Kelet-Magyarország, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
Ij.T KÖN\T Rényi Péter: VIT A B A N Szépirodalmi Könyvkiadó, 2967 Ritka eset, hogy a cím és tartalom ennyire fedi egymást. Rényi Péter kötetének csaknem valamennyi írása az esszék és kritikák is, polemikus jellegűek. Vállalják a vitát a félreértésekkel, a tévedésekkel, a ferde nézetekkel, ame’vek a magyar kulturális Jetben az elmúlt tíz e»,..endő során jelentkeztek. Rényi írásaiból szinte leltárszerüen összeállíthatjuk egy évtized szellemi izgalmat kiváltó vitatémáit. Azokat a problémaköröket, amelyekben a marxista gondolat nem marxisba koncepciókkal került szembe. Ezzel már azt is elmondtuk, hogy a Vitában című kötet kultúrpolitikánk átfogó kifejtésére, hatékonyságának konkrét példákon történő bizonyítására vállalkozik. Mindjárt hozzá kell tenni, meg is tud felelni ennek a feladatnak. Egy csaknem 500 oldalas tanulmánykötet természetesen nem tartalmazhat csak helyeslést kiváltó írásokat. Rényi egyik-másik kritikájával, egy-egy kérdésfeltevésével, vagy a problémák általa választott megközelítési módjával szembe lehet állítani aggályokat, kérdőjeleket. A lényeg azonban mégis az, hogy koncepciója helyes, meggyőző, nézeteinek kifejtése, érvényesítése a műelemzésben igen magas színvonalú. Szellemi életünkben nem nagy divat manapság a szókimondó, fogalmakat tisztázó, gondolati ellentétek feloldása helyett inkább ezek kiélezésére vállalkozó vitastílus. Rényihez viszont ez a program áll legközelebb. Céljainak, alkatának egyaránt ez felel meg. Kötete emiatt jelentős, ezért emelkedik ki a gazdag tanulmány- és esz- szétermésből. Ha esszéinek közös jellemvonását, orientáló jellegzetességét keressük, mindenekelőtt a marxista intellektus középpontba állítására figyelhetünk fel. Programadó írásnak tekinthető a Kommunista hős és intellektus című tanulmány, amelyben Rényi a személyes meggyőződés hevével és analitikus készséggel cáfolja az illúziókra, csak szubjektív érzésekre épülő progresszivitás időszerűségét. Világ és társadalom összefüggései a mi korunkban annyira bonyolultak, hogy megértésükhöz, s a bennük való eligazodáshoz, a jelenségek megértő átvilágítására van szükség. Gondolkodó, széles látókörű, a tapasztalatok magasrendü általánosítására képes hősökre van szükség az életben és a művészetben egyaránt. Csak az ilyen elméleti orientáció és tájékozódási igény képes megvívni a harcot a polgári gondolattal és képviselőivel. Rényi ebből is részt vállal. Hatalom és erkölcs, dráma és erkölcs kérdésében vizsgálódó tanulmányai az elmúlt évtized legjelentősebb magyar drámai műveinek elemzésében bizonyítják: a történelmi fejlődés megértésére, átfogó ábrázolására legalkalmasabb gondolati bázis, ma a marxizmus. Ez nem azt jelenti, hogy a nem marxista alapról tájékozódó jelentős művész alkotása nem lehet gondolatilag is értékes, nem hívhatja fel a figyelmet olyan vonatkozásokra, amelyek számításba vétele a szóbán forgó probléma marxista elemzését is gazdagítja, megértését teljesebbé teszi. Rényi kerüli az egyszerűsítéseket, felszínre hozza, sőt hangsúlyossá is teszi a vitatott drámák eszmei és művészi értékeit. Elismerés és polémia nála egy tőről fakad, a feltárt ellentétek nem csökkentik tiszteletét művek és írók iránt. Legjobb példa erre a Két Galilei című tanulmány, világképének és alkotó Brecht és Németh László módszerének egybevetése. Finom műelemzéseivel tűnik ki, a társadalmi szempontoknak művészi szférában való hatékony érvényesítését példázza a Heine-elemzés és a Thomas Mann iróniája című dolgozat. A kötet kritikai anyaga is gazdag. Egy évtized legizgalmasabb filmjei, drámái, színházi előadásai vonulnak el az olvasó előtt, felidézve azt a szellemi légkört is, amelyben hatottak, s amelyben értékelésük polémiái zajlottak. Rényi tiszteletre méltóan következetes. Valamennyi kritika ugyanazt a koncepciót képviseli és azonos módszerrel íródott. Nem annyira az alkotások művészi szféráját vizsgálják, inkább a művek ideológiai alapképletét tisztázzák, eszmei hatásukat mérik fel, szembesítik a valósággal, az élet tendenciájával. Ez a kritikai módszer, ha nem kizárólagos, sok hasznot ígér kulturális életünknek. A bírálatok értékrendje megbízható, lényegében pontosan tájékoztatnak, eligazítják az érdeklődőt egy egész korszak magyar dráma- és filmtermésében. ítéletük megfontolt, higgadtan választanak szét hátráltató tényezőket és előre mutató motívumokat, jót és rosszat. Legfőbb erényük a gondolatgazdagság, a szerzőnek az a képessége, hogy sarkító állásfoglalásra, fogalmi tisztaságra törekszik. és olvasóit is erre buzdítja, bátorítja. A kötet harmadik ciklusában kifejezett vitacikkek sorakoznak. A tömegek ízléséről és a demokratikus művészetről című írástól eltekintve — ez az egyetlen dolgozat tűnik fontos problémákat megkerülőnek, egyszerűsítőnek — a vitacikkek meggyőzőek. Ugyanazt a koncepciót, ugyanazt a gondolati igényességet reprezentálják, mint a kötet egésze. Indulatuk is tisztázó jellegű, korunk és feladataink jobb megértéséhez vág utat a művészetek és a kulturális élet területén, a választott terep anyagával és eszközeivel. (d.) SZÍNHÁZI IEGYZET Ha elmondod, letagadom A Csokonai Színház vendégjátéka Az ősbemutató után csaknem fél esztendővel Nyíregyházán is színre került Gáspár Margit szatirikus játéka. Nem csoda, hogy az év elején szinte egyszerre kapott a darabon két vidéki színházunk, a veszprémi és a debreceni. Az író nő :— annyi magyar szerzővel ellentétben — kitünően ismeri a színpadot Mondanivalóját könnyed filozófiával elegánsan fogalmazza. Az érzelmek sok húrján képes egyszerre játszani és mindezt olyan technikával teszi, hogy nem csodálkozunk, ha a maró szatírába olykor szentimentális hangok is vegyülnek. Az égiháború, és a Ham- letnek nincs igaza után ismét égető társadalmi problémát feszeget Gáspár Margit. — „Mikor fogják a lelki Kártevőket épp úgy bíróság elé állítani, mint a gépek -ombolóit?” — kérdezi a darab fiatal orvosnője. A kétrészes játékban választ kapunk a kérdésre. Csak az egymást értő, becsülő, igaz, bátor emberek közössége lehet ellenmérge a lelki kártevőknek, akik felfalják a társadalom éltető vörös vérsejtjeit. „Ha elmondod, letagadom.” Milyen jól ismerjük ezt a mondást. A kishitű, félénk emberek bástyája. Jól ismeri Zsabka is, a darab mindenható igazgatója. Zsabka nem mindennapi kártevő. A kutatóintézet igazgatója nagyvonalú, elegáns, halk szavú kitűnő modorú — egyszóval ellenállhatatlan ember. Mindenkiről a legjobbat mondja, munkatársainak védelmére kel. A munkatársak felnéznek rá, csak egymást gyűlölik, mert Zsabka egyeduralma érdekében szinte észrevétlenül szórja el közöttük a gyűlölködés méregporát Az intézet zseniális öreg mérnöke, egy sötét zúgba kerül könyvtárosnak. Találmányát elsikkasztja Zsabka. Az ugyancsak zseniális fiatal mérnök, az idegiklinikán köt ki... Ekkor kerül az intézet üzemorvosi rendelőjébe egy fiatal orvosnő, aki mikroszkóp alá veszi a dolgokat Mikroszkóp alá kerül Zsabka is és kitűnik, hogy a humanista burok, egy férget takar. Zsabka közéleti kártevő. Nem könnyű ártalmatlanná tenni. Éveken át a jó összeköttetésekre koncentrált. A jobbnál jobb kapcsolatok páncélja védi. Végre mégis sikerül megtalálni az ellenmérget. Az ellenméreg persze nem csodaszer, hanem egy fiatal lány őszinte, hite szenvedélyes igazságkeresése, s az őt támogató becsületes emberek ereje. A tétel világos: a társadalom egészséges szervezete kidobja magából a kártevőt A Csokonai Színház produkcióját vendégművész — Miszlay István rendezte. Nem volt könnyű egységes jó ütemű játékot teremtenie, a folytonosan változó színpadon. A darab pergőbb ritmust tehát ötletesebb színváltozásokat követelt volna. Ha nem is ellentétes az írói szándékkal, azért úgy érezzük, néhol túl szirupossá sűrűsödött a szenti- mentalizmus. (Pl. a profesz- szor és a doktornő dialógusai.) Annál jobb volt a szereplők mozgatása. És semmi panaszuk nem lehet a szereposztásra. Bángyörgyi Károly kitűnő képmutatót formált. De talán nem ártott volna, ha a fölényes technika nagyobb érzelemgazdagsággal párosul. Szakács Eszter a fiatal doktornő — terjedelemben is jelentős — szerepét egészében jól oldotta meg. Kár, hogy a humorát nem találta meg a színésznő. S bizony a beszéd- technikája is jobb lehetne. Novák István mellőzött idős mérnöke minden tekintetben hiteles alakítás volt. Sarlay Imre bölcs, fanyar humorával a szentimentális buktatókat elkerülve szerzett kellemes perceket. Hegedűs Erzsébet mint annyiszor, most is bebizonyította, hogy nincs kis szerep. Karikirozó készsége, ízes szövegmondása élmény volt. A nagyon népes szereplőgárdából Sárközy Zoltán, Fonyó István és Si- mor Ottó nevét kell még megjegyezni. Gyarmati Béla Száz éve született Fényes Adolf Évszázada, 1867. április 29-én született kritikai realista festészetünk kiemelkedő alakja, a magyar piktu- ra egyik emberileg, művészileg legérdekesebb egyénisége, Fényes Adolf. Ma már igen sokan csak a „szegényember-képek” festőjeként emlékeznek rá, holott egész, hosszú munkássága sok érdekes alkotást, még több tanulságot hagyott ránk: a polgári humanista művész különös, de a korban egyszersmind törvényszerű példáját. A polgári jólét és a humanista légkör indította útjára: anyagi függetlenséget biztosító kulturált család, zökkenők nélkül végzett pesti, veimari, párizsi akadémiák. Mégis, korai művei is az egyszerű emberek, az elesettek felé fordultak. Igaz, eleinte csak a különös, ismeretlen iránti érdeklődés, s nem a szenvedély vezette ecsetjét, — a korabeli művészeti akadémiákon népet festettek, de nem értették a népet, nem érezték a nép sorsát — ám igen hamar érzelemmel és élettel töltötte meg önálló ábrázolásait, s népi ruhába öltöztetett figurák helyett népi indulattal teli embereket kezdett festeni. Úgy tűnt, a kritikai realista művészet Európa nagy részén a századfordulóra már elmondta a magáét, az új . irányzatok pedig még sokáig nem tudtak, nem akartak bekapcsolódni a társadalmi feszültségek áramkörébe. S ekkor jelentkezett, a késői érettség minden zamatéval, Fényes Adolf szegényember-festé- szete. Soha addig nem érzett lélektani erővel állította Fényes Adolf a művészet középpontjába a vádolóan elesett Napszámost, a fenyegetően szegényes Ebédet, a szomorú sorsában is költőien szép paraszti Anyaságot. Lélektanival párosuló festői erő tömörítetté kompozícióvá képeit, a drámai Anyáj,, ,a megdöbbentő Öregembert — csupa falusi proletártípust, őszinte együttérzéssel és szívvel ábrázolt embertípust. Szocialistának tartották és vádolták társadalmi indulataiért ekkor a mestert, noha nem volt forradalmár, „csak” ember, haladó, igazságért kiáltó művész volt. Az első világháború előestéjén már bontakozott egy forradalomért erősebben kiáltó, radikálisabb művészet is, amely úgy érezte, az új eszméket új formában, türelmetlenebb művészi hangon kell hirdetnie. Fényes Adolf szellemi szövetségesei voltak ezek a festők, visszahúzódó énje azonban idegenkedett ettől a nyers művészeti lázadástól. Az újabb stílusok színei, formái rá is hatottak — így keletkezett a többi között a felejthetetlen lírájú, falusi gyerekeket megörökítő Testvérek — igazi, kemény lázadássá azonban nem váltak. Mintha megfáradt volna az alkotó: a tizes évek képei még többnyire a parasztokról beszéltek, több művészi szépséggel is talán, de erőtlenebből. Az első világháború végképp elzárta ennek a társadalmi igazságok felé haladó művészetnek az útját. A zárkózott lelkű, humanista Fényes nem tudta, nem akarta követni a valóságot a művészettel és emberséggel harcoló, mindent pusztító háborúba: egy magába épített, különös, zárt világba emigrált ekkor. Borzongató és gyönyörködtető ez az álomvilág, egy menekülni vágyó, gyötrődő lélek vívódásainak színhelye: bibliai szituációk, képek sosem volt városokról, várakról, sziklákról, s tengerekről; képek, amelyeket álomemberek népesítenek be vaskos és lázitó napszámosok helyett. Jószerivel soha többé nem hagyta el Fényes Adolf ennek a világnak határait. Az ember, a nagy műveltségű értelmiségi üdvözli a polgári forradalmat és felelős pozíciót tölt be a Tanácsköztársaság idején, de a festő ekkor sem tört ki magányos világából: álomlényeket festett a legkonkrétabb forradalomban is. Méginkább ezeket festette a forradalom után, amikor a legerősebbek is belső emigrációba kényszerültek. A polgári humanista művész becsületes különállásával távolodott el az embertelen társadalomtól de arra nem maradt ereje, hogy szóljon, cselekedjék e társadalom ellen. Hatása így is nagy. A szolnoki művésztelep kiemelkedő alkotója, a szellemi élet megbecsült alakja, sok művész közvetlen, vagy közvetett tanítója volt. Kora társadalmi valósága ellen azonban már csak any- nyit tehetett, hogy 1940-ben megdöbbentő kompozícióján, a magyar önportrék egyik legkitűnőbb darabján, az Öreg festő téli tájban című vásznán hihetetlen emberi és művészi szug- geszti vitassál fejezte ki megvető, fenséges ítéletét. A világ, amely megérdemelte ezt a megvetést, végül is elpusztította az öreg Festőt. A felszabadulást ugyan még megérte, de a szenvedésektől lelkileg, fizikailag tönkre téve pusztult el közvetlenül az ostrom után Fényes Adolf 1945. március 15-én. Remekműveiért, tiszta emberségéért, hatásáért őrizzük és becsüljük emlékét. (R. Gy.) MÁJUS FÁK Cohasem lehet elfeled- ni. milyen szívszorongva vártuk mi, gyerekek, a mondhatatlan édességű májust. Közülünk némelyik már a március 15-i ünnepen meziüáb jelent meg a főtéren; de ebben nem is any- nyira a jó idő játszott közre — ami azért, emlékeze-, tem szerint, mindig sugárzott ezen a napon —, hanem sokkal inkább a szűkében lévő lábbeli kímélésének szándéka... No de május elsején már szinte kivétel nélkül mindnyájan meztelen talpakat csattogtattunk a járdák foghíjas, langyos kövezetén. Ennek a napnak legkedvesebb szórakozása volt az útnak Indulás korán, csapatostul, — májusfát vizi- tálni. A Tisza fölött ekkor szakadoztak szét a hajnali párák. Négyesével ötösével — akárcsak nem sokkal előbb a húsvéti locsolkodáskor — róttuk az utcákat, s a lányos házak előtt áhitatta: álltunk meg. A kapufélfák tövében, a mohos léckerítések fölött virítottak a le- gényvágyról valló ősi jelké pék, a szivárvány minden színében pompázó májusfák Minél szebb volt a lány, s minél szomjubb a szerelem, annál több szín fényesedett a gallyakon, s annál nagyobb, lombosabb is volt a fa. Néhol csak egyetlen csenevész fácska adta meg a tisztességet, másutt a zsup- fedél magasságával vetekedtek a gőgösködő nyárfasuda- rak. Bálái Esztiék szegényes háza elején díszlett a legkáprázatosabb legszí vdob- bantóbb, eget ostromló májusfa. Bárányfelhőkkel kacérkodó ághegyű, s imitt- amott a pántlikák közt egykét álomtarka selyemkendőt is a reggeli szélbe lobogtató... Bálái Eszter volt a falu legszebb lánya. Madonnákat idéző zsellértündér, a csontot roppantó paraszti nyomor csodának nyílt virága. Tiszai Jóskával járt jegyben, aki özvegy édesanyjával és három testvérével élt az alvégen, s jóformán egymaga hordta széles vállán a sok tagú család nem kevés gondját Jóska volt a „május varázslója”. aki a legénycimborákkal együtt vitte a szép napra virradó halk, holdas éjszakában a Tisza partján vágott, becéző büszkeséggel cicomázott fákat a lányos házakhoz. S valami Íratlan törvény, különös szokásjog alapján — a legsudárabbat mindig Esztinek. így ment ez évről évre, s mi. gyerkőcök, úgy hittük: a május meg a pántlikás fa úgy ösz- szetartozik, mint Jóska meg Eszti. Aztán jött egy tavasz, amely mindent felborított minden eddigit meghazudtolt Baljós volt már a március, sze:es, borús. Tizenötödikén kigyulladt a Kapusiék háza; déltől estig a fél falu az oltással volt elfoglalva, s játék, hancur nélkül feküdtünk le aznap este. József napja volt éppen, mikor a tanítónk, aki Pesten járt. valamiféle rokon’átoga- táson. hozta a hírt: — Megszállnak bennünket a németek! Egész álló nap masíroztak befelé a fővároa- ba. — Napszámos című festménye, 1900 körül. 1967, április 30. 6
