Kelet-Magyarország, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

Ma időszerűbb mint valaha:

Világ proletárjai egyesüljetek!

Gáspár Sándor elvtárs nyilatkozata

Ember és gép

Májüs 1 alkalmából felkerestük Gáspár Sándor elvtársat, az MSZMP Politikai Bizottságának tagját, a SZOT főtitkárát, s héhány kérdést intéztünk hozzá. Az alábbiakban ismertetjük Gáspár elvtársnak a kérdésekre adott válaszait

Május 1 a nemzetközi munkásmozgalom nagy seregszemléjének napja. Milyen gondolatok jegyében ünnepük az idei májas elsejét a Szakszervezeti Világ- szövetséghez tartozó szakszervezetek?

— Hetvenhat esztendeje a nemzetközi proletáriátus mindig közösen ünnepli ezt a napot. Hogy ebben a háromnegyed évszázadban mi minden történt — és éppen a munkásosztály ereje, alkotó képessége és nemzetközi szolidaritása jóvoltából —, azt nemhogy egy nyilatkozat, de több kötetes könyv is nehezen foglalhatja össze.

— A hetvenhat évvel ezelőtti első közösen ünnepelt május elseje jelszavát, a Kommunista Kiáltvány közismert zárósorát kell idézni talán legelsősorban: „Világ proletárjai egyesüljetek!” Ez a jelszó születése óta mindig aktuális, de nehéz lenne olyan időszakot kiválasztani a munkásmozgalom történetéből, amelyben időszerűbb lett volna, mint napjainkban. A tőke nemzetközi méretekben ellentámadásokkal próbálja csökkenteni az új társadalmi rend előretörésének ütemét és ezek az ellentámadások nem egy országban bombák hullását, asszonyok és gyermekeik napalm és gáz okozta halálával járnak, másutt lemészárolt munkások. értelmiségiek, kommunisták és szakszerve zeti aktivisták tömegsírjait jelentik. Ezért a nemzetközi feszültség növelésére irányuló törekvések mindenütt ártanak a szocializmus ügyének — s mi május elsejét akkor ünnepeljük méltón és a mai helyzet adottságainak megfelelően, ha gondolataink központjába állítjuk az impetialista törekvések visszaszorítására, a dolgozó százmilliók harci szelleme erősítésére oly fontos egység kérdését.

— Május elseje, a nemzetközi munkásünnep a gyakran ismételt kifejezés szerint a munka ünnepe. De nem akármilyen munkáé. A zászlók és virágok ezen a napok azt az alkotó emberi munkát köszöntik, amelyet csak békében lehet Végezni és amelyet a békéért végeznek. A mi társadalmi rendünk építése — gondjaink és nem könnyedén megvalósuló új törekvéseink figyelembe vételével is — az emberhez egyedül méltó, a békét védő és a nemzedékek jövőjét szolgáló, alkotó tevékenységhez tartozik.

— A SZOT és a KISZ Központi Bizottsága április elején felhívással fordult a dolgozókhoz az MSZMP IX. kongresszusa tiszteletére kibontakozó munkaversennyel kapcsolatban. Ez a felhívás a korábbi hasonló felhívásoknál konkrétabb versenycélokat szorgalmaz. Hallhatnánk-e Gáspár elvtárstól valamit a kongresszusi munkaverseny eddigi tapasztalatairól?

Az 1966-os termelési feladatokat az üzemekben — műszaki konferenciák, termelési tanácskozások ezrein — alaposan és gondosan tanulmányozták, megvitatták, kitűnő javaslatokkal egészítették ki. Táviratok, levelek hosszú sorát idézhetném, amelyek azt bizonyítják, hogy a szaktanács és a KISZ felhívása éppen a feladatok alapos ismerete révén találhatott ilyen széles körű Visszhangra.

— Hogyan tovább? A verseny — vele a tervteljesítés — sorsa szerintem most már elsősorban a gazdasági vezetők kezében van, hiszen az ismert feladatok (ä termékenyebb munka, a takarékosabb gazdálkodás, a jobb minőség, az exportfeladatokra irányítandó nagyobb figyelem) csak a munka jobb megszervezésével, folyamatos anyagellátással teljesíthetők. Igen fontosnak tartja a szaktanács annak — a szocialista elosztási elvből fakadó — alap- gondolatnak az érvényesítését, hogy magasabb anyagi és erkölcsi elismerésben részesüljön az, aki többet és jobbat ad a társadalomnak. Meggyőződésünk, hogy a hazánkhoz, rendszerünkhöz, a haladás gondolatához hű dolgozó milliók megértik és átérzik a versenymozgalom jelentőségét: valóra váltják az egész népünk javára végzett, a maguk javuló életét is szolgáló, valamennyiünk érdekeit és békénket munkáló erőfeszítések céljait.

— Miben látta a termelés, a munkaverseny segítésén túl a szak- szervezetek legfontosabb és legidőszerűbb feladatait, különös tekintettel a dolgozók érdekvédelmére?

— Nincs nálunk olyan termelési feladat, olyan ver- Eenymozgalom, amelynek megoldása, szervezése ne válna közvetlen vagy közvetett módon a dolgozó ember javára és nincs, de nem is lehet olyan jól végrehajtott szakszervezeti érdekvédelmi nevelési feladat, amely ne kamatozna jól és távlataiban egyre jobban a termelő munkában.

A következő években is nagy feladatok teljesítését várja el tőlünk népünk, pártunk — joggal.

— Ezekről is néhány gondolat. Világos, hogy a politikai nevelőmunkán javítani kell — az sem titok, hogy a termelést jobbön segíteni az üzemi demokrácia szélesítésével, újabb Százezrek aktivizálásával lehet csupán. S amilyen mértékben a vállalati hatáskör nÖ — fokozódnia kell a szakszervezeti munka hatékonyságának is. Ezért a vállalati tervek kialakításába és a megvalósítás előkészítésébe sokkal több felelősséggel és kezdeményező erővel kell beleszólnunk. Az új Irányítási rendszernek az a módszere, hogy az irányítás jogkörének jelentős részét decentralizálja, egyúttal a felelősség decentralizálását is jelenti. Egyszerű példával: ma még oda lehet állni egy üzem munkásai elé azzal, hogy „nincs nyereség, mert nem kaptunk anyagkiutalást”, de egy-két év múlva már nem lehet a felső irányításra tolni a felelősséget — nem lesz kibúvó. Ez a követelmény az egész évi munka Olyan szervezését igényli, hogy a végén ne legyen szükség kibúvókra. Sok! lesz a tennivalónk a szociális helyzet, a munkásvédelem, az üzemegészségügy javításában — és ha valamit általában az elkövetkező hónapokról mondhatunk, az az, hogy ideje lesz a saját feladatok tudatos, alapos felmérésének, megismerésének minden beosztásban és minden területen. Nincs olyan vezető

— a gyárak igazgatóitól a szakszervezeti bizalmiakig és a művezetőktől a szakmák mozgalmi vezetőiig — aki az új tennivalók állandó tanulmányozása nélkül megállhatná a helyét. Márpedig olyan elgondolásaink vannak, s közvéleményünk reagálását ismerve, úgy érzem, ezZel egyetértenek a dolgozó milliók —, hogy a helytállni tudást képzettségben, szorgalomban, lelkiismeretességben életünk természetes alapkövetelményévé. minden elismerés nélkülözhetetlen kellékévé emeljük.

— Befejezésül kivártok még egyszer olvasóiknak

— új feladataik teljesítésében — eredményes munkát, sók örömet és személyes boldogságot.

Hammel József ripörtké pe az épülő Nyíregyházi Ta nárképző Főiskoláról.

JHimL álni&do zltattak ?

O

láh László. egy munkában korán megrokkant, tíz-* gyermekes sóstóhegyi vincellér nyolcadiknak született gyermeke most, a Nyíregyházi Faipari Vállalat dolgozóinak — nem illendőségből, hanem belülről jövően és igaz munkásérzésekkel tisztelt és szeretett — igazgatója.

1924-ben került asztalos- tanoncnak ide, az akkor Naméiiyi néven ismert asztalosüzembe... és 1952-ben léptették elő igazgatónak. Sokminden történt a két dátum között, de ha azt kérdezzük, hogy lehetett a legmélyebb szegénységből jött asztalossegédből igazgató, akkor 1944 október 31-re kell Visszalapoznunk a történelemben. Akkor ugyanis a nyíregyházi Templom téren pihenőt tartó kozák lovasokkal találkozott osz- sze, — ezen a napon verték ki végleg Nyíregyházáról a németeket a szovjetek — és kérdezték Oláh Lászlótól. aki feleségével és hátán alig kétéves Lajos fiával jött vissza Nyírszőlősről a városba, hogy „hová, hová?” ö válaszolta kézzel- lábbal: „Haza... domo...”

Azok mondták, hogy hara- só és intettek, hogy menjen csak, menjen haza.

Ekkor fordult a történelem Magyarországon és ekkor változott meg az oláhlászlók élete, pers2e nem azonnal, először még kellett rohamoznia a munkásosztálynak és testvéri szövetségesének, az agrár- proletáriátusnak a burzsoá rend megingott csúcsait.

1908-ban született Oláh László, 1924-ben ment ta- noncnak. 1927-ben szabadult fel, mint asztalossegéd, 1937-ben nősült. 1943-ban született fia Lajos, 1947-ben László. 1949-ben a kommunista párt bizalmából telepvezető lett, 1952-től a titulusa: igazgató.

— Hogy mi volt az októberi találkozó előtt, amikor a kozák őrmester kérdezte, hogy hová, hová ember? Hogy milyeíi volt a gyermekkora, az ifjúsága, erről nem szívesen beszél. „Nem lehet azt kérem leírni” — mondja. „Ma mát1 nem hihető el.” Nem hihető, hogy értelmes, munkaképes, dolgozni akaró és tudó emberek nem dolgozhattak, éheztek. Nem hihető a kukoricakása, még- inkább, hogy az is milyen jó volt, csalt legyen. Hogy sokszor tervezett vágy volt, egyszer úgy igazából jóllakni.

A munkásmozgalommal tanonc korában találkozott. Ott dolgozott Lackovszki József, aki akkoriban szabadult börtönből, ahová az ellenforradalom küldte a Tanácsköztársaságért. Ott dolgoztak szervezett régi munkások; Bárdi, Gasszner, Major András és még mások, és amikor felszabadult 1927-ben, ők mondták: fiam, most már tudod, hol a helyed?

Ekkor került a Bujtos utcai (ma Soltész Mihály utca) munkásotthonba (el kelne már egy emléktábla erre a házra), tagja lett a dalkörnek, részt vett a gyűléseken, szemináriumokon, az 1936-os nagy famunkás sztrájkban. Mit akartak akkor a famunkások. Krisztus után 1936 évvel? Csak annyit, hogy 10 óra helvett nyolc órát dolgozzanak. Csupán ennyit.

Április utőnapjáin a csendes, poros város mindig felélénkült. Nemcsak _ a munkások, a rendőrök, csendőrök is készültek május elsejére. A horthysták átírták ugyan „madarak és falc ünnepére” a vörös betűs napot, de nem lehettek soha nyugodtak. Tilos volt csoportosulni, három embernél több együtt nem lehetett. Lovascsendőrök kószáltak az utcákon, a sóstói erdőben, a Hármas domb körül. A Hármas dombon a mai Tölgyes csárda mögött jöttek össze délután, esténként, május

elsején a munkások. Családostól, mint kirándulók jöttek. Ennivalót, sört vittek (inkább a családosok), plédet, akinek volt. Beszélgettek, szalonnát sütöttek, ötvenen, százan voltak. Nem sokan, kicsi volt még itt akkor a munkásság nagyon. S mivel ők kirándultak, a rendőröknek is ki kellett „rándulni”, s figyelték, fülelték a munkásokat.

Miről álmodoztak a Hármas dombi kirándulók május elsején, de az év minden más napján is? Miről álmodozhattak? Csak arról, hogy jó lenne, ha munkájuk lenne, ha mindennap dolgozhatnának, akármilyen kevésért is, de mindennap.

A Tanácsköztársaság fájó emlék volt. A 133 nap, éppen csak meghirdethette az ember boldogulását, máris vérbe fbjtotía áz európai ellenforradalom. Hogy a Szovjetunióban mi van, arról kevesen tudtak, s kevesen mertek beszélni. Oláh László e kevesek közé tartozott. Az ő vágya éppen ezért már titkon odáig merészkedett, hogy a munkás- embernek netnesák a munka jár. Nem, azoknak akik a javakat létrehozzák, azoknak jog is jár, megbecsülés és tisztesség. 1944 október 31-én találkozott Oláh László asztalossegéd a város felszabadításáért harcolt koZák lovasokkal. S ekkor kezdődött meg az új történelem, amely az élethez immár jogot és lehetőségeket adott. A gyerekele már tanyán sem mennek télvíz idején mezitláb iskolába, a vágyak túlnőhettek a dolgozó munkahelyén, az iskolákon és az egyetemeken már a másfajta raj is tanul.

Oláh László asztalossegéd most igazgató, de higy- jék el — ezt azoknak mondom, akik nem ismerik — a beosztásnak az ő számára nincs jelentősége, szerény, egyszerűen élő ember. Könyveket olvas, ez a szórakozása, éppúgy, mint azelőtt. A szoba-konyhái lakásából kétszoba kony- hásat alakított, (a nyitott verandából speíz lett, a speizből pedig kisszoba) itt él feleségével és 19 éves fiával. De csak nagyon ritkán vannak hárman, inert bár Lajos fia, akit 1944 október 31-én hátán Vitt, rnár nős ember, de még mindig inkább ez a lakás az Otthonuk. Az ő számára az a jelentős, hogy az egykori Naményi féle üzem már 180 embernek ad megélhetést, hogy kultúrotthon, fürdő és könyvtár van, hogy nem a satupadon, hanem az étteremben esznek az emberek. És ha összetalálkozik Barta József nyugdíjassal — egykori asztalossegéd kollégájával — úgy emlékezhetnek, nem volt hiábavaló a nehéz és küzdelmes életük.

Ordas Nándor