Kelet-Magyarország, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-10 / 214. szám
A ZUQLÓI PER Kálmán I.ászló, az egyik gjyilkos a nyomozati kísérleten bemutatja a Duna-parti kivégzést. „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, — s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest” (Radnótii Miklós 1944.) K TÖMEGGYILKOSOK embereknek tűnnek, ha na- ckmáléjukat nézzük. Sőt egyszerű dolgozó embereknek; kazán tisztító, művezető, elektroműszerész, szállító- munkás, lakatos, hivatalsegéd, segédmunkás, órás kisiparos. A háború alatt vagy nem voltak katonák, vagy általában rendfokozat nélküliek voltak. Egy őrvezető és egy őrmeste akadt közöttük. Kik ők, ezek az ember- íormájuak, tizenkilencen, akik fölött június 28-án ítélkezett a Legfelsőbb Bíróság? Kik ők azonkívül, hogy nyilas pártszolgálatosok voltak Magyarországon 1944- ben Budapesten, Zuglóban a Thököly út 80 szám alatti kerületi nyilasházban? A Kossuth Kiadó nyilvánosságra bocsátotta „A zuglói nyilasper'’ címen az egész bírósági anyagot, Sólyom József és Szabó László kitűnő munkája. A gondolatokat e könyv tanulmányozása idézi fel. A szerzők írják: „E perben a vádlottak közül többen is azzal védekeztek, hogy ők szintén áldozatok: Szálasi nyilaskeresztés eszméjének! A legfőbb bűnük az, hogy hittek és ennek jegyében cselekedtek: raboltak és öltek, zsidókat épp úgy, mint kommunistákat, antifasiszta ellenállókat ugyanúgy, mint a Nyomorék Gyermekotthon kis lakóit. Ma, több mint két évtizeddel Szálasiék bukása után sem állíthatjuk, hogy a nyilaskeresztes párt tagjainak egy része nem volt valóban megtévedt, egyszerű kisember. Nem lett közülük mindenki gyilkos! De a szadista-fasiszta fenevadak, akik képesek voltak a gyermekek szemét kiszúrni; falhoz csapni őket, úgy, hogy ki- loccsanjon az Aíyvelejük, akik bajonettei metszették fel tizenhat éves lányok mellét? S akik kéjjel öltek — azok nem egy eszme megtévedt áldozatai!” Egyetértünk, ezek nem egy eszme megtévedt áldozatai. EZEK PÉLDÁUL rabló- gyilkosok is. Is! Hiszen azokat akiket kivégeztek a nyilasház pincéjében, a Rákos pataknál, a Stefánia úti padokon, azokat ki is fosztották. Lakásukról elhordták az értékeiket és egymás között rendszeresen szétosztották. Jutalmaztak. Éz a vonásuk érthető és világos. De azért ez mégis esek mellékkérdés. Kísértetiesen azonos módon öltek a német fasisztákkal. Az előzőleg megkínzott embereket; katonaszökevényeket, kommunistagyanúsakat, zsidókat általában tarkónlőtték. Az emberek nem mertek a környékére sem menni a háznak, hiszen hajnalban nem egyszer láthattak megderesedett, mereven ülő hullákat a padokon. (A támlával szembe ültették le éjszaka férfiakat, nőket, gyerekeket és tarkónlőtték őket.) Még nappal is kiszűrődtek az utcára a pincében kínzottak jajkiáltásai. A 380 OLDALAS peranyagból egyetlen lapot hadd idézzünk! Bükkös: 1944 december első felében már nem emlékszem rá, hígy honnan hurcoltuk el az embereket, de azt tudom, hogy gépkocsival vittük ki őket a Du- na-partra, az Eskü tér irányába. Ha jól emlékszem, 8 fogoly volt. Ekkor én voltam a kivégzőosztag parancsnoka. A foglyokat a partszegélynél, arccal a víz felé sorba állítottuk, mi pedig mögéjük álltunk és sorozat- lövéssel tüzeltünk rájuk. Egyedül én lőttem pisztoly- lyal. Ezen a kivégzésen részt vett Erős János, Füredi Pál, ifj. Baráth János, Kraut József, Kröszl Vilmos, Német Lajos, Kálmán László, Hernádi Jenő és Pintér László. A holttesteket mi lökdöstük a vízbe. Elnök: A foglyok csak úgy, minden ellenkezés nélkül sorba álltak? Bükkös: Hát nem éppen... Ütni kellett őket... meg rúgásokkal kényszerítettük, hogy a víz szélére álljanak. Közben jajgattak, meg könyörögtek az életükért... Néhány nappal később ismét volt eigy tömegkivégzés a Duna-parton, szintén az Eskü téri szakasznál, de akkor már nem én voltam a kivégzőosztag parancsnoka. Ekkor emlékezetem szerint 10—12 embert vittünk ki és ugyanúgy lőttük le őket, én itt már géppisztollyal lőttem... Elnök: Mit tud arról, hogy a Thököly út 80-as ház pincéjében két kisgyereket is megfojtottak? Bükkös: Ezt hallomásból tudom. December első felében megkérdezte tőlem valaki, hogy hallottam-e, hogy a pincében két gyereket megfojtottak? Mondtam, hogy nem. Hogy ki mesélte ezt nekem, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy megkérdeztem, kik csinálták. Az illető azt mondta, hogy Németh Lajos és Erős János.” Napközben ettek, ittak, osztozkodtak, este és éjszaka kínozták; majd elvitték kivégezni a foglyaikat. Mind a tizenkilenc számtalan embert ölt meg. Amit a náci fasiszták nagyüzemi szinten csináltak, azt ezek a zuglói nyilasok kicsiben intézték, de azonos módszerekkel. Véres fejezet és konkrét adalék a politikai szemináriumhoz. Mert ezek tizenkilencen — és hozzájuk hasonlóan még százan és százan lumpenproletárok. Hitlerrel és a német fasizmussal, majd Magyarországon Szálasi uralomra kerülésével hatalmat és fegyvert kapott a kezébe a csőcselék. MEGELEVENEDETT és igazolódott az elmélet, hogy amikor a burzsoázia képtelen a hagyományos diktatúrájával és erőszakszervezeteivel az uralmát fenntartani, bevonja a hatalom gyakorlásába a csőcseléket. Mert ezeket a vérengzéseket, ezeket a bestiális kegyetlenkedéseket még a saját rendőrségükkel sem va. lósíthatták volna mc)T. Ehhez már ezek kellettek. A szovjet hadsereg felszabadítása után szétszóródtak, többségük vidékre ment, lapultak. 1956-ban né- hányuk újból aktivizálódott. Volt aki megint géppisztollyal kommunisták letartóztatásában vett részt, voltak akik csak az ellenforradalmi megmozdulásokban vettek részt. Az egyik fél lábát hagyta ott egy ilyen büntetésnél, — golyót kapott a lába. (Lehetséges e a demokratikus társadalomnál szentebb ügynek hitványabb arculköpése, amikor ezek a nyilas gyilkosok a demokráciáért óbé- gattak?) 22 év után ítélkezett a zuglói szadista nyilasok felett a törvényszék. Az ítélet megtörtént. A KÖNYV SZERZŐI elismerésre méltó mértéktartással szerkesztettek meg munkájukat. Nem engedtek utat az érzelmeiknek, nem mondták ki a teljes véleményüket. De talán gondoltak ők is arra, amire a peranyag ismeretében mi is gondolunk; ugyan mi keresnivalója van a többi 16-na}c az emberek társadalmában, még ha a börtönben is? A 19-ből ugyanis hármat végeztek ki, a többit 8—15 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték. ★ S végül is: ideje lenne már végre megtanulnunk azt is, hogy ne feledjünk! Ordas Nándor Móricz-fesztivál Tiszacsécsén Vita a szülőházról — Szemtől szembe egy regényhőssel Mitől boldog az ember i'f A Tiszaháton jártunk Móricz Zsigmond emlékei után. Először szülőhámnál tisztelegtünk Tiszacsécsén, halálának huszonötödik évfordulóján. Éppen negyedszázada már, hogy a magyar próza nagy mestere kinyújtóztatta fájós lábait végleg. Lábait, melyekkel azért bebarangolta élete utolsó három esztendejében, a második világháború első éveiben még egyszer az országot, riasztva, féltve, figyelmeztetve. Huszonöt éve már, hogy írók, újságírók, hazafiak számára üres maradt a rajongott Zsiga bácsi íróasztala. a Kelet Népe szerkesztőségében. Budapest azon az éjszakán kapta egyik első, figyelmeztetésnek szánt bombázását. Akik ott éltünk, nem tudtuk, melyik híren bánkódjunk jobban. S most itt állok bölcsője előtt. Nem lehet elfogódottság nélkül közeledni az apró, nyárikonyha nagyságú ícis házhoz, melynek búbos nádfedelét még az író édesapja, a mindig álmodozó Móricz Bálint rakta fel ilyen tornyosra, hiszen idehozta asszonyát, Pallagi Erzsit, a pap lányát. Szerény csé- cseiek: Emlékszobának nevezik ezt a meghitt kis tájmúzeumot. Hiszen az író könyvein, levelein, kéziratain kívül van itt korabeli bútor és megyei épületek makettjei, például a nyíregyházi városházáé is. Alig találnánk jellegzetesebb, megyénk problémáival tele szabolcsi falut. Nincs négyszáz lakosa, de ebből hetven iskolás és elsőtől a nyolcadikig minddel Novák István pedagógus bajlódik. Saját maga igazgatója úttörőcsapatvezető, vb-elnökhe- lyettes, és még van vagy tucatnyi funkciója. (Az már egyenesen Móricz-téma, hogy a papné a tsz agronómusa s mikor szült, férje helyettesítette.) Az emlékszoba mellett — vele egyidőben — megnyílt tavaly a Móricz Zsigmond művelődési ház. Tágas, csinos. Bálint apa, az építő és Zsigmond fia, az álmodó sem képzelhettek volna ide együtt kedvesebbet. A boldog embernél Csecsén tudtuk meg, hogy egyik utolsó remekművének hőse, a „boldog ember” még itt él a közelben, Magos ligeten. Elindultunk hát a Tiszaháton, hofcy megkeressük. És ezzel menthetetlenül beleutaztunk a Móricz-világba, mintha egy könyve papjai nyíltak volna ki előttünk, szép illusztrációkkal. Égő mezőkön át, hatalmas por- felleget kavarva robogtunk el Milota napon sülő kis fatornya alatt, Tiszabecs rizsföldjein át, Uszkán, ahová a másik fatorony tövébe szelíden bekanyarodik a Szovjet határ. Közép-Európa talán legrosszabb útjain döcögtünk és mire a pici játékfaluba értünk, már túl voltunk az óperencián... Ha Csécse igazi szabolcsi falu, Magosliget már fenemód az. Egy kis utca, 93 ház, az elején már világit a vége. A 291 lakosból 49 kisiskolás. Hogy lehet mégis, hogy a Zöldmező-Kelet Termelőszövetkezetben 185 család van? Hiszen 185 apa és 185 anya már maga 370 lenne? Úgy tehet, hogy ez a maígányos öregek községe. Ide jött férjhez Móricz Borbála, az író nagynénje. Az ő fia az a Papp Mihály, akit kerestünk, az író unokatestvére, ö mondta tollba a „Boldog embert” Kis sárga ház. Balról a hatodik. A 77 éves Eszti néni vasal. Mindjárt bevezet a földes szobába és mutatja a talajvízfoltokat: — Hátha értenek hozzá, lelkem. Nem petróleum ez? Megérkezik a disznóetetésből Mihály bácsi. Gyertyaegyenes, csak a válla magasságában törött meg kissé a kanóca. De a fejét egyenesen tartja. Jövőre, szeptember 25-én lesz nyolcvanéves. Hat gyereket nevelt fel. Tizenöt holdat kapart össze maga munkájával, azt vitte be 1960 karácsonyán a közösbe. — Most boldog, Mihály bácsi? — Tavaly még kilencven munkaegységet ledolgoztam. — De boldog? — Most háromszáz forint nyugdíjat kapok. — Bold; |í? — Tizennyolc kasban zengenek a méheim. Már 1902- ben ostoros gyerek voltam fél bérért... Ja, ez benne van a könyvben. — Igaz az a könyv? — Még úgy is, hogy nincs elhallgatva semmi. —Mikor jutott eszébe Zsiga bácsinak? — Fenn jártam nála 1909- ben. Még legény volt, az Üllői úton lakott. Meséltem magamról. Feljegyezte, hogy ezt megírja. Ha tudom, mi lesz belőle, ezer forintért sem mondok egy szót sem, — Hát mi lett belőle? — Mennyit, de mennnyit faggatott még huszonöt évig, amíg meglett a könyv. — Van egy példányuk? Eszti néni már hozza isJ Három példányát a Boldog embernek már széthordták az ismerősök, ezt nem adja ki a kezéből. Jól kiolvasott lapok, többször átnézték. — Mihály bácsi érti, hogy értette a bátyja a „boldog”- ot? — Persze, hogy értem. Olyan boldog ember voltam én, aki egy lóval szánt, asse az övé. — De felnevelte a hat gyerekét. —Hát, nem voltak se éhe- sebbek, se rongyosabbak, mint a másé. Miska villanyszerelő, gyárban, ritkán ír. Bertinek szabó a szakmája, de autóbuszkalauz. Küldött 2800 (forintot a disznóra, amit neki hizlalok. — Tegnap este beszéltek: a rádióban a könyvről. Hallotta? —Nincs rádiónk. Telepes volt, eladtuk. — Ha élne Zsiga bácsi, telne még egy kötetre való abból, ami azóta történt? — Kettőre is. A filmszerep Még sokat beszélgettünk.’ Színesen, élénken beszél, meglepően tájékozott, pedig az utóbbi években nem jöttek mér errefelé írók, újságírók. Bátran mond hibákat, jót akaró őszinteséggel. Kincset őrző mosolyát, tiszta életét, aki nem ismeri, sajnálhatja. Még ma is küzd azért, ami becses neki. Talán a nyugtalanságában van a titka. Hogy aztjjész ország sorsa érdekli. És mindig el is mondta, amit gondolt. Talán ebben van a boldogsága. Magyar boldogság. Móriczi boldogság. Elmondhatni véleményünket... Amikor elbúcsúztunk és a lombok eltakarták egyenes alakját kis falujával együtt, mintha ismét egy szép, igazi könyv lapjai csukódtak volna be mögöttünk. G. Z. Simon Lajost Emlék a nyárból A kkor nehéz szekerek tördelték darabokra a dűlőutakat, magba szökött pipacsok szirmát kavarta a hirtelen támadt boszorkányszél, gépek hangja lebegett a mozgalmasságban és Olyan nehéz illat hömpölygőit át a határon, mintha a mindenség minden tűhegynyi pólusát betöltötte volna az ember verejtéké. Távolról hallgattam egy vén cséplőmasina szívverés-ritmusát, de minden ízemben éreztem a munka lendületét és tisztán, élesen hallottam a kiáltást, amelyen nem tudott győzedelmeskedni a cséplőgép zúgó-morgó hangoskodása. Ismerősöm a hang! Az emberé is, a gépé is. Gyermekkoromban hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát, a tüzesgépet, amellyel lomha bivalyok lihegtek osztagtól, osztagig mintha nagyra nőtt testvérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a velem egyivású cimborákat, a törekes fiúkat, akik már gyermekfővel emberré váltak az én szememben, mert hitem volt, s mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet emelt fejű felnőtt, aki eszével, vagy dereka feszítésével, saját maga keresi a kenyerét. A zsákolókat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a föld tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsák száját, olykor kezükbe percent egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint a tenyérbeszálló katicabogár. Néha lapát nagyságú tenyerüket belemerítették a zsákba, s úgy gyönyörködtek a színarany gabonában. Szemem elé emelt tenyérrel bámultam a magasban dolgozó kévevágó lányt, tudtam, hogy a munkája fenségesen szép, de azt is, hogy halálosan veszedelmes. Veszedelmes, mert a cséplőgép „cápafogakkal” megtűzdelt rémséges sebességgel pörgő dobjáról úgy vágódik vissza minden idegen anyag, mint puskagolyó. Mert sok mindent takar a kév. Törött kaszát, lovak patájáról lehullott szerencsepatkót — amely ilyenkor szerencsétlenség — félbetörött kaszakövet, éles, hegyes kavicsot, két esztendeje pedig háborúból maradt lövedéket találtak a búzakévében. Az élet kévéje halált takart, még szerencse, hogy észrevette egy okos, ügyes kilány. Csak a kazlasokat nem irigyeltem soha! Jó lábú legények voltak ők is, erősek mint a fákat nyűvölő mesebeli ember, hosszú hegyes nyársakra szúrtak egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetejére. Nem irigyeltem őket, mert ma is elém villantja az idő azt a hórihorgas Kinizsi Pál termetű legényt, aki baromi terhe alatt a földre rogyott és vízért sóhajtozott. A szalma, amit egy pillanattal előbb még szinte győzelmi lobogóként emelt a feje fölé, testét teljesen elborította, s úgy jött az a sóhajtás a sárga- fehér halom alól, mintha sírgödörböl érkezett volna. Ezt a sóhajtást én már soha nem tudom elfelejteni... E nehéz emlék társaságában álltam a nyár közepén, hallgattam a vén cséplőmasina szívverés-ritmusát, amely egyre halkult, lassacskán teljesen megszűnt dobogni, mint a kimúló állatok szíve. Tudtam, jól tudtam, akkor csak azért halkult a gép, mert az ég tetejére kúszott éppen a nap, s a töredezett dűlőúton feltűnt az ebédet hozó asszonyok tarka karavánja. Tudtam, hogy egy szussza- násnyi szünet után, majd ismét felmordul a gép, de az már hattyúének, a cséplőgépek hattyúéneke, mert nehéz, szinte lelketlen munkát üldöz el a falvak határából a modern miág, a kombájnok csordája, amely oly jó szívű, hogy nemcsak zsákba takarítja a termést, de napernyőt is feszít a földműves feje fölé... S a nyári emlékre — amely itt maradt bennem és jegyzetfüzetemben, e parányi boU a dog érzéssel borítok naplófedelet.
