Kelet-Magyarország, 1965. november (22. évfolyam, 257-282. szám)
1965-11-21 / 275. szám
Cikkeink nyomán Még idejében elkészülhet a nyíregyházi szennyvízderítő Országos szervek, vállalatok tanácskozása a Kohó- és Gépipari Minisztériumban Immár harmadízben foglalkozunk a nyilvánosság előtt a városi szennyvízderítő problémájával. Először lapunk szeptember 12-i számában „Ami nem mellékes Nyíregyháza életében” címmel bíráló cikket írtunk a szennyvíztisztító telep átadása körüli huzavonáról, a késedelem okairól. A 37 millió forint beruházási költséggel épülő szennyvíz- csatornáknak és a telepnek szerződés szerint 1965 június elsejére kellett volna elkészülni. A csatornahálózat építése befejeződött. A derítő viszont még nem. Szóvá tettük, hogy a telep átadását technológiai berendezések hiánya gátolja, s ezek még ma sincsenek a helyszínen. Figyelmeztettünk arra, hogy az egyre fejlődő Nyíregyháza szennyvízelvezetése nincs megoldva, hisz a most mintegy 4000 köbméter szennyvíz elvezetéséről és tisztításáról is csak nagy üggyel-bajjal, ideiglenesen megépített ülepítő kutakkal tud gondoskodni a Víz- és Csatornamű Vállalat. Ezek nem oldják meg megnyugtatóan a szennyvíz elvezetését, s ha 1967-ig — a szennyvízderítő telep átadásáig — nem történik intézkedés, úgy a várost veszélyezteti a szennyvíz, s ez óriási gondokat okozhat közegészségügyi szempontból is. ÉM.-válasz és az igazság Ezek után az ÉM. Építőipari Főigazgatósága vizsgálatot tartott az EM Csőszerelőipari Vállalatnál és a helyszínen. Keresték az átadás késedelmének az okait, s levélben közölték szerkesztőségünkkel, hogy a szennyvíztisztító telep szerelését és átadását a Kohó- és Gépipari Minisztérium felügyelete alá tartozó vállalatok gátolják, melyek nem tudják biztosítani a szereléshez szükséges anyagokat, csak 1966 végére, illetve csak 1967 első negyedévére. Az ÉM Építőipari Főigazgatósága azt írta szerkesztőségünknek, hogy tárgyalást kezdtek a KGM-mel, de ezek még nem vezettek eredményre. Ekkor újból — már másodszor is — szóvá tettük a derítő átadása körüli problémát s október 31-i számunkban azt írtuk, hogy a nyíregyházi szennyvíztisztító telep átadása „teljes mértékben a KGM illeE lőrebocsátom szerény véleményemet: nem tudok egyetérteni azokkal a pedagógusokkal, akik nagy derültséggel és epés megjegyzésekkel beszélnek arról, hogy a nevelők lapjában, megyénk egyik fiatal tanára sokoldalúan és mély meggyőződéstől sarkallva megdicsérte megyénk másik idősebb tanárának közéleti és pedagógiai tevékenységét Nemcsak, hogy nem értek egyet a kicsinyes, meg nem érthető hangokkal, de mélységesen el is ítélem, még akkor is, ha a cikkíró történetesen saját édesapját dicsérte meg. Külön személyes fájdalmam, hogy egyik kollégám is ugyancsak helytelen alapállásból szemléli e kérdést, mert a folyóirat inkriminált számát nekem is lobogtatta egy furcsa megjegyzéssel, hogy „Nézd meg, ilyet én még nem pipáltam!” Ez a megtékes vezetőinek határozott intézkedésén múlik.” Időközben a Magyar Beruházási Bank Szabolcs- Szatmár megyei fiókja a helyszínen vizsgálatot tartott, s summázta:, a nyíregyházi szennyvíztisztító telep azért nem üzemel még a mai napig sem, mert az ÉM. Csőszerelőipari Vállalat a kivitelezést nem készítette elő megfelelően, késedelmesen rendelte meg a ma is hiányzó berendezéseket és nem kezdte meg a kivitelezést 1963-ban. Megkésett és téves megrendelés A Nyíregyházán most épülő csaknem 500 lakás teljes üzembe helyezése viszont azt követeli, hogy a szennyvíztisztító telepet legkésőbb 1966 májusában adják át rendeltetésének. Az ÉM. Csőszerelőipari Vállalat most kapkod, futkos ide oda, hogy a hanyagságát — emiatt egyszer már 100 000 forint kötbért fizetett — pótolja. Csakhogy a vizsgálat kiderítette azt is, hogy több fontos alkatrész hiányzik, mint arról korábban szó volt. Bizonytalanságra viszont nem lehet építeni. Ezért a beruházó — a megyei tanács tervosztálya — megbízást adott a Tervező Irodának egy szükségderítő terveinek elkészítésére. Ennek a megépítése egymillió forintba kerülne. Amennyiben mégis sikerülne a szennyvíztisztító telep átadásához és üzembe helyezéséhez szükséges és hiányzó alkatrészeket 1966 február végére legyártani, úgy a pluszként megépítendő derítő feleslegessé válna, s az egymillió forint felesleges kiadás elkerülhető lenne. S itt kell szólni a Kohó- és Gépipari Minisztériumról. Az ez év október 31-i számunkban megjelent cikkel kapcsolatban november 18- án a KGM Igazgatási Főosztálya tanácskozást hívott egybe, melyen részt vett: az ÉM Építőipari Főigazgatóságának, a KGM Igazgatási Főosztályának, sajtó irodájának termelési és kooperációs főosztályának, kereskedelmi főosztályának a képviselője, továbbá a KGM- hez tartozó Csepel Vas és Fémművek, a Ganz-MÁ- VAG, a Kéziszerszámgyár, a KOHÉRT, az öntödei Vállalat, a Szerszám- és Kisgépértékesítő Vállalat képvisejegyzés annál is inkább sajnálatos, mert azt jelzi, hogy más értelmiségi rétegek viszonyulása is elítélendő az említett cikkhez. Eszembe jut megboldogult Kellér Andor, akitől és akiről sokszor hallottam, hogy ifjú hírlapíró korában a New York Kávéházban és a Fészekben időnként ilyeneket mondott: „Szédületes riportot olvastam Kellér Andortól”, „...hogy ez a Kellér Bandi milyen tehetséges, olvastátok a legutóbbi karcolatét”? Ha valaki megkérdezte tőle, hogy miért dicséri önmagát, mosolygósán így válaszolt: „Húsz év múlva az emberek csak arra fognak emlékezni, hogy lője, s az ÉM Csőszerelőipari Vállalat megbízottja. Ezen a beszélgetésen kiderült, hogy a KGM vállalatait nem terheli felelősség, mert egyetlen megrendelt berendezést sem szállítottak késedelemmel. Megállapították, hogy a megrendeléseket eszközölték késve, sőt egyes esetekben — mint például az acélcsapos láncoknál — helytelenül eszközölték. A tanácskozás eredménye: a KGM-hez tartozó vállalatok megbízottjai a legnagyobb jóindulattal vizsgálták meg, hogy mások hibája ellenére is, hogyan tudnának segíteni a nyíregyházi szennyvíztisztító telep mielőbbi üzembe helyezésén. Egymilliót jelentő KGM segítség Ennek a tanácskozásnak köszönhető, hogy a KGM- hez tartozó vállalatok a szerződéses kötelezettségeiken túl felajánlották segítségüket. A Ganz-MAVAG megbízottja vállalta, hogy az üzemeléshez nélkülözhetetlen zsiliptolózárakat 1966 április 30-ig leszállítja. Az Öntödei Vállalat kiküldötte ígéretet tett, hogy megvizsgálja a rendeléseket és javaslatot tesz melyik megrendelés terhére tudná a három és fél tonna öntvényt a Kéziszerszámgyár részére leszállítani. A Kéziszerszámgyár megbízottja viszont kijelentette, hogy ha idejében megkapja a szükséges, öntvényeket, tizenöt napon belül legyártja a szükséges láncokat. Hiányzott még az 1,8, valamint a 3,6 tonnás fesztávú futódaru. A Csepeli Egyedi Gépgyár megbízottja Ígéretet tett arra, hogy ezt is legyártja 1966 első negyedév végéig. Sőt, felajánlotta a segítséget az ÉM csőszerelőipari Vállalatnak, hogy a szerelési munkában szakértői segítséget nyújtanak. összefogtak a KGM gyárai, vállalatai a nyíregyházi szennyvíztisztító telep mielőbbi átadása érdekében, annak ellenére, hogy a késedelmek, a hanyagságok nem az ő hibájukból következtek be. Ha valóra válnak a vállalásaik, talán nem lesz szükség a már tervezés alatt álló — szükségde- ritőre. így egymillió forintot takarítanánk meg a népgazdaságnak, Nyíregyháza városnak. Farkas Kálmán milyen remek karcolatot irt a Kellér, arra már senki sem, hogy ezt ki mondta.” Aki ismerte Kellér Andort, vagy olvasott remekművű írásaiból, az tudja, hogy ez csendes irónia volt, amellyel áttételesen az erőszakos kis törtetőket, az önmagukat szemrebbenés nélkül dicsőítő fél tehetségeket és fél dilettánsokat gúnyolta ki. Valami látnoki realitás azonban mégis volt az anekdótikus történetekben. Talán megsejtette, hogy az önkiszolgáló rendszer nemcsak a kereskedelemben, de az életünk sok más vonatkozásaiban is széles körűen elterjed. Mert, kérdem szeretettel • t OiikiizelyáLm Gombamódra szaporodnak a lakások Nyíregyházán, az Északi alközpontban. Erdeit és áldozat Csak ugródeszka? — Továbbtanulásról a vállalati „személyzetin“ Személyzeti osztály? — És önök mit válaszoltak? — Tiltakoztunk. — Miért? — Okunk volt rá. A hat fiatal villanyszerelő azzal nyitott be hozzánk, technikumba szeretnének menni. Nagyszerű, mondtuk, javaslunk, segítünk benneteket fiúk. — És? — Fordult a kocka. Azzal álltak elő, ők gyenge áramú tagozatra szeretnének menni, Nekünk, építőipariaknak nincs szükségünk rádió-, tv- és telefonszerelőkre. Kértük őket menjenek nehézáramura. Hallani sem akartak róla. Aztán kettő mégis ráállt. A másik négy visszalépett szándékától. Feledékenyscg ? ök négyen tehát nem tanulnak, egyszerűen úgy mondják: útjukat állta a vállalat. Mármint a Sza- bolcs-Szatmár megyei Építőipari Vállalat. Kívülállók, akik hallottak az esetről, így vélekedtek: nálunk mindenkinek joga van a tanuláshoz és annak eldöntéséhez, mit kíván tanulni, úgy látszik, erről megfeledkeztek a vállalat vezetői. — Nem feledkeztünk meg róla. — így a személyzetiek. — Csupán azt tettük, amihez nekünk is jogunk van. Azt szerettük volna, ha már tanulnak, tudásukat nálunk kamatoztassák, ne hagyj aa gúnyolódóktól, szükséges-e az utókor elismerésére várni a Vénusz-rakéták korszakában? Nem avult-e el ez a viszonyulás a társadalom megértéséhez és értékeléséhez? Bátran állítom, hogy véleményem szerint elavult. Elég volt a türelmes várakozásból, torkig vagyunk kortársaink labilis és sokszor elfogadhatatlan véleményével. Vajon bele kell-e nyugodni, ha a társadalom a mi saját megítélésünkkel ellentétesen nem tekint bennünket zseninek? Legalitást és elismerést az önki- szolgáló elismerésnek! Ezért tehát magam is büszkén és legjobb meggyőződéssel leírom: fenti dolgozatomat olvasva nem vitás, (a Kos- suth-díj bizottság szíves figyelmébe!) hogy ezen a világon a legkedvesebb és legszellemesebb szatírák írója: Ordas Nándor nak itt bennünket bizonyítvánnyal a zsebükben. Másik esetet is felemlítenek: az illető verte az asztalt, törvénysértőnek minősítette a vállalat álláspontját. Építő — mezőgazdasági techni ti umbau — Vidéki munkahelyen dolgozott, onnan jött, hogy ő mezőgazdasági technikumba kíván beiratkozni. Semmi akadálya a dolognak, csakhogy az építő szakmában erre nincs szükség. Jó szakmunkás volt, sajnáltuk, de mégis felkínáltuk a lehetőséget: menjen el valamelyik tsz-be, dolgozzék ott és közben végezze az iskolát, így történt, talán már hamarosan végez. Sokan mondhatják erre: a népgazdaság szempontjából teljesen mindegy, ki hol szerzi meg a magasabb tudást, a fontos csak az, hogy megszerezze, a közösség is hasznát vegye. Érdemes viszont a dolog másik oldalát is figyelembe venni. Az építőipari vállalat esetében ez a következőt mutatja: Jelenleg például 142 fő tanul állami oktatásban. Hárman műszaki egyetemet, 52- en műszaki, 46-an pedig közgazdasági technikumot végeznek. Hetvennél többen járják az általános iskola utolsó osztályait, heten marxista-leninista egyetemen hallgatók. Évenként a továbbtanulók — fizetett szabadság, konzultáció révén — közel 4 és fél ezer napot vannak távol a munkából, több ezer forintót tesz ki az utazási költségük. A vállalat igazgatói alapjából ezen felül évenként 85 ezer forintot költenek a társadalmi ösztöndíjasaikra. — Ha hozzávesszük még azt is, hogy a nagy megterhelést jelentő tanulás közben ezek a dolgozók természetszerűleg nem tudnak teljes erejükkel részt venni a munkában, máris látszik: nagy áldozatot hozunk értük. Akik odéhhállnak . . . Sajátos eset az építőipar, hiszen az utóbbi években itt volt a legnagyobb a fluktuáció, sokszor küzdöttek szakemberhiánnyal. Közrejátszott ebben — ha nem is nagy mértékben — hogy a vállalatok segítsége által, a szakmához kapcsolódó képesítést nyert dolgozók máról holnapra odébb- álltak. A befektetés, az áldozat így eredménytelen maradt. Közben az építőiparnak egyre nagyobb feladatokat kellett megoldania s ha a tervét — jó szakemberek hiányában — nem teljesítette, vállalnia kellett annak összes kellemetlen következményét. Kesernyésen jegyzik meg: — Még a társadalmi ösztöndíjasaink egy részében is csalódtunk. Rájuk költöttük a sok pénzt, s mert minden igényüket — lakás, különböző juttatások — nem tudtuk azonnal kielégíteni, mentek más megyébe, vízügyhöz, s a képesítésüktől eléggé elütő munkahelyekre. Utánpótlás, felismerés Nem titkolják, hogy ezért szívesen veszik, ha a már náluk dolgozó szakmunkások akarják gyarapítani tudásukat. Most például a közgazdasági technikumba járó 46 fő közül a többségnek nem szükséges a jelenlegi munkaköréhez a középfokú végzettség. Mégis „zöld utat” nyitottak a tanulásuk elé, arra gondolván, hogy kellő szakemberutánpótlással rendelkezzenek. Adódnak még jócskán viták a tanulással kapcsolatban, de mind erősebb a felismerés, hogy a szakmai műveltség gyarapítása egyaránt egyéni és vállalati érdek. A festőből lett munkaügyi osztályvezető például a közgazdasági technikum után 1964-ben elvégezte az építőiparit is. Virág Sándor ács szakmunkás volt, építés- vezetővé lépett elő s — bár nem kötelezték rá — sikerrel befejezte az építőipari technikumot. Szabó Károly esete is jól bizonyítja, hogy megbecsülik azokat, akik a vállalatéval egyeztetik saját érdeküket: még csak harmadikos a technikumban, de már technikusként dolgozik az 1-es főépítésvezetőségen, nagyobb fizetésért. Kerestek arra is megoldást, hogy egyesek tanulnának ugyan, de megerőltetőnek tartják a technikumot. Tavaly a tervezett 25 helyett nyolcvanan végezték el a 8 hónapos művezetőképző tanfolyamot, s kaptak róla bizonyítványt. Most pedig közel 400 dolgozó jelentkezett a továbbképzőre. Nincs szándékában megyénk egyik legnagyobb vállalatának, hogy gátat emeljen a továbbtanulás elé. Csupán arra ügyelnek az eddiginél is jobban, a tanuláshoz való jogot senki se értelmezze úgy, hogy annak érvényesítéséhez csupán ugródeszka a nagy anyagi áldozatot hozó vállalat. Angyal Sándor
