Kelet-Magyarország, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-20 / 196. szám
Egy hét a világpolitikában @ A háború és a vita eszkalációja sifji Polgárháborús állapot Kínában § Oiajértekezlet Bagdadban A JOHNSON-KORMÁNYZAT vietnami eszkalációs politikája az eltelt néhány napban, ha lehet, még veszélyesebb fokot ért el; mindenesetre az eddig többé-ke- vésbé passzív nyugati körökben is a riadalom jelei mutatkoztak. Mint ismeretes, Washington engedélyt adott Hanoi kulcsfontosságú hídjának megtámadására, ami a híd két oldalán lévő védő- gátrendszer folytán példátlan fenyegetés és zsarolás. Az amerikai elnök ezenkívül is alaposan kibővítette az észak-vietnami célpontok listáját, s a támadó repülőgépek immár harminc mérföld helyett tíz mértöldnyire közelítik meg a kínai határt. Washington eszkalációs lépései nyomán új erővel lobbant fel az amerikai politikusok körében a háborúról folytatott vita lángja. A bombázások esztelenségét, hatástalanságát és veszélyességét hangoztató politikusok száma is mondhatni — eszkalálódott. Ennek kettős oka van: növekedett a felismerés az amerikai kongresszusban és azon kívül is, hogy a háború ugrásszerű kiterjesztése fokozza az Egyesült Államok nemzetközi kockázatait, szembeállítja vele saját szövetségeseit, másfelől egyre nyilvánvalóbbá válik az amerikai politika irányítói előtt, hogy az Egyesült Államok nem bírja „a két háborút”, tehát a vietnamit és a hazai nagyvárosokban dűlőt. Johnson ugyan újfent erősködött, hogy Amerika képes folytatni a hazai programokat, de a nyári események tükrében ennek már nemigen van hitele. Még olyan körök is, amelyek egyetértettek a vietnami háborúval, kezdik tűrhetetlenül soknak tartani a ráköl- tött milliárdokat, különösen, hogy azoknak a'pusztításon kív'ül semmi eredménye nem mutatkozik. Az elnök által sürgetett új adóemelés további kételyeket támasztott amerikai gazdasági körökben. A hagyományos amerikai elszigetelődési törekvések is hangot kaptak. Ezek természetesen nem győzhetik le az óriási külföldi érdekeltségekkel rendelkező és a külpolitikát valóban befolyásoló csoportokat, és szerepük az adott belpolitikai helyzetben nem lényegtelen. Fulbright szenátor, a szenátus külügyi bizottságának nagy tekintélyű elnöke az említett erők szószólójaként akciót kezdett a kormányzat felhatalmazási jogkörének megvonására, vagyis arra, hogy a kongresszus két háza meghatározó szerepet kapjon az amerikai külpolitika vietnamihoz hasonló „kötelezettségvállalásainak” kérdéseiben. Tudni kell, hogy az amerikai elnökök régóta kész helyzet elé állítják a kongresszust, a legutóbbi időkből elegendő említeni Dominika vagy Korea példáját. Ezzel kapcsolatban — noha apróságnak tűnik — érdemes megemlíteni a Kongóba küldött jelképes amerikai „mini-támogatás” visszavonását — a kongresszus nyomására. MINDEKÖZBEN a John- son-kormányzat növekvő hangerővel kapja a bírálatokat a szélsőjobboldal részéről is. Ez is logikus követelménye az eszkalációnak, hiszen Johnson pontról pontra oda jut el, amit a pentagonbeli és egyéb amerikai „héják” már régóta követelnek. A külvilág pedig mindebben korántsem az elnök óvatosságának, ügyességének jeleit veszi észre, hanem kapkodásának egyre veszélyesebb megnyilvánulását. A tekintélyes New York Times szerdai vezércikkében ilyen kijelentéseket enged meg magának: „Az új politika legalább olyan veszélyes, mint amilyen felületes.” „A kormányzat állításaival ellentétben a bombázás sokkal inkább megerősíti Hanoi ellenállását és további szimpátiát szerez neki a világ szemében.” „A legutóbbi eszkaláció legtragikusabb vonása, hogy a beláthatatlan jövőbe tolja a tárgyalásos béke lehetőségét, márpedig végső soron az az egyetlen elképzelhető megoldás.” A MEGFIGYELŐK világszerte összefüggéseket látnak az Egyesült Államok vietnami eszkalációs politikájának legújabb lépései, ha úgy tetszik, ugrásai és a kínai események között. A hírek szerint polgárháborús állapotok uralkodnak Kína legtöbb tartományában, a maoisták és ellenfeleik harca egyre hevesebb. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy például a Kína határai közelében végrehajtott bombázások elrendelésekor a John- son-kormány messzemenően figyelembe vette Kína belső lekötöttségét. S tekintve a földrajzi helyzetet, az is világos, hogy a vietnami háborúra egyre kevésbé „figyelő”, sőt a szocialista tábor'fő ereje, a Szovjetunió ellen mind vadabb provokációkat elkövető pekingi politika kedvez az amerikaiak eszkalációjának. Ügy tűnik, a maoisták, miközben mind kevésbé tudják ellenőrzésük alá hajtani Kínát, a szovjet—kínai kapcsolatok maradványain vezetik le a kudarcok felett érzett ingerültségüket. Az az elemzés, amely a héten látott napvilágot a Pravdában, alapos áttekintést nyújt a jelenlegi kínai események előtörténetéről, s megállapítja, hogy Mao csoportja a kínai szocializmus ügyét ássa alá. A VILÁG MÁSIK NAGY válsággócában, a Közel-Keleten a helyzet nem változott. Izraeli részről mind jobban berendezkednek — ha nem is egyforma mértékben — a megszállt arab területeken. Az arab országok viszont újabb kísérletet tettek politikájuk egységesítésére. A khartoumi külügyminiszteri találkozó határozatának megfelelően a héten Bagdadban összeültek az arab gazdaságok irányítói, hogy megvitassák, mint állíthatja kialakítandó közös politikája szolgálatába az arab világ legfőbb fegyverét, az olajat. A haladó arab országok ésszerű és radikális olajembargót, valamint az imperialistáknak adott óriási jövedelmű koncessziók felülvizsgálatát sürgetik. Természetesen változatlanul fennállnak az ellentétes álláspontok a társadalmi reformok politikáját folytató arab államok és az olaj haszon- élvezetére támaszkodó, a Nyugathoz kötődő arab országok között. Egy biztos: a bagdadi olajértekezlet kimenetele lényegében eldönti a tervezett arab csúcstalálkozó sorsát. A közel-keleti válság megoldására tett lépések közül a héten kiemelkedik Tito jugoszláv elnök körútja három haladó arab országban. Tito alexandriai nyilatkozatában arra utalt, hogy fontos megbeszéléseket folytatott a tárgyalásos megoldás végett. A régi templomok hagymakupolái és meredek tetői felett korszerű épületek tömbjei törnek az ég felé. Szemünk előtt eraelkcdnek magasba a csupaüveg betonpaloták, toronyházak és szinte szédül az ember, ha felnéz a legfelső emeletre. Így épül, növekszik Moszkva. Képünkön moszkvai utcarészlet. Heiiiiscii hárrems élete Csak az első lépés volt nehéz, de az sikerült. Klaus Heinisch, harmincéves maj- nafrankfurti autószerelő egy alkalmas pillanatban belo- pózott a Frankfurt melleti r.agy amerikai katonai táborba. Tudott angolul és jó volt a fellépése, a tábor nagy áruházában vásárolt magának egy jenki őrmesteri egyenruhát. Aztán megléptetett egy katonai dzsippet, mert megfigyelte, hogy a laktanya bejáratánál a dzsipek jövés menését úgyszólván alig ellenőrzik. Később előléptette magát. Ted Painter hadnagy néven mutatkozott be és azt mondta, hogy sajtótisztként működik. Egyenruhájának eredetét senki sem ellenőrizte, a névsorban sem nézett utána senki. Törökországban pedig kivált tisztelettel övezték a bőkezű, jó képű „NATO-tisztet”. Mert sűrűn járt ettől kezdve Törökországban Heinisch Palmer, itt vásárolta meg azt a jelentős kokain és heroin mennyiséget, amelyet azután — külön NATO repülőgépen rendszeresen Izmirből Párizsba utazva — a fény városában értékesített. A kábítószercsempészés jövedelmező üzletnek bizonyult. S min'hogy sok ide- oda utazgatással járt, Heinisch mindenütt tartott magának menyasszonyt Bőkezű gavallérnak mutatkozott. „Autót akarsz, ma chérie? Citroen jó lesz?” Itt az új Mercédes, amit megkívántál, liebling!” Darling, ugye elfogadod tőlem ezt a csekélységet: az új Vauxhall!” És a chériek, lieblingek, darlingok természetesen elfogadták és még önzetlenebből szerették a snájdig NATO sajtótisztet, egészen addig, amig az egyik cherie gyanút nem fogott. Mert a nők bizonyos esetekben hamarabb gyanakodnak, mint a rendőrség. Párizsi szeretője rájött, hogy Palmer Heinisch legalábbis kettős életet él, ha nem hármast, vagy négyest. A kábítószer nem érdekelte, csak a konkurrens nők. Azt viszont tudta, hogy a rendőrséget elsősorban a csempészés fogja érdekelni. Feljelentette hát hűtlen kedvesét. Csakhogy Heinisch idejében neszt fogott és elmenekült. Azóta Törökországtól Párizsig, Frankfurttól Kómáig üldözi az Interpol. Egyelőre nem találják a N ATO-egyenruhás Casanovát. Valószínűleg Kanadába menekült. De könnyen lehet, hogy mire az Interpol odaér, a hajdani autószerelő már valamelyik latin-amerikai államban árulja a heroint és udvarol a tüzes szenyoríták- nak. Legfeljebb az a kérdés, hogy milyen egyenruhában?... Dobozy Imre: lljra lehet Kezdeni (Regény) 35. A parancsnokságon ? Tehát odavisznek bennünket. Na, az mégis csak más... Lentről a pincéből lármásan követelnek valamit, de nincs türelmük a csappal vesződni, belőnek a hordóba, szaladnak aztán mindenféle edénnyel, felfogni a kiszökő bort. — Apámnak se olcsó mulatság ez a változás — mondja keserűen Géza. Isznak. Ráérnek. Valaki énekelni kezű oda’ent. Telt, orgonáid basszushang árad fel a pincéből öblösen, micsoda hang, de nincs kedvem gyönyörködni benne, majd leszakad a karom. — Hőre ruki! — Gyötrik az embert, tetszik nekik — mondja Gallai, a foga közt káromkodik. — Még egyszer szemközt lehetnék velük, fegyveresen, azt se bánnám, ha ott döglenék. Sorki azonban, bár erősen izzad a kényelmetlen állásban, másként vélekedik. — Most már ne dögledez- zünk, hadnagy úr tisztelet- tói, ha eddig megmaradtunk. ' Hoznak egy kancsó bort az altisztnek. Beleszagol, beledugja nyelvét Iszik, aztán lekapja embereit micsoda disznóság, a vendégekről nem gondoskodnak. Ráül az asztalra, lábát ló- gázza, a kancsóból lötyög a bor kifelé, indulatosan iskoláz bennünket — Nem érdeműtek a levegőt, ganék — fordítja De- ső kelletlen fahartgon, mintha unalmas üzleti tárgyaláson tolmácskodna. — Feldúltátok Oroszországot. Senkit se kíméltetek. Semmit Az én falumban például nincs kedve élni az embernek. Üszökszaga van a vidéknek. A fűnek is a folyóparton. Nem akartam hinni, de mikor utoljára otthon voltam, megszagoltam. Le kéne lőni mindnyájatokat Meg is tenném, bizony isten, de nem szabad. A parancsban benne van a humanista bánásmód. Bort adatok, igyatok! Én vagyok a gazda! Különben se bántanálak, átkozott szerencsétek van. Az orosz ember, rohadnátok megegy- től-egyig, csupa lélek. Az orosz lélek... eh, mit értettek ti ebből, barmok... Mellét veri, elered a könnye. Innunk kell. La- vóroan hozzák a bort, két kézzel fogjuk vigyázva, így is kicsurog: mintha eresz alatt álltunk volna, merő lucsok vagyunk. Az altiszt lecsapja kancsóját, dülöngél, ve nevet. —i Igyatok! Aki ivott, fel a kezeket! Szürkül, mire kitámoly- gunk a présházból. Üres a gyomrunk, csak a bor kotyog benne. A katonák énekelnek. háromféle nótát egyszerre, kinek mi jut eszébe. Az altiszt rájuk kiált, de ezeknek már kiabálhat reggelig. Az ajtót tárva hagyják, Géza hasztalan szeretné bezárni, elpenderítik onnan, nyavalyás burzsuj, de nagyon félted a vackodat. Vagy kétszáz lépés után az altiszt megszámlálja csapatát, visz- sza kell fordulnunk, egy ember hiányzik. Az ászokfa alól cibálják ki, elázott mint a mosogatórongy, vinni kell. Szidják, hogy nehéz akár a só. Szerencsére nem bízzák ránk, magúit nyögnek alatta. A Cseresznyés szélén megint megállunk, a katonák végigtapogatnak bennünket, nem maradt-e nálunk pisztoly, vagy gránát. Jókor jut eszükbe. Nem találnak semmit, csak Sorki zsebében egy arasznyi hosszú, keskeny pengéjű szalonnázó bicskát Az altiszt zsebre- vágja, nem fogjátok hátba szurkaim az orosz katonát. Különben megdicsér, amiért egyéb fegyvert nem dugtunk eL Na igyatok, kínál megint majd egy kicsit dolgoztok minálunk, jobb a fogság, mint elpatkolni, legalább meglátjátok, hogy Oroszországban nincsenek ilyen kinyalt burzsujok, akik a más verítékén parádéznak, ott mindenki polgártárs, rátok fér egy kis iskola, mire hazajöttök, rendes ember lehet belőletek. Nem kell a bor, kóvályog a fejünk, er- re-arra nyaklik a lábunk, mint a paprikajancsié. Ilyen marhaság, ott volt a présházban a rengeteg kolbász, szalonna, fel pakolhattunk volna, nekik is jut, de nem engedtek mozogni, ők meg csak az italt fedezték fél, az ennivalót nem. Igyatok! Az altiszt orrunk alá dugdossa a demizsont, kezd dühbe gurulni. Iszunk, egye meg a fene, de még a java hátra van, a kapatos altisztnek eszébe jut, hogy megdanoltasson minket. — Ne csak ti hallgassátok a mi nótánkat. Mi is hallani akarjuk a tiéteket. Na, rajta! Gallai káromkodik, ez sincs benne a genfi egyezményben, óbégassunk feltartott kézzel, végig a szétlőtt városon. De hiába minden, az altiszt nem tágít, végűi is Sorki rázendít, hogy páros csillag az ég alján, rezegted szolgálatkészen, nyúlik a nóta mint a kovász, nem jó ez, nem lehet lépni rá. Másikba fogunk. Sudár- magas, sudármagas a nyárfa teteje. Tetszik az altisztnek, lábálja a demizsont, mint tamburmajor a botját, minden sor végén nagyot rikkant oroszul. Az állomás mögött egy leégett ház parázsló maradékával vasutasok vesződnek. Bolé- nyi pályamester ránk mered, nem hisz a szemének, még kevésbé a fülének. Sudármagas, sudármagas... Idétlen história ez az egész, az már igaz, cérnaszálon lóg a nyomorult kis világ, még tán elbúcsúzni sem tudunk senkitől, de közben italosán, kornyikálva rúgjuk a port az út közepén. A telepi iskolánál ijedt csődület, asszonyok, gyerekek is, batyukkal, mindenféle holmival, bizonyosan a kibom- bázottak. Ráordítok Sorki- ra, aki még mindig fújja. — Csend az istenedet! Sűrűsödik a sötét. Jobb is, hogy nem látom a várost. Vajon látom-e még? Lehet, hogy már ma éjjel tovább indítanak. Mintha hideg vízbe mártottam volna, hirtelen lehűl a fejem, tisztul belőle a mámor. Helyet ód a tehetetlen döbbenetnek. A bonyolult, nehéz helyzetek engem mindig aktív gondolkodásra, gyors és eredményes fejtörésre sarkallnak. De most nem jut eszembe semmi, $ nem is érzem képesnek magam arra, hogy elkezdjek gondolkodni. Ez nem bonyolult helyzet. Lehetetlen. Hiszen nem a fél szakasz katona jelenléte nyom. A felismerés: itt vannak, elözönlöt- tek, más rendet szabnak: a nagy szállítószalag — melyről néha nem is jut eszünkbe, hogy szakadatlanul a vég felé döcög velünk —> a kezükbe került. Repülő köröz felettünk, pata. Olyanformán búg, mint a régi szürketaxik, a mago- mobilok: nekidurálja magát, majd szusszá fogytán épp, hogy liheg. Desőhöz húzódom. Szökjünk meg, súgom neki, mihelyt becsuknak valahová, kimászunk az ablakon, felszedjük a padlót, kibontjuk a falat, mit tudom én hogyan, de meg kell szöknünk. Össze-vissza mászkálunk, egészen az Ájig, aztán vissza a Szelinyi fakereskedésig, az oroszok egymásközt tanakodnak, végre befordulunk a Liba- térre, a nemrég épített német parancsnoksági bunkerbe terelnek bennünket. Innen nem lehet kijutni. Ablak nincs, csak valami láthatatlan szellőzőnyilás, a padozat beton, a fal is mindenütt vasbeton, innen csak kiengedhetnek. Sötét van, sűrű büdösség, mocor- gás. A bunker dugig tömve. De kikkel? Ördög tudja. Nagynehezen elvackolódunk a nyirkos betonon. Nem tudok aludni. (Folytatjuk)
