Kelet-Magyarország, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-29 / 306. szám

Mintha személyes ügy volna Szép este Hunyadi tanyán Konyhai gyermekmegőrző — Stendhalt kérik Ha ,,nehéz“ a film... Hasznos és érdekes kísér­letet végzett egy vállalat­nál az alig egy esztendeje létrehozott üzemszervezési osztály. A két közgazdász mérnök, s három tephni- kus nem kevesebbre vállal­kozott, mint arra, hogy kí­sérleti úton bebizonyítsa — inert jó néhányan voltak, akiknek bizonyítani kellett ezt — az üzemi demokrácia nagy jelentőségét és nélkü­lözhetetlen voltát. Nem politikai értelemben, ha­nem : gazdasági, mondhat­ni, termelési tényezőként7 Az igazgató, aki maga ugyan idős ember, de öröm­mel fogad minden újat, s nem fél az esetleges buk­tatóktól, szabad kezet adott az öt ifjú szakembernek. Két üzemrészt választottak ki a „kísérleti laborató­rium” szerepére: a gyártól távol fekvő, a város másik részén lévő öntödét, s a központi telephely köszö­rűüzemét Négy hónapra tervezett, $ végül is hat hó­napig tartó kísérleteik lé­nyege az volt, hogy míg az öntödében minden döntést, utasítást — természetesen kellő szinten — előzetes felmérés, tájékozódás, véle­ménykérés előzött meg, ad­dig a köszörűüzemben ment minden a maga útján, ahogy eddig, a dolgozóknak kiadott utasításokat, dön­téseket nem előzte meg ve­lük folytatott vélemény- csere. A hat hónapos időtartam lehetővé tette, hogy minél kisebb szerepet játsszpn a véletlen, az esetlegesség, így az eredmények alig igé­nyeltek külön kommentárt, részletesebb magyarázatot. Az öntödében, hat hónap átlagában hét százalékkal nőtt az egy főre jutó ter­melés — és igen érdekes, hogy az első és második hó. napban csak másfél, illetve két százalékkal! —, a ko­rábbi negyedére (!) csök­kent a selejt — mert há­rom olyan nagyszerű javas­latot is megvalósítottak, ami öreg, tapasztalt öntők­től származott —, s vala­mennyi termelési feladatu­kat határidő előtt teljesí­tették. Érdemes lenne olyan, részeredményeknél is elidőzni, hogy az általá­nos légkör megváltozása folytán egyetlen baleset nem volt. senki nem ké­sett. Nem történt csoda, az pt üzemszervező nem vitt vég­hez semmiféle boszorkány­ságot, mindössze arról volt szó, hogy — az adott tel­tételek között — biztosítot­ták a „százszázalékos” üze­mi demokráciát. Nem ne­gyedévenként, hanem ha­vonta tartottak termelési tanácskozást, az ott elhang­zottakra nem harminc, ha­nem tizenöt napon belül és főként érdemben kellett válaszolni — addigra min­den esetben az intézkedés is megtörtént! — s az üzem­vezetőnek joga volt a köz­ponti osztályoktól érkező utasításokat is megvétózni — az igazgatónál — ha úgy látta, hogy azok cél­szerűtlenek. Az események, a tények a legjobb agitátorok: a ta- máskodók, o hitetlenkedők frappáns választ kaptak arra, hogy „mi értelme baj­lódni azzal, mit mondanak az emberek”, s arra is hogy „ugyan milyen segít­séget tudnának adni azok, akik egész nap a gép mel­leit állnak, s nincs áttekin­tésük a dolgokról", Az üze­mi demokráciát szavakban helyeslő, de tettekben, gya­korlatban lebecsülő embe­rek — legyünk őszinték —• nincsenek kevesen. Hajla­mosak úgy felfogni a dol­got, hogy ez az egész „di­vat” csupán, ami most na­pirendre került, s lényegé­ben politikai kérdés, amely­nek szerves köze van a ter­meléshez. A „dolgok” — ahogyap előszeretettel em­legetik és mitizálják az ilyen emberek az irányí­tást, vezetést — igenis el­engedhetetlenül megköve­telik a lehető legteljesebb üzemi demokráciát. az em­berekkel való állandó és fő­ként alapos tanácskozást, véleménykérést. Ha így hozzák meg a döntéseket, akkor az emberek nem „munkavállalóként”, mecha­nikus végrehajtói annak, amit ütasításként köteles­ségükké tettek, nem kö­zömbös megvalósítói jelen­tős, az egész üzemi érdeket szolgáló feladatoknak. ha­nem alkotó kimunkálói a döntéseknek, s alkotó vég­rehajtói is azoknak! A magukénak érzik, mert hisz maguk is közreműköd­tek elhatározásában, s a bajokat fennakadásokat, az esetleges hibákat nem úgy fogják fel, hogy „na, most legalább meglátják az oko­sok”, hanem saját, szemé­lyes ügyükként. (M) Nysa, kisbusz. 160 000 ki­lométert futott. Bírja az utat. Kilenc személyes, de öten alig férnek benne, az áram- fejlesztő, filmek, könyves­láda és a kellékek halmai között. Tökéletes a sötétség, ami­kor több mint egy órás ro­hanás után elhagyjuk a kövezett utat. Kacskaringós, dimbes dombos, keskeny homok úton küszködik a ko­csi és vezetője, Havas Sán­dor. Végül egy vastag faderé­kon a plakát. A mi plaká­tunk. Aztán újra sötétség. Emberek a fényben. Épü­letféle. Az iskola. Megérkez­tünk. VALAMI UDVARRA for­dulunk be, de a kocsi tül­köl, tülköl, mintha a forga­lom nem engedné tovább. Hát egy tarka kecske sétál pyugodtan a Nysa előtt. A tanító kecskéje. Egyelőre ennyit látni az iskolából. De amikor kiszállunk, zseblám­pa fényében pevet barátsá­gosan Tamási Sándor, az is­kola egyetlen pedagógusa, hogy kerüljünk beljebb. A művelődési autó hiva­tásos utasai nekifognak, fel­állítják valahol az udvar távoli feketeségében az ag- regátort, mert az pokolian zúg, ne zavarja majd az előadást. Vezetékek halma­zát cipelik erre arra, üzem­anyagot töltenek, és egy­szer csak, mint a csodá­ban, amikor felzűg a gép, kígyói egy körttVske az is­kola bejárata fölött és meg­világosodik a tantérén? is. — Kár, hogy nem látom a tanyát — mondom — ko­rábban kellett volna jön­nünk. — Hát a tanyát nappal se látni — vigasztal a fiatal tanító, — mert a Hunyadi tanya az tulajdonképpen ez az egyetlen épület. Az isko­la. Körül vannak a többi tanyák. A konyhában beszélge­tünk. Kicsi, de tiszta. Gye­rekággyal. Petróleumlám­pa. Fiatal, fekete asszony kopog. — Hoztunk egy babát, itt­hagynánk, tanító néni, majd még zavarná a hangosság és sírna! A „tanító néni”, aki alig idősebb az asszonynál, ked­vesen elveszi a pólyást, s együtt babusgatják a gyer­mekágyban. „Gyermekmeg­őrző.” UJ VENDÉG: Jenei Mik­lós. A legközelebbi szom­széd. Nyolcszáz méterre lak­hat — Mivel szórakoztak az­előtt itt a tanyákon? Jenei Miklós kemény, szi­kár arcán mosoly suhan át. — Citera, szájhermónika.. — MozjV «— Hát akinek kedve volt tíz kolimetert gyalogolni oda, tizet vissza... nekem nem. Csak a katonaságnál, fiatal koromban, meg most. ez év április 29-től (pon­tos a dátum!) hogy jön ide a mozi. Ezek az emberek nagy­részt az állami gazdaságban dolgoznak. Kisebb részük a karászi tsz-ekben. Béres Lászlóné férje is. Ez az fia­talasszony, aki behozta a babát. r- Csak az a baj, — pa­naszolja, — hogy mindig nyolc hónapra szerződtetik az uramat, pedig végigdol­gozza az évet. Deltát így nem kell háztáji földet ad­ni! Én meg vegyek mindent készpénzért. Bizony, nagyon kell osztani, hogy maradjon, amire még kell. Mozira, új­ságra... Az újság ha egy nap késik, csak nézegetem, mikor hozzák már! A TANTEREMBEN a fel­állított mozigép mellett, csu­pasz villanykörte fényénél folyik a könyvcsere. Jónás Anna, tizenhat éves kis­lány, az állami gazdaság dolgozója a Vörös és Fekete után kutat, reklamál. Már a múltkor is kérte, miért nem kaphatja meg! Rába Tamás a könyvtá­ros, megnyugtatja, ha beér­kezik, elhozza, hogyne. Kiváncsi vagyok, miért éppen ezt a Stendhal köte­tet keresi ez a lányka? Hiszen tudvalevő — sajnos vagy nem sajnos —, hogy még a falvakban is Jókai a népszerű. — Láttam filmen! — ma­gyarázza. — És szép volt! Meg aztán a tanító bácsi ajánlotta nekem a Vörös és fehéret, a könyvtárból. — Szóval, tetszett a film? — Nagyon! — Emlékszik a főszerep­lőre? Ki volt? Szép kis arca elkomorul, erősen gondolkodik. — Nem, arra már nem emlékszem. Egy már biztos: nem Gerard Philipe kedvéért ol­vas! Ott van a válogatók kö­zött egy zömök, kerek arcú. erős fiatalember is, Táj ti István, „Vedd ezt a köny­vet nyugodtan, — ajánlja — ez nagyon jó.” „Amazt, ne olvasd, az neked még unal­mas.” Ki ez az ember? Épp olyan egyszerű mezőgazda- sági munkás, print a többi. De háromszáz kötetes saját könyvtára van! Persze, volt ennek előzménye is. — Hogy mi, főnök úr? — mosolyog bizalommal, las­san pergetve a szavakat. — Én nyolcéves koromtól a bátyámnál éltem, Pesten ö technikus. Én csak segéd­munkás voltam. Tetszik tudni főnök ÓL nekem >s ,,be kellett dolgozni' . hogy a bátyám tanulhasson. Sze­nes ember voltam, főnök úr, tetszik tudni, a szenes em­ber jój keres, volt olyap nap. hogy kétszázat is ösj- szevágtam- Hát tellett, vet­tem a könyveket. A bá­tyámnál is hagytam három- négyszáz kötetnyi könyvet, hogy hazaköltöztem. Na­gyon szeretek olvasni, főnök Úr! Most vettem, tegnap, újabb húsz kötetet. NEGYED NYOLC. Pe­reg az ismeretterjesztő film. Hogyan étkezzünk? Aztán a nagy film következik. Kint zúg az áramfejlesztő, felcsattan az első kacagás. Szovjet vígjáték, szinkroni­zált, színes. Közérthető. Há­lásak érte. De nem mindig így van. Olyan filmeket is küldenek, amelyekhez fej­lett filmízlés szükséges, ame­lyek városon is megbuknak „nehéz” műfajtikkal. És rá­adásul feliratosok! Ilyen­kor­Ilyenkor bizony a nép­művelők megállítják a gé­pet és elkezdik magyarázni a filmet, háromszor, négyszer, ötször, hogy valamennyire is érthetővé tegyék a közön­ségnek. Egyszer például Szirom tanyán néztek nagyot a mű­velődési autó munkatársai. Mert a teremben seregnyi öregasszony gyűlt össze, olyanok is. akik egyébként már nem jártak el soha az előadásaikra. Mi ütött ezek­be? És miért nem jöttek fia­talok is? Hát a film címe volt a ludas! „Szent. János fejevétele.” Azt hitték, bib­liai történetet vetítenek... Nemcsak filmet kapnak ezek az emberek. hanem például klubesteket is. És csak olyankor szólal meg a tánczene ezeken a tanyá­kon. És csak olyankor érzik azt a fiatalok, hogy a tánc jó dolog, kár, hogy kevés rá az alkalom. Ezt is a műve­lődési autó hozza. — Oh, már semmi pana­szunk — mondja Vizenyiez- ki Anna. — Mióta jár az autó, megvan midenünk. De jöhetne gyakrabban! Szívszorító válasz. Nemi A film pereg. Ketten va­gyunk a konyhában, a taní­tó „bácsi”-val. ROBOG A PETRÓLEUM Lángja, lobog Tamási Sándor szeme. — Van az iskolai szek­rény tetején három mak- szimlámpám, de egy nyo­morult harisnyát nem tudok kapni hozzá. Egyet a há­romhoz. Volt egy agregáto­rom, fejleszthettem áramot, de mióta a felső tagozat itt megszűnt, és délután nem tanítok, elvették az üzem­anyagköltség keretet. Én pedig saját zsebből nem bír­tam volna. Itt álljon az áramfejlesztő kihasználat­lanul. Odaadtam Flóra ta­nyának, azoknak van dél­utáni tanítás, van keret. Nincs lemezjátszóm, nem telik. De valakinek ezt is csinálni kell, amig él ez a tanyavilág. És még él. Nem tudom, meddig. Mert egyre fogy. Két év alatt három­százról kétszáznegyvenre csökkent a lélekszázn. El­költöztek Madára, Karászba. Itt már nem építkeznek. Egyre kevesebb a gyerek az iskolában. Mindenki vágyik az emberek közé. De addig is... Meddig? Ki tudja azt? Tíz év? Húsz? Harminc? Áthallik a csattanó neve- tés. Pereg a film. Ünnepélyes katonai eskütétel Nyíregyházán, a Búza téren Alig egy hónappal eze­lőtt beszélgettem velük. Ak­kor még civilruhában ül­tek a laktanya egyik háló­körletében és kissé szoron­gó érzésekkel nézték az „öreg” katonák mozgását, tisztelgéseit, hallgatták a je­lentéseket. Azt mondták, igyekeznek jó katonák len­ni. Azóta eltelt néhány hét, s azok a fiatalok, akik no­vember 25-én öltötték ma­gukra néphadseregünk egyenruháját, most az eskü­re készülnek. A civilekből katonák lettek. Hogyan is telt el ez a néhány hét? Melyek voltak a legnehe­zebb feladatok, mit tanul­tak, mit szeretnének tenni a még hátralévő Idő alatt. Sóber Róbert és Wéber Géza: — Hozzá voltunk szokva a kötetlen munkaidőhöz. Itt viszont minden előre meghatározva, percnyi pon­tossággal történik. Talán éppen ezt a katonás rendet volt nehéz megszokni. Éb­resztő, reggeli torna, ebed, takarodó parancsra törté­nik. Valósággal át kellett állítani a szervezetünket, életmódunkat. Ma már nevetve beszélik, hogy amikor először vonul­tak ki á gyakorlótérre, mely 3,5 kilométerre van, néhányan sántikúlva tértek vissza. A félcipőkhöz szo­kott láb nehezen tudta el­viselni a katonacsizmát. Persze ez is elmúlt. Egyhónapos katonák, s máris sokat tanultak. Pálfi László villanyszerelő a híradósokhoz került. — Megismertették velünk a legmodernebb rádió- technikát, sok az elméleti oktatás. Természetesen nem közömbös, hogy a hadsereg­nél különféle minősítést szerezhet az ember, melye­ket mint távirász, a pol­gári életben is alkalmaz­hat. Hasonlóképpen beszél Maródi József is, aki gép­kocsi javítóműhelybe ke­rült. De az itt látottakat, tanultakat össze sem le­het hasonlítani azzal, amit „civilben” tapasztalt. A foglalkozások rendkívül körültekintően történnek. — A bevonult fiatalok jelentős része 18 éves. — mondja Kun Barnabás had­A nyíregyházi helyőrség újoncai pénteken délelőtt tíz órakor a Búza téren teszik le a katonaesküt. Az al­egységek nótaszóval érkeznek a díszemelvény elé. ahol helyet foglalnak az alakulat parancsnokain kívül a párt, a társadalmi- és tömegszervezetek képviselői is. Az eskü letételére az ÉM. Szabolcs-Szatmár megyei Ál­lami Építőipari Vállalat által adományozott csapatzászló alatt kerül sor. Ezután az úttörők minden egyes esküt tett katonának emléklapot ajándékoznak. Az ünnepség végén az alegységek díszmenetben vonulnak el a pa­rancsnokok és a megjelent vendégek előtt. ______________ nagy. - Az a tapasztalat, hogy ilyenkor rendkívül fogékonyak, könnyen ta­nulják meg az elhangzotta­kat. Igaz viszont, hogy a fizikai erőpróbáknál fá­radékonyabbak. Éppen ezért egy tisztnek egy ki­csit pedagógusnak is kell lenni, hogy a szüneteket, a kiképzés menetét úgy irányítsa, hogy az meg­felelő legyen. Pedagógiai főiskolát végeztem, s mondhatom, hogy nagy hasznát veszem ismereteim­nek a nevelésnél. Természetesen sok szó esik a szórakozási lehető­ségekről is. ötezer kötetes könyvtárunk van, rendsze­res filmvetítés, tv-nézés biztosítja a művelődést De minden katonának joga van bármilyen folyóiratot előfizetni, és élnek is ezzel a lehetőséggel. Sokat tehet és tesz is a KISZ-szervezet — Talán nekünk köny- nyebb is a dolgunk — foly­tatja Kun hadnagy elvtárs —, hiszen a KISZ-tagok itt együtt vannak. Az a jelszó, hogy a KISZ legyen a ki­képzés motorja, s igyekszik ezt a szerepét betölteni. De túl ezen részt vállalt a kü­lönféle rendezvények szer­vezésében. Szó van itt kul­turális, sport és egyéb jellegű megmozdulásokról. Igyekszünk jó kapcsolatokat kiépíteni a polgári KISZ- szervezetekkel, mint például a Zrínyi gimnázium, vagy a konzervgyár KlSZ-esei- vel. Ez hasznos, jó dolog. Pénteken leteszik a kato­nai esküt. Az esküt, mely meghatározza életüket, fel­adataikat. Ez a katona éle­tében az egyik leglényege­sebb momentum, s vala­mennyien kellő komolyság­gal készülnek is rá. Nem­csak azért várják nehezen, mert utána már adható kima­radás, eltávozás, szabadság. hanem mert ekkor válnak teljes értékű katonákká. Az egy hónappal ezelőtti civilekre már rá sem le­het ismerni. Rendben van a szerelvényük, keményebb a lépésük, katonásabb a mozgásuk. Igaz, a szakértő szeme még talál néhány hi­bát a „vigyázz” menetnél, a tisztelgésnél, vagy éppen a fordulatoknál. De már ka­tonák, akiknek fegyver van a kezükben, akik már ké­pesek őrködni hazánk bé­kéje felett Bogár Ferenc Öli Álma exportra A nyíregyházi tá­rolóba érkező alma exportszállítás előtt gondos minősítésre, osztályozásra kerül. Vigyáznak a szabolcsi jonatán világhírnevé­re. Bakó Anna és Hornyák Ilona száz darabot mér le egy- egy küldeményből, s a nyert adatok tájé­koztatást adnak az exportképességre vo­natkozóan. Foto: Hammel 1. m Sipkay Ban*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom