Kelet-Magyarország, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-27 / 49. szám
GALAMBOS LAJOS: IV em akartam elhagyni ' őt. Senki sem mondhatja. hogy nem szerettem. Az 6 kedvéért mondtam le a gyermekáldásról, igyekeztem megérteni, hogy elég gyer- meksírást hallott már az első feleségénél. Hat év alatt, amióta együtt élünk, háromszor jártam orvosnál, legutóbb egy héttel ezelőtt jöttem ki a kórházból, hogy megvert. De nem azért hagytam el, utólag meg lehet magyarázni azt Is, ha valaki erős felindulásában megüti a másikat. Nem megyek vissza többé hozzá- Talán meg sem tudom magyarázni miért, félek tőle. Hirtelen tört rám ez a baj. Azon a napon leltároztunk a vasboltban és csak hét órára értem haza. Üt- közben megvettem a vacsorához mindent. Benyitottam a lakásba, de a szobában sötét volt. „Ambrus" — szóltam előre —, *, itthon vagy?” Nem válaszolt senki. Ebben az időben már az íróasztalnál szokott ülni. levelet, vagy újságot olvas, eleinte csodálkoztam, miért sürgette annyira az íróasztal megvételét, ha csak erre használja? Felgyújtottam a villanyt, s a belső szobába siettem. Ambrus a heverő sarkán gubbasztott, de nem aludt. — Mi van veled? — Még most sem gondoskodtak rólam — mondta. Mielőtt a kórházba mentem volna, akkor mondta el, hogy a szerelvénvgyár kettes üzemét, amelynek ő volt a vezetője, vidékre viszik és összeolvasztják a hármas üzemmel. Én ebben nem találtam semmi különöset. Ambrusnak felajánlották: menjen le együtt a gyáregységgel s ha nem is nagy örömmel, beleegyeztem volna, hogy leköltözzünk, ö hallani sem akart róla. ír imentem a konyhába, ^ elrendeztem az asztalon a vacsorát. Olyan jólesett leülni egy kicsit. Egész nap a rengeteg mászkálás az üzletben, átszámolni az árut, jegyzékbe venni mindent, nem csoda, ha estére nyűgös lesz tőle az ember. Hat eve, amikor férjhez mentem Ambrushoz, azt gondoltam: én soha nem leszek fáradt. Az első felesége már az volt. Láttam a bírósági tárgyaláson: ősz szálak voltak a hajában. Talán, ha a bérelszámolásban maradok, nem fáradnék ma sem ilyen hamar. De Ambrus jobbnak látta, ha nem maradok ott. Nem jó az, ha a férj keze alatt dolgozik az asszony. Ambrusnak voltak ismerősei a kereskedelemben már régebbről, hát ezek révén helyezett el a vasboltba. ö is erről a területről került magasabb pozícióba. Megmostam a zöldpaprikát, szeletekre vagdaltam a császárhúst, feltettem a teavizet, a teásbögrékbe rumot töltöttem, s miután már a cukortartót is az asztalra tettem, akkor mentem be Ambrusért. Csak az íróasztali lámpa égett odabent s Ambrus azt a dossziét nézegette, amely négy esztendeje feküdt már az asztalán. Hevertek ott még más iratok is, nem néztem bele egyikbe sem soha. Ambrus nem szerette, ha a dolgai között kotorászok. Ha port törölgettem, az iratokat elszedtem onnan, aztán visz- szaraktam mindent a tiszta 1966 február 27. asztalra. Erre a dossziéra, amit most a kezében tartott, különösen emlékeztem, hozzátartozott már a lakáshoz, szép narancssárga színe volt és sötétkék bársonyszalaggal volt átkötve. Ilyen szalagot egy játékmackó rya- kábán láttam egyszer. — Gyere vacsorázni. — Már azt hittem, sose szólsz — mondta. Kimentünk a konyhába, Ambrus megtiltotta, hogy a szobában étkezzünk, azt sem szerette, ha valahogyan behúzódott az ételszag. De nem volt kellemetlen a konyha, ketten éltünk csak itt, elfértünk és rend volt mindig és mindenütt. Ambrus magával hozta a dossziét. Kibontotta, forgatta, lapozgatta. Megkérdeztem tőle: — Mi az? — Annak a kis figurának a tervezete. — A Majorosé? — Ö irányította a leköl- tözést. — S ez már négy éve készen van? — kérdeztem. — Képzeld. Nekem adta ide, hogy továbbítsam. — És? — Csak nem ettem kefét — mondta Ambrus. — Kirúgtam volna magam alól egy üzemet? Ránéztem és megjegyeztem: — Mégis Majorosnak lett igaza. T áttam rajta, hogy komoran rágja a császárhúst. Az alsó fogsorában a bal oldalon sok rossz foga volt, de inkább kínlódott, nem akart vele fogorvoshoz járni. Magyarázta, hogy még most sem látja, rni értelme volt összeolvasztani a kettes üzemet a hármassal s pláne letelepíteni vidékre. „Már csak arra vagyok kiváncsi — mondta, — mivel indokolta ez a kis figura az egészet? Talán mégis érdemes lett volna belenézni annak idején?’1 — Talán el kellett volna vállalnom az ottani munkát. — Hosszú haj, rövid ész — mondta Ambrus. — Még lejjebb menjek? Tudod, mi voltam én a központi üzemben? — Tudom. — Hát akkor most még lejjebb? — mondta. — Egy fenét. Hogy sose kerüljek onnan vissza? — De hát mi lesz veled? — Kötelességük, hogy megfelelő helyet találjanak. — Az ottaninak ki lett az igazgatója? — Gondolhatod. — Majoros? — Hát istenem, ha ez neki jó. Ettünk. — Beszéltél már valakinek az ügyedről? — Én szóljak? — mondta Ambrus. — Pedig az üzemépületben már üres minden. Elvitték ma az utolsó bútordarabot. Az íróasztalomat, képzeld. A telefonokat kirángatták. A páncélszekrényt csőrlővel húzatták. Aztán az építőmunkások jöttek, hogy holnap kezdenek bontani. Valami lakás épül a helyére. Értél ilyet? T gazából most ijedtem 1 meg először. Hát már így áll a helyzet? Hiszen akkor Ambrusnak holnap nincs is hová munkába menni. S én még csodálkoztam, hogy a heverő sarkában gubbaszt. — Hóvá mégy holnap dolgozni? — Ezt nem tudom, összezárta a dossziét és a konyha sarkát nézté Dühös voltam azokra, akik még most sem intézkedtek Ambrus sorsában. Miféle hanyagság ez? — Nem kellene beszélned valakivel? — De kivel? —• Derecske. Itt lakik a harmadik szomszédban. — Látod, ez igaz — mondta Ambrus. Én meg az mondtam: — Hívd fel őket. Hívd ide őket a lakásunkra. Van egy üveg borunk bontatlanul. Ambrus rámnézett: — Elhívni? És ha a gyerekekkel állítanak be? Tudod, mennyire idegesít a gyereknyivákolás. — De hisz a gyerekeket ilyenkor már ágyba dugják Egy kicsit hallgattunk. Ambrus szürcsölte a teát. — Na, hát miért nem hívod őket? — kérdezte. — Én? — Te, te. Besiettem a szobába, a telefon az íróasztalon állt. Én telefonáljak, mint titkárnő? De megbántam ezt a gondolatot. Talán csak megszokásból csúszott ki a száján. Az üzemben ki hívja fel azt, akivel beszélni akar? Talán ő maga? Ugyan. Hát akkor itthon sem lehet Ambrus akárki. Nem tudtam beszélni Derecskével. A felesége azt mondta, egyetemen van, tíz óra felé jön csak haza. Az meg már túlságosan késő. Ö pedig hogyan mozduljon a három gyerekkel? — Nem baj — mondta Ambrus, amikor visszatértem a konyhába. Úgysem voltak még itt soha. — Együtt dolgoztatok. Na igen — mondta Ambrus —, de ő még akkor nem volt a termelési osztály vezetője, amikor én már személyzetis voltam. — De nem sokára az lett. — Én nem javasoltam. Ránéztem: lehetséges olyasmi, hogy Ambrus nem javasolt valakit, akiről véleményt kértek? — Hanem tudod kit kellene felhívni? — kérdezte. — Kit? — Csakis a vezérigazgatót. Megvan a száma? — Természetesen. — Hívtad már valamikor a lakásén? — Miért hívtam volna? — mondta Ambrus. — De ez most egy rendkívüli körülmény, nem? Visszatértem a telefonhoz. Ambrus noteszéből megkerestem a vezérigazgató számát és tárcsáztam, Ideges voltam és valahogy szégyelltem magam. A homlokom meggyöngyözött. hirtelen olyan gyöngeség lepett el, amit csak akkor éreztem, amikor a műtét után a kórházi szobában felébredtem az altatás bódulatából. A zt sem tudtam, mit hadarok össze. Azt hiszem, meglehetősen zagyván beszéltem s amikor letettem a kagylót, le kellett ülnöm, hogy megnyugodjak. A noteszből kihullottak azoknak a pénzesutalványoknak igazoló szelvényei, amelyeken Ambrus a gyermek- tartást minden hónapban k'- fizette. Gondosan megőrzött minden szelvényt. Vissza tettem az egészet a helyére, aztán megvetettem az ágyat Bekapcsoltuk a televíziót és az ágyból néztük az adást. Közelhúzódtam Ambrushoz, kezemfejével borostás állát simogattam. Nem sok asz- szony dicsekedhet azzal, hogy üzemigazgató a férje gondoltam. Most ugyan van egy kis probléma, de vele kapcsolatban meddig állhat ez fent? — Hm — mondta Ambrus —. és kedvesen adta tud- todra legalább ezt meghívást? — Ki? — Hát a vezér. Kedves volt? Előzékeny? Nem nagyon értettem Ambrus idegességét: — Nagyon kedvesen mondta, hogy menj be hozzá Asszonyom, mondta, küldje csak be hozzám a férjét holnap tízre. — Hát igen — sóhajtott Ambrus —, ő majd intézkedik. Minek is mentem volna én a termelési osztály- vezetőhöz? Egy Derecske. Nevetséges. Egyetemre jár, azt mondja a felesége? Nocsak. Marhaság volt felhívni. A vezért, őt igen. Néztük a műsort. Kis idő múlva Atnbrus felnevetett: — Nem valami finom ember, meg kell adni. Tudod, hogy kikelt ez magából egyszer? Hát persze régen történt, amikor én személyzetis voltam. Kellett akkoriban a százalék s én a magam részéről nem tudtam volna elviselni, ha lemaradunk. Olyan nincs- Gyerünk csak. A vezérüzem armatúrájában hetvennyolc gép, hetvennyolc szakmunkás egy műszakban. Na. mi van azzal a fordulatszámmal? Erre ő, akkor még csak mérnök, káromkodni kezd: „Az isten verje meg, minek szól bele az, aki nem ért hozzá? Még mi tesszük tönkre a saját gépeinket?’’ Ambrus nevetgélt: — Nem valami finom ember, na. — Nem szeret téged? Ambrus cümgetett: — Mi az, hogy szeret, kérlek?... Még másnap sem nyitottunk. összegeztük a leltárt, megtömtük a polcokat árucikkekkel. Tíz órakor ránéztem az órámra. Most nyitja ki Ambrus előtt a vezér ajtaját a titkárnő. És most már beszélgetnek. Beviszik őt a központi üzembe biztosan. Vagy a minisztériumba. Minden elképzelhető. Ha már egyszer üzemvezető valaki. így dukál. Ezí Ambrus mondta. A minisztériumban ki a gyár előadója? Emlékeztem rá, hogy Ambrus nem tartotta megfelelőnek ezt az embert „Nem tud különbséget tenni magasabb és alacsonyabb szempontok közölt — mondotta — s ezért a tömegek uszályában van. Nem érti hogy egy százados másképp látja a harci feladatot, mint a baka Pedig világos: nem képzelhető el, hogy a baka ugyanúgy lásson, mint a száza d parancsnok." D zeket a szavaival csak , J most kezdtem érteni. Már rámszóltak az üzletben, mit bámészkodom. De én most szerettem volna válaszolni Ambrusnak, míg a rengeteg harapó t és csipőfo- gót felraktam a polcra: de ha a századparancsnok megmagyarázza a helyzetet, az a katona akkor sem képes ugyanúgy látni? Ez nem lehet, Ambrus. Akkor azt a harci feladatot megette a fene, nem? Siettem haza. A szobában világos volt. Ambrus nem ült az íróasztalánál most sem. „Kell nekem az íróasztal itthon is, — mondta Ambrus régen, — olyan beosztásban vagyok, amihez feltétlenül szükséges itthon is egy íróasztal.” De soha nem láttam, hogy valami igazán komoly munkát végzett volna mellette. Még csak egy könyvet sem olvasott el ott. „Engem hat évig békén hagytak — mondogatta néha, — most kezdenek majd szekálni, hogy miért nem tanulok? Én? Ne vicceljünk. Én kiemelt emb€r vagyok, az is maradok.’1 Ott volt előtte az az üveg bor, amit Derecskéék jövetelére ajánlottam fel. Félliternyi hiányzott az üvegből. — Mi történt, Ambrus? Nem szólt semmit, nagy tekintettel nézett rám. — Voltál a vezérnél? Bólintott. — Na és, hát mondjad már. —* Azt kérdezte, mi a szakmám. — Hogy-hogy ezt kérdezte? Ordítani eddig soha nem hallottam őt. — Ezt kérdezte, nem érted? — kiabálta. — Hogy mit tanultam. Mihez értek. Én! Nekitámaszkodtam a szekrénynek. — Tőlem kérdezi ezt. Egy kipróbált üzemvezetőtől. Ó kérdezi, aki annak idején olyan kijelentéseket tett. hogy tönkretesszük a gépeinket. Gyöngeség környékezett, mint a kórházban. Néztem rá és hallga'tam. — Ott járt ma az iparigazgató — mondta — Megmondtam én neki is a szemébe, milyen kijelentést tett bizonyos illető bizonyos alkalommal. És ő jön nekem... Kiabált. Ivott és kiabált, én pedig megfogtam a karját: — És az iparigazgató' — Egy trotty — mondta Ambrus. — Csak nem képzelem, hogy ő akárm 'ven posztról félreállít esv szakembert? S különben sem foglalkozik személyi Oimek- kel. Intézze el a gyár sasát kebelében. Nem o yan idők járnak, mint ré-^en 17o csak a magunk orsót féltettem: — Mi lesz velünk? A párttitkárhoz tán csak bementéi, vagy a személvzeií- re? — Be. Be én. — És? — Hogy mihez értek — ők is? — Ellenségek — mondta Ambrus. — Derecskét Javasoltam én valaha valamire? A vezért javasoltam? Ellenségeim vagytok, a szemébe vágtam. Mindenki ellensége? De- hát mindenki az és csak egyedül Ambrus tiszta? *— És erre meg mit mond? — ivott Ambrus. — „Hogy magadnak csak te vagy az ellensége.” Töltött a pohárba. Hangja elcsuklott, a mennyezetet nézte s nyöszörögve mondta: Hogy én magamnak? Meg tán még nekik is? Sajnáltam őt. a sajnálat fojtogatta a torkomat: —- De ha ennyien mondjak, Ambrus. — Mit? — Mert ugye. az ottani üzemet sem vállaltad — mondtam. - Az a dosszié négy évig odabent feküdt az íróasztalodon. Nincs valami igazságuk? Én csak kérdem, Ambrus. ő nagy szemekkel nézett: — Igazságuk? Ezeknek? Talán még nem késő, Ambrus — mondtam neki. — Gondolj bele, kérlek. Hátradobta a poharat a kezéből és nyílt tenyérrel az arcomba vágott. — Még te is? — mondta. És ütött. — Te is? Akinek hat éve magyarázom, ki vagyok én? Te magyarázol nekem aki vajas kenyéren nőttél fel "> Te oktatsz engem? Hát neked is meg kell mutatni? Ahogy azoknak megmutatnám, csak lenne olyan idő. Az kellene ide. Olyan idő. Mint akkor volt. Majd én megmutatnám. A hasamat féltettem a legjobban, amikor a tőidre kerültem. Fájt még mindig. Az ember az olyan műtétet nem heveri ki egykönnyen. Az embernek az orvos az elevenjébe mászik marokkal, fémmel, késsel. Fölkeltem, álldogáltam egy kicsit s arra gondoltam, kivel élek én? Sokáig nem tudtam elmozdulni onnan, ahol megvert. De aztán ösz- szeszedtem magam, bementem a szobába és összepakoltam a holmimat. Vár am közben, hogy talán szól valamit Akármit, hogy talán ne haragudjak vagy gondolkodik majd az egészen. De csak állt az ablaknál, nézett ki a sötétbe, oldalról a lámpafényben látszott, hogyan lángol az arca, horpadt szájjal szívta a cigarettáját és a keze. amivel vert az előbb, türelmetlenül remegett még mindig. em azért hagyom ei, gondoltam, mert megvert. Utólag meg lehet magyarázni azt is, ha valaki erős felindulásában megüti a másikat. De ha egyszer nem szól, nem jövök Vtsz- sza többé hozzá. Talán pontosan nem is tudóm megmondani miért, de rettenetesen félek tőle. Olyan idő
