Kelet-Magyarország, 1966. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-20 / 67. szám

Hidas Antal:

Kirándulás*

Tóth Endre:

Asszonyok

H

onnan veszitek az erőt, törékeny, gyönge nők, fáradhatatlan asszonyok

Honnan veszitek az erőt, s honnan a türelmet, hogy nem csüggeszt el se rossz férj, se gyermek s a vége-nincsen sok dologi

Honnan veszitek az erői, ti szorgos, fürge nők?

Rohantok hajnalban, korán, vár a munka száz csarnoka: < a föld, a gyár, az iroda, a műhely, vagy az iskola, hol áldott kezetek nyomán átalakul a nyersanyag s a sziklából is víz fakad.

Honnan veszitek az erőt, asszonyok, gyönge nők?

Mennyit dolgoztok, hogy az otthon tisztán és derűsen ragyogjon s benne a férj, a család jól érezhesse magát.

Asszonyok, gyönge nők,

mikor észre sem veszitek,

— otthon, az utcán, a munkában, vagy mikor megálltok sóváran egy pazar kirakat előtt, — hányszor elnézlek titeket és olyankor gondolatban minden férfi nevében meghajlok előttetek.

ÚJ KÖNYV:

Vadász Ferenc:

A tizenharmadik tél

N

em először szervezett Márton kirándulást Két évvel ezelőtt, amikor még csak nyolcéves volt, és a Lujza utcában laktak, a suszterműhelyben elhatározta, hogy megnézi a Dunát, amelyet még sohasem látott. A folyó alig néhány kilométernyire volt az utcájuktól, de őket, külvárosi gyerekeket senki se vitte el Oda. Csak hallomásból tudták. hogy a folyó széles és milyen szépek a budai hegyek.

Márton egy kis társaságot szedett össze. Elébük tette a város térképet, amelyet a tankönyvből tépett ki (a fiú akkor került a harmadik osztályba.)

— Nézzétek! így megyünk... Itt a Népszínház utca... a Teréz körút — ide van írva, látjátok? Ez a Li- pót körút — és itt van a Duna. Ennyi az egész!

A Márton választotta út jó négy kilométer volt. A Dunához sokkal gyorsabban is el lehetett volna jutni. Például ha végigmennek a Népszínház utcán, aztán a Rákóczi utcán, aztán a hídhoz. Mégis a hosszabbat választotta, mert a széles körút a térképen jobban látszott.

...Elindultak. Mártonnal tartott Pista, Bandi és a két Lichtenstein gyerek. Velük ment az Édes Jóska is, aki először vonakodott, mert nem ő vezeti a csapatot.

Ugyanis Édes Jóska a ka- tonásdiban megszokta, hogy mindig ő a király. Valahányszor csapatot állított föl a Lujza utcában, saját magát nevezte ki királj’nak. Masíroztak az utcán. Elől ment ő, a hadseregében még két tábornok, egy ezredes, egy kapitány, néha egy hadnagy is akadt. Közlegény nem volt. Amikor Márton egyszer fellázadt és kijelentette, hogy ő akar a király lenni, Édes Jóska megengedte neki. de saját magát nyomban főkirállyá nevezte ki. Ez mindenkinek megfelelt. mert a hadnagyból ezredes, az ezredesből tábornok, a tábornokból pedig király lett. Az egyész hadsereg feljebb lépett a ranglétrán.

— Hogy áll, király úr?! — kiáltotta Édes Jóska, a főkirály. — Ki a mellett, be a hasat! Maga még állni se tud tisztességesen, király úr! — És szigorú főkirályi szemmel nézett Mártonra.

Édes Jóska ezzel a tekintettel, s parancsoló hanggal biztosította magának a főkirályi rangot A többi had* Részlet a szerzS „Ficzek űr” című, könyvnapra

megjelenő regényéből^

amelynek magyar kézirata elveszett, más nyelveken viszont tizenkét Ízben látott napvilágot. Most Makai Imre fordította le, majd a szerző átnézte és szerkesztette.

seregben — minden utcában akadt ilyen — a legvakmerőbb verekedőt választották meg királynak. Édes Jóska vékony lábú sovány fiú volt. Azt hangoztatta, hogy akár a legerősebb felnőttet is kétvállra fekteti titkos fogással. Ezt természetesen nem árulhatja el, mivel az, aki erre a fogásra megtanította, becsületszavát vette, hogy soha senkinek nem beszél a titokról. A furcsa csak az volt, hogy Édes Jóska sohasem verekedett.

— Spórolok az erőmmel, értitek? Aki ezt teszi, egyre erősebb lesz.

...Szóval a főkirály először nem akart menni, de amikor Márton kinevezte Édes Jóskát teljes jogú helyettes fő- királynak (a különbség csak annyi volt, hogy Márton kezelte a térképet), Édes Jóska is velük tartott.

A gyerekek útközben meg- megálltak, nézték a térképet és ellenőrizték a térkép jelezte utcákat.

— Itt végződött az Erzsébet körút. Ez a Wesselényi utca.. Főkirályhettes úr, olvassa el, mi van kiírva a sarkon.

A vékony lábú helyettes főkirály szaladt, visszatért és jelentette:

—- Wesselényi utca.

— Rendben van — szalutált Márton. — A hadsereg tovább indul.

Masíroztak. Megint elővették a térképet.

— Helyettes főkirály úr, itt most a Teréz körútnak kell következnie. Nézze meg, helyes úton haladunk-e?

A mezítlábas helyetes főkirály rohant, utánairamodott Lichtenstein Izsó tábornok is. Együtt jelentették:

— Teréz körút.

— Hadsereg előre! — vezényelte Márton.

Ám ekkor felháborító fegyelemsértés történt. Lichtenstein Lipót ezredes, Lichtenstein Izsó tábornok öcs- cse, megállt egy csemegeüzletnél és valósággal odatapadt a kirakat üvegéhez.

Márton rögtön észrevette, hogy egyik főtisztje eltűnt. Egész hadseregével ment és megállt Lichtenstein Lipót ezredes háta mögött.

— Mért maradt el a hadseregtől, ezredes úr? kérdezte Márton éles hangon a fiútól, aki nagyokat szipá- kolva, bámulta a kirakatot.

— Micsoda sütemények, Márton! — szólt az ezredes anélkül, hogy hátrafordult volna.

őfelsége tekintete egy pillanatra szintén a süteményre tapadt, de aztán főkirályi kötelességének teljes tudatában elfordult, lenyelte majd kicsorduló nyálát, és felháborodva sziszegte.

— Mi az, hogy „Márton”? Mi az, hogy „te”? Ezredes úr, vegye tudomásul, én most főkirály vagyok, és nem vagyok magának „te”! Hogy lehetett megállni emiatt, ezredes úr?! — kérdezte fejcsóválva Márton. — Rögtön induljon, különben lefokozom...

Az ezredes bánatosan pislogott, összecsapta meztelen lábát, s a hadsereg tovább masírozott.

...Végre megérkeztek a Dunához. Lementek a rakpart alsó lépcsőire és mezítelen lábukat a vízbe lógatták. Őfelsége volt a kezdeményező. Majd kivétel nélkül mindnyájan lábukat áztatták a vízben — a főkirály, a helyettese, a tábornokok, az ezredes, sőt Ficzek Bandi kapitány úr is.

Közben nézték a kitáruló égen fölragyogó színek játékát, amit a szűk Lujza utca fölött sohasem láttak.

.„A nap lassan a budai hegyek mögé ereszkedett. Jobbról a Váci úti. gyárak, szemben a budai malmok kéményeiből felszálló vékony füstfátyol ölelkezett össze a folyó fölött. A levegő tele volt szénporral. Hűvös szél támadt. A rakpart alsó lépcsőihez nem is halk, inkább ábrándos Duna-hul- lámok ütődtek, különösen akkor, ha egy propeller jött vagy ment át a vizen. A hullámfodrok egyre jobban pirosodtak, majd szürkültek, megbámulták.

A főkirály kissé megrezzent, parancsot adott a visz- sza vonulásra:

— Haza!

Elindultak. De a Nyugati pályaudvarig se jutottak el, amikor hirtelen rájuk sötétedett. A folyónál későbben áll be az este, mint a házak között. Erre nem gondoltak. Késő volt már. Mire- eljutottak az Andrássy úthoz, már éjszaka lett.

— Mit szólnak otthon? — nyögött a két Lichtenstein gyerek, a tábornok meg az ezredes.

— Csend legyen! — ripa- kodott rájuk Márton.

Az Andrássy úton növekedett a kocsiforgalom, egyik fogat a másik után száguldott tova, a belső puha úton lovasok vágtattak; féloldalt ülve a nyeregben a nők, fejükön cilinderrel.

A gyermekek a főkirály parancsára kézen fogták egymást és elmentek az út közepéig. Váratlanul kocsik zárták el útjukat. Vissza kellett futniuk. Az ezredes sírvafakadt. A főkirály is zavarba jött. A gyerekek jobbra-balra forogtak, végűi amikor a hintók áradata megszakadt, átsurrantak és gyorsan továbbmentek. Jó ideig vonultak szótlanul, amikor Édes Jóska hirtelen elkiálltóttá magát:

— Megint a Dunához jutottunk!

így volt: az Andrássy út közepén addig keringtek ide- oda, amig — észre sem vették — megfordultak és ahonnan elindultak, oda kerültek vissza. A főkirály tekintélye egy pillanat alatt összeomlott. Hadserege fellázadt.

— Hová vezetsz?! — kiáltották a Lichtenstein testvérek. — Otthon a papa agyonver! Már amúgy is későn érkeztünk volna meg!

Megfordultak. A hadrend felbomlott. Futottak. A térképhez többé nem nyúltak hozzá, hanem az utca sarkán posztoló rendőrt kérdezték:

— Biztos úr kérem, merre van a Luiza utca?

Végre hazaértek.

Már messziről látták, hogv az ezredes meg a tábornok úr papája éppen a sarki kocsmába tért be. Ä tisztikar Lichtenstein része utolsó erejét megfeszítve rohant fel az emeletre, besurrant a lakásba, és — ahogy másnap mesélték — rögtön, vacsora nélkül, ágyba másztak, s úgy tettek. mintha már régen aludnának, hogy megmeneküljenek a veréstől.

Édes Jóska búcsúzóul azt mondta Mártonnal?:

— Fő király úr. vegye tudomásul, hogy én, az igazi főkirály ezennel lefokozom! Holnaptól fogva ezredes lesz. Szégyell je magát!

Márton dühbe gurult:

— Eredj a mamádba!

Otthon elmondta, hogyan

lógatták lábukat a vízbe. Ficzek úr (nem tudván, hogv egv defronizált uralkodó ált előtte), kifordított tenyérrel — az keményebb volt — szájon dörgölte a fiát, aki pedig a detronizá- lás után is még mindig ezredes volt.

Vadász Ferenc író-újságíró, a „Szeged” a „Csillag- börtön”, a „Harcnak nincs vége”, „Harcunk a magyar poko«nal” és a ..Ketten a Remete utcából” című könyvek szerzőjének. A tizenharmadik tél című újabb műve könyvalakban most látott napvilágot a Kossuth Könyvkiadó gondozásában. Az újságolvasók egy része folytatásos regény formájában már megismerhette e történetet.

A cselekmény fő része 1919 ulán — a tizenharmadik télen — tehát 1932-ben játszódik. A magyar fasizmus, a Horthy-rendszer terrorja sem tudja megbénítani a kommunista ifjúsági mozgalmat. A könyv hitelesen mutatja be ezt a sok veszélyt jelentő illegális

munkát a statárium éveiben. A regény főszereplője Fapp Feri, hitével, igazságérzetével meghódítja a mozgalomtól félő szülők kislányát, Katit. A hősök mégsem ők, hanem a kor haladó emberei, akik a röplapokat írják, nyomatják és terjesztik, akik bíznak a magyar nép felszabadulásában é3 harcolnak azért.

A könyv hasábjain megismerkedünk Fürst Sándorral, Sallai Imrével, Karikás Frigyessel, s az író bepillantást nyújt e nagy forradalmárok egyszerű héköznapjaiba is.

A végig izgalmas, érdekes olvasmány nemcsak szórakoztat, henem hűen bemutatja az ifjúmunkás mozgalom hős korszakát is.

(b.)

Kovács Imrei

LATLELET

T

akarítónő vagyok esti műszakban egy vállalatnál — meséli a gyöngyfogú, kicsi szőke asz- szony. Ha az a tavaly nyári eset nem történt volna az életemben, most azt mondanám soha semmi bajom nem volt. De akkor olyat éltem át, amit nem kívánok a halálos ellenségemnek

sem. Ügy kezdődött, hogy megütött az uram. Annyira meg tudott ütni, hogy nekiestem az űj szekrénynek, a halántékom felrepedt, nyolc kapoccsal fogták össze a kórházban, ahová a lakók vittek be, ott is fogtak, tíz napig benn feküdtem az agyrázkódás miatt.

Nem sokkal előtte kaptuk meg azt a Ids társbérleti szobát. Elsőnek egy használt rekamiét vettünk, s azt terveztük karácsonyig összegyűjtjük a rendes bútorra valót. Ez nem valami könnyen ment, mondtam is neki, a férjemnek, Péter én vállalok munkát háznál, jól* fizetnek, megéri, mindjárt más lesz, majd meglátod. Először nevetett azt mondta olyan nincs. Megvesszük a bútort egy évvel később, de nem hagyja, hogy cseléd legyek.

Fölkapott, összecsókolt, kivörösödött a bőröm, ahol hozzáért a sörtéivel. Csak te ne tegyed tönkre magadat — azt mondta. Nekem így kellesz, így, hogy az arcod ilyen gödröcskés és ilyen fényes a hajad. Nézd meg, akik elnyűvik magúikat a munkában, azok nem tudnak úgy nevetni, mint te. Azoknak nem fényes a hajuk és a fogaik kihullanak, de ki ám tuhicám! Különben pedig egy szakmunkás felsége ne legyen cseléd. Közben simogatott, hogy borzongott a hátam, elég volt, hogy visszacsókoljam és elfelejtettük az egészet.

Morgott pedig, ha nem volt pénz. Neki is sürgős lett volna a bútor, láttam én. Ha valaki betévedt hozzánk szégyellt« úgy mint én, hogy falbavert szögön lóg a ruhánk. Vettünk is egy szekrényt az utolsó spórolt pénzünkön, de később aztán kitört a botrány, amikor nem tudtam odaadni neki a két deci borra a pénzt. Elkezdett példálózni, hogy más asszonyok jobb beosztással élnek én meg — gondoltam— Itt a jó alkalom, megint előhoztam; hívnak takarítani házakhoz. Akkor már dühös volt, káromkodott. Én se maradtam adós; hát akkor keres többet — vágtam oda neki, pedig nem volt igazam, mikor kimondtam is, tudtam

ezt, hiszen szegénykém megfog mindent, túlórázik, mellékest vállal, a szorgalomban nála nincs hiány. Láttam, hogy nagyon a szívére vette, de ahhoz inár nem volt erőm, hogy visz- szaszivjam amit mondtam, s rögtön sírva fakadtam, mikor azzal jött: „minek jöttél hozzám, mért nem valami milliomoshoz mentél...”

Haragba lettünk, bennem meg ágaskodni kezdett az ördög: na jó, ha te így, és is úgy. Most hogy visa- szagondolok nem értem magamat: mit akartam elérni, miért vette el az isten az eszemet arra a kis időre. Képzelje, műszak után nem mentem haza.

Tudja itt nálunk az a rend, hogy délután ötkor kezdjük a takarítást. Legkésőbb tízig végzünk, normális körülmények között tizenegyre szépen hazaérek. De most tíz óra felé az^ mondtam Erzsi mamának, csináljuk meg a pórszívózást meg a vikszelést, tan ameddig tart, legalább túl leszünk rajta. Az öregasz- szony ráállt, nem várja senki, mióta a férje meghalt, neki édesmindegy, elkezdtük széthány ni a szobákat. Lelkére kötöttem, ahárhogy csöng a telefon, föl ne vegye, mert nem tudom mit csinálok. Csöngött ig éjfél tájban, csöngött félóránként, hosszan, én meg magamban csak azért se vettem fel. Álékor már azon mérgelődtem, miért csak éjfél után hívott először — tiszta sor, valahol elmaradt őkelme, megmondták tíz után az üzemben, hogy elment, hiába kerestem telefonon.

Felöltözve várt a lakásban hajnalban, mert már hajnalodott, négy órára járt, s mindjárt láttam rajta, hogy itt nem lesz békü- lés. Mikor rámnézett piros láng ugrált a szemében, ordítani kezdett, közben a könny végigfoíyt az arcán. „Odabent nem voltál az biztos! Mellékmunka?! Te... te...”

Nem jó, hogy hallgattam, Azonmód el kellett volna mondanom neki ezt az én rosszul sikerült bosszúmat Ráborulni a mellére, szorosan magamhoz fogni, vallani, megváltani, hogy a lecke amit föladtam neki az én számomra lett igazán nehéz. Már indultam volna felé, azzal az alig titkolható örömmel, hopr milyen drága aranyos férjecském van nekem, mennyire szeret, mennyire félt. Szántam már, kívántam, hogy megcsókoljon, mert akármeny- nyire dühös volt, láttam a szemében a hűséget is, és mi más kell egy asszonynak, mint a hűség?

De akkor megütött. Nekiestem a szekrénynek, vérzett a fejem. Erre nem számítottam. A szívemet ütötte meg, az fájt, de any- nyira, hogy első gondolatom az volt, most mindjárt leugrom az emeletről. De a folyosón már kinn álltak a lakók, papucsban, kócosán, megdöbbenve és értetlenül, hiszen eddig a hangunkat se hallották, orvos jött, aztán rendőr, majd a kórházba vittek, Kotlári úr, a házbizalmi jött velünk a feleségével.

— Első a látlelet — rendelkezett a felesége — fizetni fog a férje, aranyom.

Fizetni, ugyan miből fog fizetni gondoltam, de nem szóltam se akkor, se azon túl, különben sem szerettem ezt az asszonyt, olyan teleszájjal beszélt, s mindig azt éreztem, hogy lenéz, mert 6 kétszobás lakásban lakik, s hová jön ahhoz a ml társbérletünk.

— Vissza ne menjen többet hozzá! — intett hangosan. — Egy ilyen csirkefogóhoz!

A fejemmel akaratlanul rábólintottam, de belül tiltakoznom kellett. Hogy bokszéi ez az én Péteremről?

Délután bejött a tanácstagunk, az öreg Sobóki. Nem szívlelem, mióta egyszer belecsípet a karomba. Vén kappannak hívom magamban, de most valahogy jólesett az együttérzése. Álra készültem, hogy megkérdem tőle, mit csinál a férjem, de megelőzött, elújságolta, hogy beszélt az orvosokkal, ne engedjék, be hozzám, el is küldték, hiába járt itt már háromszor is.

Nem értettem saját magamat. Haragudtam rá, áruiért ezt tette velem, de lázadoztam és szerettem volna beolvasni ezeknek a kedvei embereknek, amikor szidták, Bár. ha meggondolom, nagyot vétett ellenem, ha tudom, hogy erre képes, dehogyis mentem volna hozzá, s míg félájultan mindig t