Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-17 / 168. szám

Jaroslav Hősekről, a szomorú katonáról Képes Géza: Levél Anyámnak Az az idő, amelyet Jaroslav Hősek az osztrák had­sereg közkatonájaként 1915-ben az orosz fronton töltött, az iró életének kevésbé ismert fejezeteihez tartozik. Pe­dig éppen ez az időszak nyújtotta Hasek számára a legtöbb anyagot a „Svejk, a derék katona viszontagságai” meg­írásához. Hasek katonáskodásának egyik élő_ tanúja Ibi tábori főlelkész volt — igazi nevén Jan Ev. Eybl — akiről a „Svejk" harmadik részében esik szó. Ibi tábori lel­kész, Lukás főhadnagy és Dub ezredorvos Haseket a hátországba akarták segíteni, de egy váratlan orosz tá­madás meghiúsította ezt a tervet és Hasek fogságba esett. Ibi elbeszélése kiegészíti Hasek arcképét és meg­mutatja, hogy Haseknak, az írónak személyes élményei miként tükröződnek híres könyvében. J. Ev. Eybl páter náci fegyházakban élte át a má­sodik világháborút és ma — 83 éves korában — életé­nek hátralévő éveit a nyugalomba vonult papok otthoná­ban tölti Prága közelében. Ami hiányzik a „Svejk, a derék katona viszontagságaidból Mielőtt arról beszélnék, hogy az első világháború alatt miként éltem Jaroslav Hasekkel együtt az orosz fronton, előbb néhány re­gényalakról kell megem­lékeznem, akiknek a nevét a szerző némileg megvál­toztatta, vagy ^kiknek más szerepet juttatott, mint ami­lyet a valóságban játszot­tak. Lukás főhadnagy pél­dául, a 91. gyalogezred 11. századának volt a parancs­noka, cseh volt, ugyan, de nevét Lucasnak írta. Dub hadnagy nevét Hasek dr. Robert Dub ezredorvostól kölcsönözte, akinek elbe­szélésünkben szintén szere­pe lesz. És végül én va­gyok Ibi volt tábori főlel­kész, aki a „Svejk” har­madik kötetében tábo­ri misét szolgáltatott kárpótlásként az elve­szett kőnzervekért, ame­lyeket a katonák nem vé­teleztek, és aki megható prédikációt tartott Hrt bá­tor zászlótartóról, mert a Custozza melletti csatában elvesztette mindkét karját s halála pillanatában meg akarta csókolni Radecky marsall kezét. Ezért a pré­dikációért Svejk íbl tábori főlelkészt címeres hülyének nevezte. Nevemet Hasek kissé leegyszerűsítette: en­gem nem Ibinek, de Eybl- nek hívnak. És e rövid is­merkedés után megkezdhet­jük az elbeszélést. A közkatona teheneket legeltet A háborús 1915-ös év jú­liusában történt a Szokal melletti fronton. Szolgálati őrjáratomon egy rosszul öl­tözött katonát láttam, aki teheneket legeltetett Magam­hoz hívtam. Lassú léptek­kel egy elcsigázott katona sündörgött hozzám és meg­próbált vigyázzban állni. Amikor meghallottam a je­lentést tevő katona nevét, mindjárt tudtam, kiről van szó. Jaroslav Hasekről ugyanis úgy beszéltek a tisztek, mint egy veszélyes anarchistáról, aki aláássa az egész ezred harci szelle­mét. Hogy leplezzem a meglepő találkozásból faka­dó zavaromat, megkérdez­tem Haseket, hogy hol van­nak a többiek: Talpraeset­ten válaszolt: „Kérem, ők nincsenek itt, tisztelendő uram”. Éles hangon rászóltam, hogy el ne nevessem ma­gam: „Honnan való?” „Prágából, tisztelendő uram”. „Ember, ha prágai, ho­gyan került a budejovicei 91. ezredhez?” „Az apám Mydlovaryból származik. Ahová tartozik az apa, oda tartozik a fia is”. „És miért nem élvezi az egyéves önkéntes előnyeit?” „Mert a sorozásnál arra a kérdésre, hogy még mi bajom van, ezt válaszoltam: hülye vagyok”. Másodszor egy tábori misénél láttam Haseket. Fi­gyelemmel kísértem, de nem keltett zavart Lukás főhadnagy Szeptember 21-én történt, délidőben. A Dubno mellet­ti Horupanban állomásoz­tunk, amikor Lukás főhad­nagy izzadtan és felbőszül­tén az irodámba rontott. Sapkáját az asztalra dobta s a székre zuhant. „Az isten szerelmére ké­rem — jajdult fel Lukás —, ennek az írónak el kell mennie a századtól, min­denáron, mert megbolondu­lok. Vagy agyonlövöm Ha­seket, vagy felakasztom magamat!” „No, — mondom — mi rémes történt*?” „Képzelje: reggel a tá­madást gyakoroltattam a századommal, hiszen min­den percben érintkezésbe kerülhetünk az ellenséggel. A gyakorlatót mindnyájan halálosan komolyan vették. Vezényeltem: nieder! Valamennyien a földre vetették magukat. Csak egyetlen katona ma­radt állva. Természetesen Hasek. A puskára támasz­kodott, mint egy ernyőre és szomorúan nézett szét maga körül. Feldühödtem és rákiáltot­tam: „Maga marha, mit csi­nál, miért nincs a földön?” És Hasek isteni nyuga­lommal visszafelelt: „Ké­rem, főhadnagy úr, itt sár van”. Nem boldogulok vele. Azért vagyok itt, tábori lel­kész úr. Hiszen az engedel­messég ilyen megtagadásá­ért a legsúlyosabb büntetés jár. És itt egy cseh íróról van szó. Nagyon kérem, helyezze őt máshová, hadd bolonduljon meg tőle vala­ki más, nekem már nin­csenek hozzá idegeim”. Amikor Lukás kiordította magát, megszólaltam: „Ne­héz lesz Haseket máshová beosztani. De hadd jelent­sen beteget!” Lukás hintázva a széken azt mondta, neki mindegy, mi történik Hasekkel, a fő, hogy ő megszabaduljon tő­le. Amikor Lukás elment, magamhoz hivattam Hase­ket. Először a reggeli eset­ről beszéltem, azután meg­kérdeztem tőle, hogy tet­szik neki a katonáskodás. Hasek így felelt: „Hát ne legyen szomorú az ember, amikor nincs mit ennie és innia?” „Tehát szeretne valahová a hátországba kerülni?” „Akkor nem jutnék fog­ságba?” Ezt a kérdést nem fesze­gethettem és ezért gyorsan határoztam: „Tudja mit, Hasek, jelentsen beteget”. „Ok már néhányszor ki­dobtak” — vonta kétségbe Hasek tanácsomat. „Jelentkezzen a gyengél­kedőn s: zászlóaljnál és az ezrednél is. Egész biztos meghallgatják. Ezt én ígé­rem.” „Köszönöm a jóságát, tisztelendő uram” — kö­szönte meg Hasek és egye­nesen a gyengélkedő felé tartott. Dub ezredorvos A szolgálatot tartó orvos nem akarta felvenni Hase­ket, mert már járt nála néhányszor. Megmagyaráz­tam neki, hogy ezúttal nem szabad Haseket kidobni, elég ha Dub ezredorvoshoz küldi... Azonnal felhívtam Dubot, aki jó barátom volt, s aki­nek még feleséget is én szereztem. Dub meghallgat­ta kérésemet, eleinte kifo­gásokat emelt, az előírások­ra hivatkozott, de végül is megígérte, hogy Haseket a hadosztály nyakára küldi és így az egész ügyet rövid időre elhalasztja. így ismerkedett meg Ha­elbeszélésem is Hasek éle­tének e kevésbé ismert fe­jezetéről. Olvassák Haseket, hogy hosszú életük legyen Magas koromat annak a vidám kedélynek köszönhe­tem, amelyet sikerült meg­őriznem mind az első vi­lágháború szenvedései után is, amikor háromszor sú­lyosan megsebesültem, és mind a náci koncentrációs táborokban töltött négyévi raboskodás során a máso­dik világháború alatt. Jó­kedvemről mindenkor gon­doskodott „Svejk, a derék katona viszontagságai”-nak olvasása. Ezt a könyvet ál­landóan magamnál tartot­tam, hogy segítsen elűzni gondjaimat. Velem jött Prá­ga melletti Senqhrabyn lé­vő nyugalomba vonult pa­pok otthonába, ahol elég időm van olvasásra és visz- szaemlékezésekre. Szemem­re hányták, hogy pap lé­temre ajánlom Hasek Svejk- jének olvasását. De szerin­tem ez vidám olvasmány és abból soha nincs elég. És jó olvasmány Is, mert Svejk egész magatartásával tiltakozik a háború értel­metlensége és embertelen­sége ellen. Feljegyezte: R. Petera Valahányszor írok neked, Anyám, mindig gyerekkoromra gondolok: korán elhagytam az otthont, egymástól elszakadtunk. Tizennégyéves lehettem akkor — a kamaszkor zűrzavarába merülve nyakig. Zárkózott, türelmetlen, az élettel elégedetlen voltam s te azt hitted, mindez neked szól. Egy barátomnak keserűen panaszoltad: „Nincs már nekem fiam.” Pedig én a te fiad voltam s mindvégig az maradtam, büszke voltam rá, hogy ilyen anyára van. A te nyelvedet beszéltem, testem tartása tied volt egészen s a világot a te szemeddel néztem. (Mint kisgyerekek meghúzódva csendben figyeltünk dalodra. Én azt szerettem leginkább, ha vasaltál — ilyenkor mindig ezt énekelted: „Te benned bíztunk eleitől fogva...*) Mikor hazulról elkerültem, idegeid piros hálója megfeszült: felfogott: vergődő hal-gondolatokat szúnyogokat és madarakat. Egyszer megálmodtad, hogy eltört a karórám, mit keresetemből vettem — Leveleim, ha mentek, üresen mentek: te töltötted ki őket eleven színekkel... Mit írjak neked, Anyám, most hogy lelkem befagyott csapjai kinyílnak? Búcsúznak az élők s a holtak még életükben szétosztják magukat mint kenyeret s a fiák és unokák tekintetében és mozdulatában élnek örökre tovább. Szomorújáték sek Dub ezredorvossal, aki­től vizsgálat nélkül kapott reumatizrnus elleni gyógy­kezelésre szóló javaslatot a hadosztálykórházhoz. Hasek Dubtól azt a tanácsot kap­ta, hogy Jaros törzsorvos­nál jelentkezzen, aki tudni fogja, hogy mit tegyen. Haseknak nem volt sze­rencséje. Amikor a hadosz­tály kórházba ért, Jaros törzsorvost nem találta, he­lyettese pedig kidobta azzal, hogy nem tűr gyengélkedő­ket, törődjön vele Dub ez­redorvos. Amikor Pub meglátta a dolga végesetlenül visszaté­rő szomorú Haseket, nem tudta mit tegyen. Aztán az az ötlete támadt: Haseket elküldi Vanek számvevő őrmesterhez, hogy a rak­tárban küldöncként foglal- koztassa. Rumot vételeznek Az élelmiszerraktárban dolgozni nem volt rossz be­osztás. Sőt, az űj küldönc­nek — első kötelességeként — a rum vételezésénél kel­lett segédkeznie. Amikor Hasek az „erősítéssel” töl­tött üvegeiket rakosgatta, — támadásnál bátorságot kel­lett önteni a katonákba — így elmélkedett: „Amikor a fronton rumot vételeznek, valami történni fog”. Vanek helyeslőén bólin­tott. Valóban két nap múl­va, szeptember 24-én az orosz tüzérség lőni kezdte a Dubno melletti osztrák ál­lásokat. Zűrzavar támadt. A katonák fejvesztetten szaladgáltak ide-oda és a tisztek ellentmondó paran­csai elvesztek a sebesültek jajveszékelésében. A 91. ez­red egész 3. zászlóalját szét­verték, a katonák többsége fogságba esett. Hasek is fogságba került. Nekem, Lukásnak és Dubnák sike­rült hadtápterületre mene­külnünk. Lukás főhadnagy tehát megszabadult Jaroslav Ha- sektől, a Szomorú közkato­nától. Ezze.'l végződik az én’ A pincér faarccal vette föl a rendelést: két ver­mut. „Várjon”! — akart utána kiáltani, hogy csak egyet hozzon, de bennefagyott a szó: teljesen nevetségessé teszi magát. S mikor a pincér hozta az italt, már teljes bizony­sággal tudta: ez lehetetlen helyzet. Milyen alapon ren­del ő éppen vermutot? Szerette volna csak egy kicsit meglazítani a nyak­kendőt. Vagy a kabátot ki­gombolni. De ilyen előkelő helyen! S mikor kislányt vár... Csak nézte bűvölten a sötét, arany színű lét, te­tején a mozdulatlan cit­romkarikát, s homlokán ve- rejtékcsöppek jelentek meg. Aztán rettenetesen meg­könnyebbült. Eszébe ötlött a megoldás: az egyiket gyorsan kiissza, s hogy az üres pohár ne árulkodjon, zsebrevágja, besétál vele, mintha a mosdóba menne, de tényleg oda is megy, s ott elrejti. Ügy érezte, hűvös, kelle­mes légáramok járják át az egész várost... Aztán bent rájött, ez a lehető leg­rosszabb, amit tehet: mert megjön a kislány, a pincér odalép, fölveszi a rende­lést, szedi össze a poha­rakat — s egy hiányzik! Ráadásul, kísérő pohár ket­tő van!... Na nem, ezt így tovább nem lehet csinálni. Kész leégés. Nagy léptekkel ment visz- sza, két vállát hanyagul ló- bálta. Leült, kigombolta a kabátját. Pár másodpercig nem tudta, hogyan kellene folytatni, és nagyot nyelt, ettől jött az új ötlet: levet­te nyakkendőjét, zseb- revágta, az ing gallérját kihajtotta. Széles mozdu­lattal nyúlt a pohár után, üresen tette vissza, s odain­tette a pincért. — Egy csomag... csomag- jobb cigarettát! Alig gyújtott rá, jött a lány. Az „egyezményes” ru­hában volt, kezében az „egyezményes” lap. Hátradőlt a széken, oda­intette, s előkelő kéztartás­sal kínálta meg ülőhellyel. A lány kicsi és szőke volt, félénk, határozatlan. Kissé oldalvást ült le, az­tán szemmel láthatólag nem akart fészkelődni: — Azért írtam magának, mert— — letette a lapot, majd pár pillanat múlva odébbigazította. — Igen. Persze! — mondta a fiú. — Tudom én, hogy van ez, Nellike. Szólíthatom így?— Köszö­nöm! — Jött a pincér. — Mit parancsol? Lehetne va­lami rövidet? — Igen... — lélegzett óvatosan nagyot a lány. — Csokoládét. — Egy csokoládét, és egy vermutot!... Nézze, Nelli- ke, én pontosan azért ad­tam föl a hirdetést, hogy találjak egy rendes, kedves, szolid kislányt. Mert ezek a mai lányok!... Áh... — Amaz nagyot bólintott, és kölcsönös egyetértésben el­merengtek. Jött a pincér, a fiú majd­nem fenékig lehajtotta a magsjét, de a kislány csak belenyalt és óvatos-figyel­mesen tette le, és egyre csillogóbb szemmel figyelte ezt a csudarendes, energi­kus fiút. — Nem akarom most magát untatni, csak nehogy azt higyje, én azért hirdet­tem, mert mit tudom én... A! a lányok ragadnak... Kaparászta az abrosz szé­lét egy darabig, aztán na­gyot fújt és fölvetette a fe­jét: — Ott van például az üz­letben az a Boros Kati. Azt mondják, ő a legcsinosabb. Ha valami buli van, sor­ban állnak a fejek, hogy felkérjék. Azt mondják, flegma— Én meg csak mon­dom neki: „Babuci, jössz estére csörögni? Rázunk egy jót”. — Ivott ismét, a korty majdnem cigányútra szaladt, nagyokat nyelt, há­pogva, kiugró szemmel. Csak pár perc után foly­tatta: — Azt hiszi, vissza­utasít, mert hogy én ilyen... Karcsú vagyok; meg hogy ritka a hajam? A! Csak jó duma kell ezeknek... Az­tán, mikor hajnal felé kí­sérem haza, állandóan rám­nehezedik. Mi van? Mon­dom neki: „Tán bezsong­tál?!” Rágyújtott. A lány egy hirtelen mozdulattal bel­jebb helyezkedik a széken. A fiú füstöt fúj: — Nem szeretem, ha ra­gadnak— Mint például a szomszédasszony a házban. Bemegyek hozzá, mondom: Mariska néni, adjon már egy kiskanál paprikát, nem tudom, anyu hova tette, majd ha hazajön, megho­zom. Direkt nénizem, pedig nem szereti, mert tíz évvel öregebb tán tőlem, még nincs harminc. De ő nem veszi észre, csak kacará- szik: Adok, azt mondja, Pityuka, magának mindent! — Jó húsban van, nem mondom, de hát nekem!... És majd rámesik, mikor adja a paprikát, mellé is szórja, aztán meg kacag, és még rám fogja, hogy nekem remeg a kezem— Nekem!... Olyan röhencs. Ha meglát, rögtön mutogat­ja a fogait!... A kislány kerekre tágult szemmel figyel. Még a szá­ja is felnyílik egy kicsit. Néz, mint nyúl a reflektor- fénybe. A fiú ettől még na­gyobb lendülettel fújja a füstöt. De ekkor odalép a pin­cér: — Elnézést kérek, vál­tás van. — Számolni kezd: — Volt három vermut, egy csokoládé— — összead, rápillant az asztalra: — És egy talpas pohár, az összesen... S összevonja a szemöldö­két, a ceruza hegyétől át­pillant a fiúra. Az a zsebéhez kap; erről teljesen megfeledkezett! Villámgyorsan lepi el a Ve­rejték. Feláll: — Bo-bocsánát... a pohár, az itt van... — Ahogy elő­veszi, kiesik a nyakkendő. A poharat talpával föl­felé teszi le, aztán hajol i a nyakkendőért. Vállát be­leüti az asztalba, ettől majdnem oldalt esik. Az­tán számolja a pénzt, szin­te vigyázzállásban várja az aprót. A borravalót nem meri fölkínálni, a pincér meghajlását ugyanúgy vi­szonozza — aztán rohan ki­felé, asztalba, székbe ütődve. Kunszabó Fércéé 1966, július 17.

Next

/
Oldalképek
Tartalom