Kelet-Magyarország, 1965. október (22. évfolyam, 231-256. szám)
1965-10-17 / 245. szám
Megyénk utjain A tiszadobi gyermekváros A mostani tanév végén "rv ünnepli fennállásának 20. évfordulóját a tiszadobi gyermekotthon. A jubileumra gazdag programot állítanak össze. A tiszadobi gyermekotthon elődje — dr. Adám Zsigmond tanár, az intézmény első igazgatójának kezdeményezésére és a Népjóléti Minisztérium engedélye alapján — 1946 jú- nusában kezdte meg működését Hajdúhadházon. A telepen már a kezdet kezdetén az általános iskola mellett asztalos, fodrász, kovács, szabó és cipészműhelyeket létesítettek, megkezdték az iparitanuló-képzést. Ezzel az állami gondozottak szakmai oktatása is megoldódott. Egyébként ez volt az ország első gyermekotthona, ahol az apátián, anyátlan, a háború viharaiban szüleitől elsodródott és a züllés veszélyének kitett gyermekeket gyűjtötték össze, fiúkat, lányokat vegyesen, óvodáskortól 18 éves korig. Létrehozása a társadalmi együttérzés és összefogás ragyogó példája volt. A kezdemé- zés nagy visszhangra talált, s szinte az egész .ország népe megmozdult, hogy az otthontalanok megfelelő hajlékot kapjanak. Csupán néhány példa a sok közül. A kőbányai dolgozók szinte a semmiből szerezték be a szükséges anyagot és társadalmi munkában beszerelték a villanyt Addig is agre- gStort állítottak be, s azzal fejlesztették gtz áramot. A növendékek és felnőttek együttesen építették ki a vízvezetéket* s így lehetőség nyílt a rendszeres tisztálkodásraj A kisiparosok saját felszerelésükkel segítették az iparitanuló-képzést. A posta jóvoltából telefonösszeköttetés jött létre a telep és a község között. A kezdeti anyagi nehézségeken társadalmi adakozások és külföldi segélyezések segítették át az intézményt. A felújítást* mellett természetesen. mégkezdődött az élet is a telepen. Június közepén érkezett meg az első hat főből álló gyermek- csoport* Ezután egymást követték a kisebb-nagyob’b csoportok, s lassan benépesült a tábor. Ev végére a létszám már 230-ra emelkedett. Kialakult az a kedves szokás* hogy az újonnan érkezőket a régiek virágokkal és csokoládéval fogadták. Utána mindenkit új ruhába öltöztettek. Ezzel jelképesen is igyekeztek azt a benyomást kelteni* hogy ott új élet kezdődik. Amikor az első 50—60 lakó már együtt volt, felvetődött a kérdés, hogy gyermekfalunak, vagy gyermek- városnak nevezzék-e el a telepet. A lakók egységesen a gyermekváros elnevezés mellett szavazlak, s vállalták e névvel járó nehézségeket, gondokat. Maguk közül megválasztották a polgármestert, létrehozták a bíróságot, s az alakuló ülésen kidolgozta; és elfogadták a gyermekváros törvényét, amely így hangzott: Becsüljük, szeressük és segítsük egymást; a játszó és munkahelyet nem hagyjuk el bejelentés nélkül; saját és társaink egészségét, testi épségét veszélyeztető játék és foglalkozás tilos; nem szidalmazzuk és nem mérgesítjük egymást, sem nevelőinket, s nem árulkodunk; az iskolai és műhelymunkát szorgalmasan és becsületesen végezzük; ruhánk, testünk, ágyunk, otthonunk és beszédünk tisztaságára ügyelünk. Kialakították a jutalmazás és büntetés módjait. Az előbbiben hét, az utóbbiban kilenc fokozatot állapítottak meg. Azok a gyerekek, akik a törvényt nem tartották meg, gyermekbíróság elé kcriStek^-S-íu fanúk és vádlott kihallgatása után igazságos ítéletet hoztak. Ezeket a nevelők is figyelembe vették. Már az első oktatási év kezdetén megalakították az úttörőszervezetet és a MA- DISZ-t. Az ifjúsági szervezetek tagjai nagy segítséget nyújtottak az oktatónevelő munkához, a kulturális és sporttevékenységhez. A fehér inges, kék nyakkendős és csákányos úttörők mindenütt feltűnést keltettek megjelenésükkel, fegyelmezett magatartásukkal. A szervezési kérdések mellett nagy gondot okozott a gazdasági probléma megoldása, a tanulók élelemmel, ruhával való ellátása. A gyermekváros mellett háromszáz holdas gazdaságot alakítottak ki, ahol a növénytermelés mellett állattartással, ezenbelül sertés, tehén és nyúltenyésztéssel is foglalkoztak. Arra törekedtek, hogy megteremtsék a gazdasági önállóságot húsból, tejből, zsírból és a legfontosabb mezőgazda- sági termékekből. Létrehozták a gyermekváros termelő, beszerző és értékesítő szövetkezetét, amely jóváhagyott alapszabály szerint működött. A jó gazdálkodás eredményeként a termésátlaguk jobb volt, mint az egyéni gazdáké, s a teljes önállóságtól nem voltak messze. A hároméves terv beruházásaiból 100 000 forintot kapott a gyermekváros. Ezt az összeget a műhelyek berendezéseinek kiegészítésére bővítésére, iskolai szertárak és tanszerek beszerzésére használták fel. Közben a pedagógusok azon fáradoztak, hogy minél jobb eredményeket érjenek el. A gyenge számolási készség fejlesztésére bevezették a kombináció számtábla használatát. Ennek volt köszönhető, hogy a megyei számtanversenyen szép eredményeket értek el a tanulók. Az 1948—49-es tanév befejezésével a gyermekváros elnyerte' a Népjóléti Minisztérium vándorzószlaját. Az országos iskolai versenyen a „nevelj jobban” mozgalom keretében az iparita- nuló-iskola a 3., az általános iskola a 6. lett. Az énekkar 1947-ben fellépett a budapesti rádióban. Ugyanez évben megnyerték a mezítlábas labdarúgó-bajnokságot. 1948 nyarán először voltak úttörők üdülni. Hetven gyerek két hetet töltött a dunavecsei szigeten. 1949 végén a gyermekvárosnak eredményekben, sikerekben gazdag szakasza zárult le. A telepet más célra kellett átadni. Megkezdődött a kutatás otthon céljára alkalmas épület után. Az alcsuti hercegi kastély megfelelőnek látszott, s a gyermekváros tulajdonába került ősparkjával együtt. Az 1949-es nyári szünetet a tanulók romeltakarítással töltötték. Kiderült azonban, hogy rendbehozása kb. ötmillió forintba kerülne, amit a népgazdaság akkor nem tudott megadni. Ezután esett a választás Tiszadobra, a volt grófi kastélyra, ahol korábban görög gyerekek voltak. 1950 tavaszán megkezdődött az átköltözködés. A gyermekváros lakóival, teljes felszerelésével Tiszadobra költözött. Az elhelyezési lehetőség korántsem volt olyan, mint Hajdúhadházon. A szálláson és étkezésen kívül nem tudta azt nyújtani, amit az előző telep. Ke- vés volt a foglalkozási terem.' Különösen az első év volt nehéz. Az 1949—50-es tanévet a szabadban fejezték be. A tanulók Tarzán iskolának nevezték el a fák alatt kijelölt „tantermeket". Több szervezeti változás történt. Felsőbb utasításra az iparitanuló-képzést megszüntették, a felszerelést elvitték. Nem volt lehetőség mezőgazdálkodásra sem. A tanulók éveken át a nyári szünidőt a helyi termelő- szövetkezetben és egyénieknél töltötték. Megszüntették az otthon és iskola vegyes jellegét. A lányokat Sopronba vitték, s onnan pedig a fiúk kerültek Tiszadobra. A gyereksereg nagyrésze kicserélődött. De a nevelők is gyakran váltogatták egymást. Az 1955;'56-os tanév ben újabb változás történt. Az intézményt túlkoros otthonná nyilvánították. A rendeskorú gyerekeket elvitték, s helyükbe olyajiok kerültek, akik valamilyen oknál fogva az iskolai oktatásban lemaradtak hasonló k'orú társaiktól. Ezek a gyerekek minden cél és elgondolás nélkül ültek az iskola padjaiban. Sem tanuláshoz, sem munkához nem volt kedvük — utóbbira otthonon belül lehetőségük sem. 1956- ban ünnepelte az otthon 10. évfordulóját. Ez nagy esemény volt az intézet történetében. Az ünnepségeken részt vettek a gyermekváros régi növendékei is. Kölcsönösen számoltak be egymásnak életükről, munkájukról, terveikről, vágyaikról. Már ez esemény előtt, de még inkább a találkozó tapasztalatai alapján felvetődött a tanulók helyzetének rendezése. Célt, értelmet kellett adni az intézetben eltöltött időnek, így született meg a döntés, hogy ismét megkezdik az iparitanuló-képzést. 1957- ben a cipész, asztalos, kőműves, és mezőgazda- sági kovács szakmákban indúlt meg az oktatás. Később a kovács helyett a lakatosipari képzést honosították meg. Még ez évben megkezdték! a mezőgazdasági szakmunkásképzést is zöldségtermelési és kertéről o: Hódi László szeti szakon. Két évvel ezelőtt indult meg az elektro- lakatos képzés. A munka beindításához, a műhelyek berendezéséhez nagy segítséget nyújtott a nyíregyházi iparitanuló-intézet. 1963. végétől az OKISZ kezdeményezésére Szabolcs megyei kisipari termelőszövetkezetek vállalták a műhely fenntartását. Az ott készült termékeket a ktsz-ek értékesítik a kereskedelemnek. 1960 óta minden évben újabb és újabb szakmunkások kerülnek ki az otthonból. Az intézmény eddig mintegy kétszáz szakmunkást adott az országnak, akik1 a szakma elsajátítása mellett elvégezték az általános iskola megfelelő osztályait is. A 240 gyerek közül jelenleg 130 ipari, 28 mezőgazdasági szakmát tanul. A fiatalok túlnyomóan nagy többsége szereti és kedvvel tanulja a választott szakmát, különösen mert tudja, hogy egyben hasznos munkát is végez. A kezük alól kikerült ipari terméket az üzletekben hozzák forgalomba, a kőművesek igazi házakat építenek. Tiszadobon is fokozatosan kialakultak az oktató-nevelő munka tárgyi és személyi feltételei. Társadalmi munkában a meglévő sportpályákat felújították, újakat létesítettek. Két nevelői lakást, nyolctantermes iskolát, új műhelytermeket, szénatárolót, baromfitelepet, csónakházat építettek. Az új iskola birtokbavétele után a korábbi foglalkoztatási terveket szakköri helyiségeknek rendezhették be. Jelenleg is négy pedagógus- lakás építésén dolgoznak. Szó van arról, hogy a ktsz- ek mintaműhelyt létesítenek az otthonban. Ez további gépesítést, berendezésbővítést jelent. Ma már nem gond egy kirándulás, vagy tanulmányi út megszervezése. Autóbuszba ülnek, s bárhova eljuthatnak. Az otthon fenntartása évenként négymillió forintba kerül. Jelenleg tehát minden megvan, amire az otthon lakóinak szükségük van. A meglévő állapotokon azonban tovább lehetne javítani azzal, ha a konyha és ebédlő a főépületből, a hálótermek és kulturális helyiségek szomszédságából kikerülne. Az otthon vezetőinek elgondolásai szerint a férőhelyek számát hatvannal lehetne bővíteni, ha viszonylag kevés, mintegy másfél millió forintos költséggel új konyhát és ebédlőt építenének. Ez lényegesen kevesebbe kerülne, mint egy új, hatvan személyes kollégium építése a hozzá tartozó foglalkoztatási és egyéb mellék- helyiségekkel együtt, mert az utóbbiak itt mér adottak. Hódi László Ratkó József versel: Ősz Q zakállas, öreg esők járják az utakat. Ősz vau. Telnek a tavak, az árkok edényei; piros levelek ringatóznak, ragyognak a vizen, mint levesben a zsír csöppjei. A nyár könnyű lábanyomát elmosta már a vihar. Telet se#! lassan az elnehezült szél. Árnyék didereg a fal tövében; s elcsöndesült a Nap, mint ingbe dugott madár. Szép ez a világ! Örülni, énekelni akarok most, gondjait hát elejtem. Csillognak a fény krajcárkái: zöld, piros, seszínű üvegcserepek. Örömöm megvehetem. Szabad vagyok — s ez is őröm. Az idn nem parancsolhat nekem. Törvényeit betartom, ismerem; öregszem engedelmesen — de nincs szívemben félelem, szememben nincs alázat. Nem tántorít fortély, se rontás; magamból a rosszat kivetettem. 1 anulmány s k-' zél nyergeit a fákat, zablát rángat. Fölmagaslik, sörényét rázza, nyerít, nem fogad szót a nyárfa. Szél maga alá nem alázza. Most emlékszem csak M őst emlékszem csak, milyen volt a Nap: puffadt kelés, vöröslő daganat az ég ágyékán. S mikor kifakadt, ránk fröccsentek a piros sugarak. Jacques Stéphen Alexis: Nap tábornok A forrongó közép- és délamerikai államok között a legérdekesebbek egyike Haiti: a több mint másfél évszázada független néger köztársaság népe számtalanszor bebizonyította hősiességét, a spanyol, francia és legújabban az észak-amerikai gyarmatosítók ellen Jacques Stéphen Alexis nem kitalált történtetet kerekít Haiti rendkívüli közállapotainak ábrázolására, hanem hűségesen tolmácsolja azt az embertelen kiszolgáltatottságot, amelyben honfitársainak százezrei részesülnek egyfelől a mostoha természet szeszélyei miatt, másfelől a korrupt politikusok, kapzsi üzletemberek és azok lelketlen pribékjeinek kénye- kedvétől függve. Nap tábornok nem egy felkelő népvezér neve, hanem annak a rendíthetelen bizakodásnak a jelképe, amely ennek a sokat szenvedett népnek újra meg újra visszaadja életerejét, úgy, ahogy a nap is — ez a csodálatos nagy „tábornok” — megújítja a természet erőit és új meg új életet varázsol a földből. „A négerek fura emberek, — mondja róluk az író —. A sok szenvedés nyugalmat és erőt ad. Akármilyen sorscsapás éri az embert, akárhogy sújtja a végzet, nem hagyja magát, harcol, visz- szaüt, elhárítja a rontást, s helyrehozza, ami történt.* Ilyen ember a regény főhőse; Hilarion is. Egyetlen vágya, hogy megkeresse a maga és családja mindennapi kenyerét, szerethesse a feleségét és fölnevelhesse gyermekét, de hiába... Házát elsodorja az árvíz, munkahelyéről elbocsátják: nem marad más számára, csak az, hogy a szomszédos Dominikában keressen megélhetést. Itt azonban csöbörből vödörbe kerül; Vincent zsarnoksága helyett Trujillo önkény- uralma teszi lehetetlenné az életét. A vérszomjas diktátor, ugyanis, hogy a cukornád-ültetvényen, a haitiak kezdeményezésére kirobbant sztrájk pillanatnyi sikerét megtorolja, haj tó vadászatot rendel el a haiti-emigránsok ellen, és annak, több mint tízezer férfi, nő és gyermek között, kisfiával együtt, Hilarion is áldozatául esik. Utolsó pillanataiban az a tudat vigasztalja: már nincs mesz- sze az a világ amelyért élni és meghalni is érdemes. Sorsa — a regény hiteles ábrázolása szerint --- nem egyéni sors, hanem Dél-Amerika népeinek egyetemes sorsa és emberi jogaik kivívására irányuló küzdelmeik megrázó igazolása. A kitűnő magyar fordítás Szíjgyártó László munkája. (Kossuth Kiadó) <K) Nyíregyháza, Petőfi kert átalakítása. Soltész Albert rajza»
