Kelet-Magyarország, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-09 / 239. szám
SZABOLCSRÓL fa izak&lEllák t&Uákél egyénk eseményei, problémái mind gyakrab- it/B ban kapnak helyet országos lapok, folyóira- V tok hasábjain. Hivatkoznak a szabolcsi statisztikára neves szakírók, szociológusok, szép írók. Szerepelünk sok hetilapunk, folyóiratunk csaknem minden számában, írnak rólunk és írnak a ,.mieink” (Váci, Galambos, Képes Géza, Végh Antal, Békési Gyula) Nem mondhatjuk, hogy betörtünk az országos fórumokra hisz a fenti nevek nem az újonnan jelentkező szabolcsiakat jelentik; ők már — csaknem mindnyájan — régóta „nagy mai”-vá érett fiai szükebb pátriánknak. Mégis mostanában valahogy gyakrabban kerül bele Szabolcs az ország irodalmi artériájába — s ez aláhúzza azt az eszmét, amelyet hónapokkal ezelőtt kovácsoltak írók, költők, poli- ikusok, népművelők, tudósok, pedagógusok — Szabolcs- •arátok Körének alakuló ülésén. A teljesség és a szisztematikus gyűjtés igénye nélkül - kis válogatást adunk, szemelvényeket mutatunk be or- ,zágos irodalmi lapokból Olyan írásokat adunk közre, amelyek akár témájukkal, akár szerzőjükkel Szabolcs- Szatmárhoz kötődnek. E válogatást kulturális mellékleteinkben a jövőben rendszeressé iesszük. Képes Géza: Cseréplialom A szatmári táj, nép volt az első mestere Képes Gézának. Itt tanulta a betűvetést. Sokáig hallgatta a tudományokat a mátészalkai iskolapadban. „Cteréphaiotn” című versét az Új írás közölte. Nevem napja ez — hányadik is? Az ötvennyolcadat. Előre kijelentem: nem tudok mentségemre semmit mondani. Végh Antali ARANYALMA (Részlet az elbeszélésből) Az ÖJ Írás szabolcsi szerzőtől szabolcsi témájú elbeszélést közölt. Végh Antal: Aranyalma című írása időszerű, hiteles alkotás, töröl- metszett nyíségi hangulatával megkapó, kíméletlen szavaival helyeslést követelő. A téma: egy pest! kirakat mosolygó almái munkát, fáradságot, paraszti küszködést idéznek egy szabolcsi falusi asszony gondolataiban. „A vénasszony hazaballagott. Villanyt se gyújtott, úgy feküdt le. A hold besütött az ablakon, annak a fényét nézte, aztán végiggondolta magában, hogy nem lesz ennek vége soha, azt hitte, most mir rendben van, de nem, hátra van még a neheze, mert mondta a szomszéd is, hogy a leadás, az a legnehezebb. Attól csakugyan félhet még az is, aki minden hájjal meg van kenve. Reggel ott találta az átvevőt. — Na, fiam, itt volnék! — mondta csendesen. Az átvevő arcán látszott, nem tetszik neki, hogy fiamnak szólította. Pedig ő csakugyan jó szándékkal tette. — Most már csak átveszed — próbálkozott megint. — Hogy beszél maga az emberrel? — fortyant fel az átvevő. — Azt hiszi, hogy mi itt csak ülünk, aztán reggeltől estig nézzük a köldökünket, arra várunk, hagy maga mikor hozza az almáját? Más dolgunk is van! Az öregasszony félrehúzódott. Nem akar ő kötölőz- ködni senkivel, nem is tudja, hogy van most, de régen azért nem beszéltek igy az emberrel a kereskedők. Végre mázsára kerültek a ládák. Az átvevő tétovázott jött, ment, még akkor se írt. Még nem is minősített. Félreállt, téblábolt az öregasszonynak eszébe se jutott, miért húzza az időt. Immel-ámmal beleturkált. a ládákba. — Jó — mondta — harminc százalék levonás, — Levonás? — hökkent meg a vénasszony. — Nézze csak, ez se jó, ez se jó, ez se jó! — Csak úgy dobálta az almákat, amit ő olyan féltő gonddal, óvatossággal rakott a ládák, ba. — De a szomszéd azt mondta, még túlságosan is megválogattam. — Akkor hívja ide a szomszédot, aztán minősíttesse meg azzal! Nem mondott mást, az öregasszony állt a ládák mellett, az átvevő bement az irodába. Jó idő telt bele, amíg visszajött. — Na, mi lesz? — kérdezte. — Én nem bánom, ha nem lesz levonás, de akkor válogassa át! — Átválogatni? Most vigyem haza az összest? így is törődött a szekéren. — Átválogathatja itt Is! — Itt? A falu szeme tatára? Mit mondanak az emberek? Hogy nem jól válogattam, hogy be akartam csapni az átvevőt?! És akkor hirtelen valami különös makacsságot érzett magában. A száját összeszorította keményen. — Viszem vissza az ösz- szest! Lesz vele, ami lesz! — Ahogy gondolja! Szaladt a fiához, elmondta hogy most már neki elege van mindenből, ö ezt már nem bírja tovább. Fogják be a tehenet, hozzák vissza a ládákat, mert ő nem is tudja, mit csinál... A fia azt mondta, nem kell azért annyira kapkodni. Majd ő elmegy, aztán beszél velük. Alig ment el, máris jött; adjon az anyja gyorsan ötszáz forintot. Elrohant vele. Később megint visszaszaladt, hogy nem elég az ötszáz, adjon még ötszázat Adott. Másnap elszámlázták az almáját. Levonásról szó sem esett. Az átvevő nem beszélt, jött, ment mintha előzőleg semmi sem történt volna, csak nem nézett soha az öregasszony szemébe. A szomszéd jobban járt. Reggel odajött a kerítéshez, elmondta: vele is akartak szemtelenkedni, mert csak annyit adott, amennyit tavaly. Ez már az idén nem volt elég... ő meg nem emelte a tarifát! Meg se válogatta az almát, úgy egyre-másra eladta egy maszeknek az összest egy tételben négy forintjával. Ő járt legjobban, mert ahogy az öregasszony kiszámította, átlag neki sem jött ki több. Pedig hol állt az az alma az övéhez! Most még csak a blokkokat kapta meg, azzal külön be kell menni a pénztárhoz. Ment. Már sokan vártak a pénzre. A pénztáros még nem jött. Addig üldögéltek, volt lóca az előszobában, A várakozók között voltak okos, járatos emberek, azok beszéltek hangosan, ő csak hallgatta; hogy nem is tudja már melyik országban milyen irdatlan sok almát telepítettek. De ott nem úgy van, mint itt, mert. először kijelölik azal- mának a földet körülkerítik az egészet, felépítik rá a raktárakat, hűíőházat, megvásárolják a gépeket, odavezetik a vasutat, és az állam csak azután engedi meg, hogy elültessék az almafákat. Míg ez mind nincs meg, addig vesszőt se szabad eldugni. Nálunk meg.,.! —Na, addig ér a mi almánk valamit, amíg azok a nagy telepítések termőre nem fordulnak. Azon túl onnan veszik majd a külföldiek, ami nekik kell. Ami itt terem, megehetjük mi. vagy adjuk oda, ahol csak fapénzt adnak érte... Köténye zsebébe tette a pénzt úgy vitte haza. Szeretett volna most kedvezni a fáinak. De hogy lehet a fáknak szóval megköszönni valamit is? Lement a kertbe, és a szemével sorba, sorba vé- gigsimogatta az almafáit. A gond még nem szakadt le róla. Szép pénzt kapott, egy szava se lehet De ebből a pénzből szeretne juttatni a fiának is, lányának is. De ha az öreg megtudja, nem biztos, hogy beleegyezik. Vagy ne mondja meg neki? Hisz úgyse tudna utánaszámolni. Hogy legyen hát? Szombaton az öreg, ahogy megjött, papírt vettek elő és ceruzát. Sokáig számoltak. A pénzhez hozzáadták azt is, ami az éjjeliőrségért jár. Nem lesz semmi baj kijönnek egy esztendeig belőle. Vasárnap délelőtt templomba mentek. Oda meg vissza az öreg kérdezősködött, hogy volt a szedés, a leadás, rendbe ment-e minden... Baktalórántháza, az új gimnázium. Soltész Albert rajza. Az öregasszony egy panaszos szót sem szólt. — Na, hálistennek — bólintott rá az ura. Hazaérve lementek a kertbe a fákhoz. Megmutatta az urának sorba a rügyeket, hogy jövőre mslyik. bői lesz levél, melyikből alma. Mert a rügyeket meg lehet ismerni, csak érteni ke!] hozzá. Az öreg olyan áhítattal nézte, mintha életében most látna először fát, ami nem is fa, hanem templomi szentség lenne. Csak jól teleljenek, csapás ne jöjjön a télen! Az öregasszony nemsokára bekötözte a fák törzseit, hogy a nyúl meg ne rágja Télen meg, ahogy hazajött. az öreg, hányszor elbeszélték, milyen volt a nyár, de azért panaszra nincs ok. A sok herce-hur- cát elfelejtették, úgy tettek, mintha minden kínlódásnak, szenvedésnek vége lenne örökre pedig tudják, jövőre se lesz könnyebb, nehezebb lesz, mert az erejük kevesebb minden nap. Azért küldte el az öreg a lányához is, hogy ott aztán pihenhet kedvére. Pihenje ki a nyarat, meg az őszt Üljön, feküdjön egész nap, ott lehet. Hát itt csakugyan pihenhet. Ez a legnehezebb munkája, ez a kis séta... az öreg azért is morogna, hogy addig, amíg mászkál jobb volna, ha a lábát pihentetné. Megy is már haza, pedig hát még végig se nézett minden kirakatot. Itt áll mióta, ahol az almák vannak kitéve a kosárban. Gondol egyet: bemegy a boltba, kér egy kiló almát, abból, amelyik a kirakatban van. Erősködik, hegy de abból adják neki! — Hogy gondol olyat? Csak nem képzeli, hogy kivesszük amikor itt bent a raktárban van alma ládaszámi Ez is ugyanolyan. Az öregasszony megnéz; okával: dehogy olyan, még neki mondják! Viszi a zacskó almát, a blokkot is. Néhány nap múlva, amikor az utazás előtt bepakolták cókmókját a kosárba, a vő csak nézte, mit keres ott az a néhány alma. Hisz hozott egy kosárral, most meg visszaviszi? — Ajaj! — mondta vidáman —, ez nem abból való. Itt vettem a boltban. Viszem haza, megmutatom az öregnek, hadd lássa itt ami tizenegy hatvan, attól mi szebbet adtunk le két- bárom forintért! Ha nem látná a saját szemével, el se hinné!” Csak halványon emlékszem vissza: mi történt. Csakugyan, inkább arra emlékszem: mi nem történt. A halálra, ki háromszor megkísértett — Hatalmas apparátussal dolgozott: felvitt a királyi Várba Horthy né lakosztályába voltam bezárva hol már az SS uralkodott remegve. Nem emlékszem már az arcára annak az itteni-sváb katonának aki szétrugdalta bokámat csak derengenek az arcok — Kínzóim szemére meg egyáltalán nem emlékszem! Ne vallassanak! Csak arra a szemre, amely kihozott a kísértések és kísértetek várából. Az a legtisztább a világon miatta törlik el minden bűneimet. A szobában hol vagy húszán szorongtunk Ferenc József kínai porcelán készletét pozdorjává zúzta véletlenül egy fogolytársam Egy SS-tiszt bedugta fejét Wo ist hier los? Ránézett a cseréphalomra, csak legyintett mint rám a halál. Ez egyébként finom lélek volt pisztolyával verte agybafőbe egyik társamat de előtte és utána operadallamokat fütyürészett mindig frissen volt borotválva és belőle kölniszag áradt. Először csak aludni és enni és inni de később már kimenni sem volt szabad Egyik társam titokban beleszart tenyerébe és mint a diszkoszt ürülékét elröpítette — repült az, ki tudja hol állt meg. Jó, jó — tudom ez naturalizmus, de én nem éreztem annak — nem éreztem semmit! Mért ez jut eszembe mért ez mért ez álomban ébren? Egyik katona kézigránátot rántott elő hozzám akarta vágni de meggondolta magát talán parancsa volt, hogy kímélje a robbanóanyagot. Ez volt húsz éve — A Vár pincéjén át szöktem kiértem az alagút nyitott vaskapujához. Megmenekültem. Ellenségeim arcára nem emlékszem, de annak az arcára igen, akinek kedvéért megszöktem, kétszer is. Először járőrbe szaladtam amint kiléptem az oroszlán-kapun. Falhoz állítottak de lőni nem lőttek Annyit tudtak már hogy a kivégzéshez felkészülni annyi mint megdőgleni meg aztán drága volt a golyó — de mire kímélték fene tudja, hiszen semmi hasznát se vehették: az oroszok halomra lőtték őket amikor ki akartak törni az egérúton mit nyitva hagytak előttük. Mondom nem emlékszem semmire csak erre, az életből, a múltból, meg arra, hogy 1942-ben egy tanárom megpofozott csak egyetlen mentsége lehet: hogy igazságtalanul tette. Remélem, azóta megbocsátotta nekem. Másra nem emlékszem És kikérem magamnak ezt a hangot. Nem vádlottak padján ülök! Vagy igen? Azt mondom ami eszembe jut — mit gyötörjem hiába agyami Semmire sem emlékszem. Nincs több mondanivalóm. Bűnösnek érzem magam. Békési Gyula, az újfehértói villanyszerelő (jelenleg a fővárosban él és dolgozik) nemiég Jelentkezett kötetével az új magyar irodalomban. Egyik versét az Üj írás közölte a közelmúltban. Kátránygőz volt és nyár és kábelek forrósodtak a vakító napon. Ezermillió trombitája volt az ejtőzködő munkás-örömnek. Vállalkozásoktól termékenyült a nyár és izmainkat verejtékkel mosta. Beláthatatlan messziségek felé indultak el a borongó vezetékek, hogy egybeszövődjék egész Magyarország. Hogy jajgatott a feszes csigasor és hogy csattogtak a karabinerek! Mászóvasaink nyomán folyt a „fekete vér” a körüldöngölt, nyurga oszlopokból. Erősek voltunk még és fiatalok. Dongott, dalolt a kékes hegyvidék körülöttünk s ki-ki. asszonya vagy menyasszonya arcát látta olykor a fényes láthatáron. Este nyekergő harmonika szólt; a domb ösvényén karbidlámpa ringott egykedvűen a poros félhomályban. Jöttek a komor föld alatti tárnák mélyeiből az elfáradt bányászok hazafelé, szöges bakancsaik alatt megcsikordult a kő... Dúdolgattunk a kispadokra hajló lombok alatt és élveztük a dús növény-illat egysejteket frissítő mámorát.. Csillagpattanásos volt a mérhetetlen ég homloka; az álmodó szerelem fenn barangolt az istenek tejútján, (miközben messzi harmonika szólt); erősek voltunk még és fiatalok és miénk volt a kerek, telihold. Békési Gyula: 1947 Erősek voltunk . ..
