Kelet-Magyarország, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
A külföld humora ^ A külföld humora & A külföld humora ^ A külföld humora ^ A külföld Az ajándék sorsa. (Quick karikatúrái) James Thurber: Marad még... Pavel Kovalev: cAzig.tny.ej A mi intézményünk fő- nőké valamikor igen magas állásban volt. Azt beszéli a fáma, hogy az előbbi nagyon fontos helyén nagyon gyengén dolgozott, önmagát pedig végtelenül szerette. Ezért komoly bírálatot kapott, majd hozzánk helyezték át alacsonyabb beosztásba. És most ő nálunk dolgozik. Nem úgy, mint az elődje. Az bizony még a titkárnőjének sem tudott valamicske munkát kitalálni. Az új főnök pedig — Afanaszij Mak- szimovics — a titkárnőn kívül egy minden lében kanál titkárt is szerződtetett magának. Igaz, hogy az állományban nem szerepel ilyen állás. Ö azonban, hogy úgy mondjam, hátulról kerülte meg a törvényt: az inspektorok közül halászott ki magának valakit. Némelyek azt állították, hogy a főnök a titkár beszervezésével jelentős akadályt állított önmaga és az ügyes-bajos látogatók közé. így azonban csak a be nem avatott és gyér tudású emberek beszélhettek. Ha Afanaszij Makszimovicsnak nem lett volna titkára, még lélegzetet sem vehetett volna szegény, annyian törték magukat, hogy bejuthassanak az irodájába. így tehát, nyájas olvasó, ha be akarsz jutni Afanaszij Makszimovicshoz, szépen jelentkezz be a titkárnőnél, ő pedig átad téged a titkárnak. — Ö jobban ismeri a dörgést: foglalt-e éppen Afanaszij Makszimovics?... És az iratok is kizárólag a titkáron keresztül futnak. Ugyancsak ő bonyolítja le Afanaszij Makszimovics megbízásából a telefonbeszélgetéseket. Egyszóval: amint a titkár megjelent, a mi intézményünk egycsa- pásra fővárosi eleganciára és szolid hangulatra tett szert. Minden ügyről egyes egyedül a titkár tesz jelentést. Ezek a jelentések nem egyszer órák hosszat tartanak. A titkár állva jelent. Ülnie nem szabad. Nem engedi meg a szolgálati hierarchia. Honnan tudom én mindezt olyan pontosan? Roppant egyszerű: én vagyok Afanaszij Makszimovics titkára, tehát én ismerem legjobban az ő rendkívül kényes igényességét. Nemrégiben azt rendelte, hogy készítsünk egy jelentést: „Állapotok és rendszabályok” címmel. Nálunk általában ezekkel a szavakkal kezdődnek a jelentések. Barátom, Szergej Adamejko inspektor készítette el a dolgozatot. Ez az Adamejko művelt ember, specialista, felsőbb iskolát végzett és jó elvtárs. Szergej okos jelentést írt, együtt olvastuk át, javítgattuk, majd legépeltettük azzal a megjegyzéssel, hogy nagyon sürgős. A dokumentumot átadtuk megszemlélésre az illetékesnek, és utána a nagy főnöknek. Már tudniillik Afanaszij Makszimovicsnak. Ö átolvasta, illetve inkább átfutotta a tekintetével, majd visszaadta a kezembe. Arcán elégedetlenség. — Nem elég mély. Felületes. Át kell dolgozni, átfésülni... — És rám tekint. Én, a főnök kitűnő ismerője, fogom a ceruzát és a noteszomat. Afanaszij Makszimovics szereti, ha az ő gondolatait, célkitűzéseit, megjegyzéseit pontosan és szóról szóra feljegyzik. O nagyon igényes ember. — ...Hát kérem — folytatja a főnök, — pro primo az ügyek állapotára tekintettel több kritikai értékelést, pro szekundo konkrét rendszabályok kifejtését a felemelkedés érdekében... ésatöbbi. Mindent feljegyeztem, csak éppen az „i”-re nem tettem pontot. És megígértem, — hogy Szergej Adamejkóval kettesben —- reggelre átdolgozzuk a jelentést. Minden megjegyzést figyelembe véve! Kimentem az irodából a saját szobámba. A telefon szüntelenül csengett... Az egyik, a másik... Én pedig mindnek felelek, hogy kit és mikor hajlandó fogadni Afanaszij Makszimovics. Azután jön a tömérdek ügyfél, látogató, s én pedig válaszolok minden kérdésre; „Afanaszij Makszimovics megígérte...”, „Afanaszij Makszimovics azt tanácsolja...” és így tovább, ebben a hangnemben. Nagy volt a rumli és -J így _ tökéletesen megfeledkeztem róla, hogy nekem, Szergej Adamejkóval együtt át kell dolgoznom a jelentést. Másnap reggel Afanaszij Makszimovics, mint mindig, engem hív be először magához. Persze, a titkárnő közvetítésével. Bemegyek, a dossziéval. — Nocsak átdolgozták a jelentést? — kérdi. — Parancsára — nyögöm ki nagynehezen és reszketve adom át a jelentés eredeti, átdolgozatlan példányát. Afanaszij Makszimovics figyelmesen megnézi az iratot, nem úgy, mint tegnap, sőt betűrűl betűre átolvassa egészen végig, a hetedik oldalig. En alig állok a lábamon. — No látja, ez már egészen más. Meglátszik rajta, hogy alapos munkát végeztek, — hallom a szavait. Es végképp nem akarok hinni a füleimnek, amikor azt mondja: — És úgy-látszik, nem vált ártalmára a jelentésnek, hogy ilyen precízen megszívlelték a megjegyzéseimet. Afanaszij Makszimovics, fennkölt arckifejezéssel, legfelsőbb aláírásával szentesítette az iratot. Mondja még nekem ezután valaki, hogy az én főnököm nem igényes? Mi az, hogy igényes! Lehetnek persze ellenvélemények, de én igazán jól ismerem az igazságot! (Oroszból fordította: Pogonyi Antal) Erik Zettersirön: Idegen kutyák /"'sendes, szép reggel. A költők szerint ilyenkor rezdül halkan a lomb és a kelő Nap sugara játszik a függönyön. Tom és én napozunk. Tom hat és fél hónapos, egyenes lába van és nagyon szép feje. ősszel részt vesz a kiállításon. Ezzel tartozunk neki, bár igen terhes dolognak tartjuk az ilyen kiállításokat. Éppen erről csevegtünk, amikor a reggel békés nyugalmát megzavarta egy sétáló hölgy. A szálloda felől jött és megállt Tom előtt. Fürkésző szemmel vizsgálta körülbelül úgy, mint ahogy az egyik hölgy mustrálja a másik kifakult ruháját, majd ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: „ennek a kutyának szopornyicája van”! „Nincsen”, mondtam, mert tudtam, hogy Tom nem szo- pornyicás. Orvosa közölte velem a múltkor, amikor valami hurut miatt elhívtam. „Ön állatorvosnő, asszonyom?” kérdeztem. „Nem, de tudom, hogy szopornyicája van. Látszik a hátsó lábán. Az én kutyámnak is ilyenek voltak a lábai. Három hét alatt elpusztult. Pedig olyan aranyosak, amikor kicsinyek”! Hm, gondolom, itt ülünk a napon Tom meg én, jól érezzük magunkat, s akkor jön egy vadidegen nő és kellemetlenségeket vág a fejünkhöz. Bár mind a ketten tudjuk, hogy nincsen igaza, szavainak fullánkja mégis bennünk marad. Felkeltette gyanúnkat, amelytől nem tudunk szabadulni. Hiába ismételgetjük magunkban, hogy nem lehet igaza. Ez mindig így van. Persze a hölgy nem cselekszik rossz akaratból. Csupa jóindulat, de ez a hiéna jósága. Legjobb szándékkal döf belénk, Azokhoz az emberekhez tartozik, akik csupa felebaráti s.zeretetből így szólnak másokhoz együttérzéstől remegő hangon: „Hogy lefogyott és milyen rosszul néz ki. Mondja nincsen gyomorfekélye?” Ha azok, akik így beszélnek, sejtenék, mit tesznek! Az ilyen „jó emberek” néha borzalmasak. Mark Twain mondja valahol: »sok „jó ember” él közöttürík, de akadnak, akiknek még ennél is nagyobb hibájuk van«. Ez megnyugtató, noha vigasznak elég sovány. „Mit válaszoljak ennek a hölgynek?” — elmélkedtem magamban. Ha beszélek a rosszul alkalmazott jóságról vagy a helytelen együttérzésről, ezt nyilván sértésnek veszi. A legjobb, ha visszavágok. De hogyan? Na, majd társalgók egy kicsit a kutyámmal. „Kedves Tom”, kezdtem elég hangosan, hogy a hölgy is meghallja”, „látod most lelepleztek. Az idegen néni is tudja, hogy szopornyicád van és így nem szabad a többi kiskutyával játszanod.” A hölgy sóbálvánnyá változott. Tágra nyílt szemével, úgy festett mint egy film- diva premier plánban. Fagyos tekintettel végigmért és azt kérdezte: „játszott ez a szopornyicás kutya más helybeli kutyákkal?” „Igen, persze”. „Az én kis skótommal is”? „Hogyan asszonyom? Skót úti társa van?” „Ostobaság, azt kérdeztem, hogy ez a beteg kutya játszot-e az én skót terrieremmel?” „Vagy úgy, azzal a kis feketével? Igen, egész délután együtt voltak Tómmal. Az volt a legmulatságosabb, amikor Tom végignyalta a pofikáját”. A hölgy szó nélkül sarkon- fordult és felsietett a szállodába. Csomagolt és kutyájával együtt még aznap hazautazott. Tom meg én újból ott ülünk a napon és élvezzük a békés csöndet. Felhőtlen az ég és az Utakon sem sétálnak idegen „jóemberek.’' (Boldog Balázs fordítása) Díszlövés ÍGY IS LEHET t’gy kislány annyi képeskönyvet kapoti ■*_J a hetedik születésnapjára, hogy az apja, aki ahelyett, hogy a hivatalával foglalkozót: volna és hagyta volna otthonát a feleségére, úgy vélte: kislánya igazán odaajándékozhatna egy-két könyvet a szomszéd kisfiúnak, bizonyos Robertnek. Pedig az más szándékkal állított be hozzájuk. Nomármost, egy kislánytól könyvet vagy bármi mást elvenni annyi, mint elszedni egy kisbabától a csokoládét. A kislány édesapja mégis kierőszakolta a dolgot és Robert kapoti Is két könyvet. — Végeredményben neked még marad kilenc — mondta az apa, aki gondolkodónak és gyermekpszichológusnak hitte magát és képtelen volt befogni a száját a témával kapcsolatban. Néhány héttel később az apa könyvtárához lépett, hogy kikeresse az „Apa” szót a lexikonból, és szemét legeltesse az apaság dicséretén. De nem találta az A—B kötetet és aztán felfedezte, hogy még három hiányzik: az F—G, az L—M, meg a V—Z is. Ezután nyomozni kezdett otthonában és hamarosan megtudta, mi történt a hiányzó négy kötettel. — Egy ember csöngetett be ma reggel — mondta a kislánya — és nem tudta, hogy menjen Torringtonba és Torringtonból Winstedbe. Nagyon kedves ember volt, sokkal kedvesebb, mint Robert, és én ezért odaadtam neki négyet a könyveid közül. Végeredményben a lexikonnak tizenhárom kötete van és neked még marad kilenc. Tanulság: Igazság, mit az emberek régóta ismernek: Amit szabad az ökörnek, nem szabad JupiternekFordította: Raáb György
