Kelet-Magyarország, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-23 / 20. szám
Felfedezés és a világ formálásának igénye Gondolatok a szocialista realizmusról szóló vitához Europa szerte megélénküllek a művészet kérdéseiről iolytatott viták, de ezek középpontjában — nyugaton és minálunk egyaránt — a realizmus, sőt a szocialista realizmus lehetőségei állnak. Csak olyan apró tényekre hadd utaljunk, mint Peter Weiss, világhírű német drámaíró nyilatkozata, amely szerint csak a szocializmus perspektívájának tudatában tudja elképzelni alkotóművészetét, vagy jsartre több cikkének es előadásának gondolata, melyben arról szól, hogy & mai művészetnek centrumában éppen a szocialista művészet áll, hogy Sartre nem a szocialista realizmusról beszél, az, úgy vélem — mit sem von le abból, hogy a probléma, a művészet megújulásának távlata őt is izgatja- A kérdés tehát a levegőben van Nyugaton is. Nálunk ezt a vitát foglalja össze és ennek az eszmecserének következményeit ösz- szegiezi a párt kulturális elméleti munkaközésségének immár egy esztendeje publikált tézisei a szocialista realizmusról és ehhez a vitához ad újabb gondolatokat a nemrég közzétett ideológiai irányelvekről szóló pártdokumentum is. A vita egyik elágazásában igen sok szó esett arról, hogy a szocialista realizmus újszerűségét egy újfajta művészi magatartásban: a valóság iránti felelősség kibontakozásában kell keresnünk. Már Roger Garau- di, a realizmusvita egyik elindítója is megpendítette ezt a gondolatot, de hazai vitáinkban ugyancsak többször szerepelt ez a „kísérleti meghatározás”. Mármost kétségtelen, hogy a szocialista realizmus történelmi jelenségét, világnézeti megalapozottságát nem lehet beszűkíteni egy magatartás végül is szubjektív keretei közé. Hiszen nyilvánvaló, hogy Solohov, Csuhraj, vagy Eluard és Recht művészetét nemcsak a művészi magatartás különbözteti meg kortársainak nagyszabású, bár polgári művészetétől, hanem világszemléletük, emberábrázolásuk, a történelmi távlatokkal szemben tanúsított érzékenységük, stb. is ezt a különbséget húzzák alá. Mégis, ebben «a gondolatban van néhány olyan mozzanat, melyet érdemes továbbfejteni. Mert éppen az új művészi magatartás tudja összefoglalni azokat a sajátosan új történelmi-esztétikai jegyeket, melyek a szocialista realizmus legújabb törekvéseit jellemzik: a világ új rétegeinek felfedezését, azt á pionír-pátoszt, mely az eddig még nem ismert életformákat, konfliktusokat, és problémákat kutatja és teszi az ábrázolás középpontjába, valamint azt az elkötelezett felelősséget is, mely a valóságot éppen az új felfedezések révén is formálni, alakítani igyekszik. Brecht színháza. vagy a dél-amerikai szocialista festészet nagy alakjainak — Sicheirosnak, Orozconak — művészete érthetetlen lenne enélkül, de nem igen tudnánk összefoglalni még a mi novellairodalmunk, és új regénytermésünk eredményeit sem enélkül a belátás nélkül. Sánta Ferenc Húsz órája, vagy Somogyi Tóth Sándor kisregénye. (Próféta voltál, szívem) éppúgy érthetetlen lenne a felfedezés művészi magatartása nélkül, mint Cseres Tibor szép és megrázó Hideg napok-ja. vagy Galambos 1 n ios néhány regénye. Mit jelent a mai művész szótárában és érvkészletében a felfedezés igénye? Nyilván nem kolumbusi vállalkozást: nem olyan emberi társadalmi vidékeket kel! feltárni, melyeket még senki sem látott. Inkább olyan társadalmi és emberi gondokat és örömöket, melyeket vagy nem érzékelünk kellő társadalmi súllyal, vagy illúziók, látszatok, előítéletek formájában teszünk magunkévá, és amelyek esetében nem a valósággal, hanem inkább délibábokkal állunk szembe. Itt van szükség a művészi felfedezésre: életünk olyan rétegeit bemutatni, melyeket a közélet, a közvélemény nem ismer, vagy félreismer és csupán látszatminőségében tett magáévá. Talán Tvardovszkij volt az első, aki tudatosan ezt a célt tűzte a művészet elé, amikor a XXII. kongresszuson azt mondta, hogy a művésznek nem a már ismert tényeket kell művészileg kifejezni, hanem olyan jelenségeket kell láthatóvá tenni, melyek még nem is kerültek a közvélemény fókuszába. Ehhez még hozzátehetjük: számos olyan előítélet is vezérli közgondolkozásunkat. melyeknek alapos, emberileg hiteles és művészileg megrázó feltárása nemcsak az emberek szemét nyitná fel, hanem a jelenben történő tájékozódást és alkotómunkát is megkönnyítené. Nemcsak a hibák felfedezését jelenti ez a művészi magatartás, bár ez is beletartozik a társadalmilag elkötelezett, valóságért és közösségért is felelős művész hivatásába, hanem az új emberi vonások feltárását, azt a gazdagodási folyamatot is felfedezheti, melyen az utóbbi évek során keresztül mentünk, s mely nem egyszerűen a jobbá- szebbé érés folyamat volt, hanem tragikus megpróbáltatások és helytállások során vezetett a teljesebb, emberileg gazdagabb életstílus felé. Az előbb Sánta Ferenc regényét említettem példaképp, nem véletlenül. A Húsz órában érezhető talán a leginkább a felfedezés izgalma és igazsága: Pedig jói ismert tényeket, sőt ismert típusokat is sorol egymás mellé, és mégis az összkép valami eddig ismeretlen gazdagságú tabló lett. Az elmúlt húsz esztendő válságait, konfliktusait mondja oi, cie úgy, hogy egy új történelemkép bontakozik elénk: egy sor illúziónktól, előítéletünktől szabadulunk, mikor a regényt letesszük kezünkből. Meg tudja mutatni minden jelenség „másik oldalát” is, rá tud tapintani az igazság összetett jellegére, arra, hogy a tények különböző nézőpontokból más és más arcot mutatnak, és csak az összkéo adja a teljes igazságot. Mikor a falura került orvos figuráját látjuk magunk előtt, azt hisszük egy gyenge karakterű, „pesti úrifiúval” van dolgunk, aki legfeljebb csak pénzt akar a vidéken keresni. Aztán egy másik jelenetben — a falu szemével látva — ugyanez az orvos úgy tűnik mar fel, mint gondos és lelkiismeretes segítő, mint olyan hivatásának élő ember, amilyen még nem volt ezen a környéken. Aztán ismét vált a kép, és megtudjuk, hogy ez a szenvedélyes kötelességszeretet, ez a magát munkába fojtó hajsza csak a felejtést keresi: nem tudja megszokni a falusi életet és ezért is keresi a munkát, a felejtést. A kép sokrétű, de a sok réteg egy és ugyanazon ember új arcát fedezi fel, azt a réteget, melyet eddig az előítéletek torzító lencséjén keresztül nem láttunk. Ugyanígy rajzolja meg Sánta az egykori falusi párttitkárnak, Máténak sorsát és alakját. Ma éppen leváltják, és húsz évi odaadó munkáját egy tűzoltóparancsnok! beosztással hálálják. Aztán egy másik jelenetben megtudjuk, hogy még barátaival szemben is biza'matlan, kegyetlen ember volt, — de még ez a kép sem a teljes igazság: a bizalmatlan, erőszakos titkár látástól va- kulásig a határban járt, minden gondot-bajt ismert és intézett — csak maga sem tudva, — rosszul. Es így kerekedik ki a kép, sok apró, egymásnak ellentmondó igazságból, egésszé. Es ezeket az egymással vitázó mozaikokat az írónak kellett felfedeznie: egyébként az előítéletek, a szenvedélytől eltorzított képek, vagy egyoldalú látómező elfedte volna. Sánta műve persze csak egyetlen, eléggé önkényesen kiragadott példa a felfedezés jelentőségének aláhúzására. Ugyanígy mond újat, láttat meg a nézővel új emberi és társadalmi problémákat Jancsó Miklós Szegénylegények c. filmje, vagy Salamon Pál nagy sikerrel játszott színdarabja, a Magadra kiálts. Persze a felfedezés, mint művészi jelszó önmagában éppoly szűkös és félrevezető, mint az az elmélet, mely csupán a magatartás újszerűségében keresi a szocialista realizmus maga- sabbrendűségének jegyeit. Egyoldalú lenne ez, mert nem elég csak felfedezni valamit: a szociografikusán összegyűjtött tényanyag, amelyben ott lapul a világ új arculata, az új társadalmi gondok váza is, csak akkor tud hatni az olvasóra, vagy a nézőre, ha nem a maga nyers formájában kerül elébe, hanem a művészi újraalkotás munkájában újjászületik. Ha a művész látásmódján, egyéni-egyedi világtérképén is megtörve hozzácsapódik mindaz a szenvedély és emberi igazság, amit csak a művészi megformálás adhat. A valóság felfedezése tehát csak akkor sikeredik, ha a művésznek sikerül kifejtenie az összefüggések távolabbi rendjét is, ha az általa felfedezett mozaikokat be tudja illeszteni világképéé», ha el tudja rendezni egy általa „újrateremtett” világ társadalmi egészébe. Ha ez az egyéni átéltség hiányzik, ’ ha csak „újsághímyi” nyersességgel jelentkeznek ezek az új tények, ha tehát éppen az emberi következmények hiányzanak, — úgy a közönséget nem tudja felrázni, és alakítani. És ily módon nem tudja formálni a valóságot sem. A felfedezés fontossága kiegészül tehát a művészi kiteljesítés és felelősség követelményével is. Manapság sokszor találkozunk ilyen, publicisztikai értelemben vett nyersanyaggal: néhány tény puszta közlésével, mely önmagában esetleg valóban új adalékot szolgáltat, de művészi hatása nincs, mert nem sikerül beilleszteni a nagyobb társadalmi összefüggésekbe. Sánta Ferenc, Galambos Lajos említett műveinek és még sok nagyszerű írásnak és filmnek ez sikerült, de valahogy a közvélemény ezekből a sikerekből csak a mondat első felét hallotta ki: a felfedezés újszerűségét. A művészi ki- teljesítést, tehát a mondat másik felét már nem hallják meg. Pedig enélkül nem érthetjük meg a szocialista realizmus elhivatottságát. A legjobb művek éppen arra figyelmeztetnek, hogy a valóság formálásának igényével kell párosulnia a felfedezés pátoszának, csak a valóság iránti felelősség és a művészi alkotás kiteljesítése, a nyersanyag „átlelke- sítése” tudja megteremteni azt a kontaktust, mely a művészet közönségét, a mű- élvező publikumot, egész emberi mivoltában tudja alakítani. És ez a szocialista realizmus legfontosabb feladata, — küldetése, elkötelezettsége erre utal: az embert egész társadalmi és egyéni mivoltában alakítani. Ehhez pedig a valóság új rétegeinek és arculatainak felfedezése és átélhető, élvezhető újraformálása szükséges. Almási Miklós Az erdei kitérő előtt. Lovas szán a Széchenyi utcán. Hammel József felvételei A sóstói park bejárata. Sóstó, svájci lak.
