Kelet-Magyarország, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-17 / 168. szám
Jaroslav Hősekről, a szomorú katonáról Képes Géza: Levél Anyámnak Az az idő, amelyet Jaroslav Hősek az osztrák hadsereg közkatonájaként 1915-ben az orosz fronton töltött, az iró életének kevésbé ismert fejezeteihez tartozik. Pedig éppen ez az időszak nyújtotta Hasek számára a legtöbb anyagot a „Svejk, a derék katona viszontagságai” megírásához. Hasek katonáskodásának egyik élő_ tanúja Ibi tábori főlelkész volt — igazi nevén Jan Ev. Eybl — akiről a „Svejk" harmadik részében esik szó. Ibi tábori lelkész, Lukás főhadnagy és Dub ezredorvos Haseket a hátországba akarták segíteni, de egy váratlan orosz támadás meghiúsította ezt a tervet és Hasek fogságba esett. Ibi elbeszélése kiegészíti Hasek arcképét és megmutatja, hogy Haseknak, az írónak személyes élményei miként tükröződnek híres könyvében. J. Ev. Eybl páter náci fegyházakban élte át a második világháborút és ma — 83 éves korában — életének hátralévő éveit a nyugalomba vonult papok otthonában tölti Prága közelében. Ami hiányzik a „Svejk, a derék katona viszontagságaidból Mielőtt arról beszélnék, hogy az első világháború alatt miként éltem Jaroslav Hasekkel együtt az orosz fronton, előbb néhány regényalakról kell megemlékeznem, akiknek a nevét a szerző némileg megváltoztatta, vagy ^kiknek más szerepet juttatott, mint amilyet a valóságban játszottak. Lukás főhadnagy például, a 91. gyalogezred 11. századának volt a parancsnoka, cseh volt, ugyan, de nevét Lucasnak írta. Dub hadnagy nevét Hasek dr. Robert Dub ezredorvostól kölcsönözte, akinek elbeszélésünkben szintén szerepe lesz. És végül én vagyok Ibi volt tábori főlelkész, aki a „Svejk” harmadik kötetében tábori misét szolgáltatott kárpótlásként az elveszett kőnzervekért, amelyeket a katonák nem vételeztek, és aki megható prédikációt tartott Hrt bátor zászlótartóról, mert a Custozza melletti csatában elvesztette mindkét karját s halála pillanatában meg akarta csókolni Radecky marsall kezét. Ezért a prédikációért Svejk íbl tábori főlelkészt címeres hülyének nevezte. Nevemet Hasek kissé leegyszerűsítette: engem nem Ibinek, de Eybl- nek hívnak. És e rövid ismerkedés után megkezdhetjük az elbeszélést. A közkatona teheneket legeltet A háborús 1915-ös év júliusában történt a Szokal melletti fronton. Szolgálati őrjáratomon egy rosszul öltözött katonát láttam, aki teheneket legeltetett Magamhoz hívtam. Lassú léptekkel egy elcsigázott katona sündörgött hozzám és megpróbált vigyázzban állni. Amikor meghallottam a jelentést tevő katona nevét, mindjárt tudtam, kiről van szó. Jaroslav Hasekről ugyanis úgy beszéltek a tisztek, mint egy veszélyes anarchistáról, aki aláássa az egész ezred harci szellemét. Hogy leplezzem a meglepő találkozásból fakadó zavaromat, megkérdeztem Haseket, hogy hol vannak a többiek: Talpraesetten válaszolt: „Kérem, ők nincsenek itt, tisztelendő uram”. Éles hangon rászóltam, hogy el ne nevessem magam: „Honnan való?” „Prágából, tisztelendő uram”. „Ember, ha prágai, hogyan került a budejovicei 91. ezredhez?” „Az apám Mydlovaryból származik. Ahová tartozik az apa, oda tartozik a fia is”. „És miért nem élvezi az egyéves önkéntes előnyeit?” „Mert a sorozásnál arra a kérdésre, hogy még mi bajom van, ezt válaszoltam: hülye vagyok”. Másodszor egy tábori misénél láttam Haseket. Figyelemmel kísértem, de nem keltett zavart Lukás főhadnagy Szeptember 21-én történt, délidőben. A Dubno melletti Horupanban állomásoztunk, amikor Lukás főhadnagy izzadtan és felbőszültén az irodámba rontott. Sapkáját az asztalra dobta s a székre zuhant. „Az isten szerelmére kérem — jajdult fel Lukás —, ennek az írónak el kell mennie a századtól, mindenáron, mert megbolondulok. Vagy agyonlövöm Haseket, vagy felakasztom magamat!” „No, — mondom — mi rémes történt*?” „Képzelje: reggel a támadást gyakoroltattam a századommal, hiszen minden percben érintkezésbe kerülhetünk az ellenséggel. A gyakorlatót mindnyájan halálosan komolyan vették. Vezényeltem: nieder! Valamennyien a földre vetették magukat. Csak egyetlen katona maradt állva. Természetesen Hasek. A puskára támaszkodott, mint egy ernyőre és szomorúan nézett szét maga körül. Feldühödtem és rákiáltottam: „Maga marha, mit csinál, miért nincs a földön?” És Hasek isteni nyugalommal visszafelelt: „Kérem, főhadnagy úr, itt sár van”. Nem boldogulok vele. Azért vagyok itt, tábori lelkész úr. Hiszen az engedelmesség ilyen megtagadásáért a legsúlyosabb büntetés jár. És itt egy cseh íróról van szó. Nagyon kérem, helyezze őt máshová, hadd bolonduljon meg tőle valaki más, nekem már nincsenek hozzá idegeim”. Amikor Lukás kiordította magát, megszólaltam: „Nehéz lesz Haseket máshová beosztani. De hadd jelentsen beteget!” Lukás hintázva a széken azt mondta, neki mindegy, mi történik Hasekkel, a fő, hogy ő megszabaduljon tőle. Amikor Lukás elment, magamhoz hivattam Haseket. Először a reggeli esetről beszéltem, azután megkérdeztem tőle, hogy tetszik neki a katonáskodás. Hasek így felelt: „Hát ne legyen szomorú az ember, amikor nincs mit ennie és innia?” „Tehát szeretne valahová a hátországba kerülni?” „Akkor nem jutnék fogságba?” Ezt a kérdést nem feszegethettem és ezért gyorsan határoztam: „Tudja mit, Hasek, jelentsen beteget”. „Ok már néhányszor kidobtak” — vonta kétségbe Hasek tanácsomat. „Jelentkezzen a gyengélkedőn s: zászlóaljnál és az ezrednél is. Egész biztos meghallgatják. Ezt én ígérem.” „Köszönöm a jóságát, tisztelendő uram” — köszönte meg Hasek és egyenesen a gyengélkedő felé tartott. Dub ezredorvos A szolgálatot tartó orvos nem akarta felvenni Haseket, mert már járt nála néhányszor. Megmagyaráztam neki, hogy ezúttal nem szabad Haseket kidobni, elég ha Dub ezredorvoshoz küldi... Azonnal felhívtam Dubot, aki jó barátom volt, s akinek még feleséget is én szereztem. Dub meghallgatta kérésemet, eleinte kifogásokat emelt, az előírásokra hivatkozott, de végül is megígérte, hogy Haseket a hadosztály nyakára küldi és így az egész ügyet rövid időre elhalasztja. így ismerkedett meg Haelbeszélésem is Hasek életének e kevésbé ismert fejezetéről. Olvassák Haseket, hogy hosszú életük legyen Magas koromat annak a vidám kedélynek köszönhetem, amelyet sikerült megőriznem mind az első világháború szenvedései után is, amikor háromszor súlyosan megsebesültem, és mind a náci koncentrációs táborokban töltött négyévi raboskodás során a második világháború alatt. Jókedvemről mindenkor gondoskodott „Svejk, a derék katona viszontagságai”-nak olvasása. Ezt a könyvet állandóan magamnál tartottam, hogy segítsen elűzni gondjaimat. Velem jött Prága melletti Senqhrabyn lévő nyugalomba vonult papok otthonába, ahol elég időm van olvasásra és visz- szaemlékezésekre. Szememre hányták, hogy pap létemre ajánlom Hasek Svejk- jének olvasását. De szerintem ez vidám olvasmány és abból soha nincs elég. És jó olvasmány Is, mert Svejk egész magatartásával tiltakozik a háború értelmetlensége és embertelensége ellen. Feljegyezte: R. Petera Valahányszor írok neked, Anyám, mindig gyerekkoromra gondolok: korán elhagytam az otthont, egymástól elszakadtunk. Tizennégyéves lehettem akkor — a kamaszkor zűrzavarába merülve nyakig. Zárkózott, türelmetlen, az élettel elégedetlen voltam s te azt hitted, mindez neked szól. Egy barátomnak keserűen panaszoltad: „Nincs már nekem fiam.” Pedig én a te fiad voltam s mindvégig az maradtam, büszke voltam rá, hogy ilyen anyára van. A te nyelvedet beszéltem, testem tartása tied volt egészen s a világot a te szemeddel néztem. (Mint kisgyerekek meghúzódva csendben figyeltünk dalodra. Én azt szerettem leginkább, ha vasaltál — ilyenkor mindig ezt énekelted: „Te benned bíztunk eleitől fogva...*) Mikor hazulról elkerültem, idegeid piros hálója megfeszült: felfogott: vergődő hal-gondolatokat szúnyogokat és madarakat. Egyszer megálmodtad, hogy eltört a karórám, mit keresetemből vettem — Leveleim, ha mentek, üresen mentek: te töltötted ki őket eleven színekkel... Mit írjak neked, Anyám, most hogy lelkem befagyott csapjai kinyílnak? Búcsúznak az élők s a holtak még életükben szétosztják magukat mint kenyeret s a fiák és unokák tekintetében és mozdulatában élnek örökre tovább. Szomorújáték sek Dub ezredorvossal, akitől vizsgálat nélkül kapott reumatizrnus elleni gyógykezelésre szóló javaslatot a hadosztálykórházhoz. Hasek Dubtól azt a tanácsot kapta, hogy Jaros törzsorvosnál jelentkezzen, aki tudni fogja, hogy mit tegyen. Haseknak nem volt szerencséje. Amikor a hadosztály kórházba ért, Jaros törzsorvost nem találta, helyettese pedig kidobta azzal, hogy nem tűr gyengélkedőket, törődjön vele Dub ezredorvos. Amikor Pub meglátta a dolga végesetlenül visszatérő szomorú Haseket, nem tudta mit tegyen. Aztán az az ötlete támadt: Haseket elküldi Vanek számvevő őrmesterhez, hogy a raktárban küldöncként foglal- koztassa. Rumot vételeznek Az élelmiszerraktárban dolgozni nem volt rossz beosztás. Sőt, az űj küldöncnek — első kötelességeként — a rum vételezésénél kellett segédkeznie. Amikor Hasek az „erősítéssel” töltött üvegeiket rakosgatta, — támadásnál bátorságot kellett önteni a katonákba — így elmélkedett: „Amikor a fronton rumot vételeznek, valami történni fog”. Vanek helyeslőén bólintott. Valóban két nap múlva, szeptember 24-én az orosz tüzérség lőni kezdte a Dubno melletti osztrák állásokat. Zűrzavar támadt. A katonák fejvesztetten szaladgáltak ide-oda és a tisztek ellentmondó parancsai elvesztek a sebesültek jajveszékelésében. A 91. ezred egész 3. zászlóalját szétverték, a katonák többsége fogságba esett. Hasek is fogságba került. Nekem, Lukásnak és Dubnák sikerült hadtápterületre menekülnünk. Lukás főhadnagy tehát megszabadult Jaroslav Ha- sektől, a Szomorú közkatonától. Ezze.'l végződik az én’ A pincér faarccal vette föl a rendelést: két vermut. „Várjon”! — akart utána kiáltani, hogy csak egyet hozzon, de bennefagyott a szó: teljesen nevetségessé teszi magát. S mikor a pincér hozta az italt, már teljes bizonysággal tudta: ez lehetetlen helyzet. Milyen alapon rendel ő éppen vermutot? Szerette volna csak egy kicsit meglazítani a nyakkendőt. Vagy a kabátot kigombolni. De ilyen előkelő helyen! S mikor kislányt vár... Csak nézte bűvölten a sötét, arany színű lét, tetején a mozdulatlan citromkarikát, s homlokán ve- rejtékcsöppek jelentek meg. Aztán rettenetesen megkönnyebbült. Eszébe ötlött a megoldás: az egyiket gyorsan kiissza, s hogy az üres pohár ne árulkodjon, zsebrevágja, besétál vele, mintha a mosdóba menne, de tényleg oda is megy, s ott elrejti. Ügy érezte, hűvös, kellemes légáramok járják át az egész várost... Aztán bent rájött, ez a lehető legrosszabb, amit tehet: mert megjön a kislány, a pincér odalép, fölveszi a rendelést, szedi össze a poharakat — s egy hiányzik! Ráadásul, kísérő pohár kettő van!... Na nem, ezt így tovább nem lehet csinálni. Kész leégés. Nagy léptekkel ment visz- sza, két vállát hanyagul ló- bálta. Leült, kigombolta a kabátját. Pár másodpercig nem tudta, hogyan kellene folytatni, és nagyot nyelt, ettől jött az új ötlet: levette nyakkendőjét, zseb- revágta, az ing gallérját kihajtotta. Széles mozdulattal nyúlt a pohár után, üresen tette vissza, s odaintette a pincért. — Egy csomag... csomag- jobb cigarettát! Alig gyújtott rá, jött a lány. Az „egyezményes” ruhában volt, kezében az „egyezményes” lap. Hátradőlt a széken, odaintette, s előkelő kéztartással kínálta meg ülőhellyel. A lány kicsi és szőke volt, félénk, határozatlan. Kissé oldalvást ült le, aztán szemmel láthatólag nem akart fészkelődni: — Azért írtam magának, mert— — letette a lapot, majd pár pillanat múlva odébbigazította. — Igen. Persze! — mondta a fiú. — Tudom én, hogy van ez, Nellike. Szólíthatom így?— Köszönöm! — Jött a pincér. — Mit parancsol? Lehetne valami rövidet? — Igen... — lélegzett óvatosan nagyot a lány. — Csokoládét. — Egy csokoládét, és egy vermutot!... Nézze, Nelli- ke, én pontosan azért adtam föl a hirdetést, hogy találjak egy rendes, kedves, szolid kislányt. Mert ezek a mai lányok!... Áh... — Amaz nagyot bólintott, és kölcsönös egyetértésben elmerengtek. Jött a pincér, a fiú majdnem fenékig lehajtotta a magsjét, de a kislány csak belenyalt és óvatos-figyelmesen tette le, és egyre csillogóbb szemmel figyelte ezt a csudarendes, energikus fiút. — Nem akarom most magát untatni, csak nehogy azt higyje, én azért hirdettem, mert mit tudom én... A! a lányok ragadnak... Kaparászta az abrosz szélét egy darabig, aztán nagyot fújt és fölvetette a fejét: — Ott van például az üzletben az a Boros Kati. Azt mondják, ő a legcsinosabb. Ha valami buli van, sorban állnak a fejek, hogy felkérjék. Azt mondják, flegma— Én meg csak mondom neki: „Babuci, jössz estére csörögni? Rázunk egy jót”. — Ivott ismét, a korty majdnem cigányútra szaladt, nagyokat nyelt, hápogva, kiugró szemmel. Csak pár perc után folytatta: — Azt hiszi, visszautasít, mert hogy én ilyen... Karcsú vagyok; meg hogy ritka a hajam? A! Csak jó duma kell ezeknek... Aztán, mikor hajnal felé kísérem haza, állandóan rámnehezedik. Mi van? Mondom neki: „Tán bezsongtál?!” Rágyújtott. A lány egy hirtelen mozdulattal beljebb helyezkedik a széken. A fiú füstöt fúj: — Nem szeretem, ha ragadnak— Mint például a szomszédasszony a házban. Bemegyek hozzá, mondom: Mariska néni, adjon már egy kiskanál paprikát, nem tudom, anyu hova tette, majd ha hazajön, meghozom. Direkt nénizem, pedig nem szereti, mert tíz évvel öregebb tán tőlem, még nincs harminc. De ő nem veszi észre, csak kacará- szik: Adok, azt mondja, Pityuka, magának mindent! — Jó húsban van, nem mondom, de hát nekem!... És majd rámesik, mikor adja a paprikát, mellé is szórja, aztán meg kacag, és még rám fogja, hogy nekem remeg a kezem— Nekem!... Olyan röhencs. Ha meglát, rögtön mutogatja a fogait!... A kislány kerekre tágult szemmel figyel. Még a szája is felnyílik egy kicsit. Néz, mint nyúl a reflektor- fénybe. A fiú ettől még nagyobb lendülettel fújja a füstöt. De ekkor odalép a pincér: — Elnézést kérek, váltás van. — Számolni kezd: — Volt három vermut, egy csokoládé— — összead, rápillant az asztalra: — És egy talpas pohár, az összesen... S összevonja a szemöldökét, a ceruza hegyétől átpillant a fiúra. Az a zsebéhez kap; erről teljesen megfeledkezett! Villámgyorsan lepi el a Verejték. Feláll: — Bo-bocsánát... a pohár, az itt van... — Ahogy előveszi, kiesik a nyakkendő. A poharat talpával fölfelé teszi le, aztán hajol i a nyakkendőért. Vállát beleüti az asztalba, ettől majdnem oldalt esik. Aztán számolja a pénzt, szinte vigyázzállásban várja az aprót. A borravalót nem meri fölkínálni, a pincér meghajlását ugyanúgy viszonozza — aztán rohan kifelé, asztalba, székbe ütődve. Kunszabó Fércéé 1966, július 17.
