Kelet-Magyarország, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-25 / 97. szám
CSERES TIBOR: BARANYI FERENC F ekete földön sárga agyagot borit ki az eke. Ennek az agyadnak a rajzolatát nyomozzuk társammal Fábiánnal, aki - már tíz esztendeje a szocialista mező- gazdaság munkálója. Miféle agyag az a sárga, itt a feketén, amit a legmélyebben szántó traktorok csak mostanában hoztak .felszínre? \em az első talajréteg anyagos szelvénye ez a világos szín. hanem — a múlt. Maga a történelem kerül itt felszínre. Azon a helyen, ahol a legöregebb öregek szavai szerint mindig lekete és sík volt a föld — ott valamikor falu állott.' Kicsiny magyar falu, a szegényes érempénzecskék tanúsága szerint, amelyeket a hajdani falak tövén talál évről évre az ekevas. S ez a falu még a törökvilág viharában semmisült meg. D e a talaj mély emlékezete jö négyszáz esztendőn át megőrizte az egykori vályogépületek alaprajzát. S néhány éve, hogy a sekély járatú kétlovas paraszt ekék munkáját hatalmas „ötvenlo- vas” gépek vállalták, — a régi falak omladéka előbukkant a mélyből, mint a réges- régen elfelejtett apánktól hallott gondolat. Akivel a múlt nagy 'áők nyomait követem, maga alig haladta meg az ötven évet, meg-megáll, hosszú pillantásokkal eltűnődik, mintha saját rövid élete barázdáit figyelné. idézné lelki szemei elé. Mondom, tíz esztendeje vesz részt a nagyüzemi gazdálkodásban s hogy nem akármilyen tétova-ábrándos egyé* niség. azt tanúsítja a közbizalom: hatodik éve briádve- zető: Hat év és tíz év! — milyen röpke és kicsiny idők a századok történetéhez mérten! A négyszáz évét s a tizet nem is hasonlíthatjuk össze. S ugyanabban az órában nem is beszélünk, nem is beszélhetünk a mútról és a jelenről. S Fábián egyszercsak mégis megáll és így szól: wy / | t r r abian 1945 Én akkor csupán annyit láttam, hogy öten alszanak égy ágyban, folyton-folyvást pincébe mentünk, s naponta egyszer babot ettünk. — Hogyne jutna eszembe a földem, amikor a földnek is mennyire eszébe jut az ember! Folytatni nem is tudja, csak jóval később fűzi tovább, mire is gondolt: — Különösen így szántáskor mindig eszembe, jut! S ejtem is, nem Is. miféle gondolat motoszkál tejében. Mi az. amit ennek a férfinek a lelke, a lelke földjének mélye őriz? Holott a háború végéig földnélküli napszámos volt. A juttatott néhány hold föld jut eszébe, melynek csupán öt évig volt gazdája? Nem. Nem a néhány hold! Csak a két hold gyümölcsös! Negyvennyolcban gyümölcsöst telepített a juttatott föld két holdján Fábián. Nem ügyelt sem jobbra, sem bolra (hogy merre mozdul a nép. s hogy merre húznák vissza!) hanem csemetéket szerzett be és válogatott össze apás gondosan. S minden fácskának fészket ásott a két holdon, ágyat készített, s mindnek a gyökereit szinte szálanként igazította bele a földbe. Különösen egy őszibarack tett ki magáért: harminchat barack húzta ágait a második őszön. A tagosítás napjaiban ... D e mégsem csupán a fák sajdulnak meg az őszi visszaemlékezésben, sőt mintha inkább a hároméves kisfiú szavai fájnának egyedül. Hogyan és mint — kitalálni azt nem lehet. A hároméves kisfia szavai, aki a kötözésben segített a két holdon, mindjárt az első évben. Hideg, ólmos eső esett, amikor a zsenge tacskók törzsét (az első év késő őszén) náddai burkolták, s nem akadt a háznál éppen más segítség, csak a hároméves fiúcska". Az apa odaillesztette a nádcsomót, s a gyerek megfogta kétmarokkal, hogy apja kötözhesse sorban. Fától-fáig. A két kicsi kéz éppen körülérte a náddal vastagíiott gyönge íatörzseket. A gyermek keze egyre jobban fázott. — Nagyon fáj a kezem édesapám — motyogta a maga értetlen gyermeki módján, pedig még felinél sem tartottak a munkának. Remélte, nyílvan. hogy hazamennek. ha 6 fázik! Ugyan mivel biztathatta volna az apja? Ezt kérdezte a fiútól. — Szereted az almát? — Szeretem. — Hát a körtét? — Amit én ebbe a két hóidba beleöltem, ki téríti azt meg nekem? — Azt? Senki ezen a földön! Senki, soha! Komám — mondták barátilag. N em tudták mit akar,! hagyták, hadd takarít-' sa be a termést, ő azonban j egyetlen nap tőből kivágta az egész gyümölcsöst. Csak arra a barackfára nem bírt fejszét emelni, amely 36 gyümölcsöt termett már abban az évben. Még szerencse, hogy senki) ezért a cselekedetéért őt meg nem büntette. Én nem értettem Fullér bácsit, hogy mindig csak bujócskát játszik, a padláson lelt menedéket ha a pincébe jött a német. Ha bomba robbant, ágyú dörgölt, azt gondoltam, hogy jön az ördög, s — jó fiú — a babot megettem, nehogy a pokolra cipeljen. S jött egy napon két kuesmás ember, puskával, mosolygó szemekkel... Tavasz volt, friss rügyek nevettek. S Fullér bácsi nyújtózott egyet. Ä tudományos kutatás — Azt is — felelte a gyerek. — A cseresznyét'!’ Erre nem mondott mindjárt igent a fiú, mert a cseresznye nagyon régen volt. azt már elfeledte. — A cseresznyét! Amit a füledre akasztottak, azt a pirosat! így már emlékezett a csöppség: — Ászt isz szeretem. — Nahát! — alkudozott konokul tovább az apa — ha mostan nem kötözzük be a Iákat náddal, a nyúl mind megrágja! És te nem ehetsz többet se almát, se körtét, se cseresznyét! Ä nyúl megeszi az egészet, ha nem fogod, amíg én kötözöm! A kisfiú megértette. Nem panaszkodott többet: vacogva és szipogva fogta a nádat. M ostan már gimnáziumija jár a gyerek, s el is felejtette tán, e! is felejtené már az ólmos Csőt és a nádkötözést, ha néha tavasztájt. s ősszel nem hallaná az apjától a magát vádló emlékezést. Mert az őszi hideg oső szomorúsága tavasszal és ősszel bukkan fel az emlékezetben! D-ehát ismerték! S ő tudta, vele mégegyszer ilyen szümyűség nem történhetik. — Szörnyűség? Milyen szörnyűség? Hogy két holdnyi gyümölcsfát kétesztendős korában kivágjon? — Nem! Dehogyis a fák! Az a szörnyűség, hogy azt hazudtam annak a szegény kisfiúnknak: ha nem tartasz ki télig fagyottan is — nem ehetsz többet se almát, se körtét, se cseresznyét! Arcomba néz Fábián, hogy értem-e? — Ilyen gonosz tud lenni az ember! Amikor ötvenhatban és öt- venhétben termő szőlőt, virágzó gyümölcsöst kanhalott volna, ha isinél új éleiet próbál — ha vállalkozik. hogy néhány holdon ismét magának kuporgai, gyűjtöget — Fábián azok közé tartozott, akik nem akarták félbehagyni, amibe belekezdtek. Bár ismeretes róla, hogy a gyümölcshöz, szőlőhöz s földhöz igen ért s bátran megállna ina mindig a saját lábán is. D e ő nem akart magában továbbindulni mégegyszer. fellegvára A fizikai kutatások legnagyobb hazai központja a Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézete. Ezres létszámú tudományos, műszaki és adminisztratív személyzetével és nagyszabású kísérleti berendezéséivel ma az ország legnagyobb kutatóintézete. Ma már több mint húsz épület szolgálja a kutatás céljait, köztük a kísérleti atomreaktort magába foglaló reprezentatív külsejű, nagy csarnoképület. amelynek 80 méter magas szellőzőkéménye Budapest számos helyéről jól látható. Az intézet — és a magyar természettudományos kutatás — fejlődése szempontjából igen jelentős esemény volt az atomreaktor üzembe helyezése 1959 tavaszán. A reaktor immár hat esztendeje fennakadás nélkül, úgyszólván üzemzavarmentesen látja el feladatait mint a speciális fizikai és kémiai kísérletekhez szükséges radioaktív sugárforrás. mint a hazai izotópgyártás termelőbázisa, és végül mint a szakemberképzés egyik alaplétesítménye. Az a két hold az ólrnoe esőre következő évben belekerült a tagosítás kellős közepébe. Megkerülni, kikerülni a legjobb akarattal sem lehetett volna! A felkínált csereföldet nem fogadta el gyümölcstelepítő Fáibán, hanem azt kérdezte keserűen: — Annak, ami volt, vége, el kell felejteni — mondta. . Azóta a többiek is belátták, Igazat mondott, igazat gondolt. És mégis, amikor a mélyen járó eke agyagosán veti fel a százados múltat, az embernek eszébe jut az ösvény keskeny földje, amelyen egykor hajdan magánosán indult el... Radioakfív izotóp készítése. Tóth Géza tudományos munkatárs a besugárzott anyagot az ólomtartályból, a konténerből az ún. osztófülkébe helyezi. (MTI foto — Friedmann Endre felvétele) M ari, vagyis a tulajdon felesége mondta: — Ha százszor brigáavezető vagy, akkor se parancsolsz nekem. A népek előtt szégyenítette, a harminckét holdas kukorica- táblán, amelynek se elejét, se végét nem lehetett látni. És miért tette? Részint kapa miatt. Igaz, hosszú nyelű, parádés szerszám, aki kézbe veszi, annak, nem kell a derekát meghajlítani, ha hajnaltól har- mathullásig , is dolgozik vele. Vince maga faragta azt a nyelet és illesztette a kapájára. Könyvben olvasta, vagy talán a kétévbeli jutalomutazásakor látta a Szovjetunióban, de egy bizonyos: érdemes volt megcsinálni. A brigádbeliek, különösképpen az öregebbje, irigykedve nézi azt a derekat kímélő alkotmányt; egyik fo- gadkozik: „Ha találok az erdőn jókora hosszút, levágom a cserfáról, le én!” Igen ám, de az a nyél olyan legyen, hogy be- lepászoljon a tenyérbe, a fája ápránkint száradó, szívós, merev legyen, mint a vas, amellett könnyű. „Hadd próbáljam ki” — kérleli másvalaki —, de Vince, aki a brigádjabe- lieknek a lelkét kitenné, úgy szorongatja azt a híres kapát, mint cigány a féltett hegedűjét: — Ha az ingemet kéri, Mátyás bátyám, hát levetem, de a kapát nem adom. Javában folyik a kukoricaegyezés és hogy másra terelje a szót, olyan tudálékosan, mintha pártértekezleten, vagy taggyűlésen szólalna fel, rákezdi: — Száz évvel ezelőtt is kapával egyezték a kukoricái, amibe még csak belenyugodhatnánk, mert ezen nehéz változtatni, de mi az isten haragjának törjük majd megint két kézzel a csövet, vágjuk a kukoricaszárat? Közbevág valaki az előbbi, Mátyás bácsi: — Azoktól kérdezd, akiket illet. — Azok már megmondták, hogy az ötéves terv végéig előre kell haladnunk mindenfajta gépesílésben. Márpedig én a tulajdon két szememmel láttam tavaly a Szovjetunióban olyan masinát, amelyik a szárat leszecskázza, a fejet nemcsak töri, de fosztja is. Gadóék nagyobbik lánya, az amelyik daueroltatja a haját, és olyan rövid szoknyában jár, hogy hajiásnál a fele combja kilátszik, nevetgél, mint a fakutya: — Vince bátyám, a fosztókát hagyják meg nekünk; nincs szebb annál, mint őszi csillagok alatt, nótaszó mellett ko- pozni a csöveket... „Szégyentelen — gondolja Mari — törleszkedtél tavaly az uramhoz, fogdostattad vele magadat az őszi csillagok alatt, visöngtál, mint a kényes menyasszony, hogy; Jaj, Vince bátyám, ez a brigádvezetőnek is tilos...” Forrón süt a kora nyári nap, verejtéket fakaszt az arcon; ki a kötényével, ki a kezefejével törli, de milyen a fiatalja? Olyan, hogy: oda se neki! Rádióban hallott nótát dalol és nem is halkan, hanem úgy, hogy elhaltatszon a faluig és a háztájiban pepecselők fogad- kozzanak: „Holnap én is beállók közibük.” Mari nem dalol. Hogyan legyen jókedve, amikor látja: az ura tekintete úgy megragad a dauerolt hajú barnára sült térdhajlatán, mint darázs az érett körten. Ha ez lenne minden! De sűgnak-búg- nak is. aminek az a vége, hogy Vince odaadja a lánynak a féltett kapát; — Ha annyira vagy érié, hát próbáld ki. Két sor választja el az urától, de már semmivel sem törődik átallépi az egyezetlen rendet, megrántja Vince karját; csoda, hogy a készen vett ing el nem hasad: —Nekem tilos, másnak tilos kézbefogni, csak egy valakinek dugdosod az orra alá? — Tartsd a szádat! — így vissza az ember és következne a többi is, ha hirtelen fel nem tűnne motorbiciklijén öregebb Jancsó, a tsz-elnök. Tárgyal a brigádvezetővel, aminek a vége az — akkor már a dülő- úton robog a Csepel —, hogy Vince kiadja a parancsot: — Tizenketten a konyhakertészetbe, paradicsomot ka- csolni! Sorolja a neveket, a feleségét másodiknak említvén és akkor buggyan ki Mari száján: — Ha százszor brigádvezető vagy. akkor sem. parancsolsz nékem! Nesze neked Vince! Jutalom- üdülés, utazás a Szovjetunióba, a nevedet kétszer kiírták az újságban és a hites élettársad úgy megszégyenít a fél falu előtt, hogy legszívesebben a föld alá süllyednél. Hirtelenharagú, hörcsögös ember; szikrázik a szeme, homlokán kidagad az ér, szója akkorára hasad, hogy kilátszik a harminckét foga: — Nem parancsolok'? Éppen neked nem? Hát majd megtanulod, hogy mi jár az ilyennek... A harminckét holdas kukoricatáblán, a fél falu előtt, nagyot csattan a pofon. Vince adta, az asszony kapta. Az asszony odakapott az arcához, ledobta a kapát úgy, mint aki örökre búcsúzik tőle és indult hazafelé. Vége a dalolásnak, tizenket- ten közöttük Gadóék nagyobbik lánya, elindulnak a Mohat- aljba, paradicsomot kacsolni. A híres hosszűnyelű kapa ott hever a földön, a másik mellett, amelyet az asszony dobott le. Vincének sürgős dolga akadt, mert aki brigádvezető, annak, ha száz keze, száz lába. lenne, akkor is kevés a közösségi munkára. A tanácsházán ajtót nyitogat, a tsz-irodán veri az asztalt, bizonyos megígért pétisó miatt és Itt is, ott is csóválják a fejüket: „Megbolondult a brigádvezető?” A nap száll lefelé, bíborszín. nel festve meg a nyugati égaljat, Vince tolvajként nyitja a léckaput, kémlel az istálló, a pitvar felé. Az anyja, a ba- vomfigondozó. úgy megy elébe, olyan nekibúsultan, mintha a huszonkét kotlóalja kacsatojása megzápult volna és egyetlen sárgapelyhes se kelne ki belőle. — Megütötted? — Szégyenített a népek előtt. Valaki beleeresztette a fülébe a bogarat, tavaly ősszel elkezdte már, kukoricafosztáskor. — Kötötte a bugyrot, kézen- fogta a kisgyereket, aszondta, eléri még a négyórás vonatot. „Isten áldjon”-nal búcsúzott tőlem, én pedig szépen teszteltettem apját, anyját. A vacsorát inkább túrják, mint eszik. Az öregasszony jóval hajnal előtt kell. nem hagyja nyugton a huszonkét, kacsatojásra ültetett kotlós. Visszajövet rákezdi: — Hallottam az éeoaka a só- hajtozá sódat. — Fájlalom a kisgyereket; ha legalább azt itt hagyta volna. — Akkor is sóhajtoznál. Igaz-e Vince? — Ne faggasson, eredjen a dolgára. Ment is. A brigádvezető hajnalban szokott elindulni, megveri az első ház ablakát: ..Kopaszék. Indulás a kukoricaföld- re.” Addig nem mozdul a kapuból, amíg amazok, vállon a kapával, szemükből az álmot dörgölve, melléje nem szegődnek. Mi lesz a kukoricaegyelés- sel? Vince ül a pitvarszélben, de kisebb gondja is nagyobb annál a harminckét holdas táblánál, a leszecskázó, fejet törő és fosztó gépnél... Á kétévbéli zárszámadásnál tart. Negyven- nyolc forint jutott munkaegységenként és abban nem kis része volt a növénytermelő brigádnak. Akkor vették a rádiót, a kétajtós szekrényt, az ablakokra esslingeni redőnyt... Itt tartott gondolatban, arli- kor az anyja odabent elkezdett szekrényt nyitogatni, sublótfiókot huzigálni. Nagytlnnepí, kávészin delénben lépett ki az ajtón. — Elmegyek. — Hová, édesanyám? — Elérem még a hatórás vonatot... az állomásra menet, veszek csokoládét a Közértben * kisunokámnak, a náízasszo- nyomnak három deci rumot. Sietek, nem akarom az écca- ka megint a sóhajtozásodat hallani... Ne félj, hazahozol» ükét... Ment, szinte futott a gyalogúton, amelyen tegnap a bugyrot vivő, kisgyereket vezető asszony szoknyája alja verdéste a magasodó füvet. A brigádvezető megkönnyebbülten sóhajtott, fütyürészve koppintottá meg a szomszédos ház ablakát. — Kopaszék, indulás a kuko. ricaföldre... Vállán a hosszűnyelű. tenyérbe illő, derekat megkímélő kapa. egyre hangosabban fütyörészett. SÁSDl SÁNDOR: A pofon 7 1965. április 25.
