Kelet-Magyarország, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-06 / 132. szám
KISS JÁNOSt EVA TÚJT KÖJ?YYEK Megmondom mindenkinek A rra ébretSenv hogy kint a konyhában anyám porol valakivel. Az ablak sárgás vászonrolóján átvilágított a nap, olyan mint valami ki- vénhedt lámpaemyő. Késő lehet — gondoltam, aztán mindjárt az jutott eszembe, hogy ma van a napja, amikor bemutatom itthon Editet, s ez nyomban felélénkített. Valójában badar dolog ez a bemutatás, nem mintha tartanom kellene valamitől, mert Edittel biztosan meg lesznek elégedve... Mégis... Elhozom haza és itthon megmjist- rálják: milyen, kiféle? És ő is csak körülnéz, hogy hová hoztam — kik vagyunk mi? — mintha nem ismernénk már éppen eléggé egymást... Szóval bolond helyzet ez... Kintről anyám hangját halottam. Fő j toltan és egy kicsit ingerülten beszélt. — Mondtam már kislányom, hogy nem lehet. Értsd meg ,hogy felébreszted. Aztán gyerekhangot hallottam. Igazán, csak egy kicsit — suttogott. — Igazán nem ébresztem fel. — Felismertem: ez Éva. — Gyere később — felelt anyám határozottan. — Most nem lehet. — Öh... — nyafogott tovább a gyerek. — Igazán... Nem szólok csak nézem... Jó? Edények csörömpöltek, megnyikordult a tűzhely ajtaja, majd csattanva zárult, ahogy sebtében becsapták. — Nem jó — mondta anyám. _ És eredj onnan, mert lerántod az asztalt. A gyerek duzzogott. Öóóh... —■ Jobban tennéd, ha hoznál a kertből egy kis petrezselymet? A gyerek kap az alkalmon. — De azután bemehetek. Szalad az ablak alatt, tapicskolja a keményre száradt főldutat, ami a kertbe vezet. Különös, hogy ragaszkodik hozzám ez a gyerek. Most már azért sem kelek fel — gondoltam — megvárom, amig bejön, mert ezután már úgy is beengedi hozzám anyám. Vártam. Aztán: top, top, top.» Hogy szalad.» Kisöreg.» — Tessék — mondja diadallal. Anyám gyanakszik. — Már itt is vagy? — Tessék! — Te, te kis hebehurgya, te... nem kellett volna eny- nyit kitépni. Csend. — Házinéni — szólt végre félénken a gyerek. _ Mit akarsz? — kérdezte anyám szórakozottan, majd egész megenyhülten mondta: — Na eredj, nem bánom... De óvatosan. Érted? — Ezt már suttogta. Lassan lehajtott a kilincs. Jön. Az ajtó kinyílt, de a sarka megesikordult és Éva ettől megijedhetett, mert egyszerre elengedte a kilincset és az is felcsapódott. Megint csend. — Na ugye, ugye... — hallottam egészen közelről anyám hangját. — Megmondtam előre. Az ajtónyílás tovább szélesedett. Behunytam a szemem, mintha aludnék. — Menjél hát — biztatta anyám suttogva a gyereket. Nagyon mélyeket lélegeztem, hadd higgye anyám is, hogy alszom. Az ajtóban 1965. június & még intett a gyereknek, hogy csendben legyen, és ment vissza a fazekaihoz. A hátamon feküdtem, és fújtattam rendületlenül, már- már jobban is mint kellett volna, közben egy kicsit lestem — mit csinál Éva? Csak egy pár percig bírjam komolyan. A gyerek lábujj- hegyen közeledett az ágyhoz, aztán megállt mellettem, egészen közel hozzám és nézte arcom. Olyan komikus, ahogy így csodál. Nem is tudom sokáig figyelni, mert nevetni kell. Alig magasabb, mint az ágy, a feje itt van mindjárt mellettem. Még érzem is, ahogy óvatosan lélegzik. Te kis vakarcs. Egy kicsit bandzsít, ezért az egyik szemét összezárja és a fejét félre billenti, mint amikor a kotlós kémleli az eget. A karom kívül fekszik a takarón. Ejnye, mit akar ez itt. Éva kinyújtja a kezét és finoman, alig érzem, megsimít. Aztán óvatosan az ajtó felé kémlel — látja-e anyám? — és most már, mintha egy lepke után nyúlna, az arcomhoz közelit a maszatos kezével. — Hám... — kaptam hirtelen a kezéhez, és felültem az ágyban. A száját kitátotta, a szemei kerek csodálkozásra nyiltak, és ahogy hátrált, majdnem a fenekére ült. De nem sikított. — Mi van, maszatkisasz- szony? Mi van? Mi van? Hát becsaptam. A csodálkozásból előbb egy rövid kacaj fakadt, mint amikor egy hurt megpendítenek, aztán hosz- szabb. és végül egy igazi csengő kacagás, mint amikor már muzsikál a hangszer. Az arca is kipirult... — Laci, Lacika... Jön anyám szigorúan... — Ugye megmondtam, hogy felkelted Laci bátyádat. Oda ne engedd a tiszta ágyra — mondja nekem. — Olyan, mint a kürtődugó. Nem hagy békén órák hosz- szája, már nyolc órakor is itt volt. Felkelsz? — kérdezi tőlem anyám. — Te meg gyere, hadd öltözzön Laci bátyád — mondja Évának, és terelné kifelé. — Maradhat — mondom —, nem engedem az ágyra. — Ne kapasd így magadra, nem jó az a gyereknek sem. Valami sistereg a konyhában, anyám siet kifelé. — No öregem — mondom Évának —, hol a papucsom? Ugrik, hozza. — De ugye most nem mész el sehova? _ Nem, nem... — vigasztalom. — Akkor játszunk? — Mit játsszunk? — Hát kártyát... meg cél- badobósat... Jó? A tenyerembe fogom a fejét. — Jól van öregem, csak előbb felöltözünk. Rendben van? —■ Rendben — mondja nagyon komolyan. — Gyerünk! — Indulok kifelé. _ Akkor most megmosakszunk. — Megmosakszunk — mondja utánam, es hozza a cipőmet, meg a zoknimat. Nagyokat lépek, és mögöttem Éva is megnyújtja a lépteit Utánoz. Mint egy kis öreg, ballag a nyomomban. — Házinéni! Jövünk mosdani — jelenti. — Jöttök? — szól anyám, és amikor hátranéz a lábosok felől, rámnevet — Benőhetne már a fejedlá- gya. P rüszkölöm, csapkodom a vizet. Éva ott áll mellettem, mint egy kisbíró és tartja a cipőmet. Nagy hasa van és két nagyon vékony lába. Cipőt így nyáron nem tűr magán. Fehér trikót visel és fekete tornanadrágot, mint a fiúk. A mozdulatai is fiúsak. Belegurgulázok a mosdótálba: hadd szórakozzon. Szeretem, ha nevet. Aztán lefröcskölöm. Visít. Azt hiszem, anyám most már valóban mérges. — Ne ordíttasd már! — Halló! — dörmögök keményen. _ Hol a törülköző? Repülnek a cipőim, Éva elhajigólja és rohan. — Tessék Lacika... — Mi az, hogy Lacika? — fordult anyám a gyerek- he. — Miért Lacikázol mindig, Éva? Megmondtam már hogy ő neked nem Lacika, hanem Laci bácsi. Megértetted? — Jól van ez így anyám. — Te csak hagyjad. A gyerek legyen tisztelettudó a felnőttekkel. Arra gondolok, hogy ráér a tiszte lett adással, de nem szólok semmit. Odakacsintok Évára: jól van az, vakarcs. — Akkor jössz? — suttogja. Intek. _ Mindjárt. Kint valaki kiabál. — Hallod? — figyelmeztet anyám. — Az anyja... Most már én is tisztán értem: — Éva...! Éva..! — No eredj csak — mondja anyám a gyereknek —• hívnak. Legalább nem lábatlankodsz itt tovább. — Öh... _ nyöszörög Éva kétségbeesetten. — Pedig még nem is játszottunk. Itt nincs mentség. — Játszani, játszani... Mit tudnál itt játszani...? — mondja anyám hirtelen bosszúsan. — No, menjél csak...! — parancsolja. — Meg nem is ebédeltél. — Menj szépen! _ mondom én is. — Délután majd kártyázunk. — Tegnap — mesélte anyám. ahogy a gyerek nagy duzzogva elment — nem voltál itthon... eljött az apjuk... — Mit akart? — El akarja vinni a gyereket. Melyiket? — Ezt a kicsit. Nagy ri- billió volt_ Az hiányzik ennek, az apja... — Szegény kis kölyök — sóhajtotta anyám. K edvem lett volna még a gyerekről beszélgetni, de anyám inkább Editről érdeklődött. Tett, vett a konyhában, és közben arról kérdezett, hogy szereti-e Edit a tejszínhabot, vagy mondjam meg akkor, hogy mit csináljon uzsonnára. És azt mondtade annak a kislánynak, hogy mi nagyon egyszerű emberek vagyunk...? Aztán arról beszélt, hogy most már nekem is meg kell komolyodni; végtére éppen eleget legénykedtem. Délután elhoztam Editet. A dolog könnyebben ment, mint gondoltam. Anyám elmondta, hogy azt szeretné, ha befejezném az egyetemet, mert ők csak ezt tudják nekem nyújtani, ezért is megdolgoztak apámmal. Hiába, a diploma az sokat ér: a tudást nem vehetik el senkitől sem. Edit nagyon komoly volt, és azt mondta, hogy erről mi ketten már sokat beszéltünk, és ő biztos benne, hogy én befejezem az egyetemet. — Menjünk — mondtam —végül —, megmutatom a kertet — De ne maradjatok sokáig — figyelmeztetett anyám. A felgerebjézett kerti úton lépdeltünk, és a lány vállára tettem a kezem. Már alkonyodott, és valahol a közelben meglocsolták a violát. Azért még világos volt __ Érzed? — kérdeztem — ez az igazi virágillat — Viola — mondta Edit. — Az. — Jó itt nálatok. — Igazán mondod? — Igazán... Megálltunk egymással szemben. Oldalról ekkor valami ismerős neszre figyeltem: top, top, top... — Éva... A gyerek megállt, és nagyon okosan, de végtelenül szomorúan nézett rám. _ Ki ez a kislány? Nevetni kell. — Ez Éva, a barátnőm. — Jópofa — mondja Edit és nevetett ő is. — Gyere ide kicsi. — No, gyere, gyere — biztatom. — Nem vagy te olyan gyáva. Egy kicsit közelebb húzódik hozzám, és lesüti a szemét. Nem jön azért egészen mellém. — Ejnye öregem, mi van veled? Tudod _ magyarázom Editnek — itt laknak a mi házunkban. Az apjuk elment valaki mással... Érted? Az anyja neveli őket már évek óta. Éva az én barátom. Igaz? — kérdezem a gyereket. — A barátom vagy? Csend. — Mondjad hát...! L assan a szeméhez emeli a kezét. — Azt ígérted, hogy jössz játszani. _ Nem tudtam, nem jöhettem öregem. Dolgom volt. Tudod? — Szegénykém — mondja sajnálkozva Edit. _ Nézd, milyen szomorú. — Leguggol a gyerekhez, és simogatja az arcát. — Játsszunk hárman... Jó? A gyerek szeme megvillan, elszánt, mint egy vadmacska. Edit felszisszen, elkapja a kezét és felugrik. Rámcsodálkozik. — A kis béka megharapta a kezem... Nem akarom elhinni. — Mutasd! — nyúlok azonnal az Edit kezéért. Egy kis ovális formájú nyálas folt van a lány kezefe- jén, és csakugyan ott látszanak az apró fogak nyomai. — Valóban megharapta. Edit szorongatja a kezét. — Nem hiszed el, hogy fáj. — De elhiszem. gyerek amoda nyargal. Fut, szedi a vékonyka lábait. A kerítés mellett eltűnik a zöldben. Tudom, hogy sír. Kisöreg... _ Te...! Megbolondult ez a gyerek? — Nem — mondom —, nem bolondult meg... Csak kérlek, ne beszéljünk erről odabent». Egri Viktor, az ismert csehszlovákiai magyar író legújabb regényében a második világháború és az azt követő forradalmi átalakulás jellemző epizódjait örökíti meg. A regény hőse — Takács Ferenc — egy termelő- szövetkezet paraszti sorból származó, de városban nevelkedett elnöke, akinek viszontagságos, harcos élete érzékletesen példázza azt a rendkívüli erőfeszítést, amely a magyarok és szlovákok lakta területen, az elmúlt évtizedek alatt békét, biztonságot és emberséges életet teremtett. Az alig iskolázott, de nyílt eszű és szívű fiatalember idejében felismeri a Hitler-bérenc Tiso- kormány „hazafiságának” mindkét nemzetiség életét és jövőjét fenyegető veszélyét, s az első adódó alkalommal átáll a partizánokhoz, hogy elősegítse az ország felszabadulását. Félkarját és féllábát áldozza fel a győzelemért. Már-már közel az összeroppanáshoz, Jó emberek és igaz barátok támogatásával azonban rokkantán is talpra áll, hogy visszanyert erejéA Kossuth Könyvkiadó népművelési szolgálatának három népszerű orgánuma, csaknem egyidőben ünnepli századik számának megjelenését. A 22 ezer példányban megjelenő „Nemzetközi Szemle“, a 90 ezer példányban megjelenő „Világesemények Dióhéjban” májusban és az 50 ezres példány- számú „Univerzum” pedig júniusban jubilál. A három kiadvány mind a felnőttek, mind az Ifjúság körében széles körű olvasótáborra tett szert, amit bizonyítanak a magas példányszámok is. A legjelentősebb lapok aktuális, érdekes cikkeiből összeállított ..Nemzetközi Szemle” betekintést ad a világpolitika eseményeibe, azok hátterére, mozgató erőire. Célja, hogy a marxizmus—leninizmus tudományos nézőpontjából világítsa meg az olyan közérdekű problémákat, amilyen például a béke és biztonság kérdése, az Egyesült Államok ereje és befolyása, s a világbékét veszélyeztető agresszív politikája (a kongói és a vietnami helyzet', a vatikáni zsinat, harmadik ülésszakának jelentősége; Osou En-laj elvtárs beszámolója a Kínai Népköztársaság kormányának munkájáról; Fidel Castro beszéde az imperializmus elleni harc követelményeiről, a Nobel-díjat visszautasító Sartre nyilatkozata. és a nemzetközi sajtó egy-egy figyelemre méltó közleménye. Ugyancsak a nemzetközi élet eseményéről tájékoztat a nagy népszerűségnek örvendő „Világesemények DióKiváló szakemberek dr. Kapás, Papp, dr. Penyigey vállalkoztak arra, hogy mintegy 220 oldalon, kilenc fejezetben közérthetően, színvonalasan, írjanak a kenyérgabona-kérdésről, Munkájuk tömör, világos válaszokat ad mindazokra a kérdésekre, amelyek a kenyér- gabonák termesztésével, forgalmával, fogyasztásával kapcsolatosan felmerülnek. Ismertetik a szerzők e legfontosabb mezőgazdasági kultúra termesztésének rövid történetét. a főbb kenyérgabona-növényeket, s ezek termesztésének helyzetét, perspektíváját. Különösen érdekes fejezete a könyvnek az, amelyben a hazai kenyérgabonatermesztés kérdéseivel foglalkoznak. Szólnak a nemesítés időszerű feladatairól, és a sokat vitatott külföldi búzafajták szerepéről. Több szempontból vizsgálják a szerzők a kenyérgabona időszakos hiányának okait, a hiány megszüntetésének kövei és életkedvével részi vehessen Szlovákia új társa« dalmi életének megszervezésében. Tovább harcol, de most már nem fegyverrel a kezében, hanem szóval és cselekedetekkel, a neofasiszta, reakciós és restaurációs törekvések, valamint a nemzetiségek békéjét megbontó nacionalista túlkapások ellen, mindaddig, amíg a kommunista párt veheti kezébe a hatalmat, és biztosíthatja a vegyes lakosságú országrészen egyformán otthonos két nép békés együtt- munkálkodását. Tatár Ferenc szülőfalujában is megteremti a békét. Virágzó termelőszövetkezetben egyesíti a két népet, és oly sok megérdemelt kitüntetés után itt éri el a legszebb jutalom: egy derék, megértő asszonynak, első házassága sikertelenségéért bőséges kárpótlást nyújtó, igaz szerelme. Egy darab történelem ez a regény: dióhéjba foglalt, hiteles képe Csehszlovákia újjászületésének, a kitűnő író élvezetes, köny- nyed előadásában feltálalt, érett alkotása. (Kossuth Könyvkiadó). héjban” című kiadvány, amely gyorsan reagál a nemzetközi élet konfliktusaira. Érdekes, képes riportjai könnyen érthető, népszerű feldolgozásban ismertetik az ázsiai, afrikai és a dál-am.e- rikai imperialista agressziót, a szocialista országok gazdasági eseményeit, valamint a faji megkülönböztetés ellen folytatott világméretű harcot. Végül néhány szó a harmadik kiadványról, az „Uni- verzumj’-ról. Ez. a havonként megjelenő képes folyóirat az ismeretterjesztésnek, a tudományok iránti érdeklődés felkeltésének és ébrentartásának eszköze. Bőséges, a tudományoknak úgyszólván minden ágát felölelő témaköréből néhány jelentős írás: „Indonézia művészete”, „Pigmeusok az őserdő gyermekei”, „Galileo Geli- lei”, „A tél hőformáló művészete”. „Szélcsatornák és az űrhajózás“’, „A halál folyamatának késleltetése”, stb. Júniusban megjelenő jubiláns számából különösebb érdeklődére tarthat igényt Semmelweis életművének és ellenfeleivel folytatott vitáinak ismertetése, I. Tamm Nobel-díjas tudósnak „A fizika fontos változások küszöbén” című cikke, valamint a mosószerek új problémáiról szóló köziemén}’. Száz megjelenés száz hónap, tehát több mint nyolc év: tekintélyes idő az időszaki kiadványok életében. De még ennél is imponálóbb az amely máig elért és minden bizonnyal tovább növekvő példányszámukat jelenti. K. — lönböző, elfogadható módozatait, az export és import helyzetét, gazdaságossági kihatásait. Hadat üzennek annak a helytelen szemléletnek, amely a kenyérgabonák termesztését „szükséges rossznak“ tekinti, és szembeállítja a belterjes gazdálkodásra való törekvéssel. A szerzők számos érvvel bizonyítják: a kenyérgabonatermesztés éppen úgy lehet belterjes és jól jövedelmező —• megfelelő feltételek között — mint más kultúra, A könyv nemcsak Ismeretterjesztő olvasmány, hanem szakkönyv is, mégpedig olyan szakmai ismereteket közvetítő, amelyeket egyetlen szakember sem nélkülözhet gyakorlati munkájában. Ugyanakkor nagy hasznát vehetik a könyv táblázatokba foglalt adatainak, aa ezenken alapuló érveléseknek a szak- és politikai előadók, propagandisták, tanárok, szakírók, publicisták, Hármas jubileum A kenyérgabona-kérdés (Kossuth Könyvkiadó, 1965)
