, mint a bujdosó. A nyirkos szalmában azonnal csontomig hatolt a hideg, később átázott rajtam a vékony szalmaréteg, majd a télikabátom, a zakóm, az ingem, zsebemben dideregtek a színészek meg a színésznők, hiába óvtam őket szinte a szivem melegével. Ott. a kazalban töltöttem az éjt, melynél a betlehem’ éjszaka sem lehetett csendesebb. Hajnal felé, amikor elcsendesedett í\z eső, kikászálódtam a szalmából, aztán szomorúan visszafordultam. Nem az elázott ajándék miatt fordítottam hátat a falunak, hanem eszembe jutott, hogy ázott-sáros öltözetemért talán ki is kergetne a házából az én Anna Sznyeginám rátarti édesapja.

Azután még sokáig emlékeztem a lányra is. arra az éjszakára is. A lány emlékétől sokáig fájt a szivem, bal térdem pedig olykoí még ma is sajog a reumától

blendes