Kelet-Magyarország, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-26 / 227. szám

Lenini stílus

a filozófiai kufafásokban

100 éves a Széchenyi emlékmű Tiszadobon

Lenin tevékenységének egyik legfontosabb, mun- kastílusát jellemző vonása az élettel való állandó kapcsolata, a tények figyelmes vizsgálata és a tapasztalatok alkotó általánosítása volt. Elméletet nem lehet kigon- dőlni, mondta Vlagyimir II- jics. Az elmélet a történelem konkrét tapasztalataival függ össze, „az egész világ forradalmi tapasztalatának és forradalmi gondolatának összességéből nő ki.” (Lenin Művei 21. kötet, Szikra 1951. 359. old.)

Pedig a tudományos munka gyakorlatában még mindig előfordul, hogy letér- nek az elmélet és az élet kapcsolatára vonatkozó lenini követelmény útjáról. Az ilyenfajta meghátrálások egyike abban áll, hogy a valóság filozófiai elemzése helyett közismert tételeket ismételnek és a tekintélyek egyik-másik nézetének illusztrálásához számtalan példát „fűznek láncra.” Még mindig jelennek meg „minden eshetőségre alkalmas” példákkal megtömött filozófiai művek, amelyekkel néha a valóságos tényeknek dialektikus bonyolultságukban és ellentmondásos voltukban való tanulmányozását pótolják.

Vitathatatlan, hogy a tankönyvekben, az oktatásban és a propagandában szükség van példákra a kifejtésre kerülő elméleti tételek különféle illusztrálására. A tudományos alkotó munkában azonban káros és megengedhetetlen, hogy a tényleges kutatást népszerűsítéssel, „tudományosan” hangzó kommentárokkal és már megoldott problémák latolgatásával pótolják. „Példákat általánosságban felhozni semmi fáradságba sem kerül, de ennek nincs is semmi jelentősége. —. írja Lenin. — A tények, ha egészükben, összefüggé- síikben nézzük azokat, nemcsak ,,makacs”, de kétségtelenül bizonyító erejű dolgok is. A tények, ha kiragadjuk őket az egészből, összefüggésükből, ha tőre- dékesek és önkényesek, nem tekinthetők többnek, mint puszta játéknak, vagy még annál is rosszabbnak”. (Lenin Művei 23. kötet, Szikra 1951. 295 old.) Ha valaki nem akarja, vagy nem tudja elég mélyrehatóan tanulmányozni az életet és elszakad a gyakorlattól, elkerülhetetlenül üres szó- cséplésbe esik és az általános frázisok bűvkörébe kerül.

A lenini stílus következetes alkalmazása az élet és a tudomány kapcsolata formális értelmezésének leküzdésével jár és megköveteli, hogy a filozófiai kutatásokban határozottan elutasítsuk a deklaratív jelleget, a túl sok idézgetést és a modern tudomány eredményeinek filozófiai gazdagítása helyett a tudományos felfedezéseknek népszerű formában való kifejezését.

A másik, a tudományos filozófia stílusától kétségtelenül idegen eljárás abban áll, hogy a tényeket az előzetesen elfogadott nézethez „igazítják.” Néhány olyan munkában például, amelyek a szocialista viszonyok, társadalmunk gazdasága és kultúrája, valamint a kommunista munkáért folyó mozgalom tanulmányozására tartanak igényt, az igazi sikerek, a tényleges nehézségek és hiányosságok, s azok okainak objektív elemzése helyett csupán azokat a tényékét sorolják fel, amelyek az adott sémát igazolják.

Az alkotó munka lenini stílusa annak elismerésén alapul, hogy az elméletnek igen nagy jelentősége van a gyakorlat fejlődése számára és hogy az elmélet igazságának legfőbb knité- tiuma a gyakorlat. A le/nini stílussal összeegyeztethetetlen, ha valaki az elméletet a gyakorlatban ' próbálja „feloldani”, s az elméleti

munkát egyes átalakulások leírására próbálja leszűkíteni, hasznosságuk és pers- pektívikusságuk számításba vétele nélkül. Igaz ugyan, hogy a jelenlegi körülmények között mindenekelőtt olyan megalapozott elméleti kutatómunkára van szükség amely a gyakorlat számára időszerű jelentőséggel bír. De a dolgok naiv leegyszerűsítését jelentené, ha úgy vélnénk, hogy minden filozófiai munkának gyakorlati ajánlásokat kell adnia, hogy minden filozófiai kutatásból feltétlenül olyan következtetéseknek kell származniok, amelyek a konkrét termelési feladatok megoldása szempontjából közvetlen jelentőséggel bírnak. A tudomány történetében, s így a marxizmus—leninizmus történetében is sok olyan példát ismerünk, amikor az új eszmék csak több évtized múltán nyertek gyakorlati jelentőséget.

★

Amikor a társadalmi jelenségeket konkrét történelmi szempontból elemezzük, a nézeteknek az eszmei egység mellett folyó harcát meg kell különböztetni az ideológiai harctól, mint az osztályantagoniz- mus formájától. Az a tény, hogy az antagonista osztályellentétek sikeres leküzdése eredményeként hazánkban létrejött az eszmei egység, nem zárja ki azt, hogy a nézetekben, értékelésekben és a bonyolult elméleti kérdések megoldásának megközelítésében különbségek legyenek. A nézetek elvi egysége nem jelenti a nézetek azonosságát, nem jelent szürke egyöntetűséget. Minthogy a tudomány fejlődik, különböző nézetek kialakulása elkerülhetetlen.

A különböző értékelések

és nézetek a kutatás tárgyának bonyolultságáról, különféle megközelítések és különféle megoldások lehetőségéről tanúskodnak, végül pedig számos szubjektív momentum (a műveltségben, tapasztalatokban és képességekben mutatkozó különbségek) folyományai. A különböző nézetek összeütközése és szembe kerülése, a vélemények harca természetes jelenség és az alkotó keresések biztos jele. A marxizmus—leninizmus egyidejűleg arra kötelez, hogy alapvető világnézeti elvek tekintetében őrizzük meg a nézetek szilárd egységét és arra törekedjünk, hogy a vitás kérdésekben az eszmei egység alapján dolgozzuk ki a közös álláspontot.

Az elfogultság és az előítéletek légkörében megesett, hogy önkényesen „címkéket ragasztottak”, vagy a marxizmus—leniniz- musból „kiátkoztak” embereket, azt pedig, ha valaki elvtelenül megtagadta saját nézeteit és sietve látszatmegbánást tanúsított, gyakran az önkritika és az eszmei érettség pozitív példájának tekintették. E rossz gyakorlattal szöges ellentétben áll Lenin stílusa, aki arra tanított, hogy türelmesen elemezni kell az ellenvetéseket, figyelmesen meg kell hallgatni a bírálók és opponensek érveit. Lenin harcostársai és tanítványai tisztelettel emlékeznek arra, hogy Leninnel milyen szabadon lehetett vitatkozni.

A különböző álláspontok összevetése a marxista—leninista világnézet keretei között, az érvek és ellenvetések tárgyilagos elemzése széles körű nyilvánosságot és a nézetek kifejtésének egyenlő lehetőségeit tételezi fel. Mint Lenin mondta, egy kérdés megvitatása azt jelenti, hogy különféle véleményeket kell kifejteni és meghallgatni. Hangsúlyozta, hogy a helyes megoldást csak a vitás kérdések széles körű és nyílt megvitatása útján lehet megtalálni. A lenini stílussal tehát

ellentétben állnak az olyan, még ma is előforduló viták és tanácskozások, amelyek eredményeit előre meghatározzák és a „tanácskozásra” vonatkozó felhívás puszta formalitás.

Nem kevésbé fontos az is, hogy miről kell vitatkozni és mit kell megbeszélni. A valóban érdemi vita tárgyát a bonyolult, megoldatlan problémák képezik, amelyeket objektívan és elvi alapon kell megvizsgálni. Le- nin azt követelte, hogy ne kerüljék meg a kényes kérdéseket és ne térjenek ki a fontos problémák elől. Az új problémák aktív megoldásáról való lemondás gondolati megmerevedésre vezet, képtelenné tesz tartalmas viták folytatására, s mint Lenin találóan mondotta, „kötekedést” szül. Helyén való megemlíteni a lenini hozzáértést, amely kizárja a szószátyárkodást, a parádézást és minden más „tudományos színezetű szócséplést”. A tudományos viták sikere szempontjából nagy jelentősége van a viták helyes megszervezésének. Be kell valanni, hogy nálunk még mindig sok olyan megbeszélés van, amelyet csak azért tartanak meg, hogy kipipálhassák, vagy hogy a közös gyűjteményben vagy a tudományos jegyzetekben megjelenő előadásokat (amelyekben mindenki „mondja a magáét” !) „egységesítsék”. A probléma azonban megoldatlan marad.

Az alkotó vitában a különböző értékelések és nézetek egybevetésekor rendkívül fontos az elvhűség az egyenesség és bátorság, valamint az, hogy nézeteinket meg tudjuk védeni. A túlzott engedékenység káros és veszélyes: azt a látszatot kelti, hogy minden' rendben van, amikor pedig valójában a bonyolult kérdések még megoldatlanok és messze vannak a megoldástól.

A szilárd meggyőződéssel és a meggyőződés következetes megvédésére való képességgel párosuló elvhűséget és gondolati önállóságot Lenin a tudós egyik legfontosabb tulajdonságának tartotta. Egyidejűleg tekintetbe kell venni, hogy az ideológia terén nem minden egyszerű és nem lehet mindent a „megfelelő polcra” rakni. Mint a tapasztalatok mutatják, az eszmei egység körülményei között is megvan minden lehetőség bizonyos (néha szubjektiven fel nem ismert) eszmei hibákra és gyenge pontokra, néha még a tudományos filozófiai tételek komoly elferdítésére is, vagy a régi védelmére és egyes kérdésekben a tudományos állásponttól való eltérésre, és így tovább.

A kommunista filozófus feladata kijavítani azt, aki hibát vét, visszautasítani a helytelen nézeteket, mint Lenin tanította, képviselőik „ledorongolása” nélkül. Lenin egyben rámutatott arra, hogy nem helyénvaló a már leküzdött hibák bírálata.

Az ideológiai munkában meg kell valósítani a lenini stílus legfontosabb vonását: nem az ember ellen kell harcolni, hanem a helytelen nézetek ellen, az emberért. A tárgyilagos vita során megvan a lehetőség az elméleti hibák kiküszöbölésére, az elvi helytelenség kijavítására.

Lenin nem egyszer hangsúlyozta, hogy a vitá szabadsága és a meggyőzés a tudatos akcióegység feltétele. Napjainkban az ideológiai és tudományos munkában és így a filozófiában is a meggyőzés elve érvényesül, amely biztosítja a nézetek és akciók valóban önkéntes és tudatos egységét, az alkotói feladatok megoldásának talaján.

(Részletek a Voproszi Fi- lozofii-ből.)

A

zl772-es, 1816-os és az 1830-as nagy tiszai árvizek pusztításait, valamint az 1838-as márciusi zempléni katasztrófa után szükségessé vált, hogy korlátozzák az árvizek pusztításait.

A Tisza abban az idő- ban Tokajtól Kesznyé- tenig olyan lassú >lyású volt és medre anr,' a eliszaposodott, hogy a tiszai áradások veszélyeztették a tömegeket.

A kényszerhelyzet hatására József nádor 1845 január 12-én értekezletre hívta össze a helytartótanács néhány tagját, az érdekelt törvényhatóságok képviselőit és a nagy földbirtokosokat.

Széchenyi István 1845. szeptember 27-én 120 évvel ezelőtt indult el első nagy tiszai útjára, s életcéljául tűzte ki a Tisza szabályozását.

A történelemből tadjuk, hogy Széchenyi István a reformok és nem a forradalmak híve volt. A főnemesek — akik általában a haladás gátlói voltak, szembe- állva Széchenyivel, még a reformtörekvéseivel is azon a címen, hogy a „királyi biztos” cím a Habsburgok szolgálata — megtagadják vele a közösséget és haza- fiatlannak kiáltják ki. A kiközösítésben a főpapság jár az élen. Széchenyi munkásságának értékelésénél tudnunk kell, hogy csupán a mezőgazdaság fejlesztésére törekedett — nem látta világosan az ipar fejlesztésének nagy szerepét — nem akarta elveszíteni a mezőgazdasági termékeket biztositó osztrák piacot és ezért nem »kart szakítani a Habsburgokkal sem.

Széchenyi István türelmetlenül sürgette a szabályozási munkálatok megkezdését. „Ideje már — mondotta —, hogy az ásó és kapa munkája váltsa fel a sok felesleges szócsatát!” A sok huzavona után elérkezett a történelmi jelentőségű pillanat. 1846. augusztus 27-én Széchenyi István jelenlétében Tiszadobnál megkezdték a Tiszadob— Szederkényi 55. számú (később Andrássyról elnevezett) átmetszéssel a munkát.

Tiszadobon az Urkomi magaslaton 1865. szeptember 27-én monumentális emlékművet állított az Alsószabolcsi Tiszai Társulat.

Az emlékművön a következő verset olvashatják:

„Két hatalom versenge soká e róna bírásán: Emberi szorgalom és a vizek őseleme;

Széchenyi lett bíró, a Tiszát medrébe szőritá; Szózata, s a nagy tér im szabad és újra mienk’’!

Az említett töltésszakasz mintegy 360 ezer katasztrá- lis hold árterületet mentesít. A mentesítés előtti időszakra jellemző volt, hogy a területnek mindössze 2,6 százaléka volt szántó és mintegy 29 százaléka használhatatlan nádas, mocsár és vízzel borított posványos terület. Ezzel szemben a 90-es években végrehajtott felmérés szerint is már 29 százalék szántó és a nádas, valamint a használhatatlan terület 7 százalékra csökkent. A rét- és legelőterületekben is jelentős javulás állt be.

Az alsó-szabolcsi társulat 1948-ban történő államosítása után a töltések fenntartását az Országos Vízgazdálkodási Hivatal vette át és ezzel a folyamszabályozási, valamint az árvíz- védelmi munkák irányítása a szocialista állam felügyelete alá került

Jelenleg lényegesen nagyobb és korszerűbb anyag- és árvízvédelmi felszerelés állt az Igazgatóság rendel- kezésére, mint az államosítás előtt. A védvonal mentén elhelyezett, mintegy 5 millió forintnyi árvízvédelmi anyagon kívül egy 50 fős, gyorsan mozgó, korszerű felszereléssel ellátott, gépesített árvízkészültségi osztagot szerveztek.

Az 1965. évi nagy dunai árvíz időszakában az anyag és ember minden időben és helyzetben szükség szerint rendelkezésre állt, helyén volt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a kormány áttekintette és kezében tartotta, hanem mozgósítani is tudta mindazokat az anyagi, műszaki eszközöket, amelyek a védekezéshez szükségessé váltak.

Az 1965-ös árvíz közvetlen kártételét mintegy 670 millióra becsülik, s 430 millióra a belvízkárt. A sikeres védelmi munka olyan károktól mentette meg az országot, népünket, amit csak milliárdokban lehetett volna kifejezni.

A gátakon, az ártól fenyegetett területeken tíz és tízezrek éjt nappallá téve, fáradhatatlanul munkálkodtak, s a helyreállításban felelősségteljesen részt vesznek. Olyan összefogás valósult meg, amely örökké emlékezetes marad népünk történetében.

Az ember egymagában gyenge a természet erőivel szemben, de amikor vállvetve összefog legyőzhetetlen erővé válik.

Most, a Széchenyi emlékmű felállításának 100 éve« évfordulóján illő, hogy megemlékezzünk azokról, akik sokat fáradoztak, dolgoztak a Tisza-völgy nyugalmáért, békéjéért.

Harkai Sándor a megyei pártbizottság tagja

Budapest, Nagymező utca

Szlovák György rajza