Kelet-Magyarország, 1966. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-11 / 215. szám

Mister Túrái, a kalandor Sipkay Barna: Halászembernek születni kell B allag Nyitrai János a vízre. Ahogy Vásáros- naményt elhagyva, Gergelyiugornyára ível át a híd a Tiszán, mindjárt a híd lábá­nál, balra lefut egy ut­cácska, be a füzes alá. Ebben az utcácskában is a legutolsó ház az övé. In­nen ötven lépés sincs talán a parti bokros füzes, ben­ne keskeny ösvény, hogy ember alig tapogat benne. Már csak ide jár Nyitrai János, itt van eldugva kes­keny tiszai ladikja, az eve­zőt mindig viszi, hozza ma­gával. Kis, fürge puli kí­séri a vízig. — Menj vissza Bundi! Liheg, kapkod az öreg halász. — Nyomorult betegség ez az asztma kérem. Azelőtt fel se vett az ember egy napot, egy éjszakát a vizen egy végiében. Harminc, öt­ven varsát kiforgatott, most már csak három-négy var­sám van, s az is sok. Nyug­díjban vagyok én már, csak épp a nyugdíjamat nem akarja adni a felsőbbség. Ez az én legnagyobb ba­jom. Na, üljünk be. Fáradt, de gyakorlott mozdulattal lendíti el a la­dikot a parttól, s a törékeny, keskeny jármű ráfut a Tisza zavaros, áradt, sárga vizé­re. Széles a folyó, sebes. De mégis, valami végtelen nyugalom tükröz rajta. Amilyen a nagyon erős em­berek arcán. Sokat megélt, sokat látott Nyitrai János, ö fogta ki az egy mázsa harmincnégy kilós óriási tokot, valamint azt a harcsát, amit lefény­képeztek annak idején az udvarán, felakasztva az eresz alá, de a farka behaj- lottan feküdt a földön. — Hol vannak már azok a nagy harcsák? — Nem igaz kérem, — mondja bósszusan. — Vol­na itt, van is, csakhogy... halászembernek születni kell. Jó, jó, kevesebb a hal, való, a Szamoson már alig, itt a Tiszában is megnyomo­rítja őket a vízmű Tisza- löknél, mert ugye telente, jégmenéskor a hal legyön­gül, s ami ott a duzzasztónál athengeredik, vissza nem tud jönni. De azért van, van ebben az áldott folyó­ban, csakk... — legyint. — Szereti a Tiszát? — Hogy szeretem-e? Még olyan nap nem volt, akár­milyen beteg lettem is, hogy legalább megnézni ne jöt­tem volna. Nem tudok élni nélküle. Pedig én nem is va­gyok tiszai ember — néz az öreg, s várja, mit szólunk hozzá. — Paksnál születtem, a Dunát ismertem én gyer­mekségemben. De már ti­zenkét éves koromban ha­lásztam, úgy kerestem a kenyeret. Dunaföldvárnál egy bérelt szakaszon. Ha­nem az nem sokat hozott Hazaküldték a munka­könyvét. Ügy sem lesz be­lőle ember többé. — Szörnyű arra mégcsak gondolni is. Szerény. Halk a hangja. Mint a kényszerű félelem­ben tartott gyermeké. De ő, Zákány Lajos, a következő pillanatban már mosolyog. Ez vibrál rajta szüntelen: szomorúan sze­rény halk hangúság és fel­felröppenő mosoly. Mint félhős égen a fénylő Nap bújócskája. Jobb karját bénamere- ven tartja, ugyanazon ol­dalú lábával furcsán bic­1966. szeptember 11. a konyhára. így határoztam el, hogy én mégis inkább tengeri hajós leszek. 1920- ban Pestre így kerültem nem volt pénzem, alig vár­tam a behajózást. De ez késett. Egyre késett, nehe­zen gyűlt össze a hat em­ber. Végtére én nem bírtam tovább. Beszélte egy ember, aki arrafelé, a Tiszánál volt korábban katona, hogy itten nagy harcsákat lehet fogni. De abból meg lehet élni, gondoltam. Elmentem haza mondtam anyámnak, apám­nak, hogy isten áldja meg magukat, én megyek a Ti­szára halásznak. 1925-ben meg is érkeztem Gergelyi­ugornyára, s beálltam egy bérlőhöz. Úgy pillant körül a vi­zen, mint a villamoskalauz, amikor azért pillant kürül, hogy megállapítsa, hol is jár a jármű. Na, ez a ladik túl a közepén. Most a csó­nak orrát erősebben ár el­len fordítja, nehogy túl le­csurogjunk. — Csináltam egy hálót, amit itt nem ismertek, kis- hálót, kerítőhálót. Kikacag­tak vele, hogy azzal itt nem lehet halat fogni. Micsoda, nem? Elmentünk egy éjsza­kai próbahalászatra. A Sza­moson fogtunk 45 kilós har­csát, 18 kilós süllőt. Ez volt az első tanya. A máso­dikon 12 nagy halat, de 10 kilónál egy se volt nehe­zebb. Jó lesz a háló! Kap­tam embereket, elmentem tanulmányi útra a Felső-Ti- szára, Kisarig. Akkor éjsza­ka 4—5 mázsa harcsát fog­tunk, az apró halat lapáttal hánytuk vissza a vízbe... Úgy tértünk vissza, a har­csák ki voltak kötve a la­dik mellé. El ne feledjem, nyolc méteres ladikot is csi­náltam. Azt se ismerték itt. cent, ha lép. Pedig az a lába is keményen tartotta tizenhét évvel ezelőtt. Mint ahogy a jobb keze is vas­kapocsként fogta a reszelőt, kalapácsnyelet, vaskulcso­kat, gépek kormányát. Tizenhét év, atyaúristen! És még csak harminckilenc éves! És hazaküldték a munkakönyvét... Tizenhét éve, amikor traktort dübörögtetett a ti- szadobj határban. Kenyér magját vetette, boronálta rá a földet, hogy jó termés legyen. Éjt nappallá tett. Rettenetes fáradtság ál­mosság tört rá. Lepihent másfél órára az erdőszélen. Fején félrehúzódott a mi­cisapka. Hűvösen takart az októberi este. Másnap fájt a feje. Fájt és fájt azután is. Heteken, hónapokon át. A lakatos, a traktoros nem akarta hinni, hogy ő már Abban a hóháPbap 48 má­zsa harcsát fogtam. így ment ez aztán, harmincki­lencig. Akkor itt már csak amolyan császka-halász vol­tam, s később leszegődtem egy kétezer holdas halastó­hoz Biharugrán. A felszaba­dulás előtt a birtokos el­menekült, rám hagyta, mit csináljak a halastóval. Ö aztán Algériában épített ugyancsak kétezer holdas halastavat. Én meg írtam a minisztériumnak, ahonnan azt mondták, csináljunk a tó­ra társulást. Később az ál­lam magához vette, s én így dolgoztam még három évet. De közben leküldték egy in­tézőt, aki csak akkor látott vizet, ha ivott, vagy mosdott. Hát én már az idegesség­től élni nem tudtam, amit ez az ember csinált ott. Otthagytam, mondtam, meg­tettem én már a magamét, betanítottam az embereket. Jöttem haza és beálltam a halász szövetkezetbe. Azaz hogy akkor még csak tár­sulásba. Később lett aztán szövetkezet. Voltam itt az­tán brigádvezető, igazgatósági tag és dolgoztam, na. 1949- től volt ez, mostanáig. De- hát a betegség. Bizony, szörnyen ful­lad Nyitrai János. Billeg a ladik, amint köhög. — Itt kaptam ezt is, mert azelőtt mit számított, hogy felmentünk a gulácsi, jándi, kisari határba, ha éjszaka jött ránk, csináltunk sát­rat, kuckót, ha esett, ha fújt, hát reszkettünk, de nem törődtünk vele, csak a hal! Most aztán itt van, a sok nedvesség, pára, hideg, minden. Kértem aztán a nyugdíjamat. Kimutattunk a könyvelővel 11 évre 1300 munkaegységet. Persze, ebbe azt nem írtuk bele, amit beteg. Fél év múlva mentő vitte be Debrecenbe. Belső, rossz indulatú da­ganat miatt fel kellett nyitni a koponyáját. Hét és fél óráig tartott az agymű­tét! Az ősz hajú profesz- szor vigasztalja: „Légy erős ezután is, fiam. Az élet a legtöbb. Jobb karod, lábad is visszanyerheti idő­vel elevenségét. Másképp nem lehetett...” Másik kórházba szállítot­ták. Majdnem két év telt el, hogy a szülői házba új­ra visszakerült. De ... Ügy sem lesz belőle ember töb­bé, s vették elő a munka­könyvét a gépállomáson. Aztán három évig őrizte azt a könyvet az édesapa. Azután maga vigyázott rá. Az anya, aki maga is sú­lyos kórral küzdött, mikor meglátta hazakerülő fiát, de hogy!? öt nappal élte csak például csónakcsínálás- sal, vagy hálókötéssel sze­reztem, mert az nem terme­lés volt. Hát most azt írják vissza, hogy kevés a nyug-j díjhoz. Minden hónapban kell 120 munkaegység. Hát hogy legyen minden hónap­ban százhúsz, amikor a ha­lászat olyan, hogy egyik hónapban alig, a másikban 300 munkaegység is meg­akad! Hát ilyen sors jut ne­kem, hogy öregségemre nem adják meg a nyudíjamat? Egy ilyen embernek, aki egész életét, tizenkét eszten­dős korától kezdve a vizen töltötte? Öreg emberek hajlamosak a sírásra, ö nem. Kemény, mint ez az élet, sokszor a jeges vizen. — Két éve Járok a nyug­díjam után, de van olyan ember, aki öt éve. Ezt lát­ják a fiatalok, dehogy is mennek halásznak. Mennek inkább hajósnak, bárminek, ahol önként megadják a nyugdíjat az öregemberek­nek, aki már nem bír dol­gozni. Az én két fiam is hajós lett, egy meg kőműves. Pe­dig... — néz a vízre. Messze, ahol már kékesen párái a füzes. — Életet mentett-e? — Hogyne. Nemrégiben két lány meg egy fiú akart itt belefulladni a strandon. Elébb még azt hittem, csak viccelnek. Aztán egyszerre akartak bemászni a ladikba. Felborultunk volna, megfult volna mind. De nehéz volt kimenteni őket. Régebben meg a Szamosnál egy kis­fiút a nagyapjával. Megakad az ilyen folyónál. — Mi volt a legnehezebb? — A harcsahalászat Pi­ros ronggyal, buggyantó- val. Azt a pocsék nagy halat is úgy fogtam. A buggyan­tó olyan hangot ad, mint amikor a harcsa harap és a többi megy oda, lássa, mit fal a másik. Ezt is nevet­ték, amikor csináltam. Az­tán utánozták, persze, nem­csak buggyantó kell ahhoz, hanem halász is — teszi hozzá büszkén. — Még mi volt szép? Hát a hajnalok. A hajnalok és az esthajna­lok. Hát az olyan... — nem tudja szóval leírni. Csak a Tiszára int. Az tudja. A víz. Az egyik varsához érünk. Az öreg kihúzza a botot a fenékről, emeli vele a háló­szövevényt, ami hasonlít elvben az egérfogó­hoz, mert a hal be­megy, de kijönni már nem talál. Emeli az öreg a var­sahálót, vajon, mi van ben­ne? Csak egy kis keszeg. La­posan tátog. Biztosan ré­mült, de hát hal. A Tisza ajándéka. Ennivaló. Nem nagy harcsa, nem óriás sül­lő, sem nem márna. Csak egy jó tenyérnyi keszeg. Kis ajándék a fáradt, öreg halásznak. túl az iszonyú viszontlá­tást .; . A régi hű cimborák, akár a kilenc év óta megismer­tek Lajosnak, Lajoskámnak szólítják a portán. Mert az azóta gépjavítóvá fejlő­dött üzem nappali portása Zékány Lajos. Kilencedik éve! Hallózik a kagylóba, kapcsol a telefonközponton. Vigyáz a gyarapodó sze­mélygépkocsikra, motor és hajtányos kerékpárokra. Láncsorompót akaszt le ki- és bejáró gépek előtt. Ide­gen látogatóknak belépési cédulát állít ki. Balkézzel ír. írása jól olvasható. Pontos, mint mindenben feladata közben. Ne mondja senki előtte, hogy nem teljes értékű. Ne mondja, hogy aligha lesz még egész ember. Ne, mert ilyenkor sírás környékezi. Nagyon mélyről szakad a zaklatás és ..; fáj. Hiszen „azt mondta a profesz- szor...” És dehogy bánt­ják. Szeretik. Dolgo­zók, vezetők egyaránt. Nem hagyják ki a prémiumból, neki is jut­tatnak a nyereségből. Leg­Turai Péterről senki nem tudta, honnan jött. Egyet­len dolog volt bizonyos: 1956-ban „lépett meg” és valahol az Egyesült Álla­mokban él. Nagy Buick ko­csival járkált Mátészalkán, megállt az utkanyarban, fél­meztelen kalapálgatott vala­mit a motorházban, hence­gett a bámészkodóknak, hur­colta ismerőseit, — szóval játszotta az urat. Testvérénél szállt meg a Vörös Csillag utcán. De ott nem sokat tartózkodott, állandóan csavargóit Pes­ten, Nyíregyházán, Nagy- ecscden. Kocsordon.... Persze, sokan voltak olyanok, akik­nek imponált a „dúsgazdag”, Nyugatról látogatóba jött hazánkfia, különösen akkor irigyelték, amikor tokiói él­ményeit mesélte. Ugyanis hol az osztrák, hol az amerikai ökölvíyók edzőjének mondta magát, máskor pedig — 35 éves fejjel — még bokszbajnok is volt. így aztán az ismerő­sök nem csodálkoztak sem a nagylábon folyatott éle­tén, sem a hatalmas Buick kocsin. Nyírbátorban megismerke­dett Sz. Idával, aki éppen akkor érettségizett. Alig egyetlen hónap ismerettség után feleségül vette a lányt. Igaz, voltak, akik ellenez­ték, de a családnak tetszett, és az sem számított, hogy csaknem kétszer annyi idős, mint a boldog menyasszony. ígérgette a lánynak, hogy kiviszi magával, de erről nem volt szó komolyabban. Túrái Péter visszautazott, és csak karácsony előtt tért vissza. — Amikor először volt itthon, kiutasítottam, mert csak lejáratta a családot — mondja most a testvére. — Ahogy elvette azt a bátori lányt, már nem is beszél­tünk egymással. Karácsony, kor jött el hozzánk, bocsána­tot kért, de akkor is kö­szönés nélkül távozott. Azó­ta csak hallunk róla. Túrái járkált a kocsival, de aztán eladta egy kiskunhalas; embernek. Bérelt egy XX-es rendszámú magyar gépko­csit, ezentúl azon csavargóit. Kérdezhetné valaki honnan volt ennyi pénze? Talán mégis igaz lehetett, hogy jól keres kinn... Erre csak azok tudnának válaszolni, akik kölcsönöket Iskolai és népművelési szemléltelő eszköztárat hoz­tak létre Vásárosnamény- ban. Itt megtalálható az is­kolai oktató-nevelő munká­hoz szükséges valamennyi szemléltető eszköz. Ezeket bármikor kikölcsönözhetik a járás népművelési dolgozói, és az ismeretterjesztő elő­adásokat tartó előadók is­utóbb, mikor a Miniszter- tanács vándorzászlajának átvételére került sor a gép­javítóban, háromszáz forin­tot kapott. Szerény, halk hangon köszönte meg, hoz­zátéve még, hogy nemsoká­ra ő is dolgozni fog- Dol­gozni akar. Nem sokan tudják, mi­kor egyedül van a portás­fülkében, jobb karját pró­bálgatja. Emelgeti, vigyáz­va forgatja vállbán, kö­nyökben, csuklóban. Na­gyokat lélegzik s titkon örül — nem teljesen béna az már. Csak az ujjak ... Azok nem engedelmesked­nek. Akkor kicsit, ha a jobb kezével segíti. Olyan szomorító néha hallani a műhelyek zaját, szerszá­mok koccanását, gépek kö­zeli zörejét. Egy tétlenkedő lakatosnak, gépjármű ve­zetőnek. Akinek a portai szolgálatért ezer forint a fizetése. Nem jut belőle szórakozásra, különös kí­vánságok teljesítésére. Ta­valy is nagyon meg kellett szűkölködni a mázsányi disznó árát. .. Pedig élni kell! Most adtak neki. Volt, akinek megmutatta visszafelé szóló repülőjegyét és azt mondta, hogy ezzel kért táviratilag pénzt. Az angol nyelvű pa­pirt nem tudta elolvasni senki, de a kölcsönökkel megbíztak benne. És nem akármennyire: több mint százezer forintot kapott! A feleségével közben tu­datták az ismerősök: „nem biztos, hogy egyedül találja a férjét Pesten”. Az asz- szonyka meg akart győződni róla, s ez sikerült is: bead­ta a válópert, Szeptember 4-én volt első házassági év­fordulójuk. Ekkorra már a második tárgyalást is meg­tartották. Ezután Túrái Péter meg­lehetősen dicstelenül távo­zott. Bérelt kocsiját egy karambol után a Keleti pá­lyaudvar mellett hagyta, anélkül, hogy a bérleti dj'jat, vagy a kárt megtérítette volna. Nem jártak jobban vele a kölcsönzők sem: futhattak a pénzük után. ★ Hogyan lehetséges az, hogy egy csavargó ennyire be tudjon csapni értelmes em­bereket? Mátészalkán nyilván csak­is a nagykocsit látták, Tú­rái Pétert nem nézték, vagy aki ismerte, csak sima mo­dorát, kedvességét emleget­te. így lehetett vele Szabó Ida is. Becsületére legyen mond­va, amikor felismerte, mi­lyen ember lakozik férjé­ben, volt ereje a szakítás­hoz. Pedig ez nem is volt olyan könnyű, mint ami­lyennek látszik, hiszen a rokonság nem értette: csak a jó partit látták miste» Peter Túráiban. Most azonban már a lány is igyekszik túltenni magát a rosszul sikerült házassá­gon és keresi az okokat: — Ezt nem tanították az iskolában. Ott csak a napi leckét kellett bebiflázni, az életet nem ismertük meg. Pedig, ha tudná az ember, hol van árok, leülne előtte. Most kérheti a bíróságot, hogy ismét leánynevét vi­selhesse. Erről azonban még­se csak az iskola tehet. Kun István Az eszköztár anyaga ál­landóan gyarapszik, gazda­godik. A járási művelődési ház is átadta készletét, és a következőkben már onnan kölcsönözhetik az igénylők a művelődési ház szemlélte­tési eszközeit is. Sánta Miklós Vásárosnamény már nemcsak magáért: fe­leségéért. két gyermekéért is. Nagyon-nagyon szereti őket. Ha sorja kerül, ki is mondja ezt. Dicséri fe­lesége hűségét, a két gyer­mek szépségét. Köszöni a figyelmességet, hogy az üzemi pártszerve­zet javaslatot tett: a teker­cselő üzembe Zékány La- josné felvételét előnyben kell részesíteni. Ketten fognak keresni. Persze, ő nem mindig a portán. A műhelyben. A szakmájában. Már kerékpárral jár szol­gálatba és haza. Mindkét kezét a kormányon tartja, hadd erősödjön a gyengébb karja is. A minap meg hazagyalogolt Tiszalökről. Hét kilométer az út. Kibír­ta. Amin keresztül ment, szörnyű arra még csak gon. dőlni is. Szerény, halk hangon beszél róla. Tnkább az életről. Csodálatos, az ember mennyire képes hinni. Asztalos Bálint A>ékm^ £d}ő-& él Olvasónk írja: Szemléltető eszköztár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom