Kelet-Magyarország, 1965. november (22. évfolyam, 257-282. szám)
1965-11-14 / 269. szám
KÉPZŐMŰVÉSZEINK VÁZLATKÖNYVÉBŐL A szocialista nemzeti egység és a munkásosztály i4 Jósa András Múzeum évkönyve Hagyománnyá vált már, hogy a leggazdagabb munkát kifejtő megyei múzeumok évkönyveket jelentetnek meg. Csak elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a Nyíregyházi Jósa András Múzeum is azok közé tartozik, amelyek tudományos munkássága megérdemli az országos publikációt, illetve, hogy ezt a tevékenységet prezentálja az ország és a világ előtt. Ez utóbbira bizonyság az is, hogy a most megyei tanácsi támogatással megjelent múzeumi évkönyv tanulmányai — Csallány Dezső szerkesztésében — az érdeklődésnek megfelelően hat nyelven kerültek az olvasó elé. A 260 oldalas — mintegy száz illusztrációval kiegészített szép és ízléses kiadvány minden anyaga megérdemelné a bővebb méltatást. Ebben az esetben azonban nem törekedhetünk erre, már csak megfelelő hely hiányában sem. Csallány Dezső Szkita íjmaradványok című munkája az időszámításunk előtti 6. századbeli nyíregyházi temető leleteihez viszi az olvasót. Értékes adatokat tudunk meg arról — Jósa Andrásnak, a múzeum alapítójának kutatása nyomán —, hogy a múlt század végi közváhóhíd építésekor felfedezett ősi közös temetkezéshelyen talált íjmaradványok Nyíregyházának, mint akkor már lakott területnek is bizonyítékai. Bodrogszerdahely ugyan távol esik megyénktől, de az ottani cseh és magyar kutatók feltárásai alapján született megállapítás szinte egyedülálló. Erdélyi István A bodrogszerdahelyi honfoglaláskori temető című tanulmánya alátámasztja, hogy az ottani leletek igen közel állnak a kazah és baskír szokásokhoz és a női viseleti jellegzetességek népünk finnugor kapcsolataira utalnak. A hadtörténet, fegyvertörténet érdekes adalékaként mutatja be a buzogányt, mint az őskor emberének egyik leghatásosabb fegyverét Kalmár János. Európában a XI. században jelent meg, de történeti érdekessége, hogy az első világháborúban résztvevő magyar katonák még a XX. században is használták az olaszországi csatatereken. A nyíribronyi éremlelet tanulmányozása alapján született a következő tudományos dolgozat. A XVI— XVII. századi, főként magyar, lengyel és cseh pénzek — mintegy tízezer érem — nyomán az egykori pénzforgalmi viszonyokat mutatja be az évkönyvben Huszár Lajos. BaloOh István Tiszavas- vári XIII. századbeli alapfalakra épült, most 170 éves református templomáról, a megye egyik legérdekesebb építményéről írt, amely jól szimbolizálja a korabeli építőművesség színvonalát. A kötet egyik legnagyobb terjedelmű — de azt hiszem, legnagyobb munkával is járó — tanulmánya Gombás Andráséi Bűn és bűnhődés a régi Büdszent- mihályon címmel. Az 1837 —53 közötti tizenhat esztendő helyi, községi jegyzőkönyvében sok év feljegyzésében kutatott a tanulmány szerzője. Visszaviszi az olvasót azokra az időkre, amikor még érvényben volt a földesúri pallósjog, s amikor — mai büntetése legfeljebb pénzbírság lenne — apró bűnökért pellengér, kaloda, deres, kurta-, vagy hosszúvas, korbács és áristom járt. A tanulmány bemutatja, hogy a társadalom változásával, fejlődésével hogyan változnak a bűnökre kiszabott büntetések, az egyház hogyan szólt bele az emberek életébe, hogyan folyt össze az egyházi és községi fegyelmezés például a nyilvános templomi vezeklés- ben. Bemutatja, hogy az emberek jogai — elsősorban a szegény embereké -— csak az egyházi és földesúri normáknak való teljes alárendeltségben érvényesülhettek. Olvasmánynak is izgalmas például a farsangolásra, fonókra, lakodalmakra, táncolásra, muzsikálásra egyformán érvényes egyházi tilalom, a fegyelem megtartatására hozott sok-sok büntetés. Elmondja, hogy 1826-ban még állt a tiszavasvári községháza udvarán a pellengér, amelyhez utoljára egy jobbágyot kötöttek, aki vonakodott az uraság részére hosszú fuvart teljesíteni. Hírt ad az írás a büdszent- mihályi nép meg-megújuló ellenállásáról a földbirtokkal és a klérussal szemben. A bűn és bűnhődés kitűnően rendszerezett, hiteles büdszentmihályi krónikája olyan olvasmány, amely jól kiegészíti megyénk eddig ismert történetét. A tanulmány egyúttal jogi és társadalomtudományi adalék is, amelyet érdemes lenne közzétenni országos szakfolyóiratokban — minden bizonnyal nagy sikert aratna. Csallány Géza Üzenetküldés motívuma népmeséinkben című írása érdeklődésre tarthat számot. Erdész Sándor Téli estézés egy nyírségi faluban címmel a kállósemjéni közös összejövetelek meséiéi közül mutat be egyet — értékes gyöngyszemeként a már-már kihaló falusi estézések hagyományainak. Ritka és figyelemre méltó feladatra vállalkozott Szabó László, aki A nagypénteki és húsvéti táplálkozás a beregi Tiszaháton című tanulmányában egy jelenségen belül kíséri figyelemmel • hagyományos paraszti életforma felbomlásának folyamatát, az egyes paraszti rétegek anyagi helyzete alakulását, a földreform, s az azt követő idők döntő hatását e változásra. Színvonalas írásban mutatja be Nyárádi Mihály az ajaki, messzeföldön híres, színes ruházat kialakulását. Telepy Katalin művészettörténeti ismertetője a nyíregyházi Benczúr rajzokról, Sterbetz István a magyar táj változásai és a madárvilág összefüggéseiről írt munkája szerepel még az évkönyvben. A kiadvány igen hasznos. Méltán reméljük, hogy a legközelebbi még nagyobb segítséget nyújt majd a szűkebb kutatási területeken kevésbé otthonos, de a legújabb kor szabolcsi vonatkozású történeti kutatásainak ereményeit jobban ismerni akaró olvasónak ia. Kopka János A szocialista nemzeti egység körül sok még a félreértés, s nem ritka a félremagyarázás. A vitatottak közül két kérdést kívánok kiragadni: a szocialista nemzeti egység és az osztályharc, illetve a szocialista nemzeti egység és a vezető erő kapcsolatát. Itt a téves nézetek két csoportjával találkozunk. Vannak, akik az osztályharc napjainkban való „el- csendesedéséről”, „elhalásáról” beszélnek. Az BSZtály- harcnak olyan éles, „látványos” megnyilvánulásai, mint 1945—53 között, vagy akár az ellenforradalmat követően, valóban nem tapasztalhatók. Ma — mondják e nézet vallói — csak akkor van szükség osztályharcra, ha az ellenség támad. A másik álláspontot vallók azt panaszolják, hogy a szocialista nemzeti egység politikája voltaképpen az osztályharc kiiktatását jelenti a munkásosztály politikai fegyvertárából. Ami mindkét nézetben közös, az annak meg nem értése, hogy a történelmi fejlődéssel az osztályharc tartalmi vonatkozásokban — feladataiban — is, de főleg területét és formáit tekintve változik. Súlyos politikai hibák származhatnak abból, ha nem ismerjük fel idejében: az osztályharcnak mikor, milyen formáját kell alkalmaznunk. A szocializmus teljes felépítéséért végzett tevékenység: harc. Mi ellen? A gazdaság területén: a kapitalizmusból ránkmaradt módszerek, a kispolgári szűklátókörűség, „üzemi sovinizmus”, az egyéni előnyök hajszolása, a közösségi szempontok háttérbe szorítása ellen. A kapitalizmust véglegesen legyőzni csak a kifejlett szocialista termelő- és társadalmi viszonyok talaján lehet. Igaz ez a harc nem személyek, s nem egy konkrét osztály tagjai ellen irányul, hanem a múltból ittmaradt — és sajnos, a szocializmus talaján is vadhajtásként újból felbukkanó — visszahúzó tulajdonságok ellen. (Csak bonyolítja a dolgot, hogy néha olyanoknál is meg- találhotók e tulajdonságok, akik magukat a szocializmus híveinek érzik.) Az említettek érzékeltetik, milyen szövevényes ez; belső tartalmát tekintve mégsem nevezhető másnak, mint az osztályharc új formájának. Világosabban szétválaszthatok a frontok az ideológia terén. Közgondolkodásunkban a burzsoá ideológiának még számottevő maradványai lelhetők fel. Csak példaként említjük a két társadalmi rendszer erőviszonyainak bizonytalan megítélését, a nacionalizmust, a klerikalizmus felbukkanását, a szellemi életünkben olykor tapasztalható behódolást a burzsoá kultúra előtt, az egoizmust és más hasonló, ismert jelenségeket. Mindezek éreztetik hatásukat a társadalom arculatán, s létük igazolja az ideológiai harc szükségességét. Az ellenük való — valóban nem könnyű, de szükséges — fellépés; osztályharc. A nemzeti egység szocialista jellegét nem lehet másképpen biztosítani, mint a szocializmus fejlődését gátló — s fentebb csak vázlatosan említett — jelenségek elleni harccal: osztályharccal. A szocialista nemzeti egység politikája nem az osztályharc megszüntetését, hanem annak új, formáiban változott szakaszát jelenti. A történelem tanúsítja: minden társadalmi rendszernek megvan a maga vezető osztálya. Ez az osztály az alapvető termelőerők tulajdonosa. A termeSoltész Albert rajzai lési eszközök társadalmi tulajdonán alapuló szocialista társadalomban a munkásosztály, szűkebben a nagyipari munkásság a vezető erő. Olyan osztály ez, amely a kor legmodernebb termelő erőivel van kapcsolatban, a termelési folyamatban megszervezett és így politikailag is leginkább szervezhető, olyan osztály, amely — elég az utolsó évszázadokra gondolnunk — ízámszerűségében, társadalmi súlyában is folyamatosan nő, s amelyet — nem utalsó sorban — semmiféle érdekszál nem fűz a kizsákmányoló társadalomhoz. Oktalanság lenne ezt a vezető szerepet éppen a szocializmus építésének időszakában elvitatni. Vannak akik azt vetik ellene, hogy a munkásosztály egy része — öntudatát tekintve — nem feltétlenül alkalmas e vezető szerep betöltésére. A döntő az osztály objektív helyzete, mert ugyan kétségkívül kihatott a munkásosztály politikai arculatára, hogy az utolsó két évtizedben nagy volt a „beáramlás” a munkásosztályba, s a régi osztálytudatos munkások egy része különböző irányító funkcióba került, de ne feledjük el, hogy az utóbb említettek a maguk helyén éppen a munkásosztály vezető szerepét erősitik! Egyesek azt is felvetik, hogy a munkásosztály vezető szerepe „elvileg” ellenkezik a nemzeti egység gondolatával. Az ilyen felfogás éppen a nemzeti egység legbelső, lényegi tartalmát: szocialista jellegét szorítaná háttérbe. Mint ilyen, ellenséges álláspont; s a társadalmunkban még elég jelentős polgári befolyást tükrözi. — Vajon nem az értelmiség hivatott a társadalom vezetésére? — mondják mások — a tudomány és a technika gyors fejlődésére hivatkozva. Az értelmiség nem csak a polgári társadalomban, hanem nálunk is eredetében, ösz- szetételében, ideológiai arculatában még igen tarka képet mutat. Különböző osztályokból eredő közbülső réteg. Wright Mills amerikai író „Fehérgallérosok Amerika középrétege” című könyvében így ír róluk: „Ha van valami, amire törekednek, akkor ez a középút, márpedig az elérhetetlen, vagyis nem más, mint egy képzeletbeli társadalom illozórikus útja. Belsőleg szétforgácsoltak, nem egységesek, külsőleg pedig hatalmasabb erőtől függnek”. Az értelmiségnek számottevő szerepe volt és van a társadalmi átalakulásokban — mint valamelyik társadalmi osztályhoz csatlakozott erőnek, érdekei kifejezőjének. Szerepe nálunk is ez. Nagyra becsüljük e munkásosztály történelmi hivatásának teljesítésében, a szocializmus építésében végzett munkájukért. Milyen érdekek is lennének azok, amelyeket az értelmiség a munkásosztály érdekeitől eltérően, esetleg azokkal szemben érvényesítene? Nyilvánvaló, hogy csak a szocializmussal ellentétes érdekek lehetnének ezek. , Mi az, ami a vezető szerep kérdésében félreértésre adhat alapot? Régebben sokan a munkásosztály vezető szerepét kizárólag „ká- derezésnek” tekintették. Természetesen ma is az arra alkalmas munkások vezető helyre kerülnek, de a munkásosztály vezető szerepe nem csökken azzal, ha más osztály, vagy réteg tagja vezető posztra jut, hiszen — ott a munkásosztály politikáját érvényesíti! A ma vezető szakemberének elengedhetetlen jellemzője kell, hogy legyen a szocializmus ügyéhez való hűség „Nem arról van szó, hogy a szocializmus ügyéhe* való hűség helyett követeljük a szakismeretet, hanem arról, hogy a szocializmus ügyéhez való hűség és feltétlen odaadás első követelménye mellett növekvő erővel jelentkezik a másik, szintén elengedhetetlen követelmény: a hozzáértés, a szükséges ismeretek megkövetelése” — mondotta Kádár János a párt VIII. kongresszusán. A munkás- osztály vezető szerepe tehát ma új módon érvényesül. Fő vonalakban ugyanezek érvényesek a munkásosztály forradalmi pártjára is. Az egyes társadalmi osztályok szerepe — akár kapitalista, akár szocialista társadalomban — általában az osztály vezető csoportjának tevékenységében fejeződik ki. Ez a vezető csoport—a politikai párt. Nem véletlen tehát, hogy a szocialista nemzeti egység kapcsán ellenfeleink a párt vezető szerepét támadják megint csak a „nemzeti egység”, a „szövetségi politika” jelszavait használva spanyolfalként. Sokan az eddigi „mellőzöttség” jogán követelték a pártonkívüliek vezető pozícióba helyezését, de ez nem jelentett általános „helycserét” — ahogy ezt egyesek értelmezni kívánnák. Itt ismét a nemzeti egység szocialista jellegének érvényesítéséről van szó: a politikai hűség — fő követelmény! A szocializmus építése egyre újabb, s egyre bonyolultabb feladatakot teremt. Milyen más erő lenne alkalmas e nehéz, tudományos felkészültséget, egyöntetű szemléletet és józan előrelátást követelő feladatok megoldásának irányítására, mint a munkás- osztály forradalmi pártja? A munkásosztály és élcsapata, a párt tehát a szocialista nemzeti egység megteremtésének döntő tényezője, s szövetségeseivel, a társadalom más rétegeivel összefogva ennek az egységnek következetes megvalósítója. <0 Konzervgyári gépek. A vajai vármúzeum.
