Kelet-Magyarország, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
Szeberényi Lehel: Karnevál búcsúja M ost búcsúzik Karnevál. Uralkodása annyi, mint a tiszavirág élete — az öröm, a vígasság bármily hosszú, mindig rövid... Goethe — korának farsangi Rómájában járva — látta: a rómaiak mennyire meztelenek a farsangi álarc alatt. Talán azért is bújnak maskarába, mert fedezék mögött könnyebb gátlástalanul őszintének lenni, s ily pajzs mögül halálos döfést mérni az álszeméremre. Az álszemérem: nevetség, s botránkoztató, s kivált annak jaj, ki nem visel álarcot. A szemtanú Goethe is látja a törvényszéki személyt, ki talárja redőibe gabalyodva botladozik a sokaságban, hogy általvere- kedje magát egy álarc nélküli szépséges hölgyhöz. — Asszonyom, ide csak hozzám, el ne pucolják a törvény elől! Hol az álarc? Vagy úgy, nincs, nos, perbe fogom. — Uram, a torkom, eresz- sze el — így a hölgy. — Nem én — mond a taláros — míg a törvény elé nem cibáltak a szarvakért, melyekkel derék férjedet feldíszítetted. Be van ám jegyezve a könyvben: hányszor és merre! Párbeszéd! rendbe e sorok írója szedte a goethei utalást, hű maradván annak tartalmához. A taláros természetesen tovább botladozik, általános hahota között, új áldozatot fürkészvén. Ezer és ezer gyertya és papírlámpás imbolyog Goethe Rómájában, s az a mulatság, hogy ki ki elfújja a másik gyertyáját e csatakiáltással: „Halál reád!” Az utolsó estén mindent szabad. Hiszen éjfélkor egy szempillantás alatt kialszik minden fény, temetői csendbe hull minden mikor az éjféli óra üt, helyreáll a régi rend. Karnevál nyoma ott van Apulciusnál, a fáklyák, lámpások és gyertyák menete, a maskarák is ott vannak: a törvény embere, a filozófus, nőnek öltözött férfiak, páncélos gladiátorok, és szárnyas szamarak, mint pegazusok. Karnevál herceg itt Ceres istennő a csillagok anyja, tiszteletére gyújtják a sok-sok földi fényt, termékeny esztendőt áhítanak a termékenység istennőjétől. De Bacchus lesz mégis inkább a Karnevál őse, a joviális, vidám isten, kit Di- onysosnak is hívnak és akinek borág a jelvénye, s aki az egyiptomiakat ki tudja mozdítani ősi szokásukból, a szokott rendet felborítván. Herodotos Írja, miként vágnak malacot az eg>4ptomiak Dionysos ünnepén, mely pedig olyannyira tisztátalan állat hitük szerint, hogy véletlen érintését is alapos fürdés kell, hogy kövesse; s a szegények kovászból gyúrnak disznóalakot, azt sütik meg. S más furcsa szokásokat is emleget a görög történetíró, melyekkel az egyiptomiak s más földközi-tengeri népek az Örömnek áldoznak. ÍZ arnevál hát ott trónol a *-*■ történelem mélyén. Korántsem a XVIII. században születik Mainzben, a bohém német városkában, mint néhány lokálpatrióta szerző ragaszkodik hozzá. Noha a város, hol a farsangok oly híresek, meg is rendezi a születés misztériumát; kicsit vaskosan, kicsit esetlenül, de ne keresd itt a déliek könnyed, hajlékony, elegánsan szikrázó szellemét. A hansvurstok, az arlecchi- nók és pulcinellák északi testvérei, a paprikajancsik és kolbászjancsik csábítgatják el izetlen tréfáikat, röppentgetik élceiket a középkori hangulatú német utcákon. Mainzben hát megjelenik az óriás palack a jelmezes nép nagy örömére. Fülsiketítő zajt csapnak a tülkök, csörgettyük. UjjéJ — kiált a publikum. Kolbász Jancsi játszik a palackkal, erőlködik, szellentgetve tolja. Bíztatják: — Pattanj a nyakába Jancsi, mondd neki: gyi, fakó! — Ekkora hasas jószágnak?! Lenne szívetek?... Terhes ez, nem látjátok? Ezt csak simogatni szabad, — s teszi. — Mi van benne Jancsi? — kérdé egy hölgy, ki dominónak öltözött. — Serital? Borital? — Neked való húgom — felel Jancsi faarccal — konty alá való nedű... miből lesz a gyerek. Tülkök és csörgők tust húznak, visítás. De Kolbász Jancsi túlharsogja a zenebonát. — Papok, doktorok, bábák és jövendőmondók, ide mind, vajúdik a fiaskóm! A hívottak szaladnak nagy lármával, elsőnek a doktor. — Hadd ném a hasát, hol a filhallgatóm?„. Kotyog jól? — Kotyog az eszed. — Bábaasszony tegyen fel egy lavór rajnait a tűzre! — így a doktor, miközben rugdossa a palack hasát, hátha mozdul benne az élet. — Ne rúgdossa hé, herr doktor! Nem korpás dézsa az, mint mi a nyakán ül! Í gy megy a játék egy A darabig. A palack se rugdosásra, se kalapácsütésre nem szándékszik „megszülni magzatát”. Csődöt mond a doktor, a bába, s más tudósok tudománya. — Majd én — mondja Kolbász Jancsi, s csiklandozni kezdi a palack hasát. Pukkanás. A dugú füstölögve kiröppen, a palack leveleire nyílik, s napraforgót mutat, melynek közepén ott ül a gyermek Karnevál. — Ujjé! Éljen! Megszületett! — ordítják, miközben magasba emelik és körülhordozzák az öröm hercegét, ki gyermekségéből iziben fel is növekszik. Amilyen iziben maga az élete, uralkodása is elmúlik... Az újkor hajnalán, a tizenötödik századi német földön, hol a reformáció, s a társadalmi igazságkeresés szelleme már parázslik, úgy búcsúzik Farsang egy korabeli Rosenplüttől átihlett komédia szerint: Jőnek a polgárok. — Mi fene történt? Csak hagymát s heringet látni. Farsangi fánknak s kocsonyának se híre, se hamva. Hol a tettes? Lássuk el a baját. Farsang a háborgásra előkerül. — Ez így van, barátaim. Míg az én országom tartott, volt itt minden, mi szem száj ingere. De hát mit tegyek, ha Böjt elvert a háztól. Pedig még kocsonyám is van, s fánkom, tyúkhúsom bőven. Most itt büdösödik mind rajtam, túladni egyen se tudok. Azért is jöttem vissza, hogy igazságom keressem. R öjt is jő. —Jó lesz, ha innen takarodsz, s bagóle:fid befogod. Megbolondítottái minden férfit és nőt, s ha tombolá- sod esztendeig tartana, sző- röstül-bőröstül rajtavesztenénk mindannyian... — No, no, csendben — mond a bíró, ki talárba a színre lép, körötte az ülnökök. — Megfontolt ítéletre kérem az ülnök urakat. Most halljam véleményüket az ügyhöz. Első ülnök: — Mi engem illet, Böjtöt e perben elveszteném. Még csak fánkot sem ehet az ember. Papnak való élet. Éppenséggel nincs Ínyemre gyónni, vezekelni, korán kelni, hajnali misét, s prédikációt hallgatni, mire Böjt kényszerít. Vesszen! Második ülnök: — Töröm a fejem, Böjttől hogyan szabadulhatnék. A hagyma, aszaltkörte, olaj megfekszi már a gyomrom, s hol van még húsvét, midőn tojást ehetünk. Harmadik ülnök: — Én szerencsére karom kificamítottam a lovagi tornán. Böjt nekem szemet hunyt, tojással, tejjel élhetek. IV egyedik ülnök: Eh, mit, tegyük lei ennek a nyomoroncnak szűrét. Már még udvarolni se tudok úgy, mint annak előtte, midőn farsangi étkeken éltem, hangom elerőtlenedett és ványadt lett a böjti koszttól, s vinnyogás csak az ének, mivel kedvesem szórakoztatnám. ítéletem csak marasztaló lehet. A bíró vakarja üstökét, most mit tegyen. — Salamon király volnék bár. Ám megpróbálom. Azt mondanám, hogy ennek se, annak se legyen igaza, napoljuk el az ügyet húsvétig. Az „ítéletet” talán ml is helybenhagyhatjuk, kik az örömteli dolgos napok, az újra és újra munkálkodás, az örök megújulás hívei vagyunk. Csuka Zoltán: Örök szépség Fegyver és idő szétzúz, összemorzsol, erre tanít a bölcs tapasztalat; szépség, hogy féltlek a barbár gonosztól, ki porbaránt s feldúl egy perc alatt. S hogy féltelek, nézvén a kedves arcát, amint titokban egyre változik, idő és élet vívja rajta harcát, lassan morzsolva szét vonásait. S már azt hinnéd, hogy ez az élet vége és ez a törvény — mikor hirtelen eléd lobban egy friss lány tiszta képe daccal, erővel, győzedelmesen. Hirdetvén, hogy hiába gonoszság, erőszak, fegyver s roncsoló idő benned s körötted él a szépség s jóság eggyéforrva, mint legfelsőbb valóság, örök uralom s diadal is ő. Jth^ Cjf-.aw Egy világhírű musical a Fővárosi Operett színházban Jelenet a darabból — Bástl Lajos és Lehoczky Z uzs». Tormai András felvétel« Az új zenés színházi műfaj, a musical comedy a világ színpadain végérvényesen gyökeret eresztett. Jelentős része van ebben a műfaj egyik eddigi legjobb hajtásának, a My FairLady- nek. Sok évi színpadi pályafutása után egy nem kevésbé sikeres és azóta már Oscar díjat nyert filmváltozata is elkészült. A darab zenéjét már sokan ismerik nálunk, hiszen a Magyar Rádióban gyakran játszották, de még ők is nagyszerű szórakozás maradandó élményét őrizhetik a My Fair Lady budapesti előadása után. Bernard Shaw egyik legjobb és világszerte legtöbbet játszott darabja, a Pygmalion nyomán készült a musical. Egy gazdag és tudós angol nyelvészről szól, aki egyetlen kiejtett szó után is megismeri, ki melyik megye melyik községéből, melyik város melyik utcájából származik. Hat hónap alatt előkelő dámát farag egy kültelki virágárus lányból. Ügy megtanítja a tökéletes, úri angol kiejtésre, és beszédmodorra. meg a társaságbeli viselkedésre, hogy a legelőkelőbb főúri estélyen sem fog senki ráismerni a lány származására. Hogyan sikerül Higgins kísérlete, milyen érzelmi szálak szövődnek a professzor és Eliza között, miként nyerik meg a fogadást, és hogyan találnak végül is egymásra (de ez a happy end már nem Shaw Pygmalion- ja — ez csak musical változat, a My Fair Lady befejezése) — erről szól a darab. Miért világsiker ez a musical? Főleg Frederich Loe- we zenéje miatt, amely le- hári—kálmáni bőségben és gazdagságban ontja aszebb- nél-szebb, ugyanakkor modern hangvételű dallamokat. A zene eredeti szépségében szól a Fővárosi Operettszínház színpadán, Lemer dalszövegeit kiválóan, az eredeti minden fordulatát, ötletét átmentve, tökéletes prozódiával tolmácsolta G. Dénes György, a rendezés Seregi László munkája, ötletes, jó ízlésű, modern. A prózai szöveg fordításában Ungvári Tamás talán kissé túl szolidan alkalmazta a virágárusra jellemző nyelvet. Básti Lajos sok százszor játszotta Higgins professzor szerepét a Pygmalionban. Az Operettszínház vendégeként most a „musicalesített” Hig- gins-szet játssza — nem kevésbé elragadóan! Még énekhangjával is kellemes meglepetést szerez. Méltó partnernőre talált az ördögien temperamentumos, a humor és a szív hangjait egyaránt kultúrált játéktudással kezelő Lehoczky Zsuzsában, aki százszínű tehetségének eddigi eredményeit összegezi és meghatványozza Elizaként. Doolittle csatornatisztító szerepében ízes humorával és mértéktartó komédiázásával szerzett kellemes perceket Rátonyl Róbert. — B —• £ r d ő d y János: Barbara* Kivágódott az ajtó. Dúlt arcú asszony rontott be lélekszakadva a szobába. Deresedé haja kiszabadult a fejkendő alól, repdesett a maga kavarta szélben, szemében rettegés, két marka tehetetlen vájt a levegőbe. — Fiam!... Hanns!... Gyorsan, Hanns!... A férfiak döbbenten néztek Hanns Stüblin anyjára. Hanns talpon volt már. Hátrarúgta a kecskelábú széket, s állt mozdulatlanul. Meredten nézte a fájdalomtól összegörnyedő asszonyt. Majd két hosszú lépéssel anyja mellett termett: — Anyám! Ml történt? • Részlet a Bocskorosok című történelmi regényéből. (Kossu h Könyvkiadó, 1966.) 1966. február 20. A válasz ennyi v/dt csak: — Barbara... Mind összenéztek. Míg a férfiak tanácskozásra gyűltek egybe itt, Hanns háza udvarára őrnek rendelte Barbarát. Bátor leány volt és okos. Tudták, hogy biztonságban tanakodhatnak dolgaik felől, míg Hanns húga vigyáz, nehogy püspöki csatlós, pénzért fürkésző testvéráruló fülébe jusson a kimondott szó. Hanns megmarkolta az öregasszony vállát: — Felelj, anyám! Mi történt Barbarával? Riadtan válaszolt az asz- szony. És riasztó volt a válasz: — Elrabolták. — Barbarát? Ki tette? — A püspök úr csatlósai. Jóst Fritz hinni sem akarta: — Asszony! Miket beszélsz? Hisz Barbara szabad paraszt árvája... Stüblinné kezdte visszanyerni hangját, s kárált, mint a csirkéjét féltő vén kotlós: — A nyírfasor felé hurcolja két kardos vitéz. — Elvitték? — Csatlósok? — Miért? — Hogyan? — Adót behajtani törtek be Kunz gazdához. Térden állt a várandós asszony, sírt az apró gyerek... Barbara szót mert emelni értük... Este küldte mindig Gott- hardus püspök, a speyeri tartomány ura zsoldosait az engedetlen és adós parasztok házához, egzekválni. így történt ma is. A püspöki vár számvivője külön árkus papírra jegyezte minden község tartozását és azt is, hogy egyenként minden adózó hogy fizet. Kunz gazda rubrikája rosszul állt; estére hat csatlós dörömbölt kardmarkolattal háza kerítésén. Rémült porontyok, síró asz- szony és elsápadó férfi — ezt látták a csatlósok és jót nevettek. Két szót mondtak csak Kunznak: — Fizetned kell! Kunz remegett: — Néhány napot... egy hétig várjatok csak... Nem is hederítettek a szavára. Már törték is fel az ólat, hajtották egyetlen malacát, két katona meg a házba ment, hogy felnyalá- bolja, amit érdemes. Barbara pedig ott állt a két ház udvarát elválasztó léckerítésnél. — Csatlós urak, ne bántsátok! Holnapra összeszedjük mi szomszédok, amennyi kell. Ránéztek. Az egyik csatlós a szürkülő estében egészen közel hajolt hozzá: — Nicsak! KI vagy te, szép húgom? Riadtan hátrált a lány, de hiába. A vitéz csak nézte. S egy vénasszony a harmadik ház udvaráról pergő szóval felelt: — Barbara ő, a harmadéve megholt Gregor Stüblin leánya. A csatlósok tizedese is közelebb lépett a kerítéshez, ő is megnézte Barbarát. — Úgy? Barbarának hívnak? Jó formájú és izmos lánynak látszol. Barbara ijedten: — Mit akar tőlem a vitéz úr? A tizedes intett két emberének: — A várnagy úr épp reggel mondta, hogy nézzünk egy dolgos és jóképű nőszemély után, belső cselédnek kell a kastélyba! S a két csatlós már közre is fogta Barbarát. ★ — Belső cselédnek? Az én húgomat? — hördült fel Hanns. — Belső cselédnek? — A püspök úrnak ágyat vetni tán! — rikoltotta Jürg Weser, s a vénasszony, Stüblinné, összeroskadt. Hanns Stüblin felkapott egy fejszét, amit valaki a falhoz támasztott: — Nem püspök és nem várnagy kapcarongya az én húgom! A kóbor zsoldos, Jóst szólalt meg. Mély volt a hangja és nyugodt: — Fejszét fogsz, Stüblin? Hadd lám... akad talán még egy. — Mit műveltek? — sápadt el Kaspar Hölling gazda. Két karját ég felé emelte: — Ne menjetek!... Várjatok!... Talán csak tréfált a csatlós... — Tréfált? A húgommal?! — Hannsnak arca lángolt. — Ki tart velünk — szólt Jóst. — Én! — Én is! — Mind! — A fejszét! — Fogd ezt! — Hé, add a fütyköst! Jóst Fritz, a zsoldos, mari* küldte őket: — Jürg és ti ketten! Vágjatok nyomukba! — Intett a forradásos arcúnak: — Per- ger! Kerülj elébük! Majd a hídnál elállód útjukat! Te menj vele! Indultak: Jürg és még kettő. Indult Perger s a másik is. Jóst, mintha hadseregnek adná parancsait, úgy rendelkezett: — Hanns Stüblin, rajta! É* ti, többiek! Mi átcsapunk a dülőút felé. Indultak: Hanns és a többi. A vén Kaspar kétségbeesetten kiáltozott utánuk: Fritz, az istenért!... Hisz még imént bölcsen beszéltél... Tűrni kell! Nincs visszaút, ha szembe álltok velük! Jóst Fritz, a zsoldos, féllábával már a küszöbre lépett, onnan nézett vissza. A fejsze élét ujjával megtapintva, így szólt: — Ha egyszer tűrni nem lehet tovább, ki bánja, hogy nincs többé visszaút! Hosszú útra indult az untergrumbachi tíz paraszt, s előttük Jóst Fritz, a kósza zsoldos.
