Kelet-Magyarország, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-28 / 124. szám
GYERMEKNAP A Csokonai Színház bemutatója Gfárfás Miklós: Lángeszű szerelmesek Csa&nem kétezer bérlettu- tejdonos várta és várja Gyárfás Miklós vígjátéká- nak nyíregyházi előadását. A groteszk humorú szerző, aki nemcsak a főiskolán tanítja a dramaturgiát. hanem színdarabjai is bravúros technikáról tanúskodnak — nem szokott csalódást okozni a közönségnek. A szereposztás, na meg a jó néhány debreceni előadás is arra engedett köúét'kézlétm, hogy ez a szezonvégi sorozat (hat előadást kötött le Nyíregyháza) kellemes nyári szórakozást nyújt majd a szabolcsiaknak. Még mincBg ezt reméljük — bár a fontos bemutatkozás — ezúttal rosszul sikerült a Csokonai Színház együttesének. Ebben természetesen nem a szerző a hibás. A Lángeszű szerelmesek korántsem sorolható ugyan Gyárfás Miklós legjobb drámaírói teljesítményei közé, de az eredeti témaválasztás, a szellemes dialógusok és az okos mértéktartás kellemes, ízléses játékká avatja a darabot. A színhely egy vi- kendház. Vékony, szinte áttetsző falak. A lakók kitűnően hallják egymás minden neszét. Az első gondot ezek a vékony falak okozzák a mézes heteiket élő fiataloknak. akik így soha nem lehetnek egyedül. Először csak a fiatalember apja feszélyezi a turbékoló párt- később megérkezik a tudós nővér is. A két szélsőséges egyéniség lesz a bonyodalom forrása. Az apa ugyanis anyakönyvvezető. a nővér pedig válóperes Ügyvéd. Mindketten komolyan veszik hivatásukat, s azt hamarosan gyakorolhatják is. mert a szomszédból egy féltékeny- ségi jelenet, a vikendnáz- ba sodor egy kívánatos fiatal nőt. Uj szerelmek szövődnek, s már-már győzedelmeskedik a válóperes ügyvéd „filozófiája”, de a tiszta érzések, na' meg az öreg anyakönyvvezető tanácsai. mindenkit házasságtörés nélkül vezetnek vissza párjához. Végül még a válóperes ügyvéd is a házasság biztos révébe evez. Kétségkívül az ügyvédnő a darab kulcsfigurája. Elviselhetetlenül emelkedett. Előre gyártott szólamai az új erkölcsről prózai, „csillogó logikája” mind megannyi forrása a humornak. Afféle „tudésnó” dr. Oktá viusz Klára, akin mindig nagy kárörömmel nevetünk. Vele bizonyítja a szerző, hogy a természetes emberi érzéseket nem lehet elfojtani, megkerülni, mert nevetségesek és boldogtalanok leszünk. De az ügyvédnő ellenpólusa, az anyakönyvvezető apa sem dicsőül meg a mentőangyal szerepében. A boldogság, lehetőségét csak két összetartozó ember hordozhatja magában, mindenki más csupán asszisztens lehet körülöttük. Ha valaki, hát Gyárfás Miklós jól ismeri a színpadra fogalmazott gondolat hatását. a dráma minden műfajában nagy gyakorlattal rendelkezik. Egyszer említette, hogy nem ír többé ilyen könnyű kis játékot. Pedig mennyivel jobb — a sok, néha oktalan formabontás, meg az elcsépelt frázisok helyett — amit sokan nem átallanak társadalom- kritikának nevezni, — egy ilyen ízléses játék, ami nincs híján a humanizmusnak, mert csak az tud és mer felszabadultan játszani, aki ismeri és szereti az embert. Kincses József zenéje, és G. Dénes György versei — bár a színvonal ellen aligha emelhetünk kifogást — nem illeszkedik szervesen a cselekménybe. A prózai színészek éneklése néhol szinte bántó. Egyébként sem lehetünk elégedettek a nyíregyházi bemutató színész teljesítményeivel. (Ez nem Pós Sándor rendező nibája.) Az a baj, hogy az eredetinél jóval gyengébb másod szereposztásban játszották Nyíregyházán a darabot, s ezt nem közölték a íairaga szokon. Azzal, hogy a Csokonai Színház nem tett eleget ennek az alapvető etikai követelménynek, kellemetlen helyzetbe hozta a nyíregyházi színház igazgatóját és csalódást okozott a közönségnek. A gyengébb művészi színvonalat — Olsavszki Éva, Dégi István és Szabó Éva távollétét — azonban meg lehet indokolni. (Ezt bizonyára nem is mulasztja el a színház.) A fegyelmezetlenséget azonban már nem! Utóbbi megjegyzésünk természetesen nem vonaikozik az együttes minden tagjára. Oláh György, Jászai-dijas a zavaró körülmények ellenére is jól oldotta meg feladatát. Déry Mária — küszködve a zenei részekkel — de szív- vel-lélekkel játszott. Fekete Edit elfogadható volt, beugrásnak ható szerepében. Herczeg Zsolt pedig szinte a produkció legjobb teljesítményét nyújtotta, Guszti fanyar humorú epizódfigurájának megformálásával. Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül Szakács Eszter és Harkányi János nyíltszi- ni szóváltásait. Különösen bántó volt a finálé alatti magatartásuk, amellyel az egész együttes teljesítményét lerontották. Az ilyenfajta viselkedés ma már ismeretlen a színházi világban. A játék fegyelmet, a közönség tiszteletet követel. Gyarmati Béla Sipkay Barna: KAMASZOK C zép nyári éjszaka volt. Milliárd csillag ragyogott, erre világosan emlékszem, mert nagyokat léleg- zettem, hogy magamhoz térjek, s közben a fejemet felvetettem. Csak nemrég kezdődött az iskolai szünet. Mica utánam jött, leültetett a lépcsőre, s ő a konyhaelőszobában feketét főzött nekem. Lusta vékony hangon beszélt:: — Te még kölyök vagy. Majd megszokod. Ne félj, megszokod, az ember előbb utóbb megszokja. Nem a fekete, hanem Mica nyugalma térített magamhoz. Leült mellém a lépcsőre és már nem akart semmit. Hallgatott, Ekkor én belőlem tört ki a szó, mint a fuldoklóból. — Hogy tudsz így élni? — így? — csodálkozott. — Hogyan ? — Hát így. Hogy tudnál velem lefeküdni, amikor nem is ismersz? — És te? Te talán nem tudsz velem lefeküdni? — Az más én férfi vagyok. — Egyáltalán nem más. — Sose voltál szerelmes? — A szerelem csak naív romantika. — Ezt komolyan mondod ? — Miért? Mi okom lenne hazudni neked? Két három év múlva le is megtudod. Most még vársz, most még hiszel mindabban, amit bemeséltek neked, de nagyon rövid idő múlva rájösz, hogy csak etettek. És amikor felnyílik a szemed, mint a kiskutyának, nagyon hülyén érzed majd magadat. Meggyőzően hangzott, de még nem tudtam hinni. — Te mit akarsz az élettől? Úgy nevetett rajta, mint egy anya, ha gyereke buta kérdést tesz fel. — És te mit akarsz? — Én haboztam. — Még nem tudom. Nem gondolkoztam rajta. — Hát csak gondolkozz. — Egy kicsit hallgatott. — Semmit. Mit akarhatnék? Hát mi az élet? Vegetáció. Nézz meg bármit, ami él. Mit csinál? Fenntarja magát és szaporodik. Aztán vége. Hülyeség, ostobaság. Az ember kitalál mindenféle kibúvót, hogy az emberiség nagy szerepe a földön, egymásért élni, haladás, kultúra... aztán végül mindenkit eltemetnek. — Cigarettáját nagy ívben eldobta. — De minek fecsegek erről? Ennek semmi értelme. — Jó, jó, —vitatkoztam, — ha semminek sincs értelme, akkor miért dolgozol? Miért öltözöl fel? Ö is gondolkozott. — Látod, ebben igazad van. Azt hiszem, azért keltem az élet látszatát, mert különben szenvednem kéne. Például éheznem. Vagy öngyilkosságot elkövetnem. Megborzongott. — Nem szeretek szenvedni. Egyszer úgyis meg kell majd halnom. Nem értem egészen ezt a gondolkodást. — De például, cigarettázni szeretsz, nem? — A test élvezete. — Akkor azt sem kérdem, hogy szeretni miért szeretsz. — Látod, kezded érteni. — De ha kivasaljátok a ruhátokat, akkor a könyveket is nyugodtan berakhatnátok valami szekrénybe, nem? — a rettentő rendetlen lakásukra gondoltam, ahol ez a két lány egyedül lakott. Bosszús lett. — Mit akarsz tőlem? Filozofáljunk itt? — És na- gyott káromkodott. — Unok mindent, unlak téged is, eredj a fenébe. libben a dühkitörésben újra emberi lett. Ezért támadt bennem a kényszerűség, hogy megmondjam neki az igazat. — Idefigyelj. Mica. Te egy nagyképű, ostoba majom vagy, semmi egyéb. Te csak meg játszod itt magadat, de nem hiszel abban, amit teszel. — Nem? — kérdezte meglepő módon a sarokba szorított ember hevességével. — Hát nem le akartam feküdni veled is? És nem te vagy az első. — Elhiszem. Akkor is csak megjátszod magadat. Csend lett. — Miért? — kérdezte később. — Te tudsz hinni valamiben? — Én? — nagyon őszinte akartam lenni. — Valamiben hiszek. — Miben? — Hát, hogy élni kell. — Te hülye, az semmi. Mert te is félsz. Az ember ösztönösen fél a szenvedéstől, a haláltól. Ennyi az egész. Ennyi volna? Lázasan gondolkoztam. Nagyon fontos lett számomra ez a beszélgetés. Nemcsak Micáért. hanem magamért is. — Azt mondod, az élet egyetlen értelme a létfenntartás. Dehát maga a lét, az jó dolog, nem? Vagy nem jó, hogy most itt ülünk ebben a kellemes melegben, szívjuk a levegőt és beszélgetünk? Nem jól esik rágyújtani? — És ez mi? — kérdezte nyersen. — Képzeld el, hogy egész életedben itt kell ülnöd, szívni a levegőt és a füstöt. Ez jó? — Egész életemben itt ülni nyilván nem volna jó. De az élet sosem egyforma, nem igaz? Mindig új és új dolog jön, ami jó lehet. — Eszembe jutott az anyám. Nem tudom miért. S ebből támadt a következő gondolatom. — Te Mica, ha meghalna az anyád, az fájna neked? — Már meghalt — mondta szürkén. — És az nagyon fájt. Tizenöt éves voltam. Az életben a nagy dolgok mindig fájdalmasak. Az örömök kicsinyek. És unalmasok. Döbbenten hallgattam. Most, mintha igazán megértettem volna- ezt a lányt. — Mostohád volt? — Nem, az apám nem nősült mégegyszer. Csak nőket hordott haza. Azt mondta, azért, hogy ne legyen mostohám. De én gyűlöltem ezért az apámat. — Engem is gyűlölsz? — Téged is. — Ezért csinálod? — Hülye. — Majdnem sírt. — Hülye... hülye... Annyira megsajnáltam, hogy fel akartam vidítani. Bevált, hogy ha a futballcsapatomról beszélek, előbb utóbb kiröhögnek. Tehát elkezdtem: — Úristen! — csaptam a homlokomra. — Egészen megfeledkeztem róluk. — Cicáékról? — Dehogy. A fiúkról. Ma este edzést akartam tartani nekik, egészen ellustultak, mióta dolgozom. — Milyen fiúknak? — Hát a csapatomnak, amit ötvenezer dollárért vettem. Sok egy európai válogatottért, nem? — ötvenezer dollár? Mond. te tényleg hülye vagy? — Miért? Csekkel fizettem. Elmagyaráztam neki az én gombfoci csapatom ügyét, szó nélkül hallgatta. Aztán halványan elmosolyodott — Neked van igazad. Meglepett, hogy nem nevet ki. Ötvenéves érettségi találkozó Ritka jubileumi eseményre került sor szombaton a Nyíregyházi Kossuth Lajos Szakközépiskolában. Az 1917-ben végzett hallgatók tartották ötvenéves érettségi találkozójukat. Az egykori gimnáziumban 34-en végeztek. Az első világháború viharai azonban erősen szétszórta őket. Van közöttük olyan, akit például három évig halottnak hittek. De még így is 18-an élnek közülük. A találkozón viszont csak nyolcán vettek részt. Megjelent Bakó Géza nyugdíjas agronómus, Bán- kövi András nyugdíjas fő- agronómus, Bánszki István nyugdíjas pénzügyi tisztviselő, dr. Görgey Árpád nyugdíjas bíró, Leövey Andor magántisztviselő, Molnár Dezső nyugdíjas számvevőségi főtanácsos, Pataky Dénes nyugdíjas főagronómus és Térjék Sándor nyugdíjas pedagógus. Többen betegség, vagy egyéb elfoglaltság miatt mentették ki magukat. Egy nagyszájú inas emlékezete A 1967. május 28. török építette medence langyos vizében két öregember beszélget. Az egyik mátészalkai, ez nagyon öreg, 88 éves, a másik fehéx’vári, az 78. De mindkettőt évtizedek kötnek a fővároshoz. Már nincsenek nagy sétáik, elmúltak a kiskocsmák, sörözések, egy-egy deci bort isznak vasárnap délelőttönként a budai borpincében. A párás vízbén régi történeteket idéznek. — Ha az ember elvitt néhány mázsa vasat, vagy szenet valamelyik kovácsnak — mondja az idősebb — már tudott is néhány koronát szerezni. Valami nagykereskedelmi vállalatnál dolgozhatott, vagy vasraktár telepen, mert meséli, hogy meghalt a főnöke és egy Suller nevű úr vette meg az üzletet 75 ezer koronáért. Nagy pénz volt ez, de kérem, nem értett az a szakmához. Az öregember annál inkább. Jó segéd volt, mindennek tudta az árát, a módját, a kisujjában volt az egész. Akkor került oda egy inas. Hát az egy csoda szemtelen kölyök volt. i — Mondtam neki, édes fiam neked még sokat kell tanulni, hogy tudd azt, amit én tudok. De hiába, az a kölyök arrogáns volt, pedig árvagyerek volt, senkije nem volt, csak a szemtelensége volt neki, de az annál több. — Mondom neki, hát nézd, talán még a főnök urat is ki akarod oktatni? Nem látod, hogy a főnök úr is nemegyszer hozzámfordul, hogy mondja már segéd úr, ez mibe kerül, vagy ezt mennyiért adhatjuk utolsó áron. úgy kikö— Mondtam neki szájon váglak, hogy pöd a pirost. A fiatalabb ember, a 78 éves cinkosan nevet, jól megmondta neki a barátja, az a fickó biztos csak nézett így is tud beszélni. Az új főnök ezt nem helyeselte, azt mondta, így nem kell beszélni az emberekkel. — Hát jó, gondoltam legyél boldog. Mondtam neki, hogy akkor kérem a munkakönyvem. Holnap már be se jövök. Azt mondta, arról szó se lehet,, legfeljebb két- hét múlva a felmondási idő után. Azután kerültem Diósgyőrbe gépre. Sokszor elmondhatta ezt a történetet a szálkái, mert a fiatalabb kontráz. — Ismertem én is ilyen fiatalokat. Nem ismernek ezek tiszteletet, s hiába látta, hogy a főnököd is hozzád fordul. Az ilyen nem érti, hogy ez azért van, mert a másik ért jobban a dolgokhoz. Kérdezem, hogy milyen ember volt az a tanonc? — Jó külsejű gyerek voll különben — mondja a szálkái öreg. — Nagy darab szőke, tirpákgyerek. — A nevére már nem emlékszem. Hogy mi lett vele? Meghalt az kérem szépen 1914-ben, rögtön a háború elején, úgy mondják, szuronyrohamban. A fiatalabb öreg el komolyodik. Ezt nem tudta, hogy hát meghalt az a szemtelen. Meghalt, ez a név nélküli szőke fiatalember. Sose tudni most már meg, hogy mi volt a vágya, s mi lett volna belőle, ha nem indul rohamra szuronnyal a kezében. Most 71 éves lenne. Sose derül ki, hogy ölt-e embert azzal a szuronnyal, mielőtt megölték. Hogy rögtön meghalt-e, vagy szenvedett és gondolt Szálkára, a főnök úrra, az öreg segédre, hogy lezárta-e valaki a szemét, vagy nézett bele a semmibe. És bár elpusztult 14-ben de még pislákol a szelleme az öregember emlékezetében, de ha az öregember is elmegy, akkor elviszi magával a nagyszájú, szemtelen tirpákinast, aki akkor fog véglegesen és visszavonhatatlanul meghalni. (Lukácsfürdó, 1967. május) Ordas Nándor (Kiss Attila rajza) 6
