Kelet-Magyarország, 1967. június (24. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-21 / 144. szám

Vasárnap Szalmadpusztán Egyenlőtlen esélyekkel ? Bizonyára meghökkenne az olvasó a kísérleten, ha most megpróbálnánk ösz- szehasonlítást tenni Nyír­egyháza két üzeme, a kon­zervgyár és mondjuk a fai­pari vállalat között. Mások az adottságaik s a lehetősé­geik — hangzana nyomban a válasz. Gondoljunk csak ar­ra, hogy a konzervgyár mennyi népgazdasági beru­házást élvezett, vagy élvez, s hogy termékei objektíve mi­lyen előnnyel vesznek részt a piaci forgalomban. Ezek a gyártól és a kollektívától független adottságok együtt­véve vitathatatlanul jobb lehetőséget teremtettek s jelentenek a jövőben is a termelés volumenére, a nyereség kialakítására, növe­lésére. Bármennyire lehetetlen­nek látszik is az effajta ha- sonlítgatás, egyre többen és egyre gyakrabban beleüt­köznek. Már csak fél év vá­laszt el bennünket a gazdál­kodásban bekövetkező nagy változástól melynek alap- gondolata azt is jelenti, hogy a jövőben az eddiginél jobban a saját lábán kell megállnia valamennyi ter­melő egységnek. Ez önmagá­ban helyes és időszerű kö­vetelmény, a nyugtalanító csupán az: mi lesz a kedve­zőtlenebb alaphelyzetből in­duló gyárakkal, üzemekkel? Az új viszonyok között fo­kozódik az egészséges kon­kurencia szerepe. Vajon ezek az eddig is főként sa­ját erőből — s éppen ezért hiányosabban — gyarapodó gyárak tanácsi üzemek bír­ják-e a versenyt a külső se­gítséggel magasan kvalifikált üzemek ellenében? Érthető ez az aggodalom, hiszen nem kevesebbről van itt szó, minthogy a versenyképtelen munkahely sorsa előbb utóbb megpecsételődhet, ahol pe­dig — különösen Szabolcs esetében — százak, ezrek találnak munkát, megélhe­tést. Egyesek már a „kis hal és nagy hal” ismert hasonlatát idézik. Esetlen e hasonlat is de talán nem haszontalan: valaki mondta a napokban, az ökölvívók, mielőtt beáll­nak a ringbe megküzdeni, kötelező méretkőzésen vesz­nek részt s csak az egyen­lő adottságuak versenyez­nek egymás ellen. Mondom, nem a legszerencsésebb ez a hasonlat, de az aggódók ez­zel nem sokat törődnek. Pe­dig alapvető tévedés buk­kan elő általa: az, hogy né­melyek érzése szerint az új gazdasági mechanizmus ledönti a korlátokat a mértéktelen nyerészkedés, a határtalan „partizánkodás” előtt. S ilyen viszonyok kö­zepette eltűnik rendszerünk egyik alapvető erénye, vív­mánya, a humanizmus. Központi Bizottságunk irányelvei félreérthetetlenül leszögezik, hogy a változás­sal csak egy célt, a szocia­lizmus alapjait kívánjuk erő­síteni. Persze, ez így — fő­leg az egyszerű ember szá­mára — nagyon tág fogal­mazás, s éppen ezért kell feltárnunk az irányelvek lé­nyegét s a már meghozott vagy kialakítandó konkrét intézkedések célját. Marad­junk példánknál. A jó és a kevésbé jó, vagy egyenesen rossz adottságokkal termelő üzemek közé az új mecha­nizmus sem kíván minden­áron egyenlőségjelet tenni. Ha így lenne akkor valóban meg lennének számlálva az egykori kis „kócerájok”, a ma már azért mégiscsak fi­gyelmet keltő munkát végző üzemek napjai. Aki itt él, vagy jól ismeri a szabolcsi viszonyokat, tudja, milyen társadalmi gondokkal járna egy ilyen eset. Igaz, me­gyénk üzemeinek többsége nem vállalkozhat arra, hogy felveszi a versenyt vala­mely csepeli, diósgyőri, vagy ózdi üzemmel, de az is igaz, hogy ezekre a szabolcsi üzemekre is szüksége van az országnak. Nemcsak ter­mékeit igényli, hanem szá- montartja azt is, hogy ezek a munkahelyek a megye munkásosztályának bázisai. A már ismert és a közel­jövőben napvilágot látó konkrét rendelkezések meg­nyugtatóan rendezik a „ké­nyes” kérdéseket, sokak előtt ismert például a dif­ferenciált jövedelemelvonási törekvés, a jobb körülmé­nyek között termelő válla­latokkal szemben támasz­tandó nagyobb követelmé­nyek. Emellett a beruházá­sok jövőbeni rendje, a helyi megyei alapok még alapo­sabb befektetése, felhaszná­lása, továbbá az anyaellá­tás eddigi — sokszor helyte­len — rendszerének meg­szüntetése, az eddig csak kevés vállalat által élvezett privilégium megnyirbálása: mind mind az erőviszonyok kiegyenlítését célozzák s teremtik meg. Nem szabad viszont meg­feledkeznünk arról hogy az adottságokra történő hivat­kozással aligha lehet majd a jövőben megmagyarázni a rossz munka bizonyítványát. Ahol a kezdeményezőkész­ség, az igyekezet és a mun­kafegyelem eléri a kívánt szintet, ott nem küzdenek majd létkérdésekkel. Angyal Sándor Azért tanult, hogy tanyán éljen Szeretni hell a fiatalokat - vallják és vállalják ftyírlugoson Azt hiszem, kevés olyan tsz-elpök van, mint dr. Mik- ióssy Ferenc, aki éppen a fiatal mezőgazdasági szak­emberek neveléséért kapott oklevelet. Itt aztán igazán nem volt könnyű. A Szabadság telep, a várostól való távolság nem ragasztotta volna itt a fiata­lokat: Daróczi Sándor ker­tészmérnököt, Hatvani Gyu­lát, a főiskolát végzett ener­gikus főagronómust, Melkó Bélát, a főiskolát végzett kertészt, s még Tóth Terézt a felsőfokú iskolán végzett lányt, akire az állattenyész­tés gondjai nehezednek. Először kinevették Itt élnek, itt laknak Nyír- lugoson a Szabadság tele­pen. A föld, a munkahelyük. Hetenként kétszer van busz Nyírbátorba... Valami mégis közrejátszik abban, hogy jól érzik magu­kat Dr. Miklóssy Ferenc, az elnök ezt vallja: — Szeretni kell a fiata­lokat Vastörvénye az élet­nek, hogy ők lépnek a he­lyünkre. Egy gazdaság ak­kor erős és megalapozott igazán, ha megfelelő vezető gárdával rendelkezik. Ha a feladatok máshová szólíta­nának, úgy érzem akkor sem lenne nálunk problé­ma. Ezt a felfogást plántálja évek óta itt az emberekbe. Idős Zsuk Miklós kezdet, ben „kinézte” a fiatal szak­embereket. Most ezt mond­ja: — Van bennük akarás, energia. Van egy területünk. Valamikor még a kasza sem hordta össze rajta a rozsot. Az elnök javaslatára a fiatal szakemberek lápi mésztalajt tártak fel. Nevettük. Ezzel a rossz szikkel akarj ák a ta­lajt megjavítani? És ké­rem, ott most tíz mázsás rozsunk lesz. Kis település. Uj lakások. Készül a negyedik lakás — Ez a főagronómusé — mutatja Miklóssy. — Még nőtlen. Egy évig volt kato­na, de a tagság fenntartotta részére a lakást. Hátha meg­nősül. Most készül a negye­dik lakás a fiatal szakem­berek részére. Nyolcszáz­ezer forintjába van a kö­zösségnek. És úgy látjuk, megéri. Melkó Béla ide nősült. A tsz taníttatta a felsőfokú technikumban. Hatvani Gyulát Zsámbékra küldték, fizették az ösztöndíjukat is. Most várják haza Zsukk Máriát és Csipkés Józsefet. Szálkán végeznek. Csipkést továbbtaníttatják Karcagon. Esteledik. Elérjük Daróczi Sándor kertészmérnök laká­sát. Itt vannak a többiek is. össze-összejiönnek esténként, megbeszélik a tennivalókat, elszórakoznak. — Nem sokáig — vála­szolja. — Nem állt kihasználatla­nul. A gépcsoportvezető lakott benne — így az el­nök. Hatvani Gyula 1962-ben kerü ) a tsz-be. — Nem volt könnyű a fiatalokat megszerettetni a telepi emberekkel — emlé­kezik az elnök. — Itt volt a Melkó Béla esete. Lúgos­ra való, mégsem akarták felvenni a közgyűlésen. Fűtött szobával várták Miklóssy vállalta a felelős­séget. Próbaidőre felvették. És azóta itt van. El sem engednénk. Tóth Terézt megmosolyog­ták. — Nem nőnek való ez — mondták nekem. Otthon sem akarták. Azért tanul­tál, hogy egy tanyán élj ? — magyarázták a szüleim. De én megszerettem. Itt él. Egy éve került ide gyakornoknak. Hetenként egyszer látogat haza. S lány, de tekintélyt szerzett magának, ö a KISZ-titkár is. — Én a feleségemmel jöt­tem 1966-ban. Emlékszem esős, szeles, hideg idő volt — magyarázza a házigazda. — Meglepett és jólesett, hogy fűtött szobával vártak. Kifestették a lakásunkat is. Azok az emberek jöttek a bútort lepakolni, akikkel együtt dolgozom a kertészet, ben. Pillanatok alatt be voltunk rendezkedve... Mit is mondhatnék? Jól érezzük itt magunkat. Itt tanít a fele­ségem is. Itt élnek Nyírlugos mel­lett a Szabadság telepen. Otthonra talált fiatal szak­emberek. Farkas Kálmán Uj otthont a kultúra Uj otthont kapott a kul­túra Szalmadpusztán. Va­sárnap délután avattak: szé­pen, ünnepélyesen, szeretet­tel. Volt itt megnyitó ün­nepi beszéd, köszöntő, mű­sor. És még valami, amit a hivatalos program nem rögzített. Tréfás-komoly be­szélgetések arról a közös munkáról, amely ezt az új otthont szülte. Lapunk egy évvel ezelőtti híre így írt Szalmadpusz tá­rói: „Uj művelődési ház épül a Nyírgelse melletti Szalmadpusztán. a község­fejlesztési alap 157 ezer fo­rintjából. A lakosság az építéshez társadalmi mun­kájával is hozzájárul.” A szűkszavú közleményt ma már új adattal gazdagíthat­juk. A település lakói 47 ezer forintot érő összefo­gása közös munkája befe­jeződött a múlt héten. A szép, új művelődési otthon tégláit 625 szalmad- pusztai ember közös akara­Utcabál Szalmadpusztán. ta köti malternál, cement­nél is maradandóbban. Az avató ünnepségen Váci Mi­hály szavaival tettek hitet a közös összefogás mellett: „Nem elég akarni, de ten­ni, tenni kell I” Ki keve­sebbet ki többet, de itt mindenki tett valamit, ezért az épületért. Idős Briz Fe­renc tervezte, irányította a munkát, dolgozott Gordon Mihály családjával, idős Enyedi János tanácstag. Ig- nácz János asztalos kisipa­ros végezte a festéseket. Az új épület láttán egy pillanatra ünneprontó gon­dolatom támadt: sikerül-e itt, ezen a kis lélekszámú településen tartalommal, gazdag programmal megtöl­teni a művelődési házat? Hozzáteszem: ez a gondolat néhány nagy község, járási székhely és a megyeszék­hely némely kulturális in­tézményeinek ismeretéből adódott. A választ a kis ünnepség műsora adta meg. Színvonalas irodalmi szín­pad, tánccsoport és sok más értékes szám váltakozott, amikor először birtokukba vették a dobogót a szalmad- pusztai fiatalok. Volt itt korábban is kul­turális élet. A pedagógus­népművelők jó talajba ol­tották a szép szeretetét. Most az új épületben még többet tehetnek ezért. Dr. Ballács Zoltánné pedagógus már tervezi a közeljövőt. Lesz itt tv-klub. könyvköl­csönzés, ismeretterjesztő elő­adás. táncpróba. Asztalokra kerül hamarosan a dominó, a sakk, felállítják a ping­pongasztalt hetenként egy­szer pereg a film a mozi­vásznon. A művelődési ház előtti téren csapra ütötték a sö­röshordókat, sült a laci pe­csenye, rázendített a nyír­bátori cigányzenekar. Önfe- ledt-vidáman ünnepelnek a szalmadpusztaiak. Táncra perdül a kis község apraja nagyja: a művelődési ház építői, tulajdonosai együtt ünnepelnek a járás, a köz­ség vezetőivel. Köztük van dr. Hornung Mátyás ország, gyűlési képviselő is, akinek képviselői jelölőgyűlésén az egyik legfőbb téma a mű­velődési ház építésének ügye volt. Szalmadpuszta már csak nevében őrzi két régi tu­lajdonságát : a pusztához semmi köze. s alig van itt szaimatetös ház. Négy éve, a villany bevezetése óta pe­dig megszaporodtak a rádió és televíziókészülékek a la­kásokban — közelebb került a tanya a faluhoz, város­hoz. Az új m'űvelődési ház pedig az önművelésnek, a népművelésnek, a szórako­zásnak ad otthont az akaró és tevő Szál madpusztán Sz. Sa. Sárga kórterem Üjsághírs Arany törzs­gárdajelvény* kapott ked­den a megyei kórházban harmincéves szolgálatáért özvegy Gál Istvánné ápoló­nővér. A harminc év mind egyet­len helyen, az Erzsébet, ké­sőbb pedig a megyeinek ne­vezett kórházban telt el. Nem változtatott, nem ván­dorolt sosem, úgy gondolta, nincs erre szükség. A kórteremnek — ahol most dolgozik, — nemcsak a fala halványsárga, s tulaj­donképpen nem ezért hívják sárga kórteremnek. A bete­gek sárgák, azaz sárgaságo- sak. — Fertőző osztály, az aj­tón is kinn van a felirat, s ha látogatók jönnek, csak elkülönítve beszélgethetnek hozzátartozóikkal. A máj- gyulladás fertőző. — És maguk, nővérek, nem tartanak a fertőzéstől? — Van, aki tart. Érthető is, hiszen súlyos betegség ez. Én hét éve estem át rajta. Nincs is baj, amíg a beteg meg nem kínál valamivel. Ha gyümölcs, kiviszem, s megmosom mégegyszer. Ha tészta, amelyet a sárga kezé­ből ad át, akkor is elfoga­dom, de kinn leteszem. Elfo­gadom, mert tudom, jó, meg­nyugtató érzés ez a beteg­nek. A betegeket pedig, kü­lönösen a sárgákat, nagyon szeretem. Miért különösen? — Ha a kórházba bejön­nek, az sem jó érzés szá­mukra. Gyomorrontásra gyanakszanak, s itt rendsze­rint besárgulnak. Ez elég rossz lelkiállapotba hozza őket. S ha kinn a folyosón találkoznak „fehér” beteg­gel, a másik úgy elhúzódik tőlük, mintha... Aztán a be­tegeim között akad, aki sír­va mondja el, mi történt. Ezenkívül tudom, foglalkoz­ni is kell velük, ez is segít a gyógyulásban. De ez ne­héz, mert az osztályon, vagy ahogy mi hívjuk, a belemeleten oly nagy a zsú­foltság, hogy a fürdőszobá­ban, a folyosókon, meg min­denütt csak betegek feksze­nek. Eseteket említ. A hábo­rút, amikor a civilkórház egyetlen osztályra zsúfoló­dott össze. Egy nagy kór­házi ételmérgezést az ötve­nes évek elején, aztán a tragikus faszeszmérgezést, amikor két napig dolgozott egyfolytában. — Óránként kellett a sze­mükbe csöppenteni, nehogy megvakuljanak, teát kellett adnunk... Csak akkor estek kétségbe, amikor egy ember meghalt. Addig azt emle­gették, hogy épp megkóstol­ták ezt a „pálinkát”. Aztán a részegekről be­szél, egyről, aki énekelt a fürdőszobában, aztán nem ismert saját ruhájára, s csaknem mindegyikről mondja azt, hogy az első ébredés után szidják a nő­véreket, mintha ők tehetné­nek a behozatalról. — Szidnak, amikor ma­gukhoz térnek, éppúgy, mini az öngyilkosjelöltek. Ma is találkoztam eggyel, de nem köszönt. Pedig csaknem a másvilágról hoztuk vissza. Egy alkoholistával is talál­koztam, aki meg akart sza­badulni az életétől, kérdez­tem, sikerül-e már a cipő­fűzés, mert ezzel bajlódott legtöbbet a kórházban, meg azt, hogy miért csinálja. Azt válaszolta, nem tudja. Ké­sőbb hallom, a villamos elé feküdt az erdőben, s most az idegklinikán van. Emberek, sorsok eleve­nednek meg, hiszen a beteg szíve az ápolónőnek nyílik meg leginkább. Közben per­sze a családról is szó esik, s nem is akárhogy: egyedül nevelte 18 éven át két gyer­mekét. — Mi nővérek olyanok va­gyunk, mint a színészek. Ha nagyon beteg valaki, akkor kézzel-lábbal rohanunk, hogy megmenthessük. S ha nem sikerül, az nagyon keserves. Ha ingerült a beteg, nem­csak csitítanunk kell, hanem felejtenünk is. Más nem tudhatja meg, mit kaptunk az előbb valamelyik rigolyás társától. De aztán mindent elfelejtünk, ha a beteg egészségesen kimegy a kór­házból. Kan István „.akikért építették.

Next

/
Oldalképek
Tartalom