Kelet-Magyarország, 1965. november (22. évfolyam, 257-282. szám)
1965-11-10 / 265. szám
A gazda mi vagyunk JSokszor odamegyek egy- egy munkáshoz, megfogom a vállát, s rámutatva a se- lejtbe dobott munkadarabra, a szükségesnél vastagabb forgácsra, a hanyagságból eltörött táblaüvegre, azt kérdezem: gondolsz-e rá, hogy ebben kétkezi testvéred munkája, ereje, verejtéke van benne?” A szavak! egy idős, 76 esztendős ember ajkát hagyják el: Gazda Gézáét, akinek nevét egy ország visszhangozta, a Kossuth- díj a nevével jelzett anyag- takarékossági mozgalom sikerének elismerését jelentette, a ma már olyannyira természetes mozgalomét, amely átszövi mindennapjainkat, üzemekben, műhelyekben, a gépek mellett. Az Idős, ma már nyugdíjas vasmunkásnak mégis igaza van: leggyakrabban inkább csak az anyagi oldalát hangsúlyozzuk, kevésbé az emberit, az érzelmit, holott ez utóbbi jelentheti a nagyobb hatásút. Azzal érvelni, hogy nyersanyagszegény hazánkban minden ércdarabnak, liternyi kőolajnak, s a belőlük készült félkésztermékeknek becsülete kell, hogy legyen, igaz érvelés, mégis, elvonatkoztatott. Könnyebben talál utat a szívhez, s az értelemhez a szó, ha azt magyarázza: mennyi fáradság, az izmok új és új erőfeszítése kell ahhoz, míg a vasércből öntvény, az öntvényből cső, palack, lemez lesz, míg a kőolaj-finomítók bonyolult csőhálózatán, krakkoló- tornyain átjutva — motortáplálóként, vagy éppen műanyagként szolgálja az embert. A fiatalok sokszor megmosolyogják az idős emberek gyűjtőszenvedélyét: darabka drót, görbe szög, fűrészelésnél lehullott fadarab, kopott gumiköpeny része mind-mind „valamire még jó lesz”. ösztönös megbecsülése ez annak, amit a legbonyolultabb szerszám, az ember keze alkotott. Megbecsülése, mert az idősebbek még jóval közelebb voltak az anyaghoz, mint a ma embere. Az anyaggal való manuális, közvetlen kézi birkózás annak becsületét is nagyobbra növelte, mint most, amikor csak etetni kell az automatát, a félautomatába befogni és kivenni a megmunkálandó darabot, a szalag mellett egy-egy mozdulattal helyére illeszteni valamit. Mégsem törvényszerű, hogy a munka könnyebbedésével kisebb legyen az anyag becsülete. És nem is kisebb, ha ^magának” csinál valamit az ember. Amikor házát építi, a törött téglának is helye van, a nagy épít' kezeseknél azonban beletapossa a sárba, gödröt tölt tel vele. A fémmunkás bosszankodik, mert a gyerek lábán napok alatt szétmegy a cipő: s a cipögyári munkás azon mérgelődik, hogy két hete vásárolt mosógépe „bedöglött”, mert nem szerelték össze tisztességesen. Nem inkább magunknál kellene kezdeni az igényességet, a körültekintést, a kezünkbe adott fém, fa, szövet, okos, becsületes fel- használását? Egyik gyárunkban — önszántukból — érdekes kísérletbe kezdtek; lelkes fiatal műszakiak két hónapon keresztül „hulladékellenőrzést” végeztek. Semmi nem kerülhetett úgy ki a gépektől, a műhelyekből a hulladékdombra, hogy valamelyikük ne lássa. A mellékelt lapon igazolták a láttamozást, s az eredmény: félmillió forint értékű — más gépeken, más műhelyekben *— hasznosítható hulladék, illetve bizonyos gyártmányoknál új technológia, az optimális gépbeállítás megkeresése. A két hónapi rendkívüli ügyelet egy milliónál többet érő anyagot mentett meg. A gyárak azonban nem álltak meg itt, keresni kezdték, mi az oka, hogy egyik műhely hulladékba löki azt, amit a „szomszédban” még jól használhatnának? És arra is választ kerestek, miért nem „fájt” eddig is. hogy az anyagleszabásoknál a szükségesnél jóval több volt a hulladék? A választ tartalmazó valóban alapos, mindenre figyelmet fordító jelentést megtárgyalta a gyár valamennyi vezető szerve, s a határozatként rögzített intézkedések végrehajtása során nemcsak a zsebbevágó anyagiakat — a nyereségrészesedésre fordítható összeg csökkenése, stb. — hangsúlyozzák, hanem a dolog emberi oldalát is, miszerint egyik műhelyük — a fiatalok megállapította összeg évi nagyságát tekintve — mintha csak azért dolgozna, hogy legyen mit a hulladékba vinni? Ez nemcsak meghökkentette az embereket, hanem arra is késztette, hogy új szemüvegen át nézzék a maguk és mások munkáját. „Gondolsz-e rá?” — így teszi fel a kérdést a vassal sok éven át birkózó munkás, Gazda Géza. És túl azon, hogy szavaival egyetértünk, e kérdést kell, hogy feltegyük napról napra önmagunknak. És nemcsak kérdezni kell, hanem — felelni is rá! A mindennapi tettek nyelvén. Csak az egyesülés... ? Megoldásra váró gondok a pálrohai Zöld Mező Tsz-ben A hosszúranyúlt beszélgetés végén az elnök újra megismétli: — Azt hiszem, az egyesülés segíthetne. Leginkább az egyesülés. Szövetkezeti vezetők, fo- gatosok, nyugdíjas tanyamindenesek sorjázzák kü- lön-külön, együtt és egymással szembeszegülve mindazt a gondot, keserűséget, ami néhány év óta felgyülemlett a pátrohal Zöld Mező Termelőszövetkezetben. Példálőzás, amiből értenek Ellentmondásos itt minden. Elsősorban a fejekben, öt esztendeje, mind mondják, a közösből nem láttak pénzt a tagok. Mindig ráfizetés. Most is bőven lesz. A víz több, mint másfél milliót vitt el. A tagok jó részének az udvarán két- három szarvasmarha, öthat disznó; széna és szalmakazlak, burgonyaprizmäk. A közösből: egyenes úton, meg balkézről... És a háztáji föld haszna, ami mindig a határ legjobb részéből ha- sítódik ki. Bentről nincs pénz, de senki nem szűkölködik. Két ember, a 73 esztendős Kállai István és a fiatalabb, szintén koros Szilágyi Ferenc jászolfát méretez, fűrészel az udvaron. Mondják, mondják a magukét, az elnök ellentvetés nélkül hallgatja. — Legénykoromban apámtól-anyámtól jó, ha összesen egy pengőt kaptam. Bálra. De a bor literje pengő húsz volt. Elloptam a padlásról, a lovaktól a zabot —példálózik Szilágyi. Érti mindenki, hogyne értené. Azért mindjárt meg is toldják: — Van brigádvezető, akivel megitatnak két-három pohárral, s félrefordul, míg a cimborák zsákolják, szekerezik el a közöst, haza, maguknak. Ami nagy szó a faluban Falun az elismerést is tartózkodva osztogatják. Az öregek rámutatnak egy barna szikár emberre, Miklósi Pál fogatosra. — Megmondjuk a szemébe, nem akad még nálunk ilyen kocsis a közösben, mint Pali. Kettő helyett is csinálja, és nem csak úgy tessék- lássék. Nem iszik, legfeljebb egy pohárral. Nyugdíjba ment özvegy Marinka Jánosné, a Nyíregyházi Dohányfermentálógyár dohányválogató munkásnője. — Sírtam, amikor búcsúztattak. Igazán megható volt Virággal kedveskedtek, teafőzőt, pénztárcát ajándékoztak munkatársaim. Az igazgató elvtárs háromszáz forinttal jutalmazott meg. Nagyon nehéz volt elválni tőlük, a gyártól. Együtt töltöttünk több, mint tizenkilenc esztendőt jóbari-rossz- ban. Nekem már nagyon nehéz volt a járás ezzel a rossz lábammal. — En mindig válogató voltam. Meg préseltem a dohányt. Szezon végén, amikor a szerződésesek elmentek, mindent csináltam. Ami jött. 1942 emlékezetes év. Soha nem felejtem el. Ekkor jött haza a férjem a frontról. Két nap múlva eltemettem. Huszonkilenc esztendős voltam akkor, öt gyerek maradt a nyakamon. Apa, kereső nélkül. Jani fiam volt a legnagyobb. Kilencéves. Katikám alig hatéves volt. Misi huszonnyolc hónapos, Pista tizenöt hónapos múlt, Béla a legkisebb pedig alig négyhetes... Sokat szenvedtem értük, hogy éhen ne pusztuljanak. Én igazán el- aiondhatom, hogy a tíz Jtlarinlia néni. körmömmel neveltem fel őket. — Két törvényszéki bírónál voltam bejárónő. Mikor ott végeztem, mentem mosni, vasalni. Éjszakákig. A gyerekek meg bezárva. Mert abban az időben még nem volt ám bölcsőde, meg óvoda. Azt sem tudtam, mire megyek haza. 1947-ben kerültem a gyárba. Ekkor könnyebbült a helyzetem. Meg is fogadtam: ha én egyszer rendes munkához jutok nagyon megbecsülöm magamat. Nem is hiányoztam én a gyárból egy percet sem. Csak akkor, amikor operáltak. Utána meg én voltam, aki mindig a legkorábban érkezett. Nem akartam késni, s már egy fél órával a munkakezdés előtt vártam a többieket az öltözőben. — Még nem tudom, mennyi nyugdíjat fogok kapni. Havonta megvolt átlagosan az az ezerkétszáz forintocskám. Ebből tanítat- tam, neveltem a gyermekeimet. Nem valami fényesen, de mindig tisztán, rendesen mentek az iskolába. Mellettem legtöbb Katikámra hárult, mert ugye ő a lány. Nem panaszkodhatok én Jani fiamra is. O is haza adta a pénzt. így neveltük közösen a kisebbeket. Jani fiam, most a ruhagyárban dolgozik. Párttitkár, művezető. Katikám már tizennégy éves korától dolgozik. Jó férje van. Rendes ember. Pista fiam az Állami Áruházban van: osztályvezető-helyettes. Béla honvéd tiszthelyettes. Nem nagy rang, de azért szép. Miska Pesten lakik. ötvenhatban disszidált. Nem esett jól, nehezteltem rá, de három év múlva újra hazatalált. Már megbocsátottam neki. Tetszik tudni, egy anyának nincs rossz fia. — Csak két unokám van. A Jani fia, a kis Jancsi és Katikámnak a lánya, Katika. Szeretnék én több unokát is mert azt mondom, egy gyerek nem gyerek. Es most lenne is időm velük foglalkozni... Mert így nehéz itthon. Csak tétlenkedik az ember. En meg hozzá voltam szokva a munkához. A zaj, a gépek. Pátrohán ez nagy szó! A két és fél ezer holdas gazdaságban több mint hetven lovat tartanak. Ezeket egy fedél alatt, de a szarvasjószág szerte a faluba. Ellenőrzés? így? A takarmány elmegy, tejet keveset fejnek. Panaszkodnak. Beruházás gépre szűkösen, épületekre szinte sehogy. Mivel szegény a tsz. Vagy más a perspektíva? — Azt hiszem, leginkábn az egyesülés segíthetne — mondja az elnök, Nagy Ferenc, aki búsan említi, hogy hazahívták a zsámbéki üzemgazdasági akadémiáról, most levelezőn fejezi be az iskolát. Egy várban két úr Egyesülés a pátrohai Rákóczi Termelőszövetkezettel. Miért? Mondják: a Zöld Mezőnek időjárásra érzékeny földjei vannak. Meg homokja. A Rákóczi többet tud adni a tagoknak. Egy várban két úr, kétféleképpen — prémiumban, irányításban, felfogásban — csak szítja a gyengébbek elégedetlenségét, fokozza a magnak való felfogást. Persze a Rákóczi-beliek elzárkóznak. Ez alighanem káros. Mert az egész községhatár már kedvezőbb adottságú nagyüzem lenne. Aztán a ki nem mondott érv: szerencsésebb vezetőségössze- válogatós az egész faluból frissítést jelentene; fellazítaná a Zöld Mezőben lévők fásultságát. Az elnök azt mondja, ö tisztakezű ember a közösben. Igazságot, de inkább békét is szeretne. De mások azt emlegetik, hogy a fegyelmi ügyek elsikkadnak, ha egyáltalán felszínre kerülnek. Mármint hivatalosan, mert a köztudat előtt nincs titok, mégha itt-ott el is csavarják az esetek lényegét. Állítólag azért alszanak el az ilyen ügyek, mert a közöst sértők, nagyhangú. keveset dolgozók ilyenkor fenyegetőznek. Önmagukért szólnak S nincs ember, aki ezekkel szembeszálljon? Kevés az ilyen, de hatásuk hatványozott. Az emberek inkább behunyják a szemüket, bedugják a fülüket. Csak kimondottan sajat, szűk érdekükben szólnak. Akkor aztán felsőfokban! Mivel még kevesen vannak tagok és vezetők közt olyanok, akik egyértelműen vallanák: a közösen keresztül juthatnak el a becsületes egyéni boldoguláshoz. Ennek a tudatnak az erősítésétől nincs fontosabb tennivaló a pátrohai Zöld Mező Termelőszövetkezetben. Ehhez határozott vezetésre, a vezetők kölcsönös megértésére van szükség Samu András Goncsarova asszony nevében . . . Alig egy hete közölte lapunk egy szovjet édesanya levelét: kérte, hoqy nevében is tegyék le fia sírjára az emlékezés csokrát a magyar fiatalok november 7-én, fia halálának évfordulóján. Szerkesztősegünk tegnap telefonüzcnctet kapott: „A Tiszavasvár! Gépjavító Állomás női szocialista brigádja védnökséget vállalt a tiszavasvári temetők i lévő szovjet hősi sírokon, amelyek egyikében nyugszik Goncsarov Jakovlevics gárdahadnagy is. November 7-én a szocialista brigád tagjai felsorakoztak a tiszavasvári szovjet síroknál, kegyelettel emlékeztek meg a község felszabadításában részt vett, • a szabadságért életükkel fizetett hősökről, s koszorúkat helyeztek el a síron.’” Az egyiket az édesanya, Goncsarova asszony nevében... (sz) Két szoba összkomfort Látogatóban a nyíregyházi KISZ Jakótelepen A kora délutáni órákban kihalt a nyíregyházi Ifjúsági utca. Az ifjúsági lakónegyed 24 családja közül csak hárman vannak itthon : három fiatalasszony. „Vannak gondjaink, de . . ." A 36. számú tömb emeletén Simon Jánosné nyit ajtót. — Hogy vannak-e gondjaink, panaszaink? — ismétli meg Páll Zoltánnak, a KISZ megyei bizottság munkatársának kérdését. — Igen, vannak, de ezek nem olyanok, mint az egy évvel ezelőttiek. Négy éve elmúlt, hogy összeházasoda sok ember, nyüzsgés. Itthon meg csend, egyedüllét. Mindenki dolgozik. Itt lakom Kati lányoméknál a Békeházban. Ha elunom magam, varrosgatok, Szom- szédolni nem járok. — De a gyár hiányzik. Ilyenkor ősszel már azt sem tudtam, melyik szalaghoz menjek. Szerettek a fiatalok. — Ide tessék jönni. Hozzánk tessék jönni. Nagyon szerettem a fiatalokkal együtt dolgozni. Mondtam is nekik: becsüljétek meg a munhelyeteket. Nekem csak egyetlen bejegyzés van a munkakönyvemben. A dohánygyári. Most elvették. Kellett a nyugdíjmegállapításnoz. Egy hete múlt rVvember nyolcadikén, hogy pihenni tértem. ötvenhatodik éves vagyok. Nincs nekem semmi különösebb kívánságom. Gyermekeim jól vannak, becsületesen élnek, egészségesek. Unokáim úgyszintén. Mi kell több? Csak a nyugdíjat várom nehezen. A teljes nyugdíjhoz húsz esztendő kellett volna. Igen, ha a lábam... így aztán a csökkentettet kapom majd. — De még erre sem mertem volna gondolni, amikor mosni jártam és éjfélekig a ruhákat terítettem az urak padlásán. F. ft. tunk. Eleinte a sógornő- méknél, aztán hét hónapig az anyósoméknál laktunk, majd két évig egyszoba- konyhában az Incédi soron. Itt két szoba összkomfortos a lakásunk. A szobában kellemes meleget sugároz a vajszínű cserépkályha, Uj a lakás, újak a bútorok. — Itthonülő emberek vagyunk. A férjem — a VAGEP-nél technikus — tanul, nekem pedig itt a szórakozás — mutat a szoba sarkában álló Álba Regiára a fiatalasszony. A KISZ-bizottság munkatársa megoldásra _ váró problémákról érdeklődik. Sok homok, kevés viz — Na jó, egy kicsit panaszkodom — mosolyodik el az asszonyka. — Ezek a panaszok azonban mindnyájunké, az itt élő huszonnégy családé. A műszaki átadásnál néhány kisebb hiányosságról készítettek jegyzőkönyvet. Hogy csak egyet említsek: némelyik lakás mellékhelyiségének ablakán nincsen üveg. A nyár eleién költöztünk be, a hiányokat még most sem pótolta a nagykállói építő ktsz... Mindnyájunk legnagyobb kellemetlensége a bokáig érő homok, ami a házakat körülveszi. Esős időben ki tudja, mi lesz itt? Beszélgetésünkbe a szomszédasszony, Biri Jánosné kapcsolódik be. — A homok bizony sok gondot okoz nekünk. Nálunk kisbaba van, s a gyerekkocsit szinte lehetetlen áttolni az Ifjúsági utcán. A legnagyobb gond azonban a víz. A közművesítés még nem jutott el idáig. „A részlet: mint a szűk albérletben volt..." Az Ifjúsági utca 20. számú ház emeleti lakásának ajtaján fémtábla: „Agházi Gyula” Az ajtóban egyéve» szőke kislány totyog elénk* mögötte édesanyja. — Beteg lett a kislányom, fizetés nélküli szabadságon vagyok itthon vele — mondja és egy modern bútorJ kkal berendezett szobába invitálja a látogatókat. Én mindennel meg vagyok elégedve. Ami még hiányzik, majd idővel meglesz. Mi még fiatal házasok vagyunk. Két éve' esküdtünk meg. Laktunk Császárszálláson a szüléinknél, de beköltöztünk albérletbe a Sas utcára, mert nehéz volt a bejárás. A férjem a ruhagyárban munkás, én pedig az Oz utcai bölcsődében dolgozom. Albérletben csak addig lakhattunk, amig a baba meg nem született. — Az első részletet januárban kell majd fizetnünk. Háromszáz forint körül lesz a havi részlet.' Ugyanannyi, mint az egyszobás szűk albérlet volt* ahol nemegyszer még a kenyerünk is megfagyott annakidején. Az első 24 után: 2S0 1964-ben, a KISZ Központi Bizottsága határozata alapján országszerte megindult a KISZ lakásépítési akció. Megyénk székhelyén az idén tavasszal adták át a lakónegyed első lakásait* majd sorra a többit — eddig összesen 24-et. Olcsóbban — 93 ezer forintért — és gyorsabban lakáshoz juttatni a fiatal házasokat, ez a célja az akciónak. A távlatok: a harmadik ötéves terv végéig, 1970-ig 250 lakás felépítésére kerül sor az ifjúsági lakónegyedekben: Nyíregyházán, Mátészalkán, Záhonyban és Kisvárdán. Szilágyi Szabolcs 1965. november 10. 3
