Kelet-Magyarország, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-17 / 90. szám

Egy level és egy gép története — Tíz munkás is kell, ha ezzel dolgozni akarunk! — Mire Forgó: — Nem kell ehhez csak egy segédmun­kás, aki becsületesen el­végzi. Maga beszél? Találtak is ilyet: Asztalos Andrásnét. Azóta is a gé­pen dolgozik. Ezután kanyarodott a ré­gi és az új harca a gyár­ban: a régi szakmunkások megijedtek, hogy fölösle­gessé válik a munkájuk, s elbocsátják őket, ahogy Nyu­gaton szokás. Nem vették viszont észre, hogy az üzem egyre munkaigényesebb ter­mékeket készít és másutt nagy szükség van a tudá­sukra. Meg is akarták sér­teni Forgót, s az egyik dol­gozó azt mondta neki: — Maga beszél? Hiszen maga kézzel egyetlen cipőt sem tudna elkészíteni (— Még nem jött rá, nogy ez gyár, és nem műhely.) Az új következő szó-.ry- próbálgatáca a rüszaágókat érintette. Ök hárman 4—5 óra alatt elvégezték napi munkájukat, ezt persze gon­dosan titkolták, mert fél­tek a normafejlesztéstől. Másrészt pedig azt hitték, hogy munkájukat más nem tudná megcsinálni, ezért — helyi „szakkifejezéssel” — császárnak képzelték magu­kat. Forgóék az udvaron talál­tak egy rozsdás, Noé-kora- beli gépet. Kézi hajtású, kisipari rüsztvágó volt, a gyári munkához képest mégis egy lépés előre. Kí­sérletezgetni kezdtek vele. Itt került kapcsolatba a géppel a névtelen levél, amelyet az igazgató kapott. Vizsgálat Nem volt az sértő' vágy bántó csak a kísérletezést és a betanított munkások alkalmazását panaszolta. Vizsgálat indult, az írás- szakértő kiderítette, hogy az egyik művezető (!) irta a levelet. Néhány évvel ezelőtt ő is egyszerű mun­kás volt, kiemelték, de er­ről megfeledkezett, s vélt érdekei miatt az új ellen kelt. A fegyelmi eljárásban a levél írását — a szakér­tő ellenére — letagadta, és másokra akarta fogni. Aztán két hónapig betegszabadsá­gon volt. Közben a kísérleteket folytatták. A rüsztvágó nem vált be. Szereztek egy használaton kívülit Kecske­métről, amely kevésbé ré­gi, mint az előző. Két hét alatt rendbetették. Amikor munkához láthattak volna vele, ráj'ttek, hogy a ké­sek eltűntek a gépből ,ra- laki kiszerelte. (Micsoda in­dulat dolgozik néha az em­berben!) Azóta sem kerültek elő . .. Szőke István tmk-vezető maga munkálkodott a hely­rehozásán. Sikerült (állító­lag nincs munka, ami neki ne sikerülne.) Másnap haj­nalra berendelték Tatár András segédmunkást. Azóta egyedül végzi a három rüsztvágó munkáját. Nem­rég megjegyzi a vezetők­nek: — Nem tetszik ez a gép nekem. — Megvizsgál­ták, három milliméterrel el­állították! a gépet. Ha nem veszik észre időben, hej, de sok kötbérébe került volna a gyárnak! Valaki ismét hozzányúlt... De megy vele a munka, nincs semmi baj. Óvatos­ságból a gépre szereltek egy kalitkát, s mielőtt Ta­tár távozik, ráteszi. Nehogy valaki hozzápiszkáljon. Ml történt a többiekkel? Ezzel a névtelen levél és a rozsdás gép története véget is érhetne. Persze, az életben nem ilyen egyszerű, folyik tovább, s még sok harcba telik, míg egyesek eljutnak majd odáig, hogy az újat maguk kívánják, s nem próbálják gáncsolni, ha megjelenik. De mi történt a többiek­kel? A művezető helyére — átmenetileg —, egy fiatal, Dezső Imrét-"tették. A fiatal­ember helytállt, a gyár nem érezte meg a válto­zást. Illetve mégis: fellen­dült a tgEme^és, ( , . . A művezető nemrég" épült' * fel, és ismét elfoglalta a munkahelyét. Elgondolkod­hat, milyen következtetést vonjon le a történtekből. A rüsztvágók közül kettő felmondott. Bár szükség lett volna a munkájukra, elengedték őket. A harma­dik! megtagadta a munkátl Fegyelmivel bocsátották el. Egyikük távozóban megje­gyezte : — Két nap múlva kocsi­val jönnek értem. Könyörtelen élet: nem ment érte senki. Kun István Nyíiegyhaza ma Bevándorlók és „bennszülöttek^ Beszélhetünk-e nagyobb mérvű bevándorlásról jelen­leg Nyíregyházán? És egyál­talán: fel kell-e figyelnünk a faluról jövőkre, akiket idehúz a városiasodás meg­annyi kedvező lehetősége. Budapesten már korábban adminisztratív úton mérsé­kelték a letelepedést, csak három évi állandó tartóz­kodás után élvezhet a be­vándorló a született pesti­ekkel egyenlő előnyöket. Vi­déki városainkban még nincs ilyen feltétel s talán ma még nem is lenne in­dokolt. És később ? Meggondolatlan „honfoglalók" Nyíregyháza lakóinak szá­ma jelenleg 63 109 fő, 5393- al több, mint öt évvel ez­előtt. Ha tekintetbe vesz- szük, hogy a természetes szaporodás csupán 1872 fő, akkor kitűnik: a második 5 éves terv folyamán több, mint 3 és fél ezer vidéki telepedett le a megyeszék­helyen. A rekord éve 1964 volt: ekkor 973 „bevándor­ló” töltötte ki a bejelentő lapot. A teljes igazsághoz tartozik, hogy ezeknek az új városlakóknak jelentős részét teszik ki azok, akik az iparfejlesztés során, mint nélkülözhetetlen szakem­berek érkeztek. Gondoljunk csak a konzervgyárra, a gumigyárra, ahová tucatjá­val kellettek a tapasztalt mérnökök, technikusok, mű­vezetők. A város törzslakói megéjrtik: az iparfejlesztés Nyíregyháza jövője s ezért azt minden tekintetben tá­mogatni kell. ' Szép számmal vannak azonban olyanok, akik! nem fontos társadalmi érdekből s igen sokszor meggondo­latlanul „foglalnak hont” Nyíregyházán. Gyakran okoznak gondot az igázga- tási embereknek azok, akik máról-holnapra költöznek a városba falusi lakásukból egy nyíregyházi szűk helyi­ségbe, albérlőként, Vagy mint rokonok. B. például idegen megyéből érkezett népes családjával testvére kamrájába, aztán megkezd­te a kilincselést állás, la­kás, bölcsőde, óvoda után... Leginkább a lakáshelyzet alakulásával mérhető le az ilyen vándorlások kellemet­len hatása. A legújabb ösz- szesítés szerint Nyíregyhá­zán 2057 jogos lakásigényt tartanak nyilván s ebből közel 400 olyané, akii vidé­ken lakik, de Nyíregyházán dolgozik. S ha ehhez hoz­závesszük a már itt lakó volt vidékiek lakásigényét, aligha állítjuk, hogy nem okoz gondot a bevándorlás a megyeszékhelyen. Kilenc év alatt a vidékről szükség- lakásba, vagy albérletbe beköltözött vidékiek lakás­igénye megnégyszereződött. Jelenleg 342 ilyen igényt tartanak nyilván annak el­lenére, hogy 1957 óta 330 lakást utaltak ki részükre. Módszeres birtokháborítás Márpedig — ami a lakás- helyzetet illeti — egyéb­ként is van gondja a vá­rosnak. A második 5 éves tervben állami erőből, tár­caberuházásból, szövetke­zetiként, OTP és saját erő­ből összesen 2278 lakás épült Nyíregyházán. Tekin­tettel a népesség növekedé­sére, az igénylők száma ez idő alatt vajmi keveset csökkent, hiszen évi átlag­ban a lakásigény négyszáz­hússzal növekszik. Ide kí­vánkozik egy másik fontos adat is: 1961 óta 2714 nyír­egyházi illetőségű pór kö­tött házasságot, akiknek igen jelentős százaléka iratko­zott fel a lakásigénylők kö­zé. (jelenleg 709 albérlő, ágyrajáró if jú~ házas igé­nyét tartják nyilván). Figyelmet érdemel a be­vándorlóknak az a csoport­ja is, amely vidéki portáját pénzzé téve Nyíregyházán olyan ingatlant vásárol, amelyet hosszú évek óta bérlők laknak. A legKilön- bözőbb módon kialakítanak maguknak egy helyiséget a városi tulajdonukban, aztán megkezdik az addig béké­ben együtt élő lakók bosz- szantását, szekálását, amíg azok odébb nem állnak. A szabálysértési csoport birtok- háborítási ügyei változatos módszereket fednek fel: van aki szóval, fenyegetéssel, mások állatok tartásával, módszeres zajongással kese­rítik meg a főbérlőiket. S mit tehetnek ilyen esetben a sértettek? Szabálysértés címén csak néhány száz forintra lehet megbüntetni az új tulajdonosokat. Elég lesz-e 6 652 lakás? Visszatérve az iparosítás­ra: a jövőben is számolnia kell a városnak a beván­dorlásra, hiszen az új gyá­rak építése, a meglévők bő­vítése munkaerőszükség­lettel jár. Az eddiginél job­ban tekintettel kell lenni viszont arra, hogy a közér­dekből, vagy meggondolás­ból ide érkezők mindenek előtt lakásigénnyel lépnek fel. A lakásépítési terv II. üteme — tíz évre — 6652 lakás építését jelöli meg. A mostani 2057 igény — melyben 10 éve bejutott 24, kilenc éves pedig 106 van! — plusz az évi átlagos nö­vekedésből származó újabb 4200 lakásigény látszólag belefér a tervbe. Azért csak látszólag, mert ha nem fi­gyelünk! fel a szükségtelen, elhamarkodott helyváltozta­tásra, a tizenöt éves lakás­építési terv a problémának csak egy részét oldja meg. Nem beszélve arról, hogy a váratlanul bevándorlók böl­csődei, óvodai, napköziott­honi ellátásban is terhelik a várost. Mit lehet végül is tenni? Amíg nincs nagyobb ve­szély, a lakások , szervi el­osztásánál” figyelmesebben kell megvizsgálni az itt- tartózkodás idejét, az igény­lő munkájának társadalmi hasznosságát. Erélyesebben szükséges fellépni az önké­nyeskedő betelepedőkkel szemben. Adandó alkalmak­kor nem feltétlenül vidék­ről érkezőt kell kevésbé fontos állásokba, szolgálati lakással elhelyezni. A mun­kaközvetítőben élvezzenek előnyt a már itt élők. Mind­emelett az iparosodás ará­nyában indokolt fejleszteni a szociális, kommunális el­látottságot, hogy a város képes legyen a megfontol­tan, egyéni és közérdekből letelepedők fogadására. Angyal Sándor Válasz a presszós beszélgefésre Lehet-e köze egy névte­len levélnek egy rozsdás géphez. Lehet, persze, nem közvetlenül. Közös történe­tük öt évvel ezelőtt kezdő­dött, amikor a Nyíregyházi Cipőipari Vállalat végre gyárformát kezdett ölteni. Az üzemben egymás mel­lett dolgoztak a „mérték­utáni és szolgáltató” kor­szakból megmaradt szak­munkások, a Pestről, meg Miskolcról visszatért, és a faluról felkerült szakembe­rek. Mások egyenesen a háztartásból csöppentek ide. A tapasztalat Ugorjunk át öt évet. Tavaly októberben jött a martfűi cipőgyárból For­gó Lajos gyártásvezetőnek, — 23 éves nagyüzemi ta­pasztalattal. És még vala­mivel, amit a háború alatt tanult Batáék gyárában: ha valahol egy fillért megtaka­ríthat, azt hétszáz párnál már hét forint. Ennek jegyében kezdett dolgozni. Az első két hó­napban ugyan szinte sem­mit sem csinált, csak a gyár termelését tanulmá­nyozta. S itt már jelentke­zett nagy gyakorlata: alkal­mazta azokat a tapasztala­tokat, amelyeket Martfűn el­sajátított. Csak viszonylag voltak tehát újak ezek, itt Nyíregyházán, másutt már régieknek számítottak. Hamarosan észrevehette: a régi szakmunkások nem nézik jó szemmel tevékeny­ségét ök korábban kitűnő cipőket készítettek műhe­lyeikben, dehát ez gyár, itt egy-egy munkafolyamatot kell tudni mindössze, s azt becsületesen elvégezni. Ad­dig nem is volt baj, míg •fél- nem tűntek a gé­pek, mert azt hitték, raj­tuk áll, vagy bukik a ter­melés. Miről volt szó? Koráb­ban a gyárban például nem volt pontos talpbőrvágó, s ha a talpat a felsőrészre ragasztották, még valaki­nek körül kellett vágni, hogy a fölöslegest eltávo­lítsa. Gépet és formákat szereztek be 35 ezer fo­rintért. Ezentúl nem veszett el páronként két deka im­portbor, s nem kellett az után vágásért 42 fillért kifizet­ni. Évi megtakarítás a be­fektetés két és félszerese. Ezután Forgó Lajos ismét beállított egy gépet. A szakmunkások figyelték, s megjegyezték: I L Színhely az egyik nyíregy­házi presszó Az ablak alatt, szemben a sistergő kávéfő­zővel az asztal mellett há­rom korosabb férfi ül. Két szemüveges, egyikük nyírt bajuszú, s egy jól konzer­vált. Értelmiséginek nézem. Ö az „ész” közöttük. Az, egyik szemüveges tölt. Eg­ri vörös csordogál a decis poharakba. Egyetlen nyelésre kihör- pintik. Újabb üveg kerül az asztalra. Aztán még egy... Emelkedik a hangulat. „Okosodnak.” Régi szép idők... Nosztalgikus „búsmagyar- kodó” hangulat. — Emlékeztek még a ré­gi, nagy parasztportákra? — hajlik közelebb társaihoz az értelmiségi fizimiskás. Mióta ez a tsz van... nem sivítanak már a malacok, nem kukorékolnak a kaka­sok...! Hallgatólagos helyeslés. Csak 6 tudja! — Nézzétek meg a tisza- dadai parasztok portáit. Majd meglátjátok... S újra isznak. HL Tiszadada. Alig lépünk ki Orosz János elnökkel a tanácsháza kapuján, meg­szólítja az első embert. — Szeretnénk körülnézni a portáján. Pocsai Lajos hamiskásan mosolyog előbb ellenkezni próbál, kifogást keres, hogy nincs rend nála. Rákóczi út 102. Ez a fa­lu vége. A legszélsőbb ház. Előtte szántóföldek. Az öreg Pocsai diót tör. Előtte kék sure. A fiatal tsz-gazda fe­lesége keze sáros. Valamit tapaszt. Restellkedik. — Ez a régi ház. De szem­ben már épül a másik, vé­gében nagy istálló. S a falu közepén egy újabb, tága­sabb. Módosabb. — Engedd már ki a kocát — szól feleségének. Hatalmas jószág, utána futnak a sivító kis malacok. — 12 malacot nevel. Most hathetesek... Télen egy hí­zót vágtunk, kettőt eladtunk. Távolról gyöngytyukok furcsa hangja. — Ezekből is szeretnénk vagy nyolcvanat nevelni. Négy holdat, becsületét és a keze munkáját vitte a Dózsa Tsz-be. Előballag az öreg is. Megáll az istálló ajtóban. Kitárja. Kakas rebben ki. A jászlak előtt három hízó bika gömbölyö- dik. Orosz János megkérde­zi: — Mennyit érhetnek? Pocsai Lajos mosolyog — Ha nem lesz velük baj, darabja úgy tízezer forint... Két tehenet eladtunk, nem váltak be Az öreg szól: — Egyik tehén árát sírkő­re szántuk, merthogy meg­halt szegény feleségem. Pillanatnyi némaság... Az­tán újra csordogál a szó. Simán, vita nélkül. Arról, hogy mikor is volt jobb? Egyéninek vagy tsz-tagnak. Az öreg bölcselkedik. Majd megmutatnám, ha fiatalabb lennék! Lassan el­jár az idő. Hetvenen túl vagyok hárommal. — Nemcsak nézni kell, látni is! — így Pocsai La­jos, s maga is újra körülte­kint portáján... Dolgozunk! | III. Lados Albert tehenész há­za, Rákóczi út 78. Olyan mint egy kis kastély. Tele kényelemmel. Fala nemes vakolaté, összkomfortos, fürdőszobával. (Csak a víz hiányzik)! Virágoskert, ta­karosán munkálva. Drótkerí­tés választja el a gazdasági udvartól. Uj kukoricagó- ré, sárgán virító tengericsö­vekkel. — Nem sok van már ben­ne — mondja Ladosné. — Jövő hónapban „megy” el a két bika. Felfalták. A tanácselnök úgy tizenöt mázsányira saccolja a tenge­rit. De kell is. Két kis bika még szopik. Egy tehén van és két üsző. Egy anyakoca, négy süldő és három ma­lac. — Hány hízót vágtak? — kérdi az elnök. — Hármat — válaszol az asszony. — Ki eszi meg? Az asszony kinyitja az éléskamra ajtaját. Teknőnyi tepertő és kolbász. Sávokban egymás mellé aggatva sza­lonnák... öt, hat, nyolc, ti­zenkettő.. Sonkák. — A tsz-be járunk dolgoz­ni. Kell enni, ha erős a munka — kacag. Az egyik szobában a sa­rokban hordozható cserép­kályha. A másikban új kom­binált szobagarnitura. — Ezt a tsz-be lépés után vettük. A két család tizenhat hold földet vitt a Vörös Csillag­ba. Most zárszámadáskor az öreg és a veje 22 000 forin­tot kapott. — Harminc mázsa búzát, árpát, meg a jó ég tudja mit... — sorolja az asszony. — Sok a csirke, a tyúk, esz­nek. Tárva nyitva a pinceajtó. Nézünk a mélybe. Ladosné mosolyog. ■ — Volt benne jócskán, de a férfi nép mind kiitta... Most hoznak vagy tíz litert a szövetkezetünkből. Az alsó konyhában a spór alatt kotlós ül csendben. Csak szemét forgatja. A fal mellett zsákok. — Jaj ez a rendetlenség. Sütök éppen — újságolja. Van rrfiből, mert a napokban hoztak öt zsák lisztet. Kinn delet harangoznak. Állunk a konyhában. A kérdés felesleges, de a ta­nácselnök csak szól. — Kibírható, igaz? Ladosnéból jóízű kacagás buggyan ki. — Volt nekünk minde­nünk azelőtt is elnök elv­társ, de annyi nem, mint most... LiL Javaslom, menjünk egy másik utcába. — Akárhová mehetünk, sorba... Mindenütt ez van. Befordulunk a József At­tila utcára. Az egyik kis kapuban két asszony beszél­get. Egyikük előtt fehér kö­tény. — Ide nézzünk be — ké­rem. — Semmi akadályá. Itt Galgóczy József a Dózsa Tsz növénytermesztője lakik — mondja a tanácselnök. Galgóczyné tessékkel. Lépcső fel, egyenesen, az­tán balra. Folyosón hala­dunk. Jobbra nézek. Nagy éléskamra. Ajtaja nyitva. Bekukkantok; ami szem szájnak ingere. Mellettem Galgóczyné áll. Tíz oldal szalonna, nyolc sonka, kol­bász... — Az első hízót már meg­ettük — jegyzi meg. Kérdezem. íme a válasz. — Az igazat akarja halla­ni? Most több van a por­tánkon, mint régen. Minden évben két sertést vágunk. Régen is megvolt a három szarvasmarha, most is eny- nyi van... Nemrég adtunk el egy hízott bikát 9200-ért. Egy most hízik decemberre. Megellett a tehén is. Ezen­kívül három süldő és vagy száz csirke, tyúk. Várja a családot haza. — Év végére kétszáz ba­romfi lesz. De kell, mert itt nem egyet vágnak. Még kacsából is kettő kell... Most attól függ, hány gyérek jön. Ha mind a négy, s az unokám is, három tyúk, son­ka, káposzta. Sült tészta illata száll a szobába. Lánya mandulás tésztával kínál bennünket. — Tessenek csak elnök elvtárs, van bőven — ösztö­kél bennünket Galgóczyné. Nézem a házat. Még a ré­gi. Négy szoba van benne. De már a bútorok újak... Kikísér. Kakas kukorékol. Vajon meghallják-e a hangját a presszóban ? Mert bizony ez a kakas már nem „a régi nótát fújJ ja.” Farkas Kálmán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom