Kelet-Magyarország, 1967. október (24. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-08 / 238. szám

INTERGRAPHIK 67 — a Műcsarnokban Tersánszky J. Jenő: l li A NAGYÉRDEMŰ... (Tudósítónktól) A luganoi, ljubjanai, to­kaói és krakkói nemzetközi grafikai biennálék mellett a berlini Intergraphik is egy­re számottevőbb szerepet ját­szik a nemzetközi grafika életében. A berlini Neue Galerie az „Inlergraphik 67" teljes anyagát kölcsönadta, ezt a kiállítást látta a kö­zönség a Műcsarnokban. Tel­jes áttekintést csak egy ilyen nemzetközi tárlat ad­hat és ez valóban nagy él­ményt jelentett az egyre sza­porodó tárlatlátogató közön­ségnek. Az „Intergraphik 67” har­minckilenc ország mintegy négyszáz művészének közel ezer alkotását mutatta be. A. mai grafika fejlődésének főbb stílusirányait éppen úgy, mint az új technikai ki­fejezési forma forradalmát. A szürrealizmus, a nonfiguratív irányzatok különböző fajai, az op-art és a realista alko­tások egymás mellett azt a tanulságot nyújtják, hogy végső fokon a modernista irányzatok is a realizmushoz kötődnek. A kiállítás másik, igen fontos tanulsága, hogy az alkotó többsége nem­csak önkifejezésre törekszik, de kisebb-nagyobb közössé­gek tagjaként egyre inkább mindnyájunk közös problé­máinak, szorongásos vagy boldog életérzésének ad han­got. A képzőművészetek kö­zül éppen a grafika az, amely a leggyorsabban tud reagál­ni a világ változásaira, leg­gyorsabban tudja követni a világ eseményeit és állást Is foglal. És ez az állásfog­Picasso: Festő és modellje ember egyre -fokozódó szo­rongását fejezi ki. Anglia grafikája a nemes konzer- vatizmus jegyét viseli ma­gán, akár P. Hogerth finom, levegős ceruzarajzai, akár G. Hermes „Vízesés”-e. Nagy meglepetés Argentí­na grafikája. Betrami új technikai megoldásai, Fer­nandez színes fametszete, Onotrio vad kavargású ut­caképe a művészet eszközei­vel mutatja be. hogy Dél- Amerilcában is születőben van az új élet. Belgium gra­fikusai közül a világhírű mes­ter, Masareel Nyugtalan vi­lág című alkotásában ismét szocialista telítettségű művet produkál. Stettner Béla: Kiállítás lalás általában humanista: az ember méltóságát, a mun­ka dicséretét és a békét hir­deti. Az Amerikai Egyesült Ál­lamok kiállító művészei — Dobkin. Refregier, Gropper a másik Amerikáról valla­nak, ahol a vietnami hábo­rút éppen úgy elítélik, mint a faji agressziót. Ch. White „Exodus”-a az amerikai kis­Románia grafikája szintén az utolsó évtizedekben zár­kózott fel a világ élvonalá­ba. A bizánci ikonfestészet emlékei még gyakran kísér­tenek. Saftoiu „Jaj a legyő- zöttnek” című fasisztaellenes lapja, Ghinea vegyes tech­nikájú színes álom világa, Picu freskóhatású alkotásai épp oly megkapóak, mint Feszt bizarr hatású Hirosi­mája. M. Chirnoaga, „Ke­gyetlen isten” című lapja — a fej köré pénzlenyoma­tokból alkotott glória — rendkívüli kifejező erejével hat. Lengyelország ma gra- fiakai „nagyhatalom” s ezt jól példázza a kiállítás len­gyel anyaga is. Témában és technikában, stílusban és ki fejezésben olyan magas szín­vonalat képvisel, amelyhez csak a francia anyag hason­lítható. A francia grafika tovább­ra is a „nagy erjesztő” 'sze­repét tölti be. A vonal és a szín, a harmóniák és az el­lentétek, a könnyed vonal- vezetés és a vaskos formák olyan kavalkádjával talál­kozhatunk itt, amelyből min­den grafikusművész tud me­ríteni anélkül, hogy önálló­sága feladására kényszerül­ne. Picasso „Festő és mo­dell” című akvatintája ma már modernségében is klasz- szikus alkotás. M. Ciry és a többiek alkotásai méltó kí­séretül állnak körülötte. V. VaSarely „Kék hégyszög”-e azt mutatja, hogy az op-art még mindig hat. A csehszlovák művészek elsősorban a szürrealizmus formanyelvén beszélnek. A jugoszláv grafikusok szinte máról-holnapra kerültek a grafika élvonalába; karcaik, színes fametszeteik modern­ségük ellenére is megőrzik a hazai vonásokat. Japán gra­fikájával találkozni mindig élmény az európai számára; színes fametszeteik több év­százados hagyományait úgy mentik át modern alkotá­sokba, hogy semmi nem vész el nemzeti sajátságaik­ból. Az Intergraphik 67 ma­gyar művészeinek munkái — Reich Károly, Hincz Gyula, Csohány Kálmán, Stettner Béla, Pásztor Gábor, Kass János, Gacs Gábor, Molnár István, Würtz Ádám, Ek Sándor — a nagy nemzet­közi seregszemlén kifogásta­lanul megállják a helyüket, a legjobbak köré sorolhatók. És ez — a nagy bemutató élménye mellett — szá­munkra szintén a tárlat egyik tanulsága. — M; dolga van most? — érdeklődött tőlem ellen­állhatatlan mosolyával a művésznő. — Ha maga kívánja, ak­kor semmi! Mert ha ara­nyat érne minden percem másutt, ha magának áldo­zom, még mindig csak én nyerek! — feleltem gyaláza­tos elméskedéssel súlyosbí­tott hízelgéssel. — Helyes! — vette igény­be önfeláldozásomat a mű­vésznő egy biccentéssel. Az­tán így folytatta: — Érde­kes megbízatásom volna a maga számára, úgy, hogy kölcsönösen okulhatnánk és mulathatnánk a dolgon. — Rendelkezzék velem! — csaptam össze bokámat. — Hát nézze! Tegnap elő­ször énekeltem a rádióban. Szeretném tudni, milyen si­kerem volt. De valóban! — Hogy-hogy valóban ? — hüledjeztem. — Maga tudja, hogy egy üzemben, az igazgatótól le­felé, rendező, szervező, mind, ha csak gázsicsökkentést nem terveznek, megdicsérik a produkciót. A kritika sem elfogulatlan és főleg szem­pontjai vannak. Az ismerő­sök, barátok, kartársak szemtől-szemben való ma- gasztalósait, vagy rajongó leveleti mind-mind érdekek vezetik. Saját magát magne­tofonon visszahallgatva, az ember nagyon tévedhet. Egyetlen mód marad, hogy pontosan értesüljünk róla; hogyan hatott a mutatvá­nyunk... — Az mi? — kérdeztem őszinte kíváncsisággal. — Az, az, hogy teljesen ismeretlen, érdektelen, átla­gos nagyérdemű közönség bírálatát leshetjük el, köz­vetlenül. Ez pedig úgy tör­ténhet, hogy elindulunk ket­ten kóborolni. Magának ren­geteg ismerőse van, azoktól csak úgy véletlen faggatóz- ' ni fog előttem, föllépésem­ről, de úgy, nem árulja el, hogy a tettes én vagyok!... — Óriási! — egyeztem bele. Azzal nyakunkba vettük a fővárost. Első ismerős, akibe né­hány lépés után máris sze­rencsésen belebotlunk egy vidéki barátom. Csinos nő­vel jött karöltve. Először azt véltem a feleségével... Nem baj! Mindjárt megtudtam, hogy az illető hölgy, az édes... izé... unokahuga és itt Pesten mint előadómű­vésznő működik... Remek! Egyszerre két véleményt is hallhatunk a művésznő éne­kéről, egy laikus- és szak- véleményt. Rövid hogyvagyozás és mitcsinálozás kölcsönös ki­cserélése után ügyesen a tárgyra tértem: szokott-e vidéken rádióelőadásokat hallgatni barátom? — Ö hogyne! Állandóan! — hangzott a válasz. — Hát akkor nem hallot­tad, véletlen, a tegnapi mű­sor szenzációját, X. Y. mű­vésznő énekét? — Dehogynem! Rég nem állott módomban ilyen üde, kedves női hangot hallani! Kár, hogy rövid volt a mű­sora. Ilyen számokat kelle­ne többet és hosszabban a műsorba iktatni! — lelke­sedett barátom. Mire én is fellelkezve az „unokanővér­kéhez” fordultam: —. És kegyed nem hallotta esetleg? — Hallottam igen, én is! Csoda, hogy légelhárító szi­rénáknak nem csinálnak már számokat a rádióban, ha ilyen hangok is szerepelhet­lek ott — mondta tompa, megvető hangon az unoka­nővér. Püff neki! Két homlok- egyenest ellenkező néz<et! Mentünk tovább a művész­nővel, kedves csacsogása kí­séretében. Hogyhát: így-úgy, ez és az és miegymás!... De alig jutottunk odébb, máris ismerős arcot fedez­tem föl a szemközti járóke­lők között. Éppen levitézlett operaénekes, jelenleg ének­tanár barátom jött felénk. Elcsíptem! Bár rendkívül sietős útjára hivatkozott, ámde amikor a művésznő rádiószereplését említettem, az egészen elfeledtette vele sürgős dolgát. Így kezdte: — Ä, én nem igen hallga­tok rádiót. De a tegnapi hangversenyt véletlenül vé­gigfüleltem. Az illető hölgy­nek, ha találkozol vele, megmondhatod... Itt jelentősen sandított a művésznőre. De az máris rázta fejecskéjét: — Csak mondja bátran! Nem én vagyok az illető! — Hát még ha maga is az, akkor is kifejthetem, hogy maga a hanganyaga ki­tűnő. De a szövegkiejtése, különösen a magas fekvé­sekben katasztrofálisan rossz. Az i-betűi u-betűk, és -j az u-be tűje ó-betű. Ez nem megy. Aztán a hangját, előre kellené hozni. Ä jJiáríólfíak1 infámisan reszelés hangját meglágyítani. Szóval egy­két évi átgyúrás nem árta­na ennek az énekesnőnek, mielőtt újra mikrofon elé eresztik. Akkor nem mon­dom... Még vagy negyedórát hallgattuk a tanár magyará­zatát, mielőtt eszébe jutott, hogyhát elkésett... És rohant. Mi pedig haladtunk tovább a művésznővel. Hogy tőle ugyancsak másik értekezést élvezzek végig hangja és ál­talában az énekhang tárgyá­ban. így érkeztünk egy üz­let elé. Ajtaján éppen idő­sebb nőismerősöm lépett ki. Hozzászegödtünk és érdek­lődésemre igazán sokat ígérő választ nyertünk: — Hogy hallottam-e? Hi­szen nekem a rádió min­den szórakozásom. Mindent megjegyzek, ami csak érde­mes adásai közül. Ez az új énekesnő nem rossz éppen. Csupán nagyon hogyismond- jam... modorosán, agyonis- kolázottan énekel. Talán ha a maga természetes hangját hallatná, az százszor hatá­sosabb lenne. így tiszta nya- fogás néhol... Tessék! Az ellenkező vég­let! Elfogtuk a következő tag­ját a Nagyérdemű közönség­nek. A fölfogása az volt, hogy megjárta volna a hang­verseny, csak ne olyan zsú­foltan peregtek volna, egy­más sarkára taposva egyes számai. De erre a következő har­madik ismerős ellenkezőleg azt kifogásolta a műsorból, hogy szüneteket kell egyes énekszámok között kivárni. A közvetlen második bírá­lótól azt tudtuk meg, hogy: tárgyilagos ítélettel silány kornyikálás volt ennek a fölfedezett új csillagnak a hangja — és konyha leve­gője terjeng inkább rajta, mint a műgonddal felépített Hangversenyé. De az utolsó előtti bírálat egy kalap alá vette a mű­sort a rádiónak kínos igye­kezettel összeállított sok más olyan műsorával, ami „ma­gas” a rendes, művelt ember fülériek és csak zenebolon­dok eszelősségét veszi szám­ba. ^ Elég! A további kísérletekről már szédülő fejjel, teljes lel­ki zűrzavarral mondott le a szegény művésznő. Az utol­só fórum ' az ismeretlen Nagyérdemű közönség, ami­ben bízott, így nyilatkozott neki... sajnos — sajnos! Uj hanglemezsorozat „Testvéri üdvözlet október hőseinek Magyarországról“ A Nagy Októberi. Szocia­lista Forradalom 50. évfor­dulója alkalmából értékes hanglemezsorozatot adott ki a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. A 13 mikrobaráz­dás lemezből álló művészi kollekció felvételei között régi orosz és magyar forra­dalmi dalok vannak. Né­hány lemezen híres szemé­lyiségek visszaemlékezései hangzanak fel a forradalom­ról. Többek között Münnich Ferenc személyes visszaem­lékezését is lemezre vették. Ady Endre az orosz forrada­lomról írott szavai, valamint egy részlet Lenin és Kun Béla szikratávírón folytatott beszélgetéséből: mindezt megörökítették a jubileumi • lemezek. A sorozat címe: „Test­véri üdvözlet október hősei­nek Magyarországról”. A cím és a lemezek megcímez­hető, levél alakú tasakja ar­ra utal, hogy a két nyelvű —• magyar és orosz — fel­vételek segítséget kívánnak nyújtani a levelező partne­reknek. Sipkay Barna: A kegyetlenség utánpótlása Paul Hogertfa: Tusrajz. öt gyerek az udvaron. Mind mezítláb, ingben, kis nadrágban. A legkisebb hat, á legnagyobb tizenegy éves. Az egyik barnább, nadrágján más színű folt. Kikirics-sárga a szürkén, mintha tökvirág kandikálna ki belőle. Kopott labdát rúgdosnak. A fehér pettyek lekoptaic róla. Az ötödik gyerek, a barnább, leguggol egy ho­mokrakáshoz. Törött cserép­pel formáz figurát. A tizenegy éves oldalba- rúgja: — Te cigány, hagyd bé­kén a váramat! A barna nevet, a disz­nóól mögé szalad csattogó talppal. Onnan bámul ki, ragyogó fekete szemmel. Aztán leguggol, a törött cseréppel vájja a piszkos ■földet. Köpi. Formázza. — Egyetek! — kiabál a konyhaajtóból egy inas, izmos karú asszony. Négy kenyeret kioszt. Az ötödiket tartja, nézeget. — Hol vagy Zoli? Nem láttátok? — kérdi a gye­rekeket. — A disznóól mögött van! — mutatja a legkisebb. — Vigyétek oda neki — adja a kenyeret a tizenegy évesnek. A nyúlánk, szőke gyerek elmarkolja a zsíros kenye­ret, amig viszi, nyalja a zsírt. A sajátját lógatja. Nagyot harap a barna gye­rek kenyeréből. Mielőtt oda­adná, még egyet fal belőle. — Nesze, cigány, zabálj. A barna gyerek szélesen nevet, lekuporodik, úgy eszik. Amig a zsíros kenyerek fogynak, a labda elgurul a disznóól mellé. A barna gyerek óvatosan odacsúszik a nadrágján, lábával halá­polja el. A tizenegy éves látja. — Nézzétek, a labda kell neki. Már a labda. — Verjük meg — taná­csolja izgatottan a hatéves. A zsírt lenyalja tenyeréről, s felugrik. — Nyugi! — fogja meg a bátyja. — Úgy, hogy ész­re ne vegye. A barna gyerek hasrafor- dul, kenyerét magasra tartja, a labdát úgy perdíti a disznóól mögé. , A négy másik gyerek úgy tesz, mintha ténferegne, egyik az ól tetejére mászik, hátul leugrik. A tizenegy éves mozdonyt utánoz, s arrafelé pöfög. Az utolsó rágásokat nyeli fuldokolva. Aztán egyszerre az ötödik gyerekre ugranak. A kenyér a földre esik. Sírás, ordíto- zás. Az inas asszony kiperdül az udvarra. — Mit csináltok itt?! Megmondtam, hozzá ne merjetek nyúlni a kis ci­gányhoz!! ötszáz forintot kapok én érte az államtól! Takarodjatok tőle! A testvérek morgolódva félrevonulnak. Az asszony bemegy. A barna gyerek ül a disznóól mellett, felveszi a kenyeret, körmével tisztítja. De a piszokkal együtt a zsír is lefoszlik róla. — Nincs neked anyád? — szitkozódik a tizenegy éves fiú, s apró rögöt hajít a disznóólhoz. — Akkor mi­nek születtél?! A barna gyerek elf észke- lődik a reves deszkák mel­lett. Hátát a disznóólnak veti. Az eget nézi. Rág.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom