Kelet-Magyarország, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-22 / 120. szám
Fekete Gyulai Köpeczi Béla: ILLETLEN KRÓNIKA AZOK, AKIK olvasták már az alábbi levelet a Nép- szabadságban, ne vegyék rossz néven, ha újra n/ilvá- nosság elé tárom. Azt írja a többi között egy asszony: „Hat gyerekem van, de, ha lehet, nem beszélek erről. Szégyellem szinte. Szégyellem magam, amiért szégyenkeznem kell... Kinevetnek, sajnálnak vagy olyan furcsán néznek rám, mint egy különleges állatfajtára. Nem szeretek beszélni róla, mert azt tapasztaltam, hogy valójában nem érdekel senkit.» Egy alkalommal a vállalatnál, ahol dolgozom, a személyzeti vezető kijelentette: senki sem tehet arról, hogy annyit szültem... Most fizetés nélküli szabadságon vagyok, s lehet, ha visszamegyek, a lehető legrövidebb időn belül megszabadulnak tőlem. A gyerekek miatt. Ugyanis az utóbbi három évben háromszor szültem... A férjem súlyos cukorbeteg... Fizetés nélküli szabadságon vagyok már fél éve, de ez idő alatt senki nem érdeklődött: nem szorulnánk-e valami segítségre...? Nagyon nehezemre esik a levélírás. Kerülni akarom a látszatot, hogy panaszkodom. Persze jó lenne, ha legalább annyi becsületem lenne, mint annak a fiatal kolléganőmnek, aki szülés miatt soha nem hiányzik...” Törzsvendége ugyanis az abortusbizott- ságnak. IGEN SOK hasonló tartalmú levelet olvastam már; olyat is, amely soha nem került nyilvánosságra. Nem valami népszerű téma volt ez a mi sajtónkban, a mi szerkesztőinknek — tisztelet a kevés kivételnek — mind a legutóbbi időkig. Tavaly májusban az anyák konferenciáján egy négygyerekes anya hasonló levelét idézem; ő is szégyellte élete nagy büszkeségét idegeneknek bevallani. De tolmácsoltam egy másfajta nyilatkozást is: egy fiátal- asszonyét. Ketten keresnek a férjével, k'özepes színvonalon. Napi száz forint a költségvetésük, általában ez nem elég. Azonkívül havonta ötszáz forintot tesznek félre utazásra, víkendre. Gyerekük nincs, nem is lesz. „Nem ettünk meszet” — mondta. így az öröm ugyan hiányzik az életükből, amit esetleg adhat a gyerek, de hiányzik a gond, a felelősség is, amit a gyerek biztosan ad. Szó szerint idézem: „így élünk magunknak, ha narancsszezon van, narancsot eszünk, ha banánszezon van, eszünk banánt. Azt is a gyerek enné meg előlünk különben”. Ez a fiatalasszony nem szégyenkezett. Nem is panaszkodott, hogy kigúnyolják emiatt az élősdi életelv miatt. Dehogyis gúnyolják még dicsérik is: „Magának van esze, maga az ügyes. Senki gondját-baját nem veszi nyakába”. Ha nem teszünk ellene idején, . visszájára fordul valamilyen nagyon fontos, nagyon természetes értékrend minálunk: az anyák szégyellik a hat gyereküket, a négy gyereküket, sőt hovatovább a kettőt is — mint azt egy másik levélben, az előbbi társaságában, olvashattuk: „Gyakorta gúny tárgya az az asszony, aki a második, vagy harmadik gyereket várja”. TUDOM, MILYEN indulatokat kavarok fel, mégis szeretném, ha minél kevesebben értenének, félre Valóban nem lehet minden nőnek gyereke — kiváltképp négy-hat gyereke —, de talán szükségtelen magyaráznom, hogy nem erről van szó. És arról sincs szó, hogy bárkitől is irigyelném a banánkosztot. Csak azt nem akarom belátni, hogy helyes volna bevezetnünk országos érvénnyel a kétfajta típus- menüt: ki banánt egyen, ki pedig meszet, élete fogytáig. Tudjuk, hogy évről évre nő a nyugdíjas korosztályok aránya; elöregedőben a társadalmunk. Budapesten jelenleg is nagyobb a háborúkban néhányszor megtizedelt 65—70 évesek korosztálya, mint az éven aluliaké. Tizennégy év múlva pedig — a demográfusok előrejelzése szerint — majd minden harmadik ember nyugdíjas korú lesz. Évről évre nagyobb az eltartási teher a termelő korosztályok vállán. Tessék utána számolni, alapfokú matematika: a fizetésekből levont öregségi járulék a nyugdíjalapnak csak jóval kisebbik részét fedezi, a ter- melőkorúak már ma is a jóval nagyobb részt adják az öregek eltartásához. Ez persze emberi kötelességük. De az már nincs egészen rendben, hogy az említett fiatalasszony, aki gondosan ügyel arra, hogy semmit ne áldozzon a jövő nemzedék fölnevelésére, minthogy az áldozatot az anyák magánügyének tekinti, hozzászokik mai étrendjéhez, és harminc év múlva a mások gond j ával-ba j á val felnevelt korosztályoktól fogja követelni, hogy nyugdíjas éveire is biztosítsák a mindennapi betevő — banánt. (Mellesleg szólva, évekkel ezelőtt, amikor először írtam az anyák nehéz helyzetéről, és a — valóságban negatív előjelű — népszaporulatról, egy igen indulatos levelet kaptam, máig is őrzöm. Szememre veti a levélíró, hogy ezek a gondok csak egy nacionalistának fájhatnak, hiszen a túlnépesedéstől rettegő emberiség mitsem veszíthet a mi veszteségeinkkel. Szó szerint idézem: „Hol az az emberiség, mely a magyarokon számon kéri, miért vannak és miért születnek ilyen kevesen? Hol az a Nehru vagy Nasszer, vagy Johnson vagy Castro, vagy kínai paraszt, vagy délamerikai indián, vagy angol gyáros, aki számon kéri...?” — Hosszú levél volt, de arra nem találtam utalást benne, hogy elveihez híven Kínának, Indiának, avagy Kubának nyújtja-e majd be annak idején nyugdíjaztatás iránti kérelmét a levélíró. És — milyen jogon? NEM FOLYTATOM a kitérőt, messzire vezetne. Föl- sejlik talán az eddigiekből is, hol követtem el a címben jelzett illetlenséget — finomabban szólva — a formabontást. Tovább feszegetem az év egyetlen napjára fenntartott, ünnepi témát — ráadásul ilyen köznapi módon. Pedig belénk rögződött már pendelyes korunkban: így van ez rendjén: egy napot adunk az anyáknak az esztendőből — a többi háromszázhatvan- négyet ők adják nekünk. — Nos, szándékosan térek el a megszokottól, ezzel is jelezvén, hogy könnyíteni az anyák — kiváltképp a több- gyerekes anyák — helyzetén: elsőrendű és mindennapos társadalmi gondunk. A köteles erkölcsi és anyagi megbecsülést megadni az anyáknak — azoknak tudniillik, akik nemcsak megszülik, de gonddal, áldozattal, szeretettel föl is nevelik a gyerekeiket, éspedig a társadalom hasznára nevelik föl. Nem akarom én itt az anyákat illető szép szavakat szaporítani. Megérdemlik persze a szép szavakat, de meg is kapják egyszer egy évben legalább. Csupán egy káros és nagyon veszedelmes szemlélet irogatásával próbálkozom: ha sértenék valakit vele, előre megfontolt szándékkal tettem. Ez a szemlélet a bűnös abban, hogy például az említett hatgyerekes anyának nyolctagú családjával elérhetetlen álom maradt a kétszobás házfelügyelői lakás. Abban is, hogy mindmáig drága garzonokat építünk azon a pénzen, amelyen kétannyi személyt befogadó nagyobb lakásokat építhetnénk. Hogy annyi, gyerek után vágyó fiatal házaspár szorul albérletbe, s abban is, természetesen, hogy kigúnyolt anyák szégyellik a büszkeségüket — és sorolhatnám tovább. Eleget foglalkoztam ezzel a kérdéssel, és tudom, mennyi ága-boga van. Ha könyvet írnék róla, akkor sem térhetnék ki minden részletére, és befejezésül csak annyit: a női egyenjogúság is itt kezdődnék valahol. Azt az anyát, akinek a leveléből elöljáróban idéztem, az osztályvezető eltávolította az osztályról a gyakori szülések miatt Ha számba vesszük, hogy nő volt ez az osztály- vezető, azonnal világossá válik: valami nincs rendjén a női egyenjogúságnak ebben a képletében. NEM HIHETEK az olyan törekvés őszinteségének, amely nem az anyákon kezdi az egyenjogúsítást. S egyetlen szavát sem hiszem el azoknak, akik úgy beszélnek, szavalnak, szónokolnak a szocializmusról, hogy kifelejtik — talán szándékosan is kihagyják — belőle a legfontosabb elemet: a jövőjét. S kihagyják azokat, akik ezt a jövőt a vérükkel táplálják életre. A Rákóczi szabadságharc és Franciaország 1953-ban, a szabadság- harc kitörésének 250. évfordulóján ismét bebizonyosodott, s azóta is újabb munkák , igazolják, hogy marxista magyar történet- írásunk milyen nagy jelentőséget tulajdonít a Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi harcnak. Kedvelt témája volt ez persze, más alapokon, a polgári történetírásnak is. Thaly Kálmán óta, Márki Sándor nagy önéletrajzán keresztül már a polgári történetíróK igen nagy tényanyagot gyűjtöttek össze, s marxista történetírásunk ehhez még roppant nagy, elsősorban a korszak gazdasági és társadalmi problémáit érintő anyagot tárt fel és értékelt. Köpeczi Béla könyve most ismét bebizonyította, milyen sok, eddig teljesen ismeretlen anyag található még, mihelyt a régi történetírástól örökölt és sajnos mindmáig teljesen le nem küzdött szűkös, csak Magyarország határain belül maradó szemléletünkön túllépve, valaki nekilát a kutatásnak. Köpeczi Béla ezt tette, s ebben a vaskos kötetben, hosszú évek szorgos és fáradhatatlan kutatásának az eredményében széles európai távlatban mutatja be a szabadságharcot, külpolitikai vonatkozásait, amelyek az adott korszakban igen lényegesen befolyásolták a szabadságharc menetét. A szerzőnek sikerült teljes mértékben feldolgozni a szabadságharcra vonatkozó francia levéltári anyagot, elsősorban a külügyminisztérium levéltárát, a korabeli, bámulatosan nagy sajtóanyagot és a Magyar- országgal foglalkozó, vagy annak történetét és korabeli eseményeit valamilyen módon érintő könyvanyagot is. A könyv két nagy részre oszlik. Az első, terjedelemben nagyobb rész a szabadságharc és a francia külpolitika kapcsolatait tárgyalja, szinte napról napra menő részletességgel, minden elérhető hazai levéltári és egyéb forrásanyagot is bevonva. A kísérletek, a diplomáciai levelezések és tárgyalások ábrázolása mellett Köpeczi Béla megmutatja az embereket is, akik ezeket a tárgyalásokat folytatják, találó arcképeket rajzol a fejedelemről, meg- bízottairól, a francia tárgyalófelekről, megmutatja erényeiket és hibáikat. s így a történeti folyamat teljességét. Köpeczi Béla nagy tárgyi tudással éppen azt bizonyítja, számos eddigi tévedést vagy ferdítést helyreigazítva, hogy nem a francia diplomácia játszotta ki egyszerűen a magyar szabadságharcot, mint az egyik ütőkártyát a sok közül, a Habsburgokkal szemben, hanem Rákóczi kezdeményezte ezt az együttműködést, mert tisztában volt azzal, hogy Magyarország egymagában gyenge a birodalom ellenében. XIV. Lajos francia királytól pénzbeli támogatást várt, esetleg katonai együttműködést, s a magyar ügy diplomáciai alátámasztását egyéb európai hatalmasságoknál. Mindebből kapott is valamit, de korántsem olyan mértékben, ahogy azt elvárta, s ahogy Franciaország egyéb szövetségeseit támogatta. Szerződést akart kötni a franciákkal, s ennek a révén a magyar szabadság ügyét európai tígy- gyé emelni, hogy az eljövendő béketárgyalásokon Magyarország vagy legalábbis az erdélyi fejedelemség önállósága az európai külpolitika egyik, szerződésben elismert alapjává lehessen. A szövetség megkötésére azonban a francia udvar nem volt hajlandó. Hogy miért, arra nézve már a korábbi történetírás sok magyarázatot vetett fel. Köpeczi Béla tisztázta megnyugtató módon a választ: egyrészt azért, mert a francia diplomácia nem bízott eléggé a kuruc felkelésben, látta a sok csata- vesztést is a győzelmek mellett, s tudott az újból és újból meginduló béketárgyalásokról. Másrészt maga Franciaország is meggyengült a nagy küzdelemben, s nem akarta a kezét megkötni, arra az esetre, ha engedményeket kell tennie, a béke érdekében. Ez a belső gyengeség magyarázza azt is, hogy még anyagiakban sem nyújtott nagyobb segítséget. Köpeczi munkája éppen Rákóczi elképzeléseinek önálló voltát támasztja alá. A széles körkép teszi lehetővé, hogy megvonja a szerző a szabadságharc eszmei jelentőségének a mérlegét is, megmutassa helyét Európa fejlődésében. Rákóczit az eszmetörténeti háttérben elhelyezve, rámutat arra, hogy felfogásában a későbbi felvilágosult abszolutizmushoz állt legközelebb, s így messze kimagaslik kortársai közül. Jurij Nagibin: AZ OLLÓ M indenről a napsugár tehetett. Vékonyka volt és éles, áthatolt a csipkefüggönyön, megsimogatta a narancs színű redő- ket, könnyedén szétömlött az asztali lámpa üvegbúrá- ján és a púderesdoboz tetején. Beleakadt egy pohárba és: megtámaszkodott az ollón. Itt apró, de vakító fényű tüzecskét gyújtott. Mindez a legjobbkor történt. Mitya már időtlen idők óta unatkozott. Rajzolgatott eleinte. Egy egész oldalt megtöltött elefántokkal és zsiráfokkal. Az elefántok teáskannákra hasonlítottak, a zsiráfok meg kivétel nélkül olyanok voltak, mint az emelődaruk. Azután Moszkvics kocsikat pingált. Cserebogarak kerekedtek ki a keze alól, mire Mityának elege lett a firkálásból. Már éppen a gáztűzhellyel akart 1966. május 22. játszani — noha szigorúan megtiltották —, amikor a napsugár csomó új ötletet adott. Mitya elindult a sugár mentén. Valahol becsapó-« dott egy ajtó, a sugár megremegett... Gyengéden nézett reá, az egyetlen látogatóra, aki megosztotta vele magányát. Lemászott a díványról és megpróbálta a kezébe venni. De hiába csapta össze tenyerét, a sugár kiszökött. Üjból meg akarta fogni, de megint csak nem sikerült. Ez tetszett neki, elmosolyodott. De aztán megunta a fénysugarat is, amit nem lehetetet megérteni, vajon kemény-e vagy puha? Az olló azonban már egészen más. Mitya lecsapott rá. Milyen furcsa, hogy eddig észre sem vette ezt a csodálatos tárgyat. Megragadta és széles mozdulattal szétnyitotta, majd megpróbálta összecsat- tintani. Az olló eleinte ma- kacskodott, de aztán kellemetlen csikorgással összezárult. Mitya még észbe sem kaphatott, amikor az olló már lensárga hajából is lenyiszszantott egy apró fürtöt. Néhány pillanatra a kisfiúnak a lélegzete is elállt. Nem merte elhinni azt, ami történt. Aztán eltöltötte a felfedezés öröme. Hiszen maga magának még soha nem csinált semmit. Reggelenként anya öltöztette, amint ő akarta, megmosdatta, amint ő akarta, megfésülte, amint ő akarta. Még gondolni sem lehetett arra, hogy ez megváltozzék. Amikor Mitya egyszer úgy próbálta felvenni a cipőjét, hogy a sarka elől, az orra meg hátul volt, akkora haddelhadd kerekedett. És amikor az ingből nadrágot csinált és a lábát az ingujjba dugta, anya azt mondta: belehal, ha ez mégegyszer előfordul. És a haja! Hogy utálja a homlokába fésült, lenyalt frizurát; majdnem a szemöldökéig ér! De ha összeborzolja, jön anya gyorsan azzal a szúrós fésűvel és rendbehozza... De ennek vége! Mítya levágott élőiről még egy fürtöt szemöldöke fölött, a vékony bőrcsík! helyén nagy háromszög alakú homlokrész tűnt elő, magas, domború, fényes. Nagyon tetszett neki ez a homlok. Majd középen is vágni kezdett, a fejebúbja felé. Ügy látszik, a haja nem mindenütt egyforma: fönt aranyszőke, ahol kivágta szürkés, a halántékán pedig majdnem fekete. Megszúrta magát, de most a fájdalmat hősiesen viselte el — ez sem történt még vele. Mikor a homlokán megjelent egy vércsepp, akkor is csak épp hogy megremegett a szája széle. O már egészen más Mitya, és maga is érezte, hogy teljesen megváltozott Ez az új Mitya nem fél semmitől. A kamrába is ki mer menni — pedig ez a legrejtélyesebb és legfélelmetesebb hely a világon. Régebben a teknőben mosdatták őt, de aztán a teknő kilyukadt, kivitték a kamrába, beférték deszkával, a deszkára meg mindenféle lim-lomot raktak: egy régi bőrkarosszé- ket, meg háromlábú, támlátlan széket, s koffereket. A falhoz mosóteknő támaszkodott, amely fenyegetően kongott, valahányszor hozzáértek. A kamrában egerek is tanyáztak, míg az ajtóval átellenes sarkot pókháló szőtte be. Egy pók lakott benne. És a kamrában rejtőzködött az „éjszakai látogató”, aki éjjel tologatja a bútorokat a szobában és néha leül a székre és mereven bámulja Mityát. Amint azonban Mitya sírásától felébredve anya meggyújtja a villanyt, az „éjszakai látogató” csodálatos ügyességgel felölti a kisfiú székére hajtogatott ruháinak alakját. És Mitya reggelenként önkéntelenül is megremeg, amint anya nyugodtan leszedi az ő ingét és nadrágját... Mitya most előreszegezte az ollót és kilépett a folyosóra. Egy rúgással kinyitotta a kamraajtót, ami nyikorogva ütődött néki a teknő- nek. Az mélyet sóhajtott, de nem fenyegetően, panaszosan. Aha — gondolta Mitya — tudják, hogy én valaki más vagyok ... megváltoztam ... A fény beomlott a kamrába és minden olyan volt, ahogy azt Mitya elképzelte: a fotel, a háromlábú szék, a bőröndök, meg a portól szürke pókháló. Csak az „éjszakai látogatónak” sikerült most is elbújnia. Valami mocorgott a teknőt fedő deszkán. Bársonyosan sötét egér mászott ki a karosszék alól, s mintha hátsó' lábára állva mellső lábával megfenyegette volna Mityát. — Sersicc! — kiáltotta Mitya és csattogtatni kezuTe az ollót. Az egér összehúzta magát és besurrant az egyik bőrönd alá. — Sersicc! — kiáltott rá Mitya mindenre, ami a kamrában volt és teljes erejéből csattogtatta ai. ollót. És minden, ami a kamrában volt, egyszerre kicsi lett. Csak a poros, szürke pókháló lengett Mitya felé fenyegetően, a közepére pedig odaszaladt a pók. — No várj csak, te löty- tyedt porrongy. Nesze! te pók! És Mitya előrelépett, szétnyitotta az ollót és belevágott a hálóba. De a pók lemászott a falról, és szürke testével rátapadt az ollóra, ami nagy csörrenéssel leesett a földre... És Mitya sírva menekült. A szobában világos volt, Mitya hamarosan abbahagyta a sírást. De azért még mindig félt az ajtó felé nézni. Várt egy darabig, aztán lassan lemászott a dívány* ról. Óvatosan lábujjhegyen lépkedve visszamerészkedett a kamrához és mindkét öklével belökte az ajtaját. — Itt vagyok! — mondta. — És semmitől se ijedek meg! Este. amikor anya megjött, Mitya elmesélte, milyen nehéz napot élt át. — Tudod, anyu — mondta elgondolkozva — a kamrában nincs senki se, csak a régi vacakok és egy pókháló. — Nem, kisfiam — felelte anya .— a félelmed volt ott; de te most elkergetted. Raáb György fordítás*
