Kelet-Magyarország, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
Szakonyi Károly: BORQO Sipkay Borna: A B. C... KINN ÜLÜNK A KERTBEN a lugas árnyékában, bort iszunk. Bogarak dongnak az érett szőlőfürtök körül, lusta őszi darazsak. Pedig hűvös az idő, a gyümölcsfák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára, homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Kerti földdel be- sározódott, viseltes ruhában üldögél a lócán, egész nap dolgozott, s most pihen. Jonatánalmák piroslanak a kosarakban, meg egy öreg teknőben a ház falánál. Gondosan szedte, gondosan rakosgatta, jó lesz karácsonykor. Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Esténként egykét gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye mindig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, homlokát ráncolja kissé, arca megenyhül lassan fújja ki % füstökVörös bort iszunk, kor tyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház máló falát, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni -a friss levegőn, kinn a város szélén, • zajoktól, telefoncsengésektől távol, jó a sa- vanykás bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt hittem —• s talán ő is —» hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. — Hogy van a család? — Hogy vagy? — Köszönöm, semmi újság. — Hát a ház.- tatarozni kellene, de a pénz.- Megint nem nyertünk a lottón. — Anya vérnyomása? — Igen, mondta az orvos, hogy pihenni keCL- — Más? — Nincs semmi más— — Ennyi a* egész. Az ember nem is tudja, miről beszéljen, annyi mindent kellene elmondani, ami a múlt héten történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent. Amit gondolunk, azt is. így hát legtöbbször csak ülünk, egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást. VAJON ISMEREM-E EGÉSZEN? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, látom: semmit sem tudok róluk. Néhány adatot, természetesen, igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség... De már nem ismerem őket igazán. És nem ismerjük egymást mi sem, apám, meg én. Látom őt, tudom mi a dolga, mit végzett eddig élete utóbbi évtizedeiben. Dehát ez kevés. Reménytelen. Ülünk ... szemközt, koccintunk a gyümölcsfákról beszélünk, a rokonokról, a házról. Mindig ugyanaz. Apa és fia. Kell ennél szorosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor felismerem őt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot — Borgo — hallom egyszeresük. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. —• Talán Borgo — mondja apám —, azt hiszem ez volt a helység neve. — Rátekintek, mosolygok. — Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a könyv az éjjeliszekrényen, olvasgatom. Amíg újra el nem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgót is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékezem rá, már légen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tiszti konyhára vezényeltek. Meséltem már? NEM MESÉLTE. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül az most ide? Fél évszázaddal ezelőtti dolgok.« Tizennyolc éves lehetett akkor — számítom —, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritz- ben volt pincér. Vagy a Hangjiban? Nem akarom kérdezni, látom, elmerült a múltban. Kissé előredől, nézi cigarettája parázsát. — Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kondérokat Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról is, balról is. A öszvérek eligazodtak a sötétben, de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér — zsupsz! megbotlott. Ismerték az állatok a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk a keserves nyerítését. Mondtuk a többieknek, hogy csak menjenek, tra Brjancev témája nem éj a szovjet irodalomban. A kémek és diverzánsok ellen önfeláldozóan, talpraesetten harcoló elhárxtó-felde- rítő tiszt figuráját már régen megkedvelte az olvasóközönség. A „Vékony jégen” a Nagy Honvédő Háborút megelőző időszakba vezeti el az olvasót. 1938. táján már érezhető az új világégés előszele: megnyilvánul ez többek között a náci kémszervezetek tevékenységében is; a Gestapo és az Abwehr ügynökei sorozatban hajtják végre a különböző politikai bűntetteket. A regény három elhárítótiszt hősét, Bezrodnij főhadnagyot, Bragin és Trapcsnyika hadnagyokat egy téli napon azzal bízzák meg elöljárói, hogy derítsenek fel egy isten háta mögötti városkában elkövetett bűntettet. A nyomozás meg a baj társammal lemásztunk hozzá a kövek közé. — Veszélyes volt, a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák — de aztán a meleg szőrös test., ott feküdt szegény. Már nem nyihogott, gondoltuk. kimúlt. A baj társam ott is akarta hagyni de én erősködtem, hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát gyújtottunk a feje táján, hát láttuk, él, de nem tud felállni. Talán a lába tört el? Nem, bizonya lábának sem történt baja, de valahogy rosszul esett, tehetetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét, meg hallottad volna a segítségért könyörgő nyihogását! A gyufa ellobbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként segíthetünk. Abban a pillanatban: — tratatratatra... Máris odasoroztak! Elég volt felvillanó fényecske, bemértek. Behasaltunk az öszvér mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók... — Kockázatos volt ■— szólok közbe —, kockázatos volt egy öszvér miatt. — Hiszen élt! — mondja apám. — Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjainkkal, meg a vállunkkal, derekunkkal taszigálva. Az olaszok megállás nélkül lőttek. De kimentettük az öszvért. Ha otthagyjuk, éhen pusztul, tehetetlenségében, vagy ki tudja... szóval éppen eleget szenvedett volna, míg el nem találja egy golyó. Néz maga elé. töprengve, átéli a régi élményt Ki tudja, mi minden támad fel még benne, ebben a percben, veszélyek, halálfélelem. Ha ottveszett volna... — BIZONY — mondom —, egy kopott kis öszvér miatt kockáztatni... hm. Rossz rágondolni. hogy végzetes lehetett volna. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér? Megdobja vállán a kabátot. bólogat — Az emberben az volt, hogy menteni kell. Menteni. Minden életet, amit csak lehetett. Két háborút éltem át«. Fogja a poharát kortyint. Elnéz a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként keveset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nem csak ez, sok minden. Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok.« élek.« amikor annyiszor volt veszélyben az ember. NÉZEM ÖT. Puha szélű szalmakalap, viseltes ruha, jonatánalmák. Hetven év. Erős kezében kis borospohár. Jó lenne sokat tudnunk egymásról. kezdetben nagyon kevés eredményt hoz, már-már kátyúba jut amikor az áldozat bőröndjében talált éttermi számoló cédula némi nyomot sejtet... Brjancev nagyszerűen ért ahhoz, hogy érdekesen és izgalmasan bonyolítsa az egyébként nem rendkívüli kémhistóriát. Az olvasó a könyv első részében halmozva találja a feltevéseket talányokat és már-már megnyugszik, mert a kémek főnöke, a gyilkosságok kiagyalója a szovjet elhárítok karjai felé tart. De mégsem. A német ügynök Dunkel utolsó pillanatban leugrik a robogó vonatról és eltűnik az állambiztonsági tiszt szeme elől. Aztán kitör a háború, s a három egykori barát ismét közös feladatot kap: egy megszállt szovjet városban kell segíteni az ellenállási mozgalmat, A. — Mindenki annyit ér, amennyit másoknak tud nyújtani. — A fenét, ki mondta neked ezt a bölcsességet? — Eszter. — Eszter vénkisasszony, csöpög az érzelmességtöl. Imre a heverőn feküdt, az ablak alatt és egy képeslapot böngészett. — Én meg azt mondom neked, ne tégy jót senkivel, nehogy meggyűlöljenek. Jutka megütközve tette le a feketés készletet az asztalkára. — Mindig tudtam, hogy neked nincsenek illúzióid. — Neked vannak? — Némileg. — A múltkor végignevetted Jókait, amikor a rózsapír arcú lány égi fénnyel a szemében csókolózott a Tökéletes Hőssel. — Hát azt végignevettem. — Jutka kiöntötte a feketét, a férjének és magának. Leült könyveihez. Az a helyzet, hogy gépírónő volt ugyanannál a vállalatnál, ahol Imre a gépszerelő brigádban dolgozott érettségivel. Leült, de nem volt kedve tanulni. — Ezek szerint nem megyünk haza karácsonyra? — Miért ne mennénk? — Gondolom, akkor valamit vinni kell, nem igaz? — És? — Nem félsz, hogy meggyűlölnek? — Azt hiszed tréfálok? — Imre mellére eresztette a képeslapot — Nem fair dolog másokat abba a kényszerű helyzetbe hozni, hogy valami jótékonykodás glóriájával a fejünkön meg- játszuk az angyalt. — Hülye vagy fiam. — Jutka rágyújtott és Imre orra alá fújta a füstöt, mert tudta, hogy a férje nem szereti. — Egyébként izgat ez az angyaldolog. — Elegem van belőle a tv-ben. — De én valóságos angyalra gondolok. Szabályos karácsonyi történetre. De neked hiába mondom, se illúziód, se fantáziád. — Te, mindjárt bepakollak a szekrénybe és eldobom a kulcsot! Jutka elnyomta mosolyát. — Ha volna fantáziád, elképzelnéd, hogy én nem Jutka vagyok, hanem egv angyal, aki most szállt le közéd, hogy meghallgassalak. — Meglehetősen passzív szerep. — De kedvem volna rá. El tudod képzelni, hogy én most egy angyal vagyok? Az író a könyv második részében szabadabbra engedi fantáziáját, mint az elsőben. Hősei valószínűtlen kalandokba, szerelembe keverednek. És az író azt is sejteti, hogy a náci megbízott Dunkel a városban működik, s hogy el kell nyerni méltó büntetését. Ez részben történik meg: a partizánok ugyan elfogják a nácit, aki nem más mintáz egyik „jól dolgozó ellenálló”, de a büntetést elkerüli, mert a partizántámpontról felszálló gépet lelövi a német légelhárítás. Brjancev alkotásában szerencsésen ötvöződnek a bűnügyi történet és a kalandregény elemei. Dicséretére válik az írónak az is, hogy hőseit igyekszik minél sokoldalúbban be-1 mutatni. Brjancev érdekes,' lélegzetelállítóan izgalmast kémregényt tesz le az ol-1 vasó asztalára. (Zrínyi 1966J t — Nehezen. — Undor vagy. — Méterekről ontod magádból a nikotinszagot. — Többet meg ne csókolj! — Na jó, hát akkor angyal vagy. És mit akarsz? Jutka elfojtotta cigarettáját. bekapta a maradék olvadt cukrot. — Megszántalak és segíteni akarok rajtad. — Hát tessék — ernyedt el Imre és behunyta a szemét. — Ami azt illeti, rám is fér. — Micsoda aljas alak! Ehhez mentem én fél éve! B. — Jó ember, és mi a panasza? — Boldogtalan vagyok. — De miért? — Tudja a kórság. — Na, ne hülyéskedj. Játsszunk komolyan. Éhezek jó ember? Vagy nincs aki szeressen? •— Nem éhezem, feleségem is van, jó állásom, viszonylag tűrhető lakásom, minden okom megvan, hogy elégedett legyek, mégis boldogtalan vagyok. Jutka-angyal összeráncolta homlokát. — Bezzeg, éheznél csak Indiában, kínoznának Vietnamban, fagyoskodnál a hómezőkön, küszködnél kilenc gyerekkel, dehogy jutna eszedbe a boldogtalanság. — De én — én vagyok, és hát ez így van. — Nem szereted a feleségedet? — Azt hiszem szeretem. — Ö nem szeret? — ö szeret! — Piszok. ' — Tessék? — Mondom az a te bajod jó ember, hogy túl jó a te dolgod. — Mindig is jó volt. — Várjunk csak. Tudod-e hogy biológus akartam lenni, de nem vettek fel? — Miért? —• Rossz volt a bizi. ■— Nem tanulták — Ördögöt Ismered, hol lakunk! Tanya az isten háta mögött. Te városi vagy, fogalmad sincs, hogy végeztem én az általánost, hogy kerültem a technikumba. A kollégiumban kiröhögtek. mert nem tudtam fogat mosni. — Sose mondtad. — Lehet ezzel dicsekedni? — Egyébként én kimaradtam a gimiből, ezt tudod. De hogy miért, azt nem — mondta Jutka-an- gyaL — Miért? — Apám ivott, anyám beteg lett, én dolgoztam, hogy valamink legyen. — Komolyan? Hiszen most nem iszik az öreg? — Mert megoperálták. De mi jogon kérdezel, hiszen én vagyok .az angyal? — Na jó, hallgatok. — Szóval azért -agy boldogtalan jó embe,. mert nem lehettél biológus? — Ö, dehogy. Szeretem a munkámat. — És a biológia? — Nézd csak, angyal, iia azt mondom, szívesen látnék egy állatot a akásban, mit gondolsz, nen kacagna ki a feleségem? — Miért kacagna ? — Mondjuk egy papagájt. Az nem nagy. Kicsi a lakás. Nem kell kiröhögni egy olyan fejt. aki papagájt tart? — Ó, te süge! — Jutkái angyal rágyújtott. — Hogy fel tudod idegesíteni az embert C. — Nos, jóember, itt vannak a kirakatok. Holnapután karácsony. Válassz, én neked adom. amit csak kívánsz! — Imre-jóember körülnézett — Kedves angyal, amott azt a bundát szeretném megvenni a feleségemnek. — Annyira szereted? — Hát az ember szereti a saját feleségét, ha már van neki. — Ez szép kívánság jóember, csak kicsit drága. — Igaz, angyalka, dehát a jóember spórolt, amiből csak lehetett. Még maradt is neki valamicske. Például, arra a rádióra, amit az anyjának vesz. És amott látni fog a kirakatban az angyal egy korcsolyát, amit a jóember a felesége öccsének vesz meg. valamint egy futball- labdát amit saját öcsének vásárol. És az anyósának azt a... — Elég, jóember! Azt akarod, hogy gyűlöljenek? Te mondád, ne tégy jót másokkal! — Nekem már mindegy, úgyis boldogtalan vagyok. — Oh, ha tudnád, hogjj utálom a papagájt. Na jó, mondd, hol lehet azt kapni? — Komolyan vennél nekem? — Mit csináljak? Angyal vagyok! — Akkor meg tudod is. — Mit? — Hát, hogy megvettem. Gyere, otthagytam szegényt a műhelyben, biztosan fél egyedül, vigyük haza. . D. — Imre! — Tessék, kicsim? — Azért olyan jó nekünk. — Igen, kicsim. — Mert egymásnak adunk. Mindenki a másiknak. — Igen, kicsim. — És nem várunk többet másoktól csak & menynyit mi adunk másoknak. — Igen. kicsim. Új könyv: Brjancev: Vékony jégen A vajai Rákóczi várkastély. Hammel J. fel*
