Kelet-Magyarország, 1967. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-11 / 136. szám

Kőbányai György; TEMETÉS PESTEN AZON A NAPON elsőként érkeztem reggel a szerkesz­tőségije, a telefont én vet­tem fel. „Egy olvasó'’ telefo­nált be: hallották?, egy asz- szony két gyerekét kidobta az ablakon, aztán ő is utá­nuk ugrott Ezekből a családi drámák­ból, véres tragédiákból már jég nem születnek riportok, a rendőrség hivatalos szöve­gét, nem feltűnő helyen szoktuk közölni. Azért jelen­tettem a telefont, s lelkiis­meretességből — hátha ké­sőn jön a hivatalos, s ne­hogy arról a nyolp-fíz sorról is .lemaradjunk — kiküldött a szerkesztőm. A megadott utca egy piac közelében volt, de már dél­előtt felé járt, kiürijlt a csarnok, üres volt az utca, végig lehetett látni rajta: egy postás vágott át, kurta kis utca, az utca közepe tá­ján két kislány bámult fél­teié. Házszámot nem tud­tam. Talán ott történhetett a tragédia, azért néz felfe­lé gz a két lány. De még hiányozhatott néhány perc az időből, amikor a hirek nem szabályozható, nein si­ettethető, s nem késlel tethe- io törvénye szerint megér­nek, kipattannak, s bekerül­ve egy várqs közlőrendszeré­nek vivőér hálózatába, ér­deklődésünk közlőrendszeré­be. s addig keringenek — alakulva, újabb formát ölt­ve növekedve, felgyorsulva, majd ismét csak szervezetük törvénye szerint lassúdva, összetöppedve, míg felszí­vódnak, vagy kipukkadnak, s egyik percről a másikra el- . tűnnek- A két lány egy ház második emeleti ablakára ki­áltott fel: Emmi néni, dobd le a tornazsákot! Az esemény helyét az ut­ca végén felszórt sárga ho­mokfolt jelezte, de ez sem volt feltűnő, annyi sem, mint egv kisebb karambolnál a közlekedési rendőrök jelölé­sei. Egy marék homok, iga­zán szerencse, hogy észrevet­tem. EGYEDÜL ELŐ, öregedő lány volt a házfelügyelő, nagy darab nő, nagy virág­mintás pongyolában, kérdez­getnem sem kellett, igazol­ványt sem mutatni. áradt belőle a szó, a boldog sze­reples; reflektorfény (jen áll must nyilatkozhat, végre el­jött a várva várt főszerep. Reszteteket mesélt, Intimitá­sokat, benfecLeskent a har­madik emeleti család életéről; aiig három éve volt a lako­dalom — húsvéti esküvő a hazban — s már több mint fél éve otthagyta a fiatal- asszonyt a kicsikkel, az a kölyök — persze a házban gyerekeskedetf, s még min­dig kölyökn-ek tartott fiatal férj — otthagyta az anyós­sal. a két kicsivel, mert két gyereket azt tíjdqtt csinálni neki! Az anyós meg pokollá tette az eletet, küldték, rug­dosták, menjen el, nincs szükség rá, idegen, mit ke­res jtt. Két kicsivel kérem az az asszonyka^ Csak tes­sék a szomszédokat meg­kérdezni milyen pokol volt tegnap este isi És m«á tég­gel is, ahogy az udvaron fe­küdt a Marika, mert tetszik tudni a gyerekeket az utcai ablakon dobta ki, ő átro­hant a szobákon — képzel­heti milyen veszekedés lehe­tett az anyóssal — és a gangról az udvarra vetette magát, szóval hogy ott fe­küdt az udvaron, akkor is csak azt mondta nekem, mert , 1 én azonnal odaszaladtam, hogy Térus néni, ez mind az anyósom miatt volt. Az kölyök persze most a nő­jénél vám- Hát hogy tudna a dologról- Mert mondom: elment, itthagyatt az csapot. papot. Még engem is félre akart vezetni. Nézze csak a lakókönyvet. Tessék, itt a neve. Beáta, hogy elköltö­zött, Vecsés, ennyi és einy- nyi. Az új nőjéhez költözött. De a körzeti rendőr mond­ta. hogy ez nem is szabá­lyos. ez nem egy rendes ki­jelentkezés. Ja, hogy a gye­rekekkel mi lett? Szemben a pincében van egy műszer­ipari szövetkezet. Egy laka­tos jött fel a pincéből és vitte le a gyerekeket, amíg 3 mentők jöttek. A nagyob­bik már nem is ólt Egy mérleg serpenyőjébe tették a kicsit Egy meretőkocsl vitte el aztán mind a hármukat. Kérem, szabálytalanul je- |gn£taeaett ki az a kölyök. De ebből még baja lesz, a kör­zeti rendőr is megmondta... Hétköznapi tragédia — „családi dráma” —, napila­pok hírrovatában ©gyhasá- bos címmel. De én mégis elővettem noteszom és kiír­tam a lakónyilvántartási könyvből e dráma szereplői­nek adatait, a ki jelentkezett férj új címét. A KÉRJ 23 ÉVES, tehát alig lehetett húsz azon a húsvélon. amikor a házba hozta a menyasszonyt. A fe­leség három évvel volt a fiú­nál idősebb. Első gyerekük, a kislány kétéves és kéthó­napos volt, a kicsi — „akit egy műszerészmérleg serpe­nyőjébe raktak, mjg kijött a mentő” — kilenchónapos. Nem, nem a szörnyű tett hátterét akarom valamiféle társadalmi magyarázattal felderíteni — két kicsit ki­dobni az ablakon a pszicho­patológia körébe tartozik — de mégis fel kellett jegyez­nem az adott címeket, neve­ket- A házmesterné egy mondata indította meg ben­nem a kíváncsiságot. „Hús- vétkor volt az esküvő, akkor hozták a házba Marikát, de eiebb arra vették rá, hagyja oft a kalauzságot. Vidéki lány volt, szabolcsi, az autó­busznál volt kalauz, de a család előbb kivette a busz­tól, nem akarták, hogy ka­lauz legyen a menyük. Be­tétették egy újpesti mu- anvagüzembe. Azért az más...” A harmadik emelet, ahon­nét kidobták az utcára a két gyereket, egy háromszo­bás társbérleti lakás, a pa­ter familias szigorú, fegyel­met tartó szabómester. (Mikor kiléptem a kapun, már az utca túlsó oldalán többen álltak, s néztek fel­felé a harmadik emeleti ab­lakra. A hír már megérett, bekerült a város közlőrend­szerének áramkörébe. Azon túl is — majd tíz napig a temetések utáni napokig — minden időben, akár kora reggel akár a sötétedés utá­ni órákban, mindig akadt magányos, vagy kjs cso­port, aki állt a túlsp oldalon és nézett felfelé, arra a har­madik emeleti ablak felé.) Először — egy fotós kol­légámmal — a harmadik emeletre mentünk fel, a fiú­val, vagyis az ifjú férjjel szerettünk volna beszélni. De nem volt odahaza — „nem is lakik itt” — s kü­lönben is rövid álon ajtót mutattak. Az ajtón sem nagyon ke­rültünk bővül, a nagy elő­szobában öreg nők — roko­nok;, tantik? — jöttek, men­tek edényekkel, ruhákkal, mintha családi ünnepre ké­szülne a ház. Magyarázkod­tunk, hogy kit keresünk — 4 fiút is úgy hívják mint a családfőt — majd végre elő­jött a szabómester. Köpcös szigorú kis úr. „A fiam nincs itt, nem itt lakik. Semmit sem mondhatok, ezt megért­hetik, különben is a fenn­álló rendelkezések ezt meg­engedik. De a fiammal sem beszélhetnek, ő sem mond semmit, Ö még fiatal, meg­tiltom neki hogy nyilatkoz­zon...” Három öregasszony is állt az ajtóban, ahogy kitárlak előttünk. Büszkék voltak a ház erős, határozott férfiú­jára. (De a fotósok is megérik a magukét. Ha tudom, hogy ilyen hamar végzünk, belelö­vök egyet a vakuval — mondja kollegám ahogy jö­vünk lefelé a lépcsőkön —, láttad az előszobaszekrény tetején a hintalovat és a kis biciklit? Már feltették mint az összegöngyölt szőnyege­ket nyáron. Pedig jó kép lett volna.”) AZT A VECSÉSI CIMET keressük, ahová („a másik nőhöz”) bejelentkezett a la- kónyilvántartási könyv sze­rint az ifjú férj. Vecsés központjában több embertől is kérdezzük az utcát, de nehezen igazítanak útija; fia­tal parcellázás ez, kevesen ismerik még ezt az új reszt. Fiatalos nyárfaerdőt kerü­lünk, kint vagyunk a határ­ban, földek közt kövezetlen, nemrég hasított utcák hatá­rolják a települést. Tábort vert nagy sereg — a váro­son kívül, a várost ölelve. Szétszórva felépült, vagy épülőfélben lévő házak, va­kolva, s vakolás nélkül, a kerítés sok helyütt csak né­hány kóró, cövek, s láncon haragos kutya, de mindenütt mór helyet foglalva, lábat megvetve. Az udvaron kife­szített köteleken fehérne­műk, ingek, pelenkák. Ahová ml mentünk se ke­rítés, se kapu, de a házhoz már toldalékszárny is van ragasztva, veranda is, üvege­zett. Széles, erős asszony jön élő a gyerekek Máltásá­ra. Bárom kiesi is fogja a szoknyáját. Akit keresőnk, az a húga. Bizonyára elke­rültük egymást, mert épp az imént ment el kenyérért. Ide a bolt olyan 10—15 perc. Jöjjünk beljebb a szobájuk­ba, várjuk meg. Külön szobájuk van a fia­taloknak: „mikor felépítet­tük ezt a kis szobát, idevet­tük a húgunkat, ő meg hozta 4 férjét.’’ „Férjét” — így mondja, s valóban a szoba ifjú, kezdő páréhoz hasonló. Uj csőgar­nitúra, ezt a fiú hozta. (A motorját — hallunk még ró­la — tette a zaeiba, s úgy hozta a házhoz est az új igénytelen garnitúrát.) A falon hajlított fémből me­sefigurák, a rekamié felett akár egy gyerekszobában. A fiú csinálta „mondja az asz- szony; „csendes, itthonülö”. Ez a tábort vert, ptthont te­remtő család Szabolcsból jött a város alá- Négy esztendeje még Balkányban éltek. Nagy családból való ez az erős asszony: nyolcán vannak testvérek. Az ő embere min­dent csinált, a tsz-t is pró­bálta, kubikolt, gyárba járt, Záhonyba vagont rakott A harmadik gyerek után elő­ször a férj jött fel Pestre. Előbb a kénsavgyárha, az­tán Csepelre került. Most is Csepelen dolgozik. Egy esz­tendő után vették itt eat a telket. Akkor a gyerekekkel, testvérekkel feljött az asz- szony is. Nyár volt, a telken — a mezőn, mező volt ez — fedőit emeltek, s hozzálátott 4 család a ház építéséhez. A ház, a szoba, az első, egy hét alatt elkészült, utána épült a többi. Az építkezés idején a férfi a gyárból egy­szer sem hiányzott, a gyári pluszak után, holdvilágnál még virradatig is emelte a halat. A testvérek közül kettő albérletbe ment, 4 húg is, aki kalauz lett, miként az a másik fiatalasszony is, aki az emel ettől leugrott; itt ma­radt ez az asszony heted- magával, gyógyíthatatlan be­teg fivérével, ipart tanuló öccsével, urával, s három kicsinyével. A város alá eljutott, lábát megvetette, de a városba egyszer se jutott be. Mert mig húga megjő a boltból, beszélgetünk: jobb-e itt fenn Pesten? — Ó, azt mindig mondom a férjemnek, ugye vissza­megyünk Balkányba? Hogy miért vágyakozom oda, nem tudom, hisz látja milyen szép házunk van itt, mindenünk megvan már. A férjem ilyenkor azt mondja: soha nem megyünk már vissza, a gyerekek miatt, azoknak csak itt lehet jövőt csinálni. Hogy merre volt már a városban? A legmesszibb a Nagyvárad tér, beteg fivére a Szent István kórházban feküdt. MEGÉRKEZIK VÉGRE A HUG a kenyérrel. Hány év választhatja el nővérétől ? De mintha más földtáj: ide­ges, vékony, divatos prém- kucsma a fején, s a kenyér orgonalila nylon neccszatyor. ban. Fotós kollegám dörzsölt, kedves érdeklődéssel adja magyarázatát látogatásunk­nak: „a férje mikor jön ha­za, mert vele szerelnénk ta­lálkozni.” — Ma este később jön, nem is tudom mikor. A szü­leihez ment még fel, tetszik tudni délben a rendőrségre hivatták, ugye tudják, abból az ügyből, utána meg fel kell mennie az édesapjához beszámolni. A neccszatyoi'bol kipakol, a kenyéren kívül húst is ho­zott, holnap vasárnap, külön háztartást vezetnek, a vasár­napi ebéd... Most gyárba jár, reggel négykor cseng a vekker, az ötórás vonattal indul, hatra jár be dolgozni. Ez is nehéz, de mégis jó: önálló élet, az emberével. Villamoson volt kalauz, de azt a férfi kérésére hagy­ta ott, amikor összeköltöz­tek. Egy kalauznőve} még­sem élhet. Azelőtt Erzsébe­ten lakott albérletben, ak­kortájt ismerkedett meg a párjával. így meséli: — A huszonnégyesen jár­tam, már látásból ismertem. Szomorú volt mindig. Egy­szer a fordulónál fennmaradt a kocsin, s azt kéri, men­jek el vele moziba. Mond­tam, hogy nem. De ő csak beszélt. Nem, nem, nem— Nagyon erőszakos volt. Is­mét, ismét fordult 3 villa­mos, de ő nem szállt le. No- hát jó. Várjon meg a Nagyvárad térem Arra is emlékszem, a moziban az Arany csempészeket adláK. Mozi után aztán majd min­den este megvárt. Jött elém a motorral és hazavitt Er­zsébetre. Tudom, azt kérde­zi mindjárt: hogy tudtam házas emberrel járni? Mert azt is tudtam. Megmondta nem sokkal később hogy megismerkedtünk. De hogy pokol az élete otthon, s ő velem nemcsak úgy jár: hoz­zám menekül. Miért pokol az élete, azt is kérdeztem. Merthogy „ felesége nem egyezik az édesanyjával. Hát akkor miért nem költöznek el a szülőktől? Mert nincs lakás és nagyon drága az albérlet. És akkor már volt is egy gyerekük, a kislány. Igen, ismertem is, nagyon te szerettem. Nem, nem csak képről. Gyakran fel­hozta hozzám a villamosra. Mikor meg végeztem, elvit­tük hintázni. A Közvágóhíd- nál van egy hintatér. Na­gyon megszerettem, hisz megígéi-te elválik, a kislányt nem engedj, azt idehozza. Azt én nevelem, én lettem volna az anyukája. Nagyon szeretem a gyerekeket. Úgy vártam már a kicsit. Hpgy tetszik kérdezni? Igen, ak­kor még csak az egyik gye­reke volt meg. Amikor meg­ismerkedtünk, akkor még csak a kislány volt, a kisfiú később született. És mind a kettőt vállaltam volna. (Mikor elmentünk, kolle­gám a kicsik képéből elkért egyet. Foto azért legyen.) A FIATALEMBERREL IS találkoztam. A vecsési láto­gatás után másnap rámnyi­totta a szerkesztőségi szoba ajtaját. Kedves, haragos, kis­fiús képe volt, aki most az Önálló felnőtt szerepét játsz- sza. Még most sincs huszon­három éves. Hogy mertük elvinni — szikrázik — a gyerekei fényképét?! Mu­tatták — a lápy elővette re- íiküljéből, s mutatta kit is várt ő kislányának — elkór- tük, ideadták. „De az hogy lehet, én nem is voltam ott, azt nem lehet engedélyem nélkül elvinni!” De ezzel ki is pukkadt, minden méreg elszállt, csend lett. Kínáltam hellyel, üljön le. A kamaszos dacból még annyira futotta, hogy állva maradt Kértem, hogy beszélgessünk. Már ke­vesebb indulattal mondta: „nem nyilatkozom”. Csak azt szerettem volna kérdezni — kezdtem a szót, mert állt és várt — hogyha elköltözött hazulról és ott­hagyta feleségét a kisgye­rekkel (közbevág: „de gon­doskodtam róluk. leadtam *mi jár”) ami mindenkinek a magánügye, joga, akkor, a szakítás után, a döntése után, vagyis mikor úgy döntött: ezzel a nővel nem élek tovább, hanem azzal a másikkal, csak azzal — miért született meg a máso­dik gyerek is, miért hagyta ott épp akkor két gyerekkel a feleségét? Mentegetőző a válasz: „én nem is gondoltam véglege­sen ezt az elköltözést. Úgy gondoltam fél, egy év után visszamegyek, addigra meg­törik, talán addig a termé­szete is megváltozik.” Miért, milyen volt a ter­mészete? „Amit a fejébe vett, arról nem tett le. Az anyámmal sem jött ki. A pénzzel mit csinált, nem tudom. Én kétezren felül hoztam haza, ő 1500 forintot és semmit sem vett. Ruhát sem vett magának, csak egyszer ami­kor szülni ment 450 forin­tért egy pongyolát és két­százötvenért egy retikült. Mire tette a pénzt? Talál­tam most nála két takarék- könyvet ezer-ezer forint kö­rüli összeggel. Mire, kinek gyűjtött?!... (Két takarékbetétkönyvet találtak az elhunyt személyi holmijai közt. Két gyereke volt. Vagyis két gyerekkel hagyták ott.) Különben még azt is meg­tudom: az 57-es busz hűvös­völgyi végállomásánál is­merkedtek meg négy éve. Akkor buszon volt még kalauz a lány, s csak eljegy­zésük után vette ki a család, s adták egy vegyipari vál­lalathoz. A FIATALASSZONYRÓL, apjától és testvéreitől hal- lók. Egy budafoki megsüly- lyedt öreg ház konyha szobá­jában az összegyűlt család körében vagyok. A temetés­re Szabolcsból feljöttek a szülpk. A gyerekek — nyolc gyerek — már rég idefenn élnek. Ez a tábor érdekes mód a túlsó parton, a budai oldalon telepedett le, onnét veszik közre a várost. Buda­fok, Érd, Törökbálint; egye­dül csak a legfiatalabb fiú lakik albérletben a hetedik kerületben. A középső fiú­nál szálltak meg a szülők, aki elsőnek, már ötvenhá­romban jött fel Pestre. Sokan vagyunk a szobá­ban, az unokák is itt van­nak, a menyek is és 4 gyász­nak nem a szomorúságát ér­zem: valamiféle elkésere- dettségét, nehéz vádat. Ki­bukkan még az is —szok­nyájánál a kisgyerek — a meny felelősségre hívó, de „semmit sem tudó” kérdésé­ből: „Nem mondunk mi semmit, de mégis, látta va­laki, hogy Marika dobta M az ablakon a két gyereket?... Mert annyira érthetetlen. Egy nagyon zárt, elmaradt világból, szigorú vallásos házból jött fel a testvérek közül legutoljára a lány és épp ót, a legszelídebbet vé­szé j ti el a város. Asztalos az apa, de a há­ború után Kisarnál napszá­mosként az első Tisza-hid verésénél ott volt a legidő­sebb fiával. Feketében ül, balján mozdulatlanul, meg­törve a felesége. Az első fiú nem a legidősebb volt, aki elindult Pestnek — még so­kan voltak odahaza, a leg­idősebbnek az apja mellett a helye —; a középső, de nem egyedül, ketten jöttek fel ötvenháromban: fivér és nővér. Hogy egymásra vi­gyázzanak. A fiú Csepelen kapott munkát, most is ott dolgozik, a csőgyárban. (Két tábor: a Duna túlsó oldalán is, Vecsésen is a férfiak Csepelen dolgoznak.) A nő­vér a ruhagyárban helyez­kedett el. Mikor már min­degyik gyerek fent volt — „az én Marikám nem akart elhagyni bennünket” — sírja az öregasszony — hatvanegy őszén a legkisebbik lány, s a legkisebbek fiú is «Krakelt, Először a nővér vette szár­nya alá, a ruhagyárban dol­gozott, de ezt a gyárat át­profilírozták, női fehérneműre tért át, leesett a kereset, kalauzi állást- hirdettek, fel­vette hát az egyenruhát. A hetesen is járt, utána az 57-esen, amelynek a végál­lomásánál megismerkedett férjével. Albérletben lakott akkor a Fehérvári úton, egy idős nő gyári lányoknak adta ki tiszta szobáját, Szi­gorú volt a házirend, akár egy leánynevelő intézetben, férfi oda be nem tehette a lábát, még a rokonok sem. Marika öccse is csak lehív­hatta a nővérét. Mindezt azért tudom, mert a testvé­rek a fiatal férj — akkor még udvarló — karakterét festik. „Feljött egyszer Ma­rikáért, de a házinéni nem engedte be. Féltékenységé­ben erre zárastul betörte az ajtót.” „Volt úgy, hogy mo­torjával egész délután követ­te az autóbuszt, amelyen Marika járt..” Vagyis, ahogy mondják: tombolt a szerelem. MEGTÖRTÉNT AZ EL­JEGYZÉS és a család — a fiú édesanyja, az anyós — kedveskedő levelet írt Sza­bolcsba: kedves, csevegő, ba­rátkozó hangon, Marika jó helyen lesz náluk (mert el­jegyzés után odavették lak­ni), boldogok, hogy ilyen hejyes menyük Jesz, mert hogy ez a levél kérő is, meg hívó te, a húsvéti lakodalom­ra. A lány szülei az esküvő­re nem utaznak fel. A házasság nem sikerült a fiatalember hamarosan mást talált. Előbb ki-kimaradt, majd elköltözött Két gyer­mekkel feleségét, az oda­hozott, kalauzságból kivett asszonyt otthagyta anyósára. Idegen volt a házban. Szeret­ték volna, ha elhagyja a lakást, de egyedül, az uno­kák felől már tárgyaltak nélküle, a kislány — mint hallottuk — Vecsésre, az új asszonyhoz került volna. Magárahagyottságában csak öccse — hűséges kis apród — állt mellette­A TEMETŐKÉRT BEJÁ­RATÁNÁL az eligazító tábla hosszú lajstromának közepe táján szerepelt a két kiesi neve. „fi,30. G. testvérek* 20-as terem-" A két gyere­ket külön temették. Déli féltizenkettőre volt tehát kitűzve a temetés, de a huszas ravatalozó előtt már nagyszámú tömeg állta, s _ várta végig egy 79 éves néni és egy 68 éves férfi utolsó búcsúztatóját, A 11,30-at várták­Az újságok nem közölték a temetés idejét, s mégis olyan nagy közönsége volt ennek az utolsó szertartás­nak, mintha ismert színészt, vagy ifjú korunk szerelmes bonvivánját temetnék. Tizenegy harminc előtt a 20. terem elé gördült egy fehér temetkezési autó. A temetkezési vállalat gon­dos felkészültségére vall, új gépkocsiállományából fehérre lakkoztatott egyet, u kicsiket fehér gépkocsi viszi utolsó útjukra. A két kis koporsót a két gyászoló család vette körül. Az egyik oldalon az ifjú fér­jé, s vejük szemben, far­kasszemet nézve a koporsó túlsó odalán. a szabolcsi csa­lád, a fiatalasszony család­ja. A gyászszertartás megkez­dése előtt az utolsó percek­ben érkezett meg prémkucs­mában az a lány, akivel most a férj él. Befurakodott a tömegbe, áttörte magát: a fehér koporsóktól akart el­búcsúzni. A halott kislány­tól, akit hintázni is vitt, szeretett, akit gyermekéül várt. Szerencse, hogy nem is­merték fel, mert a várako­zás idején az emberekben megnőttek az elsuttogott, képzelet-pletykahordta tör­ténetek a „csábítóról”, * gyúlékony indulatokkal te­lítődtek. A fehér gyászautót koszo­rúk borították. Hosszú sor-1 ban elindult a tömeg. AJ asszony családja leszakadva a férj családjától, egymás­ba karolva, külön, szoros tömött kis csapatban követ­ték a menetet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom