Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
Kara György fordítása Gergely Sándor Kossuth-díjas író 70 éves Együttesünk repertoárjából Megkezdődtek az agrár-szabadegyetem előadásai bereket. mennyire elősegíti a kölcsönös megértést. 1965-ben nagyon intenziven dolgoztunk. A nazai vendégszerepléseken kívül, együttesünk az Egyesült Államokban (negyedik utazásunk) és Kanadában turnézott. Négy és fél hónap alatt harminc amerikai városban léptünk fel összesen tzáz- tizenegv előadással. Érdekes, hogy az „Üt a tánchoz*' című műsorunk premierjét éppen Montreálban tartottuk. 1965-ös külföldi vendégszereplésünket a? Algériai Köztársaságban fejeztük be. Milyen terveink vannak 1966-ra? Február elején, a Szovjetunió Állami Akadémiai Táncegyüttesének 29. évfordulóján kerül sor Moszkvában az „Üt a tánchoz’" első hazai bemutatójára. Ezt a címet kapta új műsorunk első része, amely tulajdonképpen az együttes alkotói útját meséli el táncban. Feltárjuk „laboratóriumunk’1 titkait és bemutatjuk a szovjet balettművészek nevelésének módszereit. Programunk második része: „A világ országaiban”. Ebben a különböző népek tánc-folklórjáról szerzett benyomásainkat mondjuk el. Olaszország, Spanyolország. Argentína. Mexikó és más országok népeinek táncait tolmácsoljuk a Mojszejev- együttes egyéni felfogásában. Igor Mojszcjev sorra kerülő szabadegyetemi előadás címe: Antibiotikumok szerepe az állattenyész- tésben. Előadója: dr. Tangl Harald. Április 29-án az öntözéses növénytermesztésről dr. Kovács Gábor, az ÓRKÍ igazgatója, május 20-án pedig a tudományok legújabb eredményeinek gyakorlati megvalósításáról dr. Sós Gábor miniszterhelyettes tant előadást. As Európa Könyvkiadó gondozásában most megjelent „A mongol irodalom kistükre” című antológiából. Forró a nyár, de a Góbi- Altaj messze látszó taraján fehér hó ezüstje villog. Szinte semmi fű, fa, semmi zöld, csak az az egy-két girbegurba cserjeféle. A kojnor, nagy sziklaormok eget horzsoló láncolata résén sötét hegyszoros tátong .Ahogy elnézem az egymás hegyén-hátán tornyosuló magas szinteket, olyanok, mint barázdált arcú öregek, kik éppen nagy haraggal, ütni készen feddik- intik neveletlen kölykei- ket. összeszorul láttukra a szív, elkomorul az arc, borzad a lélek. Ám nemcsak a tájék ijesztő, szertefölött nehéz az út is. A vidék népe kocsit, kordélyt errefelé bizony nem használhat, itt minden holmit, minden terhet málhás állat visz, mikor költöznek. A hegy gerincét könnyebb volna itt elérni egyenes úton, nekivágva a meredeknek, mintsem a lejtő mentén, hol a tömérdek kőár, görgeteg ugyancsak megnehezíti a járást- Annak Idején én is jártam arra; hivatalos küldetésben, postalovom. Onnan tudom, milyen is az: keresztülvergődni a Góbi- Altaj déli lejtőjének számtalan sziklagörgetegén. Éles gerinc és mély vízmosás úgy váltakoznak ott, mint kézen az ujjak, mint ruhán a ráncok. Ha egy hegyhátra fölkapaszkodsz, és nagy nehezen átkelsz rajta, biztos, hogy a túlsó oldalon mély szakadék fogad, ha meg kövét-kavi- csát megfutamítva, üggyel- bajjal azon is túl vagy, jobb ha tudod előre, ott meredek, újabb tarajos gerinc állja majd utad. Bizony kaptatni is, ereszr kedni is nehéz volt a sziklák közt tekergő keskeny csapáson. A nyár legforróbb szaka volt az. Fönn, az égi kékségben arany színben izott a nap, de a gyűrött hátú, égbe nyúló Al- taj mogorván meredő sziklaszirtje alatt szívembe szorongás költözött. A nehéz út lekötötte minden erőmet, derekasan elfáradtam. Meredek kaptatón, hirtelen ereszkedőn, vagy szűk átjárón mindig leszálltam a nyeregből, s gyalog vezettem lovamat. Ettől aztán végképp kimerültem. Tátongó mélység perionén haladtunk, szívem vadul kalapált, fejem szé- delgett már. Vezetőm, a tapasztalt öreg lovász meg csak megy elől, üget, föl se veszi. Igyekeznem kell, hogy el ne maradjak tőle. Azt csak nem mondhatom neki, hogy félek ezektől az irdatlan szikláktól, de azt sem, hogy már nehezen bi- rom a ló hátán. Nem volt mit tenni, mentem utána sziklái! között szakadék szélén, föl-le, le-íöl. Erőm fogytán már nem szálltam le a nyeregből, meg a legnehezebb helyeken sem: kapaszkodtam görcsösen a nyeregkápába. Bármerre néztem, mindenütt csak napégette, barna követ, élesen kirajzolódó hegyvonulatot láthattam. Szemem égett a fáradtságtól, és nem akadt semmi világos szín. Csak egy szál zöld füvet, vagy egy marék fehér kavicsot láthatnék már! — gondoltam kétségbeesetten. S ekkor, mintha csak az én kívánságomra, ösvényünk alatt, a meredek falú szurdok mélyéről egy forrás bukkant elő. Vékony, kék ere mint égszín selyemfonal csillogott, csordogált. Szegélyén zsenge pázsit nőtt üde zölden, mintha vadonatúj bársonnyal hímezték volna. A zöldben két hófehér kő villogott, mint a gyöngyház. Csak nem a hegyekbe rejtett, ló- fejnyi drágakő? — jutott eszembe az öreg regéje. Kopár, vörösbarna sziklák közén kék víz, mellette zöld fű. rajta fehér kő: olyan volt ez együtt, mint egy festett kép, mint valami díszes ékszer. Föllélegeztem. C. DAMDINSZÜREN: Szívemben a szorongást a derű váltotta fel, és mintha onnan már a járás is köny- nyebb lett volna. Egyenest aligha juthatni oda: alattunk sziklák meredeznek, s elég egy botlás, csuszam- lás, máris megnyílik a mélység. De lia megkerüljük a szakadékot, talán mégis le lehet jutni — gondoltam, és odakiáltottam az öregnek: — Menjünk le a vízhez! Az öreg mit sem válaszolt, ám elsötétült arcából, s a keze intéséből értettem, hogy „oda nem lehet!” Az tán hallom, hogy magában, a fogai közt mormol valami érthetetlent. Tudtam, hogy a léiánk öreget hiába kérném másodszor is, egyedül meg nem mehetek, nem tud,lm a járást. Mit volt mit tennem, kocogtam tovább az öreg mögött. A veszélyes úton csak nehezen jutottunk előre, de a szemem sarkából mindig azt a hármat néztem. Mikor jobban megfigyeltem, latiam, hogy a két fehér közül az egyik gömbölyű, a fciásik hosszúkás. A gömbölyű a vízhez közel, a hosz.- szúkás annál kicsit feljebb, a meredek felé áll. Ha jól megnézem, mintha fényesség áradna belőlük. Valami okának csak kell lennie — gondoltam. Mégiscsak drágakő lesz az. Az öreg meg azért ijesztget, azért nem szól semmit, mert nem akarja, hogy lássam. Bár az is lehet — tűnődtem tovább —, hogy ezt a helyet valami szörnyű „kísértet”, vagy „rontás lakásának” hiszi. Minden esetre jó volna megnézni — mondtam magamban, s amint az út kicsit szélesebb lett, beértem az öreget, és megkérdeztem: — Mondja már, ml az a két fehérség? Az öreg arcán megsokasodtak a ráncok, s halkan csak ennyit mondott: — Várj, fiam, várj! Arról itt nem szabad beszélni. Majd ha nem lát minket, elmesélem. — Aztán csak mormolt tovább, imádkozott Ez az öreg nem akar velem odamenni, szontyolod- tam el. Egyedül meg nem mehetek! Mi lenne abból? 8 ahogy ezen töprenkedve kullogtam az öreg nyomában, nemsokára eltűnt mögöttünk az a két fehérség. Az út annyira kiszélese- iett, hogy már ketten is elfértünk egymás mellett. Akkor az öreg jól körülnézett. Mikor megbizonyosodott afelől, hogy a két fehérlő folt már valóban nem látszik, lassacskán befejezte az imádságot, melyet addig folyvást suttogott, majd elmesélte a következő történetet — Élt ezen a tájon egy fiatal legény, Gombo. Apjától jócskán örökölt, volt jószága bővan. A marhát, meg a birkát anyja gondozta, a lovakra meg Gombo maga viselt gondot. Hogy gondot viselt? Dehogy! Kínozta őket. Egyetlen lova sem volt, melyet épnek, szépnek lehetett volna mondani Keze alatt csupa bőr, csupa csont gebe lett mind. El is fogytak hamar. Akkor aztán tehénért, meg birkáért vásárolt magának hátast Kegyetvn és hirtelen haragú fickó volt. Mindig ostorral verte a lovak fejét. Azt mondták róla az emberek, hogy magára haragította a lovak védőszellemét, olyan gonoszul bánt a szegény állatokkal. Nem sokáig maradt meg nála a hátas. Alighogy szerzett egyet, megette azt a farkas, elvitte valami kár, vagy éppen elveszett, de Gombo végül mindenképpen ló nélkül maradt. A földink, 1 Dzsambal, eladott neki egyszer egy fehér lovat, de amikor látta, hogy Gombo csak kínozza, veri a ló fejét, megbánta a dolgot. Vissza is vásárolta volna, de Gombo nem engedett. Igaz, hogy nem is volt más hátasa. Ennek a fehér lónak is hamar vége lett. Gombót még az ostor sem bírta sokáig. A jó kínai nádostort más ember évekig használja, Gombo szétverte fél esztendő alatt. Ilyen javíthatatlan ördög volt. Végül nem akadt senki, aki a lovát hajlandó Lett volna eladni neki, de még olyan sem, aki néhány napra kölcsönadta volna. Ki is hagyta volna lovát kínoztatni? Paripa nélkül maradván, Gombo néhány évig bizony gyalogszerrel járt. A többi fiatal lóháton ügetett a mulatságokra, Gombo gyalogosan bandukolt. ügy látszott, hogy saját kárán sokat tanult. Egy-két év múlva Gombo egyszer csak deres lovat szerzett. Hogy kitől vette, nem tudja senki. Maga azt állította, hogy valami hosszú utat járó karavántól vásárolta. Talán igazat is mondott. Az a deres még a legkopárabb helyen is talált füvet magának, s a legszárazabb mederben is meglelte a vizet. Igenigen szívós, kezes jószág volt. Szép derese hátán Gombo megint büszkén járhatott. Mondták is neki a vidék vénei: — Most van újra jó lovad. Ezt aztán becsüld meg! Jól bánj vele! Én magam is intettem őt: — Férfiembernek ritkán akad hűségesebb híve a lovánál. Tapasztalhattad eleget, mikor gyalog kellett járnod! Most itt az ideje, hogy észre térj. Légy józanabb, oktalanul ne üsd- verd a lovad fejét, mint azelőtt! Inkább tartsad mindig tisztán! — Jó, jó — helyeselt Gombo. — Megjavulok. Erre a deresre úgy fogok vigyázni, mint a szemem fényére — fogadkozott. És valóban, mintha Gom-.1 bo megjavult volna. Dered lova tisztán, szépen jártj háta, lába ép maradt. Vég-» re megtanult vigyázni lóra — mondták az embe-I rek. Mondják, hogy Gom-I bo anyja eleinte mindig el4 dugta előle az ostort. Ké-' sőbb látva, hogy a fia megemberelte magát, visszaadta neki. Lehet, hogy ahol senki sem látta, olykor megcsapta a lova fejét. de ha mások is voltak a közelben, ostort sosem használt, szerető gonddal óvta a lovát. Már kezdtük felejteni, régi, rossz szokását, mikor váratlanul szerencsétlen dolog esett. Egy reggel a lovát szerszámozta volna, de az, hogy, s hogyan nem, sehogy sem akart engedelmeskedni. Gombot elöntötte a hirtelen harag, s a vastag ostorral a ló fejére sújtott, de oly szerencsétlenül, hogy az ostorvég kiverte az állat fél szemét. — Ez a nyomorult jobb kezem volt megint! — szitkozódott Gombo, s bal karjával verni kezdte a jobbját. De mi haszna volt annál! ! Fél szemére vak maradt a lova. Attól kezdve valahányszor ostor mozdult, rémülten fölágaskodott. Gombo aztán egy vágj' két évig járt a félvak lovon. Hat-hét esztendeje már, nyári mulatság, vidám versengések idején történt. Néhány legény azon a keskeny ösvényen igyekezett a mulatság helyére. Gombo deres lován második volt a sorban, utána egy Bujin nevű fiú haladt botospány- vával. És mert a hosszú nyelű botospányvát a szűk úton nem húzhatta maga mögött, lova hosszában, kézben tartotta. A pányva árnyéka valahogy a Gombo deresének fejére eset, s a ló ostorütést sejtvén megugrott. Fél szemére vak volt, nem láthatta az út peremét, megcsúszott, és Gombóval együtt hengeredéit, repült a mélységbe. Reccsenés, roppanás hallatszott, a kengyel csilingelt, a legördülő szikláknak hol alá, hol fölé kerülve zuhantak, 6, istenem! Néhány év múlva ott fehérlett Gombo koponyája meg a deres lóé, ahogy az imént láttad. Az volt a két fehérség. Érdekes, hogy Gombo nem ott lelte halálát, ahol most a koponyája látszik. Ami a nyeregből meg a ruhából maradt, csakugyan jóval lejjebb van. Azt beszélik errefelé, hogy a két koponya egyre följebb kúszik a meredek oldalon. A ló koponyája Gombóé elől menekül, fölfelé, mert hűséges, jámbor jószág volt. Gombo koponyája meg üldözi. megy utána. Ki tudja, talán igazat beszélnek. A rossz ember a halála után is gonosz marad. Azon a forrásvizes, zöldellő helyen lakott valaha néhány család. Ám azóta, hogy Gombo odaveszett, teremtett élő messze elkerüli. Én ugyancsak tartok tőle. Hát ezért nem meséltem el a történetét, míg1 az az elátkozott koponya látszott — végezte az öreg a szót, aztán gyorsabb ügetésbe kezdett Magam utána. így értünk, szótlaft, a következő postaállomásig. Az örge lovász elbeszéléséből megtudtam hát ama két fehér koponya szomorú és tanulságos történetét. Attól fogva nemhogy lovam fejét, de még farát sem ütöttem meg soha. S ha olykor meglátom, hogy valaki a jószággal rosszul bánik, rögtön eszembe jut az Altaj sok barna szirtje, a szűk ösvény, a sötét szakadék és mélyén az a két fehérség. Az öreg talán hozzátett itt-ott a történethez, de a magva biztosan igaz, mint az is, hogy a pásztomép mennyire szereti a lovát. A mostanában napvilágot látott dokumentumkötetek — bő válogatás a huszas évek végén megjelent 100% című folyóirat anyagából, a Gaól Gábor válogatott cikkeit tartalmazó könyv, a „Korunk”- at méltató munka — alapján új vonások bukkantak fel arra vonatkozóan is, milyen jelentős irodalmi, irodalompolitikai, politikai tevékenységet folytatott — nehéz időkben, a Horthy-Ma- gyarország nyomasztó közegében — Gergely Sándor. S ahogy a kordokumentumokból markánsabb kép rajzolódik ki a lázadóból forradalmárrá váló Gergely harcairól, úgy lüktet a változó, alakuló kor — az első világháborútól majdnem napjainkig — abban a nemrégiben megjelent riportkarcolat és cikkgyűjteményben, amelyet „Hallgatás közben” címmel bocsátott közre Gergely Sándor tollából a Szépirodalmi Könyvkiadó. A hetvenedik esztendőhöz elérkezett, kommunista író sem önéletrajzi jellegű regényeiben („Rögös út”, „Tiltott utak”), sem a most kötetben olvasható, különböző időpontokban keletkezett, közvetlen önvallomásaiban, nem tartotta tévedhetetlennek magát. Az eszméiért mindig bátran kiálló író, akit gáz vakított meg az első világháborúban, visszanyert látásával együtt új, forradalmi szellemű látásmódot vívott ki magának. Nem volt tévedhetetlen, s ahogy szépprózai műveiben csak lassan engedett fel egyfajta naturalizmus, (s a lumpenproletárságot némileg mitizáló. anarchisztikus beszüremlés) úgy riportjaiban és publicisztikai munÜjsághír: „Igor Mojszeje- vet, a világhírű szovjet tánc- együttes vezetőjét és szervezőjét GO. születésnapja alkalmából a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették ki.” Évente beutazzuk a Szovjetuniót és a világ számos országát. Előadásaink színtere a legkülönbözőbb: fellépünk hangversenyteremben és sportstadionban, szerény gyári klubban és városok terein, sportcsarnokban és szabadtéri színpadon. Hasznosítva a világ koreográfiái és színházi kultúráját, együttesünk előadásaiban törekszik alkotóan felújítani, újszerűén életre kelteni a népi táncot. A táncosoktól nagyon sokat követelünk: a virtuóz tánctechnikán kívül legyen akrobata, zsonglőr és muzsikus egy személyben. Tökéletesen sajátítsa el a rugalmasságot, a koreográfiái kifejezőképességet, az átalakulás művészetét, hogy hűen alakíthassa a különböző élő emberi alakokat, kifejezze a táncokban a nemzeti jelleget, a munka örömét, az egyszerű ember életét. Fáradhatatlanul gyűjtjük a népi táncmotívumokat, hogy közkinccsé tegyük nemcsak a Szovjetunióban, hanem külföldön is. Minden külföldi vendégszereplésünk (majdnem 40 országban jártunk), minden találkozónk után érezzük, hogy mily nagy a művészet ereje, mennyire összefogja az emPénteken megyei szakemberek részvételével megkezdődtek az agrár szabadegyetem előadássorozatai Nyíregyházán. Az első előadás a takarmányalapok növelésének módjaival, eszközeivel foglalkozott. Május 20-ig ezenkívül még négy előadásra kerül sor. Február 25-én az állattenyésztésünk időszerű kérdéseiről dr. Magyari András egyetemi rektor tart előadást. A március 25-én káiban is érvényesült, nem egyszer, bizonyos egyoldalúság. Ellenfelei sem tagadhatták azonban, hogy első írásai óta mindig elvi alapon állt, hogy sohasem személyes hiúság, individualista indulat vezette tollát. Az sem tagadható, hogy még az idők szigorú rostáján kiesett írásaiból sem hiányzik a javítás szándéka, a népszeretet, a testi-lelki nyomorúság elleni harc pátosza. Hány — különböző műfajú — írása van azonban, amely fennmaradt a rostán, arhely irodalmunk szerves részévé lett, s minden bizonnyal a holnap köztudatát is gazdagítja majd. Nem akarjuk itt „felfedezni” méltán leghíresebb, legjelentősebb munkáit, „Dózsa”- regényét, a „Vitézek és hősök” című drámát, „Gyanú” című remek novelláját, a már jelzett önéletrajzi fogan- tatású írásokat, a „Pereg a dob” című, a harmincas években — és a harmincas évekről — írott, kiváló parasztregényt. De az alkalom kínálja, hogy felhívjuk a figyelmet az irodalmi riport mesterére. Ahogy a huszas évek magyarországi „embervásárá”-ról, a „vá- káncsosok” életéből, a megnyomorítottak, megalázottak, félrevezetettek tömegeiről szól, az jó példája annak, miként lehetett szociográfiai igénnyel leírni a várost és falut, megszólaltatni problémákat és felvillantatni a szabadulás útjait is. Az ilyen jellegű írások egyré- sze a „Hallgatás közben” lapjain olvasható. A „Hallgatás közben” dokumentumai közt olvashatjuk a moszkvai „Sarló és kalapácsában, az „ŰJ Hang”-ban és más magyar emigráns lapokban írt irodalomkritikai, irodalmi cikkeit is. Móricz Zsigmondért, annak írói nagyságáért, nagy jelentőségű realizmusáért nemcsak a reakcióval szállt perbe Gergely Sándor, hanem a forradalmi emigráció egyes szűkkeblű tagjaival is. Jellemző reá az értő lelkesség, amellyel Illyés Gyula „Puszták népe” című könyvét fogadta, korrigálva a „Sarló és kalapács” egyik cikkének téves megállapításait is. S tudnivaló, hogy Gergely Sándor az elsők között állt ki József Attiláért Is! A születésnapi alkalom — mint már jeleztük — nem nyújt módot egy sokoldalú és terjedelmében is jelentős írói mű érdembeli értékelésére. De azért hadd írjuk le: ahogyan Gergely irodalmi értékké növelte a szociográfia közvetlen valo- ságleírását. úgy a rezzené- keny folyamatok mögött is észrevette a társadalmi- indítékokat. Meg kell látni Gergely pályájának túlhaladott szakaszait, ám azt is, ami maradandó. Gergely Sándor gazdag életművét nem tarthatjuk lezártnak, befejezettnek. Éppen ezért elsősorban nem békés pihenést kívánunk a Kossuth- díjas Gergely Sán/ornak, hanem hogy új művekkel lepjen meg bennüket, új küzdelmeket vállaljon a még formátlan (de formát ölteni kívánó) él meny anyaggal. a valóságnak azzal a sajátos párlatával amelyből az ín) új valóságot tud teremteni A- J. HEGYI UTÓN*
