Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-23 / 20. szám

„Harcos Gyulai Pál” ADY ENDRE nevezte így verseiben, melyet 1909-ben Gyulai halála alkalmából írt. Száznegyven éve, január dereka táján (hogy ponto­san melyik napon nem tud­juk) született Gyulai Pál, a magyar irodalomi kritika legnagyobb hatású rendsze- rezője és képviselője. Em­léke jobbára úgy él, hogy házsártos, zsémbes öregúr volt, az ellenzéki irodalom mindenre elszánt ostorozója. a társadalmi és közéleti megújhodás kerékkötője. — Ha élete végső évtizedeit, irodalompolitikái egyedural­mát nézzük, van is mind­ebben igazság. Csakugyan: öregségét dogmákba mere­vült irodalomszemlélete és kritikai elvei, jónéhúny te­kintetben pedig avult ízlése jellemzik; valóban, évei múltával mind gyakrabban nézte rosszallóan, olykor tá­madta is a társadalmi hala­dás gondolatát. Sorsa törvényszerűen ala­kult így. A reformkori ne­mesi liberializmus világá­ban nevelkedett: ahogyan a szabadelvűség fölött eljárt az idő később, úgy felette is. Kritikusi, irodalompoliti­kusi pályafutása hasonló képet mutat. Irodalmi el­veit főképp Petőfi és Arany művészetéből vonta le: amint az irodalmi népesség, a népies nemzeti költé­szet mellett új törekvések kaptak erőre irodalmunk­ban, kivált Vajda János mű­vében a 70-es évektől fogva, s a századvég költészetében, úgy nőtt benne az ellenállás az újjal szemben, s szem­lélte hovatovább értetlenül a fejlődés irányát. Mivel ilyen emberként tartotta kézben hosszú ideig és szi­lárdan az irodalmi élet kulcspozícióit (az Akadé­mián, az egyetemen, a Kis­faludy Társaságban, a könyvkiadási fórumokon stb.), öregségére gyakran ke­rült a jogos támadások ke­reszttüzébe. de Állásfoglalásai­ra, szavára sokat adtak, még ellenfelei is. Ady sem szólt róla másképp, mint tisztelettel és megbecsüléssel. ..Egy forradalmi korszak ittfelejtett s becsületes mú­miájának" mondta. Koránt­sem véletlenül. Adynak, mint sarkallatos ítéleteiben mindég, ezúttal is igaza volt. Hiszen akadt rá ok éppen elég lehetett is tá­madni Gyulai Pált, amiért kellett, és lehetett, kellett is tisztelni, amiért megér­demelte. Felelősen gondol­kozó kortársai jól tudták (kellő távlatból látszik csak igazán, mennyire így van): Gyulai érdemei tévedéseihez mérten számosabbak és na­gyobbak. Mindig szemtől-szembe nyílt sisakkal harcolt; ko­rának korrupt közéletétől emelt fővel tartotta távol magát; amit leírt vagy mon­dott, mindig vállalta érte a felelősséget. Ha kellett, éle­te kockáztatásával is. Nem­hiába választotta emberi kritikusi mottójául s írta le kora ifjúságától fogva jónéhányszor: „magammal kívánok békében élni nem a nagyvilággal”. Lelki világá­nak, belső békéjének fegyelme persze más és másképpen befolyásolta tevékenységét fiatalabb éveiben, majd ké­sőbb. Eleinte, tevékenysége progresszív évtizedeiben se­gítette és előre lendítette, utóbb viszont, midőn kon- zervatizmusa erősen fogva tartotta már, inkább gá­tolta, tévedésekre kárhoz­tatta. NEHÉZ IDŐKBEN válasz­totta az irodalmi pályát élethivatásul. A szabadság- harc bukása után lépett fői, s minthogy korán beérő egyéniség volt, szinte azon nal teljes fegyverzetben, alaposan átgondolt, megér­lelt kritikusi elvekkel. Első nagy harcait Petőfiért legjobb bajtársáért. Arany Jánosért vívta. Egyszerre küzdött Petőfi epigonjai s a korabeli költészet alpári dilettantizmusa, másrészt hivatalosnak mondható iro­dalomtörténeti koncepció el­len, amelyik Petőfi és Arany költészetében, Kisfaludy Károly és Vörösmarty ko­rához képest csak hanyat­lást látott. Bár tanulmánya­iban és cikkeiben a forra­dalmár Petőfit, meglehetős fenntartásokkal nézte, állás- foglalása így is korszakfor­máló jelentőségű, a fejlődés útját egyengette. Innen, az 50-es évek ele­jétől kezdve kritikai cikkei­nek és tanulmányainak se szeri, se száma. Figyelme hamarosan kiterjedt az irodalmi élet egészére, be­leértve a darmaturgiát, a színházat is. A 60-as évek elején irodalomtörténetírói tevékenysége ugyancsak vi­rágba bomlott: előbb Ka tona József és Bánk bánja című könyvét, egyben aka­démiai székfoglalóját írta meg, majd Vörösmarty élet­rajzát — európai színvona­lú írómonográfiánk közü az elsőt. TÖBB MINT FÉL ÉVSZÁ­ZADOS tevékenysége folya­mán íróként is ugyanazt a felfogást szolgálta, amit kri­tikai dolgozataiban tűzött ki célul a kortársi irodalom elé: a népköltészet forrásai­ból merítve emeljük iro­dalmunkat nemzeti, egy szersmind európai színvonal­ra. Versei közül csak néhány állta ki az idő próbáját; legnagyobb szabású költői vállalkozása, Romhányi cí­mű verses regénye töre­dékül maradt. Művészi ha­gyományának legértékesebb része: szépprózája, különö­sen remekmívű kisregénye, az Egy régi udvarház utol­só gazdája. E munkával ma is a klasszikus magyar szép­próza élvonalában áll. Maradandó nyomokat ha­gyott irodalmunk fejlődé­sében, kritikai munkássá­ga, főképp a 60-as évek vé­géig, megbecsült irodalmi örökségünk. Nemcsak hasz­nos, tanulságos olvasmány, egyben élvezetes: intellek­tuális ereje. ötletessége, nyelvének tisztasága teszi azzá. Vihar Béla: Ördögűző Röstellkedtem: nem méltó hozzád, szégyenletes..., de mint iga, már ő uralkodott felettem, a varázsritus, babona követelte bennem a jussát, tedd meg! — suttogta — ez parancs! Hittem, nem hittem, ő vezényelt, a dzsungelmélyi ősi hang; tízezerévnyi messziségből reámintő totesm, bizarr, bakszakálú, vad pásztoristen, eszelős fintorai val. Teljesül vágyad, terved, álrrmxl megvalósul — akkor — ha most asztali koppintsz, ha arra nem lépsz, ha eléred a villamost. Hány rendelés, hány tilalom, mind tőle ered, tőlük való, az idegsejtekben bujkáló, a sunyitva meglapuló condrát öltött sámán vinnyogja; fantom jelzi: még itt vagyok! Miért hordozom koponyámban e furcsa panoptikumot? A történelem sok limlomja nyüzsög a tudatom alatt. Mi őrzi őket és cserébe talán valamit nyújtanak? Talán a megdidergő lélek aggodalma eseng, sajog, s így faggatja, ostromolja a titkot rejtő holnapot? Patkó, lóhere, denevérszárny, csíziók, és jelrendszerek... Hány száguldó motor élén is fityeg, táncol az amulett. A vész ellen ők védencnek? Bár jól tudom, hogy nem igaz, hogy ámítás, hogy balga tévhit, de mégis biztatás, vigasz. A félelmünk a táplálékuk, életük ebből tengetik, nem füstölgő kör menet, dobszó, egy mozdulat elég nekik. Ártalmatlanok? Valóban. De egyik, másik fölneszei, s eszébe jut, hogy zsarnok isten volt valaha, ki vért vedel, szomját oltva torkot szaggattak szablyát lengető papok, és embert áldoztak nevében: idegent, lázadót, rabot. Kígyómódra ő sziszeg most is a fülbe gőgöt, megvetést, lincskötelet nyomna a kézbe, géppisztolyt, csóvát, szívbe kést. Mennyi vámpír előítélet, lappangó nyirkos babonák: mérget oltva az értelembe, gyűlölettel megfojtanák. Bálványok járnak még közöttünk, a kert alatt ördög szalad. Lelkem, tárd ki a szabadságra ablakodat és óvd magad. Földes György; Elvonókúra sengett a telefon. — Kerekes Elemér vagyok — hangzott a drót másik végéről, amikor fel­emeltem a telefonkagylót. — Tessék! — szóltam ud­variasan. — Ha ön velem foglalkoz­ni merészel, kitekerem a nyakát. Egy kattanás, a hívó fél letette a hallgatót. Mégcsak felelni sem tudtam. Rendkívüli módon irtózom a közönséges hangtól, vi­szont az átlagember ma­kacsságával ragaszkodom a nyakamhoz. Kerekes nyers fellépése érthetően gondol­kodásra késztetett. Rövid tűnődés után arra az elha­tározásra jutottam, hogy fe­nyegetés ide, fenyegetés oda, feltétlenül meg kell írnom Kerekes Elemér és felesége esetét. Kerekes egy napfényes majálison, éppen azon a na­pon ismerte meg Julikát, amikor a lány betöltötte a huszadik életévét. A majá­list, a születésnapot és a megismerkedést este már együtt ünnepelték. Pontosan tíz éve ennek, de Julika so­hasem felejti el, mert 6 is, mint a nők általában, a ké­sőbbi keserű napok idején is híven őrzik szívükben a líriai emlékeket. Julika akkor este három dupla konyakot ivott erre Kerekessel egy elegáns nyá­ri vendéglőben. Életében először járt itt a lány, s életében először ivott ko­nyakot is. — Sohasem hittem volna, hogy ilyen jó a konyak — mondta Julika józanul, de csillogó szemekkel Kerekes­nek, a harmadik féldeci után. — Ha igazán jól akarjuk érezni magunkat, igyunk meg egy üveg pezsgőt is — lelkendezett a fiú. A lány rámosolyogott, Kerekes odaintette a pincért, kérte a pezsgőt, s amikor Kerekes hajnaltájt, a külváros egyik szürke há­zánál, ahol Julika lakott, elbúcsúzott a lánytól, egyre inkább csodálta, hogy a lány a sok ital után is teljesen józan maradt. A szokványos búcsúzás után Julika beandalgott a kapun, s Kerekes elindult hazafelé a város másik ré­szébe. Amikor nemsokkal később albérleti szobájának régimódi támlás-diványán magára húzta a vattapap­lant, szinte a kelleténél gyorsabban érlelődött meg benne az elhatározás, hogy elveszi Julikát feleségül. El­veszi, gondolta, mert ritka az ilyen lány a mai világ­ban: Julikát sem ő, sem az ital nem volt képes a lábá­ról levenni. A következő fél évben még sokszor elmentek szó­rakozni kettesben. Julika nem gondolkodott sokáig, boldogan mondott igent Ke­rekesnek. A fiú korban is hozzáillett, jól keresett és már akkor csoportvezető volt, abban az üzemben, ahol ma is dolgozik. Vétenék az igazság ellen, ha nem ismerném el, hogy Kerekes Elemér nagyon sze­rette Julikát, de akkor is vétenék, ha elhallgatnám, hogy talán még Julikénál is jobban szerette az italt. A bort kevésbé, de a tö­mény szeszt annál inkább. Nevetve mondta többször is Julikénak: — Már azért is boldog va­gyok veled, mert házon be­lül is jó ivópartnerem vagy. A tthon is ittak ugyanis ^ és nem is keveset. Julika gyenge volt és sze­relmes, nem fékezte a fér­jét, nagy igyekezettel alkal­mazkodott hozzá és vele ivott éppen úgy, mint meg­ismerkedésük estéjén, abban a bizonyos kisvendéglőben. Kerekes büszkén dicseke­dett, hogy felesége, a két- három féldeci rumot úgy le­hajtja a torkán, mint más asszony a vizet. Julika pe­dig, amióta Kerekessel ösz- szehozta a majális és az ital, csak hrludta Kerekes­nek, hogy szereti az italt. Imponálni akart neki, a kedvébe járni és „vele fut­ni”, hogy el ne maradjon tőle. Évekig tartott ez így és mivel a pálinkát, meg a ru­mot nem adják ingyen, sok, mindenre nem jutott pénz Kerekeséknél, noha jól ke­restek mind a ketten. Juli­ka egy idő óta kisebb-na- gyobb kölcsönöket kéregetett hivatali kollégáitól, mert számára ru^i nélkül nem élet az élet. Nemrég, az egyik kollégá­ja visszakérte Jukkától a hónapokkal ezelőtt kölcsön­adott ötszáz forintját. Több­ször kérte már, sürgette is. de Julika nem tudta vissza­fizetni. Aztán jöttek a töb­biek. Harminc embernek tartozott már Julika a vál­lalatnál. Julikát elvonókúrára küldték. A kollégái gyakran látogatták, s szeretettel vet­ték körül azok is, akiknek még nem fizette vissza a tőlük kölcsönkért összegeket. A vállalatnál mindenki Ju­lika mellé állt, csak egye­dül a férjet, Kerekes Ele­mért nem érdekelte a fele­sége sorsa. Sem az elvonó­kúra idején, sem azután, amikor Julika gyógyultan és vidáman, ismét dolgozni kez­dett. De nem is ért rá Ke­rekes semmire: a válókere­setet szövegezte. — Nem akarok tovább él­ni egy iszákos asszonnyal — írta felperesi minőségében. — Csodálkozom azon, hogy hivatali kollégái egyik kar­társnőjüket ennyire el hagyták zülleni. 17 zért a két mondatért 1J írtam meg Kerekes Elemér történetét. Megír­tam még akkor is, ha netán Kerekes szaktárs megkísé­relné kitekerni a nyakamat. Foxi Maxi „társulatával” együtt belopta magát a tv- nézők szívébe. Hétről hétre keresik a műsorban, rekla­málják, ha elmarad egy-egy folytatás. Honnan ez a nép­szerűség? — Talán azért, mert a történeteket , igyekszünk „magyarosítani” — mondja Nagy Vilma az átíró-fordító. — Ugyanezek a filmek Len­gyelországban megbuktak. Ott ugyanis ragaszkodtak az eredeti sztorikhoz és nem szinkronizálták, hanem egy­szerűen „aláolvasták” a nyers fordítást. Lászlóóó! — Szerencsénk volt — kapcsolódik a beszélgetésbe Gerhardt Pál, a szinkron rendezője —, úgyszólván az első pillanattól kezdve si­került „elkapnunk” a megfe­lelő hangokat, s most már kialakult egy olyan együttes, amely saját maga is végig- szórakozza és élvezettel ját­szik, illetve beszél. Foxi Maxi Csákányi Lász­ló. Már megszokta hogy ha a gyerekek meglátják az ut­cán, utána kiáltanak: Lász­lóóó! Szenzációóó! Ez is a népszreűséggel jár. Épp­úgy, mint az, hogy Inéi, az­az Váradi Hédi különböző egérfigurákat kap ajándék­ba. Find koma — Voltam már — meséli Inci-Hédi — tücsök, csupa- fül, tüskeböki, Toppancs Walt-Disney filmjében, a Bambiban, nyuszi, mókus és mindenféle apró állat hang­ja. De ez a legkedvesebb ál­latszinkron szerepem. Bol­dogság, amikor elkezdjük a munkát. Nem is munka, já­ték, szórakozás. A legked­vesebb élményem a macska lelkiismeretének megszóla­lásához fűződik. Sohasem felejtem el a macskát, ahogy mondja: — szeretni kell az egereket. Valóban szereted Kandúr Bandi? — Szeretem — mondja el­keseredetten — nagyon... Juci pajtás! Finci koma! Azóta az együttesben szál­lóigévé vált ez a párbeszéd. Ha valami nem megy, vagy nem akarjuk csinálni, min­dig ezt idézgetjük. A gye­rekközönség nagyon hálás. Ta vagy a Maci Laci? Mindenkinek vannak ked­ves gyerektörténetei. Várhe­lyi Endre, illetve Maci Laci a közelmúltban a csepeli munkásotthonban II. Fülöp áriáját énekelte, s a szám után váratlanul megszólalt egy kisfiú a nézőtéren: — ugye bácsi te vagy a Maci Laci? — Akkor, egy pilla­natra nagyon furcsa volt minden, de a közönség ne­vetett, az operaenexes iei- találta magát a színpadon, s barátságosan válaszolt: — igen, én vagyok. Gombos Kati a fiúegér, a nyakkendős Finci, ez a gyá­moltalan fiúegér roppant kedves „egyéniség”. Bármibe kezd, mindig baleset törté­nik vele. A pécsi filmfeszti­válon a Gyermekbetegségek című film két kis főszerep­lője odajött az asztalomhoz. Mondd néni, tényleg te vagy a Finci? És van neked gyereked is? — Van keífő, — válaszoltam — egy tizen- kétéves lányom és egy ti­zennégy éves fiam. — Hű, akkor te nagyon öreg vagy már. Ezt sohasem mor.dtad el a televízióban. Bárhová megyek, percek múlva kéri a társaság, csak egy picit utánozzad a Finci hangját. És Gombos Kati „megadja magát” és mondja a kedvenc szöveget: — lá­tod Inci, mindig mondtam neked, ne járj rossz úton, mert baj lesz. És egy pLclt cincog. úgy ahogy megszok­tuk tőle. „Kandúr Bandi keresi magát“ — Utoljára rozsdás vas­szeget alakítottam — moso­lyog Szuhay Balázs. — Amióta Kandúr Bandi let­tem, haragszanak rám a gyerekek, viszont — az egyik példából ítélve — tisztelnek a portások. Leg­utóbb, amikor egy gyárban jártam, a kapuban elkérték az igazolványomat, a tá­nyérsapkás bácsi rámnézelt, — maga az a Szuhay Ba­lázs, aki a kandúr? — Igen — mondtam kicsit zavartan. — A bácsi felemelte a tele­fonkagylót: — Igazgató elv­társ, a Kandúr Bandi kere­si magát. Foxi Maxi mamája Az írónőnek is jut a nép­szerűségből. A televízió szék­haza előtt gyerekek várják, s — ami szokatlan egy for­dító életében — autogramot kérnek, de így: „azt tessék odaírni, hogy a Foxi Maxi mamája.” A rendezőtől — mosolyogva — ilyen megle­pő feltétellel vették át a ru­hát az egyik patyolatfiók­ban: — „Csak akkor tisz­títjuk ki a ruhát, ha va­sárnap újból lesz Foxi Maxi!” És lesz. Előre láthatóan ebben az évben még tart a sorozat és talán jövőre is, ha a külföldről érkező hí­reknek hinni lehet. Bizo­nyára örülnek ennek a tv- nézők — gyerekek és fel­nőttek egyaránt — de ugyanúgy a társulat tagjai is, akik már elkezdték a so­rozat következő történeté­nek, a „Krumpli”-nak szink­ronizálását. Fekete István: JHatai báeii A doktor ragaszkodott hozzá, hogy a halotatt hoz­zák be a hullaházba, majd ott megnézi, de egyébként is fel kell boncolni. Az elnök a fületövét va­karta. — Gondoltam: kimotoro­zik oda a doktor úr... az­tán a boncolás is elmarad­hat. Megint csak költség... — Van odd út? — Oda? De még milyen — legyintett az elnök úgy, mintha autostrada vezetett volna a szőlőhegy hatodik dűlőjébe, Sipos Mariék pincéje mellé (épült 1852- ben és igen szép kőkerítése van), ahol is Bence Márton hegycsőszt halva találták. — Be kell hozni így is, úgy is. Gyanús körülmé­nyek vannak... Az elnök felhörkent. — Mi van abban gyanús, ha egy öregember meghal? Pálinkát ivott az öreg — mondják, fél litert —, amit nem szokott; bort, nem mondom, — mert rendes ember volt — de pálinkát nem... — Jobb, ha maguk hoz­zák be — tanácsolta a dok­tor, mert akkor oda kell a bizottságnak kiszállnia, helyszíni szemle, fuvarosok. — Bizottság? — rettent meg az elnök, — fuvaro­sok?!!! Akkor inkább be­hozzuk. És behozták Bence Mar­ci bácsit, aki hagyta magát. Szépen hordágyra tették, mint a katonákat a harc­téren és Sülé Péter egy kis száraz szénát is tett a feje alá, elgondolkozva, hogy lám-lám, ilyen az élet... — Még meleg egy kicsit a nyaka — mondta — nemrégen történhetett. Na, emeljük meg emberek... Késő délután volt ekkor már. Valahol magasan var­jak károgtak, s a halott­Foxi Maxi és a többiek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom