Kelet-Magyarország, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-13 / 190. szám

Antal Gábor

AZ ÉLET: ÁLOM...!

Krúdy Gyula emlékének

Amikor Prágában, a Hrad- zsinban megláttam az úgynevezett Aranycsinálók utcáját, hangosan íelsóhajtot- tam: „Az álmok utcája!...” Ami e sóhajt kiváltotta belőlem, az nem csupán a kékre, pirosra, sárgára festett, kis házak, az egész csodálatos utcácska látványa volt, hanem az irodalomé is. Hiszen Jan Neruda, a nagyszerű cseh író nevezte így több elbeszélésében is ezt a néhány házat, amelyekben Rudolf császár alatt alkimisták laktak, és azon fáradoztak, hogy lombikjaikban aranyat állítsanak elő.

Ami nem sikerült a császár aranycsinálóinak — tudniillik, az aranycsinálás — azt az író megvalósította. Mintha egyfajta arany füsttel vonta volna számomra a tájat És amikor bekukkantottam a régi-régi házacskákba, nemcsak az ajándékboltokat és miniatűr antikváriumokat pillantottam meg bennük, hanem látni véltem azokat az ábrándos és eszelős tekintetű, koravén férfiakat ás, akik itt egykoron lombikjaik fölé hajoltak. És amikor — kicsit feljebb kapaszkodva — a „Vi kárka” fogadóhoz értem, a kopott kocsmai címer nem egy elhanyagolt vendéglátóipari egységet idézett elém, hanem diplomatákat és művészeket, felleghajtóban érkező forradalmárokat, és surranó léptű kémeket A „Vikárká- nak azokat a vendégeit akikről Neruda írt

Hányszőc vagyunk úgy, hogy az irodalom — használjunk azonban tágabb tartalmú kifejezést, a kultúra

— szinte előírja nekünk; mit is lássunk?! És nemcsak az Aranycsinálók utcájában, és egyáltalán, a folyton múltat idéző, poéti- kus „arany Prágá’-ban, hanem — mondjuk — Nyíregyházán Is. Szaboles-Szat- már fővárosának ugyanis van egy bizonyos palackba zárt bűvölete. A nyíregyházi utcákon sétálgatva azonban csak az előtt nyílik meg ez, aki olvasta a „Krúdy Kálmán csínytevései”-t és el tudja képzelni, hogy a nevezetes „nyári pajkos” éppen ezen az utcán lovagol végig, miközben a házak ablakaiból kígyóit tekintetű leányzók lesik a csillagos homlokú pejt... A világ látásában jó eligazílóink a művészet látomásai.

De vajon mindig helyes-e az eligazítás; nem hamisíthatja-e meg a látomás magát a látványt? Nem kétséges, hogy erre is van eset.

A Hradzsinban magam is kísértésbe estem, hiszen az ..álmok utcája” nemcsak Jan Nerudát ihlette meg, hanem a hamis romantika több képviselőjét is, különböző műfajokban. És, úgy látszik nem feledtem el azokat a lidérc-elbeszéléseket, amelyeket erről a környékről írtak. Néhány percig ugyanis zavarónak éreztem, hogy bár régies köntösű, de mégis csak modern boltocskák vannak itt, és anakronisztikusnak a körülöttem lévők és a magam mai ruháját. Arra vágyódtam, hogy az álmok

— vagy rémálmok — utcájának igazi lakója leszek.. De aztán — s éppen mer. Nerudára gondoltam, azokra a képekre, amelyeket ő idéz fel erről a világról —, megbékéltem az elém táruló, ellentmondásos látvánnyal. Hiszen Neruda iróniával keveri a romantikát, az ő irodalmi rajzai nemcsak a borzongató felszínt, a hit és az ' szelősség démonait mutatjuk, hanem azt is, hogy a ' árakat, palotókai, és az al- t.misták laboratóriumait is s. ólőművelők, pékek, takácsok szorgalma tartotta fenn. Neruda még legromantiku- sabbnak tűnő írásaiban is mindig azt bizonyította, hogy nincs valamiféle teljes romantika, és hogy a leghangulatosabb táj és helyzet is csak egy része a valóság összetett, bonyolult, ellentmondásos teljességének. És a i mi Krúdy Gyulánk nyíri paj- j kosainak, mulató dzsentri- I jemek. gavallérjainak és I

holdfényben andalgó színésznőinek romantikus ízű ábrázolását is az teszi igazi — és milyen igazi! — irodalommá, hogy a Nyírség „nagyálmú csendje’.’, Tabán ódon bája, Késmárk gyöngéd költészete mögött az író mindig észrevéteti velünk az emberek problémáit, és azt, hogy a világ nemcsak hangulat...

A hangulatok örökkévalóságát — legyenek azok elandalító, vagy lidérces hangulatok — a giccs hirdeti. Gondoljunk például azokra a táncdalokra — amelyek még „slágerek” nálunk! — ahol álmok utcáiról, ódon fogadókról, éjszakai démonokról, meg az örökké vágyakozó és ugyanakkor örökké búcsúzkodó szerelemről esik szó. Rokonok ezek a szövegek azoxkal a festményekkel, ahol álomtó taraján hattyúk úszkálnak és egy álomerdő fái közül álomkastély tornya látszik. De azokkal is, ahol riasztó szörnyek néznek szembe velünk. Egy érdekes tanulmány nemrégiben a Reviczky Gyula nevével reprezentálható szentimentális költészet utóéletének nevezte a hamis romantikájú slágerköltészetet. Van ebben valami, bár tudnivaló, hogy Reviczky költészetének vannak nem szentimentális, élet és álom összetettségét kifejező alkotásai is. Tovább is mehetnénk azonban Reviczky egyik mesteréig, „a világ csak hangulat” jelszavát először megfogalmazó

Schoppenhauerig. A német filozófus — helyenként igen szellemes stílusban — fejtette ki, hogy hincs látvány, mert minden látomás, nincs kép, mert minden csak képzelet, hogy örök boldogságra vágyakozunk, és örök boldogtalanságra jutunk. Éppen ezért akaratunkat kell szembeszegezni a gonosz valósággal, és az akarat szárnyán kell megérkezni az álmok kastélyába.

Nálam jóval hivatottabbak tüzetesen bebizonyították már, hogy Schoppenhauer filozófiája — egyes találó részletmegállapító sai ellenére — a nyárspolgár hazug hangulatainak gondolati rendszerbe foglalása. Nem is időzöm hát tovább a német filozófusnál, akinek az akaratról és a meghódítandó alomvárról vallott eszméit kései tanítványok a tömegek leigázásának, a világ meghódításának gyakorlatára próbálták lefordítani.

Hadd mondjam el inkább, hogy bementem hát a régi fogadóba, és ott bárányhúst ettem, paradicsomsalátával.

— Száz esztenfleje született John Galsworthy, Nobel-díjas angol író. A Forsythe Saga című regény- trilógiájával nyerte el a világhírt: ez a mű, mely a világirodalom nagy családregényeivel áll egy sorban, bemutatja az angol burzsoázia hanyatlását a múlt század utolsó és századunk első évtizedeiben. Az évforduló alkalmából közöljük alábbi írását.

Ha igaz az az állítás, hogy e világon kárpótlás jár mindenért, mondják meg nekem, hol marad, a kárpótlás az alábbi kis történetben?

Két évvel ezelőtt tolmács voltam egy fényűző ostende; hotelben és hosszasan időztem a rakodóparton, ha-, jókra várva. Gyakran láttam ott egy fiatalembert, aki kis, ütött-kopott bódéjában bizsuféléket árusított. Nem tudtam a nevét — magunk között Tchuk-Tchuk-nak neveztük, — de jól ismertem, hiszem mi, tolmácsok, mindenkit ismerünk.

Dél-Olaszországból jött. Értelmes fiú volt, szép fejét dús göndör fekete haj borította. öltözéke: egy angol turistától kapott nadrág, frakk-kabát és fekete kalap. Kis növésű volt és sovány, s ez nem is csoda, hiszen egész napi kosztja fél font kenyérből állott, avagy egy tál sajtos makaróniból és ünnepnapnak kellett jönnie, hogy egy darabka kolbászt vegyen magának. A kövér,

Éhségem azonban azóta sem csillapodott. Éhes vagyok — többek között — arra, hogy régmúlt századok ízeit felidézzem, hogy az irodalom, a képzőművészet, a régi pergameneket vizsgáló tudomány, és nem utolsósorban az utazások segítségével jobban megértsem: miben hittek az egykori alkimisták, a régen porladó takácsok és pékmesterek. De éhes arra is, hogy végre jobban megismerjem Nyíregyháza történetét, hogy Krúdy látomásait, — pontosabban mindazt, amit ezekből átér- zek,'— szellemi utazásokkal is szembesítsem. Mit jegyzett fel Krúdy Kálmánról és 48-as szabadcsapatáról az oknyomozó történetírás, mit mond a szabolcsi tájról földtan, agrártudomány?...

Tudom, éhségem sohasem fogom tel jesen csillapítani, sőt azt is, hogy — mint már nem egyszer életemben — belezavarodok az össze-visz- sza olvasásba, nem tudván elég jól megkülönböztetni az igazságot a fél-igazságtól. De vállalom ezeket a bajokat, mint ahogy vállalom éhségemet. Ha úgy tetszik, vándorlási kedvemet, amely nem tud megállapodni sem az örök boldogság, sem az örök boldogtalanság utcájában.

Beszéltem már arról, hogy a Hadzsin írójának sikerült az aranycsinálás; egyfajta aranyfüsttel vonta be az elbeszélései színhelyére érkező utas tudatát. Hadd egészítsem ki ezt azzal, hogy Neruda — mint általában az igazi írók, művészek — ugyanakkor azzal a képességgel is megajándékoz bennünket, hogy végül is el tudjunk fújni minden füstöt és ködöt, ami a valóság arcát eltakarja.

Az igazi költészet — de használjuk inkább megint a kultúra kifejezést — egyszerre ad csillogást és meztelen ít le. Ez a csillogás azonban nem hamis fény, mint ahogy a meztelenség sem a csontok boszorkány- szombati meztelensége. Az évezredek felismeréseiből, munkájából, erőfeszítéseiből táplálkozó kultúra segítségével fel tudjuk ismerni, hogy hol végződnek az álmok és hol kezdődik az élet. Az Aranycsinálók utcájában és a „Vikárká”-ban még éhesebb lettem, mint eddig voltam, erre a nem csodatevő, de erőt adó kultúrára. Fejemben egy lé- giónyi giccsel, szívemben ha- mis_ hangulatok emlékével, cipőmön kopár lejtők porával oda szeretnék eljutni, ahová ti. Az eleven élet nagy kőrútjára.

termetes emberre szabott ruhában úgy festett, mintegy madárijesztő.

Egyedül élt. Dolgozott, mint a rabszolga. Kora reggeltől késő estig a bódéjában üldögélt. Nem mozdult onnan, bármilyen forrón tűzött a nap, bármilyen vadul dühöngött a vihar. Néha bőrig ázott, de akkor is mosolygott az előtte elhaladókra és kínálta a kagylókból fűzött láncot, és efféléket. Leginkább a nők figyelmet próbálta felkelteni, hiszen ők voltak a legjobb vevők. Oh, hogyan tudott nézni rájuk a nagy, olajbarna szemével!

Mindennapi kiadásai szánalmasan alacsonyak voltak: napi két penny ételre és négy penny a szállásért. Egy kávéház fölötti kis helyiségben aludt, több hasonszőrűvel összezárva. Hat penny egy nap, három és fél shilling egy héten — ez volt minden.

És Tchuk-Tchuk árult. Esténként gyakran megfigyeltem, hogy ülve elaludt a fáradtságtól. De fél szeme még ilyenkor is nyitva volt, mint a macskának. Az üzletnek élt: élénken figyelte a körülötte zajló életet, de valójában semmi sem foglalkoztatta, csak az, hogy eladja a csecsebecséit. Semmi nem kötötte le, sem az emberek, sem a tenger, sem a

MUNKÁS

Huszár István rajza

Ülj könyv:

Felhőfejes

Érdekesen mai könyv

Szász Imre „Felhőfejes” című regénye. Érdekesen az, mert az olvasót elsődlegesen talán nem is a téma ragadja meg — ilyen témát már sokszor írtak — hanem a regény hangulata.

Forgács Ferenc, a regény főszereplője. Elromlott házasságának kellemetlen érzésével hol száguld, hol csak baktat az élet ország- útján és arról ábrándozik, hogy valahol ül a boldogságban. Fanyar és egyformán üres szerelmi ügyei közepette eszébe jut, hogy senkihez nem tartozik. Vagy mégis? Úgy döntött, hogy 12 éves lányát elviszi egy balatoni autótúrára.

Egy szép nyári reggelen elindulnak, a kocsi hibátlanul szalad, de a harmónia már az első pihenőnél felborul. Egy szép, fiatal lány jön, autóstoppal utazik. Forgács felveszi és ezzel vége is az előre álmodott., idillikus balatoni útnak. Féltékenység villog gyermek és felnőtt között, az érzékenység konfliktusai szikráznak, a helyzet úgy alakul, nem lehet tudni, ki mitől sértődik meg. Alig simul el az egyik ügy, már jön a másik, amely felnőttnek gyermeknek egyaránt leckét ad az élet realitásából és bizony nem egyszer keménységéből.

80 éve rendszeres színjátszás Nyíregyházán

Már jóval 1887 előtt is játszott színtársulat Nyíregyházán, de csak szórványosan, gyakran három-négy évnek is el kellett telnie, míg újra megjelentek jellegzetes járművükön: a társze- kereken. Elmaradásuk oka, hogy nem volt megfelelő épülete a városnak, ahol megtarthatták volna az előadásokat.

1873-ban felépült Nyíregyháza első színházépülete. 1887-től pedig kereken nyolcvan esztendeje, évente legalább egy társulat szerepelt C—8 héten át a városi színházban. Gyenge, langyos évadok sora következett s csak időnként kavarta fel a vidéki megyeszékhely életét egy-egy váratlan színházi esemény. Ezek közül az egyik legjelentősebb az új kőszínház megépítése volt, az átalakított mai épület helyén, melyet 1894-ben adtak át rendeltetésének. A színházi életet álmosságából először 1919 rázta fel. Ekkor kezdődött először egy színielőadás a városban a marseillaisesszel, ekkor

lett először látogatója a színháznak a proletár.

A két világháború között Nyíregyházán szerepelt társulatok repertoárjaiban

szinte hemzsegtek a „limonádé” darabok, s csak időnként lehetett látni egy-egy remekművet. Ilyen volt Katona József Bánk bánjának, Shakespeare Hamletijének 1920-as bemutatója. E színházi évad másik érdekessége az volt, hogy először játszott Nyíregyháza közönsége előtt Bajor Gizi, az akkori Belvárosi Színház tagja.

Vidéki színházat tekintve, különösen érdekes volt az 1922-es esztendő, hiszen ekkor a város lakói egyidő- ben három színházi előadás között is választhattak. Február 1-én megnyílt a Modem Kabaré, melyet nemsokára az Intim Kabaré megnyitása követett.

Újabb társulat kezdte meg működését Nyári Színpad néven Nyíregyházán 1922 májusában. A fellendülés azonban úgy látszik csak viszonylagos volt, mert a korabeli feljegyzésekből, adatokból kitűnik, hogy a következő évadot még a századforduló idejével sem lehet összehasonlítani. Úgy tűnt ezután, mintha a színháznak nem lett volna gazdája. Nem volt jó a szervezés sem, a társulatok egymástól vették át a színpadot, hol pedig fél évekig elkerülték a várost. Ezen még az sem segített, hogy időnként neves színészek keresték fel színházunkat. 1924- ben Csortos Gyula, Bajor Gizi, Rózsahegyi Kálmán látogatott rövid időre Nyíregyházára, és a Sári bírót maga Móricz Zsigmond rendezte itt.

A hozzáértők, s hivatalos és nem hivatalos emberek már a nyíregyházi szfniélet pusztulásán keseregtek.

Jóslatuk nem vált valóra.

Döntő és gyökeres változást 1945 hozott. Ekkor váltak mind gyakoribbá a színházi előadások. Különösen a Déryné Színház megalakulása után, amely szinte állandó vendége a nyíregyházi színháznak.

Nyolcvan év telt el a rendszeres színjátszás megindulása óta, s a kép azóta alaposan megváltozott. 1887- ben még csak két hétig játszott egy társulat egész évben, ma három társulat a Déryné, a Csokonai és a Miskolci Nemzeti rendszeres előadásai váltják egymást színpadunkon.

Horváth János

John Galsworthy:

Kárpótlás

fürdőhelyl élet változatos szórakozásai. Dobozba zárt lényre hasonlított.

— Nagyon nehéz volt a sorsunk odalenn, — szokta mondani nekem. Van egy lány... vár rám, és én is szeretném már viszontlátni. De odaát éhenhalnak az emberek. Madonnára mondom, kutya élet az!

Szavaiból éreztem, menynyire vágyódik az otthona, a délvidék után, hogy nélkülözi a napfényt, meg azt a lányt. De reménykedett.

— Ki kell várni — mondogatta. — Ebben a szezonban összeszedek egy kis pénzt és minden rendbejön.

Egy szomorú, nyirkos őszi napon végigmentem a kihalt sétányon, az Estacade- on. Teremtett lelket sem láttam, de Tchuk-Tchuk bódéja most is nyitva volt Tulajdonosa befedte egy darab olajos vászonnal, ő maga pedig behúzódott, s mélyeket szívott egy hosszú szivarból.

— Lám, Tchuk-Tchuk — mondtam — hát te dohányzói?!

— Igen, jólesik — felelte.

— Mért nem szívsz egyet- kettőt minden nap? Úgy könnyebben viselnéd az éhséget.

Tchuk-Tchuk a fejét rázta.

— Pénzbe kerül, —szólt. — Ez a szivar nem került nekem semmibe. Egy veresképű angol nyomta a kezembe, azt mondta, hogy ő nem tudja elszívni. Nem ért hozzá, a bolond! Én mondom magának, kitűnő szivar ez.

Eljött a fürdőidény vége és egy este, amikor már talán csak húsz vendég lézengett a városkában, betértem a megszokott kávéházamba. Mindössze három olasz vendégmunkás ült ott.

És ekkor megjelent Tchuk- Tchuk. Életemben először találkoztam vele olyan helyen, ahol pénzt lehet költeni. Uramisten, milyen sovány volt. Az ember azt hitte volna, hogy egy hete sem evett. Egy hete? Égj' éve! Leült és egy üveg bort rendelt. Azután beszélni kezdett, vígan ömlött belőle a szó és nevetett is hozzá.

— Nézzétek Tchuk-Tchuk- ot — szólalt meg az egyik olasz. — Micsoda vidám pintyőke lett belőle! Rajta Tchuk-Tchuk, kínálj meg minket is a borodból, hadd lássuk, milyen jól megy a dolgod!

Tchuk-Tchuk átnyújtotta nekünk a flaskáját és rendelt egy másikat.

Ittunk, Tchuk-Tchuk gyorsabban és mohóbban, mint bármelyikünk. Felélénkült — hiszen egy olasz könnyen felvidul, különösképpen az, aki hónapokig kenyéren, vizen és makarónin élt. Látszott, hogy a fiúnak alapos oka van a jókedvre. Énekelt és nevetett a többi olasszal együtt. Az egyikük megjegyezte:

— Úgy látszik, a mi Tchuk- Tchuk barátunknak jól bevágott az üzlet. Áruld már el, mennyit szereztél az idén?

De Tchuk-Tchuk csak a fejét rázta. Erre mindegyikük elsorolta, hogyan boldogult ebben az idényben, s mennyit tudott félretenni, ám Tchuk-Tchuk kitartóan hallgatott, kissé büszke, so