Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-03 / 156. szám
Ordas Nándor: A MAMA Mester Attila: Makai György: Fiúk Vietnam Március 10-én halt meg Kis Mária 76 éves korában. Évek óta alig hallott, szeme alig érzékelte a fényt. Nagyon kívánta már a halált, legalábbis ezt mondogatta vékony, asztmás, madár hangján. Ű\ában volt mindenkinek, pedig saját szoba-konyhás lakása volt a rideg, lift és napfénytelen bérház udvarán, a második emeleten. Nála lakott egyik fia a Jóska és annak fia, az unokája. A gyerekei közül négyen alapítottak otthont ugyanebben a házban. Ugyancsak a második emeleten egy nagyobb lakásban az egyik lánya; szabó kis- iparosné, az elsőn a legfiatalabb fia Imre, a menyével. Éppen fölötte, a harmadikon pedig a legidősebb lánya, morózus, magányos özvegy asszony. Szép temetést kapott, első osztályút. Polgári temetés — ez az ő kívánsága volt. A legidősebb fiának, Gézának — magas beosztású postatisztviselő — kollégája mondott búcsúbeszédet, hogy elment az anya, aki a legjobb volt a világon és négy fiát, négy lányát, sok unokáját hagyta árván. Meg persze a vej eket, menyeket, rokonokat. Legjobban a kisiparosné zokogott, jajgatott, majdnem elájult, gyorsan vizet hozott neki valaki. 1890-ben született Kis Mária. Apja faluról vetődött a városba segédmunkásnak. Nagyon szegény, de nagyon tiszta lány volt Kis Mária, könyvtári szerelmes regényt olvasott el, meg útleírásokat 1915-ben megismerkedett egy hadifogolyként idekerült orosz emberrel és az lett a férje. Közös háztartásbelije, (akkor ezt így hívták,) mert az alacsony termetű, csendes orosz, nem volt magyar állampolgár és nem esküdhettek törvény előtt. Az orosz hadifogoly aztán elment vöröskatonának, augusztus közepén keveredett haza Szolnokról és valahogy nem jöttek rá a bűnére. Megúszta, talán azért, mert építkezéseken dolgozott, máskor is néha hónapokig távol volt. Az orosz ember hallgatott, Kis Mária hallgatott. Négy fiúk, négy lányuk született, akik haragudtak Kis Máriára, hogy nem adott nekik apai nevet. Az orosz ember 1936-ban építkezési balesetnél halt meg. Még nehezebb lett a helyzetük, de Kis Mária éjjel-nappal dolgozott. Semmiből nem volt szakmája, de értett mindenhez. Még pongyolákat is és egyszerű szövet ruhákat is varrt a varrógéppel. Valahogy felnevelte mind a nyolc gyereket. A felszabadulás után Kis Mária másnap kereste a kommunista pártot Ellenvetés nélkül felvették. Párt- napon néha felszólalt vékony, éles hangon és ilyeneket mondott: „ .. .az urak világának vége, most már nekünk lesz jó.” Ekkor már rassz volt a látása és nagyot hallott. Valami kis nyugdíjat kapott, ezt odaadta a kisiparosné lányának. Ugyancsak a kisiparosné kapott havonta 600 forintot Gézától, a posta főtisztviselőjétől, hogy a mama semmiben ne szenvedjen hiányt. Ez az összeg még sok is volt a kosztjára, így hát a többi gyerek nem adott semmit. Ez azután örök veszekedés tárgya volt. „És az én munkám, az én fáradságom a mamával, az semmi?” — panaszkodott a kisiparosné a szomszédoknak. „Én egyedül vagyok köteles a mamát ellátni?!” Azután a Jóska iszákos volt, sokszor elkérte a mamától a nyugdíját, hogy majd ő adja oda másnap a nővérének. Persze, elitta és sose adta oda. Ezért azután a kisiparosné elintézte a postással, hogy csak neki adja oda a nyugdíjat. Egyre rosszabbul hallott a mama. Kiabálni kellett, hogy megértse, amit mondanak. A kiabálás különben is ingerültté teszi az embert, hát még azt, hogy a mama egyre inkább nem lelte a helyét. Jött, ment, nyügösködött. Nem hallotta a rádiót, nem tudott olvasni, nem tudott beszélgetni, csak beszélni tudott. Hogy, most nem kíván tojást, inkább egy kis tejfölt szeretne. Nem kér babfőzeléket, tudják, hogy nem szereti. Inkább egy kis gyümölcsöt, egy marék cseresznye elég neki... Aztán mégse volt elég, este szeretett volna valami kis f>|ss levest. Honnan a csodából vegyenek este kilenckor friss levest! Az meg nem volt jó, amit ők ettek, mert zsíros a pörkölt. Hát mi az istent adjunk a mamának. Rémes ez a mama. Elviselhetetlen ez a mama. Megőrülünk a mamától. Halála után veszekedtek a szoba-konyhás lakásán. Mert a Jóska fia és az unokája, már nem bírta idegekkel és fél évvel előtte cseréltek az első emeleti fiúval. Ott nincs gyerek, ők a legfiatalabbak, viseljék ők el mamát. Na de ki szenvedett a mamával annyi évig? Ez a néhány hónap nem lehet jogcím a szép lakáshoz. A kisiparosné nagyon komolyan magyarázza a szomszédoknak: „A mama akarata szent! A mama azt mondta, hogy a Jóska legyen vele, aki azelőtt is ott lakott. Legyen hát a lakás a Jóskáé, Imréék menjenek vissza a második emeletre.” Sokszor beszélnek a mamáról. A mama szegény majdnem vak volt és süket, de összefogta a családot Milyen jó volt, amikor még élt szegény marnia. Amikor még jött, ment az emeletek között, amikor még beleszólt a család dolgaiba és segített a családnak. Fiúk akikkel együtt vágtam útnak, friss-éretten, tizennyolc évesen, mi csak meséből ismerjük a múltat, s nem ül szívünkön görcsös félelem, mi útravalót se hoztunk hazulról, csak az őszinte, eleven hitet, nem véd a szó, és nem keres kibúvót, ha vétettünk, a lelkiismeret. Mert vétettünk! — Tudva, vagy elfogultan hogy más is vét, s hogy másként nem lehet, könnyebben élni tőletek tanultam, s ti csak utánoztatok engemet, meleg hitjink, alig-csókolt szerelmünk kihűlt a bűvös harmadik napon, hamis-helyeslők szószólói lettünk, s a biztosért törekvő szorgalom szőri tójában csak lestük naponta mikor lesz szükség majd az érveket gyűjteni, hogy szándékunk igazolja, s igazolja az eltűnt éveket. S most itt állunk, félig sem járt útunkon fiúk, nemrég tizennyolc évesek, nem véd a szó, és nem keres kibúvót ha vétettünk, a lelkiismeret. Mert nincsen érv, tudjuk, mi mentené, ki mért időnkből éveket tékozol. és nincsen szó se ami védené, ki szép hitét hagyta el valahol. Nem véd a sző. — És mégis szólni kéne. Bűvös-varázsos szóval, mint a vén hol volt — hol nem volt táltos a mesében lángot szított, szólítván a nevén: Tűz égj, lobogj! — Szóljunk hát, mondjuk végre: — Parázs hit, vess lángot e nemzedékbe! — — Tűz égj! Az önző érdekek szelében ne szórj kormot s pernyét jövőnk egére, és mint kohóban forr az érc, a tisztei, forrjon le rólunk ránkragadt salakja e felemás kornak, s kérge a meddő múltnak, szokásnak, ó újrateremtő lelkesedés, jelölj meg minket csókjaiddal, fogd meg kezünket, ha elbotlunk segíts felállni, magunkat végre megtalálni. Sass Ervin: Parasztlány Ahogy ott ül szép kevélyen csillag nem függ úgy az égen a szemében ingaóra tiktakkolva int a jóra a föld barna bőre barna a világot kezén tartja sziklatömbből fénytelen szülte meg a végtelen. Makai György, az rimáit év egyik nagy könyvsikere, a „Ki volt dr. Sorge?" szerzője a Vietnami Demokratikus Köztársaságban tett, izgalmas kalandokban és veszedelmekben bővelkedő utazásáról visszatérve most újabb művel áll olvasói elé. Az „Egy ország — egy könyv” sorozatban megjelent „Vietnam” szerencsésen egyesíti az ismeretterjesztő útirajz, a színes helyszíni beszámoló és a riport elemeit. Vietnam az ellentétek országa. A trópusi természet bámulatosan gazdag és adakozó — egyes növényfajták egy nap alatt egy métert is nőnek —, de pusztítanak a hatalmas áradások, a tájfunok és az aszály. Nemrégiben még ritkaság- számba ment falun az írástudó, ma az ország egyetemein 26 000 diák tanul. A hősiesség, az emberi méltóság csodáját nap mint nap végbevivő vietnaminak nemrég még földig hajolva kellett köszönteijie a falujába látogató mandarint • tiszteletteljes csókkal illetnie köpenye szegélyét, a ma tudósának apja még hitt a sárkányokban és a föld alatt lakozó ártó szellemekben. Hogyan tehet meg egy nép két évtized alatt ilyen hatalmas utat, a gyarmati nyomor és elmaradottság poklából az emberi életig, a szocializmus építéséig? Hogyan él, dolgozik, harcol, gondolkodik az egyszerű vietnami, a falusi tsz- elnök ,a munkás, a háziasszony, az orvos, a katona? Hogyan él a harcoló Vietnam népe? Szakonyi Károly: (JzCíLiUlÍ ő W64 C őrt kérek! — szólt a pincérnőnek az orvos. — Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska. A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyborékolását az ajtó előtt. — Sört szoktam inni ilyenkor — magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe, hogy meg se kínált. Nevetett, az arcát gyürködte. Most is nála volt a hasas orvosi táska, mondta már, hogy annyira megszokta, mindig szükség lehet rá, soha nem hagyja otthon. — Ilyenkor, estefelé, — magyarázta — sört iszom, egy-két üveggel. Ez a jutalmam. A magam szabta jutalom az egész napért Nem sok, ugye? A fiatal pincérnő hozta az italt, koccintottunk a konyakkal. — Egyik nap a másik után — nézett rám — az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédeléstől is felkeltenek egy-egy injekcióért. Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik. Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek... Most néztem meg az előbb a fiamat. Mandulagyulladás... Szereti a sört? Ittunk a sörből is, jó hideg volt. Két férfi jött a presszóba, csurom vizesen, kalapjukról csörgött az esőié. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor, — hohó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost. — Ó, a fenébe! — szitkozódott tréfásan — nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr! — Figyellek — mondta az orvos — figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megrepe- rálni a májadat... — Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még, legalább... A két férfi valamit sus- mögött a pincémő- vel, a lány kacagott... — Ismerem őket — mondta a doktor. — A májukat, a vérnyomásukat, a szívüket... Mindent. Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka... Befejeztem az egyetemet, körül sem nézhettem, máris a kezemben volt a kinevezés. — Irány falura! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt... Itt állták orvos nélkül. Micsoda idők voltak azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. De meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e a mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattam, kopogtattam a betegegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?... Senkit sem kérdezhettem meg, nem szaladhattam az adjunktushoz, a professzorhoz. Magamnak kellett kiizzadnom a diagnózist, a gyógyítás módját. Szakkönyveket bújtam újra és újra. Éjszakánként. — A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „meccset”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esetenként a munkától, meg az idegfeszültségtől holtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemon. dók”. „Jézusom, miket beszélsz" — ijedezett ilyenkor. „Lemondok, mást nem tehetek... Elmegyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom”. Az asszonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. Nem akarok sokat beszélni erről, pedig egyszer elmondhatnám, mire képes egy asz- szony, ha szereti a férjét. Meg a férje munkáját. Éjszakákon át együtt vettük ót a kóreseteket, dolgoztunk, törtük magunkat... Belőle is kiváló asszisztens lett ezalatt. — Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosokból milyen kiváló sebészeket csinált a kényszer. Én is „med. univ” lettem, pedig belgyógyász a szakmám. Nehogy azt higyje, hogy mindez a „szent missió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, dehát igaz, ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belehajították a mély vízbe, vagy megfullad, vagy jó sprinter lesz belőle... Na, igyunk. Mártuska, hozzon még két üveg sört. p'sküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy megfogadtam, többé nem leszek beteg... Nevetett, jót húzott a sörből. — Irtózatosan levett b. lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött beléd — azt mondja — nem ismerek rád! Tudod, hogy nincs helyettes!” — Aztán végre egy napot adott. Egyet. — Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjszaka sincs. Tudja milyen volt régen a falusi nép? Orvosra, hát aztán egy vasat se! De most, hogy ingyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagymavágás közben elmetszette az ujját. — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon, meg a másik faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt — hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van, az ember mindig úton... — Hivatás. Na, igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék én mást, higyje el. De azért még sincs egészen jól. A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk... Vettem egy kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, dehát azért van. Gondoltuk, majd eljárogatunk színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskodni helyettesről arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják-e? Nehéz dolog, ök is dugig vannak munkával. Nem szívesen vállalják. Ha meg csak úgy elmegyek... jó, jó, néhány óra, gondolja az ember. De rendszerint akkor keresnek, akkor történik valami. ]V ézze csak. Hívtak en1' gém nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert. Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség, meg romantika... Csak éppen... mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a világba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az egész. — Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem megyek el, a tsz hálából adott egy hold háztájit. Jólesett. Érez valamit ilyenkor az ember, amire majd szívesen gondol vissza öregkorában. — Mosolygott, fogta a poharat. — Pedig a földet aztán visszavették, jött valami ellenőrzés, kikapott a tsz, hogy jogtalanul adományozott, engem meg száz forint birságra ítéltek, amiért — ugyancsak jogtalanul — használtam a földet. Nem baj. A gesztus volt szép, az adományozás őszinte, baráti gesztusa... — Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt frizsider, abban hűtik. Mártuska mindig készit nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet... Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Való- szinűségszámitással készülök az éjszakai pihenésre... — Rám tekintett, széttárta a kezét. — Szeretem ezeket az embereket itt, és ők is ragaszkodnak hozzám, azt hiszem.
