Kelet-Magyarország, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-23 / 120. szám
ikor született, Zsuzsi néni? — Én? Ó még talán emberemlékezett előtt! 1889-ben. Február 17-én. Most elértem februárban a hetvennégyet. — Hol született Zsuzsi néni? Ínség rendel munkát. Mentem dohányt törni, kapálni. Hallod-e. nem tudtam elérni a tetejét a dohánynak, hát atábújtam oszt úgy törtem. Elhitt a dohányos napszámra. Kilencévesen. Adott nekem húsz krajcárt — hallod mán?! — Egy napra? — Messzilátón. A Simán. Tanyán. Ott születtem. Ott laktunk négyen egy házban, mikor ott születtem. — Hogyhogy négyen!? _— Hát, négyen laktunk egy házban, mint dióhéjban a bélé. Négy család lakott ott. — Közös pitvarú ház volt? — Közős, egy pitvar volt, arról nyílott egy-egy ház, mindben négy-négy család lakott. Nyolc család lakott egy pitvaron. Anyám emlegette szegény, hogy ellopták egymástól azok még a sirdogáló jércét is. Megkopasztották. — Hogy aludtak ott? — Hát hogy aludtak?! Nagy ház volt. Egyiknek is volt egy pucér sarok, másiknak is. Egyebe se volt. Mind a négy családnak egy-egy sarok jutott ebből a nagy világból, pgy ágyat oda betettek, azon hánykolódtak. Ki hun tért — ki hun aludt. Mi abba a sarokba laktunk, amelyikbe a kemence volt. Minket kegyelt a sors — hogyisne —, még a sutban is aludtunk vagy hárman, pulyák. Néha nevettünk is, mert ott a másik asszony szerette a tisztított magot, odatette a sarokba száradni, mi meg kölykök, éjjel elloptuk. Odaültünk a sutba, meg a kemence tetejére, úgy öttük, vihogtunk, mint a rdfögős malacok. Hát ugye olyan helyen aztán van! Volt haddel-hadd! De tényleg, olt olyan furcsa volt. Az én apám egész éven át nem aludt benn a házban. — Hol aludt? — Az istállóban. Lóistállóban. Mert ő kocsis volt, lovak szolgája. Egész éven által ott aludt. Nem volt hely. Anyám mellett is aludtunk — mert volt gyerek! — potyogtak, mint jégverés után a zöldszilva. Aztán meg úgy volt az ágy, előtte a lóca. azon ií aludtunk, nem is tudott volna a lócán felfelé mászni keresztül. A másik család meg ott a másik oldalban! Egyszóval, elég abból annyi, hogy 6 nem aludt odabenn... Bizony. így volt! Az se volt jó. Isten látja lelkem... De most rs szorult a helyzet. Laknak olyan kis lyukakban is még, mint a tengeri nyulak. De hát!... Most már el sokasodott a nép. Libeg a pendelyük, házasodnak, férjhez mennek, mindnek ház kell. Nehéz kapni. Aztán mind csak arra vár, hogy kapna. — líány osztályt járt Zsuzsi néni? — Hát egyet végeztem^ három esztendőn át, mert ugye. szóródtunk egyik tanyáról a másikra félévenként. — Aztán megtanult írnl-ol- vasni? — Meg. Magam tanultam. Még lánvkoromban nem any- nyira tudtam, mint már azóta tanultam meg. Máma már, fiam, tudok olvasni. — Miket olvasott? — Hát mit? Könyveket. Bogár Imrét. Sobrit, Rózsa Sándort és Rinaldo Rinaldi- nit, azt is, meg mi a fenét na! A koldusgrófnét! Tudod, hogy szegény anyámnak fájt a lába, hát hordtak neki regényt. Sokat olvastam. — És írni hogy tanult meg? — Előbb csak próbálgattam, mint macska a körmével. Magamnak. Olyan híresen, azt nem mondom, hogy tudok írni — olyan könnyű kezem nem volt az íráshoz, de azért leírom, hogy lehet megolvasni. — Mikor kezdett dolgozni Zsuzsi néni? _ Én? Ó, kilencéves koromban. ' _ Mit dolgozott? — Ami jött. Szegénynek — Egy napra. Úgy adta. Inkább keresztet vetett volna rám! Aztán még nem voltam tizenhárom éves. már jártam a géphöz. Pelyvát hordani, kaparni. Mikor tizennégy éves lettem, már markot szedni Is mentem. Olt arattunk nagyapámnál. Jani bácsi kaszált, én meg hát sodorgattam a kévét. mint bogár a szárnyát. Azt mondja Jani bátyám: — Hohö. nem úgy kell azt! így ni! így vigyed, így keli, mert akkor összeszakad, nem jó lesz a kéve. Hát mondom, én nem tudom ezt így csinálni. De bizony, mire learattunk. már tudtam. Szükség jó mester. — Hányán voltak testvérek? — Hatan. Hatan voltunk ott egy rakáson. — És a nagyapa. Zsuzsi néni apja. hol dolgozott? — Csak úgy cselédkedett addig — lelkét ne háborgassuk. Aztán majd azt mondja neki szegény Szakos bácsi, hogy hej, aszongya — te, Miska, ne nyomorogjatok mindig ezeken a csipás tanyákon, hanem eriggyetek ki Amerikába. Akkor édesapám: — Na ő elmegyen Bikszádra, megkérdezi a kegyes atyát, hogy mehet-e Amerikába? Elment. Azt mondja neki a kegyes atya: — Vegye isten áldását, vágjon neki a sorsnak, menjen ki, majd szerez magának is valamit. Apám aztán felmondott a cselédséggel. Igen. de az úr azt hagyta, maga helyett teremtsen egy másik embert, akkor otthagyhatja a cselédséget. Állított majd maga helyett ott valakit, ő meg kiment Amerikába. Szegény ott volt két évig. Ki tudja, hogy mint vergődött, no hát csak szerzett ott annyit, hogy hazajött. Itthon volt valameddig, megint elment, mert ó, hát S itt nem szeret lenni, ő Itt nem keres semmit. Visszament. Ez így volt még egyszer — két év után hazajött. két évig itthon volt. aztán újólag visszatért. Mi hajtotta, mi űzte. nem tudjuk, csak azt hajtogatta — ő itt nem keres semmit. Nagy volt benne a lélek, az űzte. Halálát Is okozta. Mert harmadszor már nem tért meg. — Hogy halt meg? — Beesett egy magasról. Úgy hívták. hogy fanesz. Ilyen kis toló lóvékat vonszoltak. Józsi bácsi tolta neki oda, ő meg kapargatta elfelé. — Józsi bácsi fia volt? — Igen. Együtt járták Amerikát. Szóval, nagyapád meg kapargatta lefele azt a hamut vagy mit. De olyan mélybe kellett, hogy oda ő szegény lehullott. Oda lehullott. Mire Józsi húzta a másik lóréf, már nem látta nagyapát. Jaj istenem, tán csak nem leesett? Benéz, oda leszalad, hát ő volt. már szegény elterülve. Kétszer esett le. Másodszorra halt meg. Először, hogy leesett, leszakadt egy veséje, eltörött két oldalbordája, meg a lába ketté. Vitték a kórház- fia. Harmadnapig nem eszméli. Kiépült. Nem volt' ugyanolyan egészen, de aztán adtak neki könnyebb munkát otthon. Ö avval nem elégedett meg. többet szeretett volna keresni. Elment vissza oda a faneszra dolgozni. így dolgoztak egy ideig. Akkor aztán megint leesett. Mikor Józsi észrevette, lenézett, már ő ott volt elterülve. Mire amaz körülszaladt, odament hozzá, már csak egyet tátintott. Vége volt. Hát ezenmód múlt el afcVJ a híres világból. — Kapott valami életbiztosítást? — Kapott. No hát annyit- mit küldtek utána, hogy azt a kis kertalját megvettük ott, azt a kis házat. Olyan kicsi az látod — csak térdepelve éltünk benne. Ablakán benéz a gúnár. Akkor vettük a halála díjából. Hótta árán házat vett — emlegettük az egész életünkben. — Zsuzsi néni mikor ment férjhez? — Én? Tizennyolc éves koromban. — A férje, Mifiály bácsiból dolgozott? — A Nyírjesen. Uradalomban. — Mit dolgozott? — Kocsis volt. így a lóval bánt. Volt kerékgyártó munkán. Mi nem jött ott?! Mindent tudni kellett. Hamar változtatták a szerszámnyelet a kézben. Meg aztán. így a cselédség, használtuk azt a kis földet. — A kommenciós földet? — Igen. De ott! Mit kellett azokon a tanyákon egy cselédasszonynak dolgozni. Mit kellett ott dolgozni! Minden napra kivolt! Most már azt a tűzrevalót — egy köteg galy- lyat, szalmát mit — azt a hátán kellett hazavinni. A tehénnek ennivalót, csutkát, szalmát, alját, fűteni való szalmát, azt mind a hátunkon kellett elhordani. De az volt a legnehezebb, tudod. mikor gallyat adtak. Mert adtak egy- egy vessző gallyat, azt aztán magára húzni, húzni lefele, végig azon a nagy tanyán! Az ember azt hitte, hogy a bélé kijön. Mikor ' kimértek azt a kis életet, a magtárból húzd ki és vidd haza. ahogy tudod. Oszt rostáld, mert ros- falatlan mérték. Rostáld meg magadnak! Amíg azt a fél zsák gabonát felhúztad a nagypartra, hát az orrával túrta ott az ember a földet! Azt ki nem lehet beszélni. Most már kapálni kellett. Most már ide menj. most már oda. Ebédet hordani... Futká- roztunk. mint cigányban a fájdalom. És hogy mit élt át egy cselédasszony, azt elmondani nem lehet... Nem lehet... Ott ment az ember tönkre. — Egy cselédasszony mennyi kommenciót kapott? — A. dehogy kapott. Még azt is nehezen adták, ami a férjének járt. Hogyisne! A báró még szalmát se adott a kenyérsütéshez. Elment a cselédasszony — ugye. kismalac volt. mi volt. tél. nagy idő. bújt a hideg befelé, kellett a szalma. Hát akkor a kovács ispán' Elő a bika- csökkel és ahogy az hozta a szalmát, véresre verte a pucér lába szárát. — Miért? — Amiért szalmát hozott. Tudod, az az ispán percentes volt. Azért annyira űzgélte a népet. Sokan haragudtak reá. — A férfiakra is olyan volt? — Naná! Még meg Is verte. Bizony, ő azt csak nevetségnek tartotta, hogyha elmentek a fiatalok, mulattak, a háznál, vasárnap este, e meg csak odament a fiika- csökkel, oszt püff-paff a fiúkat. Hogy ő milyen viccet csinál. Az én Miska fiam meg ott állt. — Na. te még nem is szaladsz el? — Nem bíz én! Aszongya a neki, miért, te m’ vagy? _ Semmi se. Ami vagyok, a vagyok, de nem szaladok el. Miért is? Hát miért, üt mostan? Miért bánt bennünket? Azt kérdezem én magátul. Mi a baja velünk? Ha nem szabad mulatni. jelentse ki. de ne gyöj- jön a bikacsökkel verekedni. — Hogy a fene egyen meg — azt mondja az neki. — Te megátalkodott. Gyere csak ide. — Minek hí az ispán úr? — Hát gyere csak ide! — Azért, hogy pofont adjon? Nem ajánlom, hogy ággyá ide! — Ijnye, hogy verjen meg az isten! — Eridj le, meg vagy te már verve. — És hozzányúlt az ispán? — Eh, nem merte. Miskát nem verte meg senki! Se a fődhöz nem vágta! Hiába nem nagy ember. No azt nem verte meg senki! Haragudtak is rá' Ezért. A Pali gazda is! Az osztán! Gazda vót, magtáros! Az is haragudott rá, mert hogy nem nagyon reterált tűié.. Eh! Ez a Pali gazda! Hogy az ördög sarKSntyúzza örökkön örökké. Az én szegény uramnak — legyen gondja rá az Urnák! — annak is a Páli gazda írta meg a passzust a másvilágra. Betegeskedett az én uram, a szárazbetegség nyomorította, annyi volt O már csak. mint a hold árnyéka. — Nem hívtak hozzá orvost? — Ö, hát kijött Őrösről a kommenciós orvos — de any- nyit ért az. mint Jóska mezítláb. Megmondta nekünk, nézzék jó emberek én nem írhatok csak ricinust meg aszpirint, mert mást nem fizet ki az uraság. Na, ettől gyógyulsz meg. meg a jégesőtől. így ment ez egy ideig. Hát dolgozott az uram, járt a műhelybe — nagy volt a család. Csak egyszer összeesett. Jaj istenem! Futunk a gazdához, fogasson, oszt be a kórházba! A meg csípőre teszi a kezét: — Hintó nem kéne? Mennek ökrös fogatok a városra, fával, az tán nem is jó lesz? Azt a szegény embert — amúgy is lelte a hideg — úgy vitték be egy nagy ujjassal letakarva — novemberbe, széljárásban, az oszlopokon. Ott vette meg az isten hidege. Úgy megfázott, mejíártyát kapott. Az elvitte. — Hát bizony így volt azelőtt... a cselédségbe... Isten látja a lelkemet. Mindig is azt mondom ezeknek — nem sírom vissza a régit! Mer mennyire parancsoltak! Jöttek ottan hogy így is, hogy úgy is! De káromkodott! De mondta! Hej, hányszor volt nemulass! És bizony hiába ment a cseléd még kérni is! A báróhoz elmentek, azt mondta: — Higgyétek meg, nem bí- rok a lányomnak egy harisnyát venni. — Ö. hogy az isten szorítsa a hónaljmankót a kezedbe. ha nem tudsz még annyit sem... És mikor beadta a dohányt, nagy boglya pénzt kapott. Igen ám. de megfőzte az első dohányost, hogy mostan nem ad nekik pénzt, nem számol el velük, hanem majd így meg ügy, egyszer-másszor kiadja nekik. Hát hova hordta — hogy a baja legyen! — hogy is hívják. Svájcba! Mikor már érezte. hogy büdös lesz a levegő, oda hordta, hogy majd ha menekül — hát legyen neki Svájcban, mert az ugye egy semleges ország, ott nem éri őt a veszély. És látod, mégis itt érté Őt a koldusbot. — Hogy érte itt őket a veszély? — Hát nem menekült el a háború elől. itt maradt. Itt laktak a Nagyszálláson, ott volt nekik nagy rezidenciájuk. Pesten is volt villájuk, a Duna-parton. De nem Pesten laktak. Ott veszedelmesebbnek látták, mint Itt. — ...Elég abból annyi, hogy olyan szegény lett, Misukám, á báró úr, hogy csak a sofőrjénél voltak egy sarokba behúzódva és az adott nekik enni. Ha úgy találkoztunk Virginiával, mert úgy hívták, Dessewffy Virginia. mondtuk neki: — Hogy tetszik lenni, méltóságos asszony!? —Jaj! Ne mondják, hogy méltóságos... Hát — azt mondjam — én még csak bírom valahogy. De a férjem az nem bírja. Az rettenetes betege ennek az. ízének. — De a fene egye meg a pofáját. Amikor vetettük a krumplit, aztán jött a hó, esett — mert korán vetettük, áprilisban és mint olvan időben szokott, ugye. vágott ott bennünket a szél. mint a kés. Jött a báró. leszáll a hintóró] — azt mondja. — Na. hogy a fészkes fene egye meg a pofátokat, hogy vetitek ezt a krumplit? Itt ritka, ott kimaradi! — Nem hánytuk be jól földdel, meg mi. hát úgv volt. De mán annak csak a fészkes fene egye meg a pofátokat,, csak arra állt a szája. Hm! Úgy félt tőle a nép — mar mikor ő jött. már akkor hű! —. haptákba állott mindenki, huszárosán! No hiszen a rongyosok! Mondják, majd egyszer. — Jön mán a báróné is széjjelnézni az istállóba! Jaj, az Oláh gazda! Hogy milyen rendet csinált a tanyába! Mennyire sepregettetett! Még Ián a füvet is megfésültette volna! Majd aztán jön a Virginia befelé! Lépked! Akkor mindenki haptákba állt, hogy jön mán a méltóságos aszszony! — Kezét csókolom, méltóságos asszony! Kezét csókolom! Egyik jobban, mint a mást*. Hát ü meg ment, kihúzta ott magát, mint a kenyérvető lapát. — Na te, mondom! — De nagy tiszességet tesz, elflangérozik az ökrök fara előtt! De mán az az Oláh gazda! De . tudott az ahho... Jaj, hát bújt volna bele! Körüllihegte, mint a hajkurszó puli,, úgy félt tőle, úgy tette magát. — Na én ugyan nem aggódtam ott vele! A fene se! Amúgy voltam én hozzá pénzt kérni. Odavolt körútra, hirftóval. körüljárták a tagot. Nagyszállást, Nyírjest. Na hát — én bevártam. Jön a hintó. Én akkor is olyan beteg voltam, göthös mint a téli varnyú. Leszáll a hintóról. — Énhozzám jön? — Igenis, kezét csókolom, a méltóságos báróné asszonyhoz jöttem. — Na jBjjön — azt mondja —, menjünk erre. — Jött velem ott sétálva a parkban. Mondtam neki — Méltóságos asszony, nagyon meglátogatott az isten, nagyon szegények vagyunk. Nagy családom van. Se nem öltünk egy csepp malackát, se tehenünk nem fejő- dik. hát elfedtük a tehenet, ani nem fejődik. Legalább húsz pengővel tessék kise... méltőz- tasson kisegíteni, hogy tudjuk megpótolni a volt tehén árát, vehessünk olyat, aki fejődik. — Húsz pengőt kér tőlem? — Húsz pengőt, az isten tartsa számon, méltóságos asszony. Ezt is kölcsön kérem. — Jaj, Hát — azt mondja —, mostan nincs a kasszában fiam, lelkem! Most nem tudok adni. De majd küldje el a lányát és adok neki egy kis holmit. Na és? Hogy élnek, mint élnek istenben? Látom, nagyon gyenge... — Hát gyenge vagyok, elvisz a sóhajtás, szegéilyeK vagyunk, sok a család. Hat gyerek sír. — Látja, adatnék én magúnak — mert ott volt a tehénól a házunk végében és ott fejték a teheneket. — adatnék mindennap magának egy liter tej'et, de fiát nem maga eszi meg, tudom én azt, odaadja a hat gyerekének. — Hát mán akárki enné meg, csak adnád! — gondoltam —, izéljen meg apád! De hát azt se adta. Paszulyt, meg hagymát küldött Julival, annyi vót az egész... Hát ilyenek voltak... isten rójja fel nekik... Igen! De mikor keresték a bárót, már a kommo- nisták, nem jött senki rátron- folnl, hogy de ilyen von, meg olyan volt! Csak valami zsidó volt itt, aki szegény megmenekült, az bepártolta. Hát ezért nem lett a bárónak baja. Mert nagy esze volt a bárónak. A zsidók ott voltak begettózva a Nyírjesen a báró tanyáján. Mi is hordtunk ott nekik ezt, azt, ami volt, de a báró meg ökröt vágatott és úgy főzetett, adott nekik. Egyetek! Többször is vágatott neki jek. — Derék dolog volt. — Hát. így aztán azok meg bepártolták, ezért őt nem bántották. Verte őt az isten! Annyi se maradt a híres méltóságos fényességes Báró úrból ni! Egynéhány esztendeig tűrte hátán a föld — a keservest. Majd amikor meghalt, hát a báróné semmit, semmit nem tudott véle tenni, annyija volt csak, mit szégyenére felöltött. A nagyszállási régi cselédei, a népek összefogtak — látod! —, gyűjtöttek rá, aztán azok vettek neki koporsót. Halottas kocsit fogadtak, két papot kirendeltek és a városból úgy kísérte ki oda a halottas menet. Nagyszállásra, a tanyájára, mert ott van nekik sírhelyük, kriptájuk. A parkban van egy nagy sírkert. Oda kísérte őt a régi cselédség. Most oda temetkeznek a nyír- jesiek, nagyszállásiak, meg már a gettó Idejében az ott elhalt zsidókat is oda temették. — így hát a bíró mellé temetkeznek a volt cselédei. — Hát! Ott nyugszanak a báró rokonai, a báró is, a nyírjesi, nagyszállási tsz-nek is ott a temetője. Isten rendelése van ebben — látnivaló,,,! Hát aztán míg a báróné élt, járt a templomba. O, de olyan vékony lábszára volt, Misukám, akár az én Marimnak. így elrendezte ezt az élet. Tudod mit mondok én neked? _ Nemcsak ők — jobbadán azok a sáfáriak voltak a gonoszok. Mert azok lopták el a néptől a pénzt meg a napszámot. Azok számoltak! A báró rájuk bízta. De hogy kifizették-e, nem fizették, 6 azzal nem törődött. Azokra volt bízva, hogy írják fel a szegény ember fáradságát. De a volt a bökkenő, hogy hiába mondta az a szegény cseléd — ennyi és ennyi napot dolgozott, no! van hát az a pénz? Nem tett vele semmit. Az ispán azt mondta, ez így van elszámolva. avval már akár mehetett a magasságos istenhez is. Nem kaptak semmit. Azért mostan a tsz-ben nem lehet ezt meg- tenni, mert most a nép ottan mindjárt fellázong. Még olyan is volt kérem, hogy nekiment ott valakinek és megpofozta. Nekiment! Adott neki! Meg Suszta úr. az elnök se mert nagyon... — Ott van a közgyűlés! — Na igen! Ma már ott van! Igen! Es akkor ugye odavágják neki, hogy is, mint í* van. Van aki oda meri vágni, vagy szól, hogy no hát emberek, hogy kell meg mint kell. Akkor meg? Na hiszen! Oda a bikacsökkel! És nem szólhattunk semmit. Az ispán meg birtokot vett. Máma mar van neki kérem sok mindene. A cselédek meg... menjetek legelni! Még csak azt a nyomorult Zombi (OMBI — SzerK.) könyvet se tudtam tőle megkapni. Most adnának rá valami kis öregségit. Nincs. Hova menjek már most el utána? Ö. ki tudja már, hol rejlik? Hát egyszóval nem vágyok a régire. Nem sírom vissza!... Nem ejtek érte imát! Múljon el az emlékezete! Ne is emlékezzünk rá csak mi öregek, ml is csak a hálálunk óráján!... Az unokáink már csak •fonjanak érte, minket szegény mulandőkat... Hát fiam. lassan csak telik-múlik a szorgos esztendő. Egyszer majd eljön az utolsó. Megérkezik. Egy ilyen öregnek, mint én vágyóit. Majd karjára vesz engem is az idő, megkőnnyít lerheim súlyától. Azután az ittmaradottak 1 élnek, ahogy tudnak, erejük és tisztességük szerint. De hat én már nem sok minden jót várok. Jaj, jaj! — A jó isten csak megsegít! Ugye változatosak az esztendők, változatosak mindenek. Láttunk megfordulni mindent, színéiben. Most aztán így van ek már egy idő óta. Hogv meddig lesz így. kitudja? Nem jön,-e megint valami változás. — Már nem íjon. — Már nem? — Hát úgy jobb lenne, ha visszaadnák a birtokokat a tulajdonosoknak? •— Nekem úgysincs földem. Sose volt annyi se, amennyiben elnyugszom. Én nem várok vissza semmiit. — De ha azt a földet, arm ott o báróé volt. azt visszaadnák megint valafcni bárónak, az úgy jobb lenn«? — O. Ott se j*ő. Mondtam eleget. Menni minidig meg azért a kis gallyért is, kuncsorogni húsz pengőért'— Akkor milye'n változás lenne jó? — Majd... átváltó?:unk, aztán itt hagyjuk ezt >a. zord világot. — Ja, olyan vältc1zas?! — Elváltozunk, fér‘yes vesrünk fel. elváltó zunk bizony... Hát még idá ig... Itt ugye most van... Ha úgy be' szerzi magát az ember egy kis szénnel, mivel a télre, mégis hogy legyen egy kW tűírevaW, meg holmi. — Megvan a pénz rrfmdertr«, tüzelőre, élelemre, ruházatra 1965. május 23. 6 < VÁCI MIHÁLY: NÉNIKE A TENYEREMEN
