Kelet-Magyarország, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-07 / 186. szám
Kovács Imre: Képzőművészeink vázlatkönyvéből Okisteleki szőlő. Soltész Albert rajza. Jól vizsgázott Az új felvételi rendszer tapasztalatai a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen ABC Befejeződtek az idei egyetemi és főiskolai felvételi vizsgák, s a pályázók többségét is értesítették az eredményről. Az idén azonban a fiatalokon kívül az új, javított felvételi rendszer is vizsgázott, mégpedig az előzetes adatok szerint — jól. Legalábbis a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem természettudományi karán a tapasztalatok ezt bizonyítják. Mint ismeretes, a régebbi felvételi rendszerben a szerzett pontok merev nagyságrendjében vették fel a pályázókat, s ezért alig nyílt lehetőség arra, hogy a tárgyi tudáson kívül mérlegre tegyék a tehetséget és a rátermettséget, az erkölcsi és f politikai magatartást. Most az új, módosított szabályzattal, ezt az egyoldalúságot kívánták megszüntetni. A budapesti természettudományi karon 1214 fiatal pályázott a 450 helyre. Eddig a négyszázötvenedik jelentkezőnél vonalat húztak volna a pontok merev sorrendjében felállított listán. Most másként történt. Lássuk például a biológia-kémia szakot: itt 50 hely volt, s a vizsgaeredmények alapján felállított sorrendben az ötvenedik pályázó is 16 pontot szerzett. Régebben eddig a határig vették fel a pályázókat, most azonban a 16 és a legmagasabb 20 pont középarányosából, tehát a 18 pontból levontak hármat, s így 15 pont jött ki az úgynevezett relatív megfelelőség alsó határaként. A 15 ponttal és az ennél többel rendelkező pályázókat tárgyi tudás szempontjából megfelelőnek tekintették az egyetemi továbbtanulásra. Ezen alul, az új felvételi szabályzat alapján, meg nem feleltnek minősítették a pályázókat Persze e számítás szerint a tárgyi tudás alapján megfeleltek körébe már többen kerültek be, mint ötvenen. S hogy az 50 helynek kik lesznek közülük a birtokosai, 'ezt egyéni elbírálás alapján, most már a tehetség, a rátermettség és az erkölcsi-politikai magatartás mérlegelésével döntötték el. A relatív megfelelőség alsó határa természetesen a jelentkezők számától és a vizsgán mutatott általános tudástól függően, szakonként változó volt. A kémia- fizika szakon például 13,5 ponttal is számba jöhettek a felvételre pályázók, mig a biológiai és geológiai szakokon csak a 16 és az ennél több pontot szerzett jelentkezőkből válogattak. Sokan azt hitték: a tárgyi tudás fontossága csökkent, amikor köztudottá vált, hogy rz idei felvétel nem a szerzett pontok merev sorrendjén múlik, hanem a pontok alapján csupán egy szőkébb „keretet” jelölnek ki, s az egyéb követelményeket is figyelembe véve ennek tagjai közül válogatják ki a felvételre kerülőket. A gyakorlat megmutatta: tévesen következtettek, akik erre gondoltak, A tudás, tehát a szerzett pontok összege most is nagyon fontos volt. A budapesti természettudományi karon például az új, módosított rendszer alapján a felvehe- . tőség alsó határa általában csak egy ponttal volt alacsonyabb a régi rendszer szerint számítottnál. Csupán egyetlen, kis létszámú szakon volt két pont eltérés, de ugyanakkor két szakon a mostani alsó határ azonos volt a tavalyi rendszer szerint számítottal. Egy pont különbség pedig — a sokéves tapasztalatok bizonysága szerint — az egyetemi tanulmányokban egyáltalán nem jelent kimutatható tudás- és képességbeli többletet, vagy hiányt. Maradjunk a tárgyi tudásnál. Ennek fontosságát bizonyította az is, hogy a pontszám szerinti szigorú sorrendtől csak nagyon indokolt esetben tértek el. A 170 helyes matematika-fzi- ka szakon például a pontok nagyságrendjében felállított listán az első 170-ből, mindössze 17 nem került — valamilyen oknál fogva — felvételre. A matematika szakon pedig a sorrend szerinti első negyvenből — ennyi volt ugyanis itt a helyek száma — csupán 5 pályázót utasítottak el. És kik kerültek a helyükre? Olyanok, akik fél, vagy egy ponttal ugyan kevesebbet szereztek, de tehetségesebbek, a választott szakra — a bizottság megítélése szerint — jobban rátermettek. erkölcsileg és politikailag szilárdabbak. Sokan már a felvételi vizsgák előtt tudni vélték, hogy az egyéni elbírálásokkor majdnem „automatikusan” felveszik a fizikai dolgozók gyermekeit. Nos, itt is tévedtek a jósok, mert a felvételi bizottság mindenkit körültekintően értékelt, s noha valóban fontosnak tartotta, hogy minél több fizikai dolgozó gyermeke kerüljön be az egyetemre, mégis óvakodott a sablonoktól, s az elutasítottak között is nem egy ilyen található. És fordítva: azok között, akik a viszonylag magasabb pontszámmal kiestek helyére bekerültek, szép számmal vannak nem fizikai dolgozók gyermekei is. Szó sem volt tehát — számok szépítése kedvéért — engedményekről, amolyan „automatikus” felvételekről. A fizikai dolgozók gyermekeinek részaránya az' idén emelkedett a természettudományi karon: a tavalyi 23 százalékról 39 százalékra. Ennek egyrészt az a magyarázata, hogy nagyobb felkészültséggel, több tudással álltak a bizottságok elé, másrészt pedig a tavalyi 21 százalék helyett 27 százalékban voltak már eleve — mégpedig az átlagosnál jobb tanulmányi eredménnyel — a jelentkezők között fizikai dolgozók gyermekei. A több pályázóból természetesen nagyobb volt az egyetemre kerülés lehetősége is. Az idei felvételi rendszer és gyakorlat tehát mindenképpen jónak, javulónak mondható a budapesti természettudományi karon. Nagyobb körültekintéssel az összes követelmények alaposabb figyelembe vételével döntöttek a pályázók sorsáról; elkerülték a mechanikus megoldásokat. Ezzel felülmúlták a tavalyi felvételeket és megcáfolták az idei kétkedőket; nagyobb lett a fizikai dolgozók gyermekei, nek a részaránya, a jelentkezők általában megfeleltek a magasabb követelményeknek. A javított felvételi rendszer itt tehát jól vizsgázott. Az országos tapasztalatok összegyűjtése és értékelése még hátra van; remélhetőleg azok sem mondanak ellent a fentebb leírtaknak. (tóth) Vaccerone, másnéven „Harakiri”, óvatosan lenyomta a kilincset; az ajtó — szerencséjére — csikorgás nélkül kinyílt. A foglalkozás nélküli fiatalember egy pillanatra megállt, fülelt, majd halkan jelt adott. Társa a bűnben, legifj. Zaccerone, másnéven „Trombózis”, erre utána lopakodott. És már bent is voltak az öreg vásári árus, özvegy Tutto- fetto-né hálószobájában. Körülnéztek. Hát bizony, a látvány, amely ott fogadta őket, nem igazolta az előzetes tájékoztatást: elég szegényes bútorzat, kopott rongyszőnyeg, régimódi ruha a széken. „Vérszag”, aki állítólag jól ismeri az öregasszonyt, szegről-végről rokonságban is van vele, még azt állította, hogy Estacadó leggazda. gabb nőjéről van szó. Hol tarthatja vajon a pénzét? A kövér, piros arcú asz- szonyság tátott szájjal horkolt a süppedt kereveten. Mamit valahonnét Szat- márból, mentők hozták a kórházba, lassan egy éve lesz már. Bonyolult súlyos műtétek után pár napja, hogy fölkelt, göcsörtös ujjú kezével fogja az ablakpárkányt, a padok szélét, mindenbe kapaszkodik, amit ér. Mintha újból tanulna járni. Aztán bemegy, lefekszik. A párnán félrehajtia a fejét, ősz hajfonata mellette pihen a párnán. Sokáig a nővérek fésülték a haját, mert nem bírja fogni a fésűt. A főorvos minden nap leült az ágya szélére. Minden nap megsimogatja a kezét Mami várja nagyon ezt a simogatást. Kiteszi a kezét a takaró fölé. Amikor a főorvos ránéz, mindig megtelik a szeme könnyel. No jól van, jól van Mami, nemsokára hazamegyünk — mondja a főorvos ilyenkor, s keze a Mami kezén. Lassan egy éve már, hogy mondja. Kinn a folyosón pedig csóválja a fejét és megjegyzi: a kolléga urak jól teszik, ha komolyan alapoznak a gyógyulás lélektani tényezőire. Beosztottai már régen megunták volna ezeket a megjegyzéseket, ha nem lenne előttük egy hetvennégy éves öregasszony példája Alighogy a vizitnek vége van, apró papucsok csattognak a folyosón. Mami felélénkül. Megtörli a szemét. Bal könyökére támaszkodva felül az ágyon, feje alól a párnát a hátához igazítja. Halkan nyílik az ajtó, a kilinccsel egymagas- ságban megjelenik egy gyerekfej, elálló, két kis var- kocs, nagy barna szem, egy pici száj mosolyra húzódik, foghíjas kislánymosoly rebben be az ajtón, gyöngymosoly, egy pici félénk paj- kosság, szikrázó melegség, valami halk léptű öröm, magát csitító szertelenség, s fény, fény, fényesség a szemekben. Megjött Zsuzsika. Mesekönyvet hozott, ceruzát, papírt, leteszi Mami ágya szélire, nagy óvatosan emeli a széket, talán ezért kop- pant olyan nagyot mégis, a másik két beteg felijed, nézik ők is Mami állandó és egyetlen látogatóját, a kislányt, akit valaki elkeresztelt fülesnek, mert a fülét operálták, alig két hete jött, s már fenn jár, nem is tudna az ágyon megmaradni. Mamihoz nem jön be senki. A látogatások idején a fal felé fordul, mintha aludna. A fehér olajfestéken csillogni látja az otthont, a tanyát, ahonnét életében nem mozdult ki hosszabb időre. Gémeskutat Úgy látszik, tv-nézés közben nyomta el az álom. A készülék nyitva maradt; éppen futball-mérkőzést közvetítettek. Trombózis — aki már elővette az éles konyhakést —, kutatni kéz. dett a pénz után, a fehérnemű között. De az okosabb, ravaszabb Harakiri visszahúzta. A képernyőn érdekes akció bontakozott ki: Skajo szélsebesen szá. guldott el a szélen. Scaffo- la és Juan Fernandez ollóba fogták, ám Skajó átugrotta az elébemeredő lábszárakat. Már-már úgy tűnt, hogy túlfut az alapvonalon, ami. kor hirtelen beadásra szánta el magát. Dingboa, aki korábban keveset mutatta a csülkét, mint a párduc, vetette magát a labdára. — Lőjj! — kiáltott volna Trombózis, ha Vaccerone markát nem tapasztja a szá. jára. A két rossz útra tért ifjú összeölelkezve, lélegzetvisszafojtva leste a jelenetet S várakozásukban nem lát, s kendermagos csibéket, látja a nagy disznót, ahogy felágaskodik az ól deszkáján, s szendergésében már nyúlna is felé. És látja a füstös gerendákat, a konyhában az urát, amint cigarettát sodor és néz kifelé, látja magát is dolog közben, hasad a barna föld kapája nyomán, rögök gurulnak a lábához, hasad a gyökér, amint odavág. Sorra veszi gondolatban az övéit, ó, ha jöhetnének, vagy ő mehetne hozzájuk. Úgyse lesz abból semmi. Amikor erre gondol felnyög. A szomszéd ágyon, hallja, valaki szól: A Mami rosszat álmodik”. Az ura egyszer meglátogatta. Félkabátja zsebében volt a keze, fején a kalapja egész idő alatt. Megállt az ágynál: „No, hogy vagy?” A malacról beszéltek, hízik-e. A tyúkból ne adjon el; mondta neki. És hát a Pista mit csinál? Készen van a házzal? Nincs kész. Akkor azért nem jön. Hát Jani? Ja igen, a szolgálat. Ilon, a kicsivel? Majd jön, ha tud, ne szidjad Istvánt. Milyen a messzeség, már újabban csak a rögöket látja. Hullanak a lábára, arcára, szívére... Az kellene már őneki, a föld. Jaj, kinek a papucsa csattog kinn. Zsuzsika. Kicsi kincsem. Jössz ugye, vége a látogatásnak. Számolgat. Most kíséri anyját kifelé. Az ajtóban megáll. Integet, s amíg az anyját látja, mosolyog, majd szigorú rendbe redőzik kis komoly arca. Néz, néz, öregesen, valamit nem ért. így látta őt Mami először. Aznap próbálgátta a fölkelést. „Tessék jönni, majd segítek, karoljon belém a néni” — buzgolko- dott a kislány — a Maminak soha nincs látogatója? Messze vannak? Messze kicsim. Bekísérte az ágyig, kérdezte, bejöhet-e máskor is. Jön, mindig jön. Mesét olvas, házakat, gémeskuta- kat rajzol. Beszél. Múltkor azt mondta: írjon a Mami levelet haza, hogy jöjjenek el látogatóba hozzá. írnék aranyom, ha ismerném a betűt! — mondta neki. A gyerek ezen elcsodálkozott, de aztán föltalálta magát: „Majd én megírom és a néni aláírja, hogy Mami”. „Ugyan már, hisz én any- nyit se tudok.” Nem baj, majd fogom a kezét, jó?” Később: „Mami, anyukám behozta a tavalyi könyvemet. Tanuljunk írni. Olyan szép az ABC.” Akkor majdnem úgy volt, is csalódtak. Dingboa hef- tijéről menthetetlenül vágódott a laszti Aquirezabal- la kapus felett a bal felső vinklibe. — Gól! — ordított volna önfeledten Trombózis, ha szellemi vezérének határo. zott közbelépése meg nem akadályozza, meggondolatlan tettében. Boldogságuk nem ismert határt. — Te, pajtás — szólt kisvártatva Zaccei-one és késé. nek élét tapogatta — az én anyukám, szegény, éppen így aludt, mint ez a spiné itt... — Miért használsz a hölgyre ilyen csúf szavakat? — felelte Vaccerone —. Nézd, ahogy motyog álmában, mennyi szívjóság tükröződik az arcán. És esi. nos, isten bizony. — Alapjában véve én is jó embernek indultam — mondta tompán Zaccerone — csak a szomorú körülmények vittek a lejtőre. — Én is így vagyok vele — ezt tette hozzá Vaccerone. — Te, Trombi, mondok valamit. Menjünk el innen most, térjünk jó útra... De nézd... A képernyőn a fekete ké. pű Carbajzal egyedül tör kapura, a mieink messze lemaradtak mögötte. Trilothogy elküldi magától. Írni tanulni? Most? Amikor az esze a halálon járt, azt sürgetné, ha tudná, s míg fekszik a fal felé fordulva* már látja magát úgy, ahogy életében többé nem látja senki. De csakugyan: ha írni tudna, megírná, készítsék el a fekete ruháját, hogy szép, vasalt legyen. S igen, a fejkendőt, amit a nagy fia vett Hiszen azok is csak azt várják már. Ha tudna írni... Otromba A betűket rajzolt először. A kislány, ha felolvasott neki, kérte, mutatná meg neki a könyvben az A betűket. Beszélt hozzá a főorvos, s ha kimondta az ismert hangokat ő betűket látott maga előtt. Az írásórákat ameny- nyire lehetett titokban tartották, fennjáró betegek nem mindig figyelnek a fekvőkre. Zsuzsika jött és betűket írtak, máskor csak beszélt a kislány, ő pedig hallgatta mit mond anyjáról, az iskoláról, a kisdobos életről, a kék kendőről, meg a százszorszép királylányról. Néha nem is nagyon figyelt a szavakra, csak az öröm melegét érezte; ime, egy parányi élet, itt a fehér sötétben, valami bizonyosság, cél, sőt értelem, megkapaszkodás, egyedüli kedvesség, ami neki szól. Mami nem tudta volna mindezt szavakba foglalni, még érzéseiben is sejtés volt csak ez. írtak hát, s talán még a címére sem ért el levél, amikor a kislány egy délelőtt, a nagyvizit után utoljára jött. Papucsa nem csattogott most, cipőben jött, felöltözve, csinosan. „Ezt itthagyom a néninek” — mondta és letette a meseköny-. vet az ágyra. Már csak néni volt a Mami, egy szegény, öreg néni — múlt lett belőle, percnyi kórházi emlék, amit mindenki szívesen elfelejt. Derekasan tartotta magát, nem szólt, hallgatta a kislányt, majd a fal felé fordult csöndben. Nem törődött vele senki. A kórterem élete folyt tovább, a szomszéd ágyba új beteg költözött: steppelt pongyolás, piros körmű asz- szony. Alighogy odakerült, bement a főorvoshoz; helyezzék másik kórterembe, ő látni se bírja az öregasszonyt. „Valami kibírhatatlan szaga van” — panaszkodott — és mi lesz velem, ha elkezd mellettem haldokolni?” Mami ezalatt megbékélten rakosgatott a szekrényében. Örült, mert csomagot kapott hazulról, megérkezett a fekete ünneplője. rello kétségbeesetten futott ki kapujából, de ez csak rontott a helyzeten: az ellenfél üdvöskéje, akiért egymillió dollárt ajánlott fei a Sanmigueldarena mögött álló konszern, egyszerű moz. dulattal átemelte felette a labdát, amely szinte be- vánszorgott csak a mi kapunkba. A fiúk kővémeredten álltak. De csak egy pillanatig. Trombózis odalépett az alvó Tuttofetto-né mellé. Felemelte kését. — Vágd, akár a disznót! — kiáltotta a feldühödött Harakiri. — Mit vársz, hülye? Amikor a kerevet mögé tolták a fejétől megfosztott holttestet, ifj. Vaccerone ismét felfigyelt: a képernyőn világosan látszott, hogy a durva Juan Fernandez kegyetlenül elhúzza a 16-oson belül a helyzetbe került Skajo lábát. — Tizenegyes! — ordította. — Tisza tizenegyes! De figyeld ezt az elvetemült gyilkost, nem adja meg. — Megadta! Megadta! — így újjongott fel Trombózis. — És ha nem a Singboa lövi, akkor lefizették őket, rútul, cudarul. Nem! Éljen: a Dingboa lövi! Gól, gól, gól! Az öröm csillapodtával Máté György: CSODA
