Kelet-Magyarország, 1965. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-01 / 1. szám

Rádióriport 1944 december végén December. 1944. december végét írjuk kedves hallga­tóink. Az eső. a havas eső napok óta szitál. Az utcán nagy tócsákban áll a víz. Itt a téren párásán fénylik Kossuth bronz szobra. A városháza épületén lövések nyoma, s a hátam mögött az Ungár áruház kivert ablak­szemei... Ahol állok, nem is olyan régen az őfőméltósága lép­delt, s rezesbanda kísérte halálba a magyar katoná­kat. Lovon mentek, tankok ellen. A fiúk a Katyusál énekük... A tér mint hallják, most is forgalmas. Száz és száz bakancs, csizma verődik a macskakövekhez, s a fiúk a Katyusát éneklik. Ugye is­merik kedves hallgatóink? Az elmúlt másfél hónap alatt megtanultuk ezt a dalt. Nem, mi nem tudjuk, hogy mit jelent, de valami jó, biz­tató árad belőle. A fiúk is szeretik, az a sok száz vagy ezer szovjet katona, akik itt masíroznak, gyakorlatoznak a mi szétrombolt városunk­ban. Gyakorlatoznak, fegy­verforgatást tanulnak 17— 18 évesen, mert még nincs vége... Most kaptuk a hírt, hogy a németek aljas módon meg­gyilkolták a szovjet parla­mentereket. A történelem alig ismer ehhez hasonló gaztettet. Fővárosunk to­vább vérzik, házról házra folyik a harc. Budapest nagyrésze már a Vörös Had­sereg kezén van. A miskolci harcok sébe- sültjei itt pihennek a szom­szédos iskolában. A vasút raktárai még most is füstö­lögnek, s romokban hever a Júlia-malom. Mikor lesz fehér kenyerünk? Valami mégis elkezdődött, kedves hallgatóink. Itt az Űjságriport esőben, ebben a vigasztalat- lan, loccs-poccs időben nem látok már kesergő embere­ket. Győződjenek meg róla önök is. Idős néni halad felém a téren — még néhány pilla­nat — már itt is van mik­rofonközeiben. Kezén kincs­tári kesztyű, s valami nagy kannát cipel. — Nagyon nehéz? — Nem baj, csakhogy megszereztem... — Mi van benne? — Olaj lelkem, olaj. Egy öltöny ruhát adtam érte, dehát... Újévre pogácsát sü­tök. Nem miattam, de a fiúk... Szilveszterre biztosan hazajönnek. Polgármester: „Csodatevő én sem vagyok" — Egy pillanatra polgár- mester úr! — Elnézést... — Csak nem akarja, hogy beszédet mondjak? Tudja, inkább a nyomdagép, mint a mikrofon. — Nem! A közélelmezés miatt... Hát csodatevő én sem va­gyok, de a szovjet parancs­nokságtól kaptunk vala­mennyi vágómarhát. Persze órákig kell majd sorban állni. Ucsenyik, ucsenyik. Már ismerjük ezt a feliratot. Fiúk jönnek, karjukon sza­lag, fekete betűkkel. Kép­zősök. Még csak két iskolá­ban tanítanak Nyíregyhá­zán. A képzőnek több mint 200 növendéke szokott len­ni. — Hányán vagytok? — Tizennégyen. Az eső továbbra is szitál. Egyre sötétebb lesz a téren, sajnos még nincs villany a városban. Az őrjárat már elvonult, a civilek a laká­sokba húzódtak. Csak ab­laküveget lehetne szerezni valahonnan. A furnú-leme- zek, hullámpapírok résein befütyül a szél... Mi ez? Á gramafon... önök nem hall­ják. A zárt spaletták mögül alig szűrődik ki egy-egy hangfoszlány. „Csak egy nap a világ.” Vajon mikor... Szerkesztő: „Ez lesz a negyedik" — Pardon! — Jó estét szerkesztő úr. — íme a Magyar Nép ne­gyedik száma, illetve csak a kéziratok. Magyar Nép. Hallgatóink alig ismerik ezt az egyetlen lapból álló újságot. Ä Ma­gyar Nép a felszabadult Nyírség első demokratikus napilapja. November 20-tól mostanáig, csak három szám jelent meg. Csomagolópapí­ron. Ez lesz a negyedik. — Mikorra várhatjuk nyomtatásban? — Újévre. Az új év első napjaiban. Addig is talán egy kis ízelítőt. „Hadüzenet Németországnak, Az ideig­lenes nemzeti kormány ki­áltványa a magyar néphez... Budapesten . szabotál a ha­zafias magyar munkásság... Mód lesz arra, .hogy a tiszt­viselők és nyugdíjasok ja­nuár elsején fizetésüket és nyugdíjukat megkapják... József Attila emlékünnep­séget rendez a Demokra­tikus Ifjúsági Csoport Nyír­egyházán... Ilja Ehrenburg könyve: Az emberiség új ta­vaszáról...” És már van ap­róhirdetés is. „Szabó József bádogosmester műhelyét megnyitotta.” Nyíregyháza szabad ked­ves hallgatóink. Csaknem két hónapja szabad. Egyre erőteljesebben lélegzik. Most minden attól függ, hogy miképpen tudjuk a sors kerekét megragadni, tudunk-e élni a szabadság­gal. Gyarmati Béla 1964 december végén .tárom az Er-patak men­tét. A „Gangesz” — ahogy becézik a nyíregyháziak — cérna vékony vize csordo­gál, gyereksereg kavicsokat dobál bele. — Gyerekek, játszatok mást, ez nem jó játék — mondom. Kis fitos orrú szőke lány hunyorít és komolykodik: — Ez már a mi folyónk. Az meg ott a mi házunk, mi ott lakunk. A Toldi utca 91-es számú új, négyemeletes bérházát mutatja. A ház tetejét tv- antennákkal tűzdelték tele és a kéménydzsüngelből szürke füstoszlopok gomo­lyognak. hittem, a KIK-IŐI jött..." A házmestemé köténye sarkába törli a kezét: — Én meg már azt hit­tem, a KIK-től tetszett jön­ni, mert szóltam ugyan, de még mindig nem kaptunk kukaedényeket, így hát a szemetet a ház elé öntjük. A konyhában, ahol barát­ságos meleg van, tepertős pogácsa készül. Az asszony félbehagyta a munkát, a falnak dől és magyarázza. _ Azelőtt a Család utcá­ban laktunk, az apósomék- nál, szoba-konyhás lakásban két család. Nekünk is van három gyerekünk, a Kati négy és fél éves, a János meg az Erzsi ikrek, alig múltak kétévesek. Nem mondom, hogy pokol volt ott, de alig fértünk, nagyon szorultunk. Amikor meg­tudtuk. hogy megkapjuk ezt a lakást, ebédelni sem tud­tunk az örömtől. Tessék csak elképzelni, két szoba, hallos a lakásunk, hát lehet ettől szebbet elképzelni? Makranczi Jánosné kész­ségesen kísér a lakókhoz, közben sorolja: Negyven la­kás van a házban, négyen még nem költöztek be és ő látja, mi megy itt minden­nap. Bútort vesznek, csil­lárt, ki ezt, ki azt, berendez­kednek az emberek. Gyerek meg annyi van, mint csil­lag az égen. Egy emelettel feljebb ta­lálomra becsöngetünk az egyik ajtón. Idős. ősz hajú asszony invitál beljebb, köz­ben mentegetőzik: — Nem én vagyok a lakó, én csak a Csorba nagyma­ma vagyok Kisvárdáról. A lányomékhoz jöttünk láto­gatóba, a nagyapa az uno­kával a másik szobában al­szik, én meg rendezgetek. Tessék elhinni, nemcsak a gyerekek, de mi is nagyon örültünk ennek a lakásnak. Évekig egy szobában lak­tak, ami bútoruk volt, sza- naszéjjel hányódott, Most aztán rendbejöttek. A má­sik kislányom is így kapott lakást Miskolcon. Árad a boldog szó. A né­ni, hol az asztalterítőn iga­zít zavarában, hol egy lát­hatatlan porszemet töröl le a szekrényről. „Most már nyugod­tan készülhetünk..." A bérház közlekedőjében, ahol a szenespincék sora­koznak, fiatalasszony baj­lódik a farakással. Hársfal­vi Péterné szintén áradozva beszél az új otthonáról. — Felbecsülhetetlen érték számunkra az új lakás. Tíz napja költöztünk be az első emeletre és el sem lehet azt mondani, mit jelent, hogy most már nyugodtan dolgoz­hatunk. készülhetünk az órákra. Mi pedagógusok va­gyunk, és nagyon kellett már ez a lakás. A kisfiú, aki alig lehet több négyévesnél, félbe­szakítja édesanyját, neki is van mondanivalója. — Bácsi, nekem a fürdő­szoba tetszik a legjobban, meg hogy kisautót kaptam, meg Gőgös Gunár Gedeont karácsonyra. Hél évig egy belő nozott helyiségben Talán mindenhová kivé­tel nélkül be lehetne kopog­tatni, az új bérházban, hogy az emberek örömét lássuk. Bánkövi Lászlót, a konzerv­gyár dolgozóját a konyhá­ban lepjük meg, mert ebé­det készít magának, a fele­sége dolgozik, ő meg sza­badságon van. Nevetve tes­sékel a szobába: — Ha egy hónappal ko­rábban látogat meg, nem mondhattam volna, hogy ül­jön le nálunk a szobában. Hét évig egy betonozott helyiségben laktunk és nem gondoltam volna, hogy 1964 ilyen szerencsés év lesz szá­munkra. Itt már körül lehet nézni, tudunk vendéget fo­gadni. Most vásároltuk a teljes berendezést 25 ezer forintért. Tv még nincs, csak antenna, de mire el­kezdődik a labdarúgóbaj­nokság, addigra készülék is lesz. Állok az Ér-patak mellett, Visszatekintek az új bérhá­zakra, három egyforma épület, negyven-negyven la­kás, ahová év végén be­költöztek a lakók. Kavicsot veszek fel, a vízbe dobom. Gyűrűt vet a víz. Gyűrűzik, akár az emberek boldogsá­ga, akik már ott laknak az új falak mögött. Seres Ernő Körkérdés 1964 utolsó napján Sikeres esztendőt zár a szabolcsi üzemek többsége Elérkezett az év utolsó nap­ja. Már szinte minden vállalat­nál, üzemnél előkészítették a mérleget. Tisztázták: hogyan is állnak a tervteljesítéssel. Hol végeztek kiemelkedő munkát, milyen vonalon vannak elma­radások. Megkerestük néhány üzem vezetőjét, hogy választ kapjunk a fenti kérdésekre. Gergely Ferenc, a gumi­gyár igazgatója: — Jelenleg hat termelő üze­münk van, s a hat üzemben mintegy 80—90 féle cikket állí­tunk elő. Hogy csak néhány példát említsek: gumilabdából háromfélét, burkolt gumifonal­ból tízfélét gyártunk. Az éves tervet minden üzemünk telje­sítette mennyiségben és minő­ségben egyaránt. Külön örö­münk, hogy a 80—90 féle cikk­re lebontott terveket is mara­déktalanul teljesítettük. Össze­gezve: éves tervünket 101,2 százalékra, termelékenységi tervünket pedig 102 százalékra teljesítettük. Perlaki Gyula, a Deine- cseri Keményítőgyár igaz­gatója: — A keményítő nagyon fon­tos ipari alapanyag. Nagy­mennyiséget igényel belőle a gyógyszeripar, a papíripar, az élelmiszeripar. Sajnos, azt kell mondanom, hogy a keményítő- gyártásban elmaradásunk van. Leglényegesebb oka, hogy a tervezett 4000 vagon burgonya helyett csak 3500 vagonnal kap­tunk. Mint ismeretes, a kedve­zőtlen időjárás miatt rosszul alakult a termés. Szintén nagy nehézséget jelentett, hogy a ka­pott burgonya keményítőtartal­ma a szokásos 15 százalék he­lyett csupán 12,8 százalék volt. így a tervet 80—85 százalékra tudjuk teljesíteni. Egyéb cu­korféleségekből viszont jelen­tős többletet értünk el. Pél­dául 160 vagon szörp helyett 175 vagonnal gyártottunk, de ez a keményítő rovására ment. Gégény Béla, a Fehér- gyarmati Téglagyár igaz­gatója: — Nálunk nagyon jól alakult az év. Nyerstéglagyártási ter­vünket már szeptember 30-ára teljesítettük. Az így nyert tég­lák égetésével november 12-ére végeztünk, tehát az éves ter­vünket több, mint másfél hó­nappal ezelőtt teljesítettük. November 12-től a mai napig 1,1 millió téglát készítettünk terven felül. Ebből a hatalmas mennyiségből, — mérettől füg­gően, — mintegy 20—30 kél- szoba összkomfortos lakás építhető. Salamon Mihály, a ruha­gyár igazgatója: — Figyelembe véve a gyár múlt évi eredményeit, az idén lényegesen jobban dolgoztunk. Tervünket forintértékben de­cember 29-ig 99,2 százalékra teljesítettük. A hátralévő idő­ben meglesz a hiányzó 0,8 szá­zalék. A műszaki intézkedési terv szerint jelentős gépesíté­seket is végeztünk, s az ered­mény ennek is köszönhető. Megemlítem, hogy az idén elő­ször készítettünk nadrágot ex­portra. Mintegy 30 000 darabot szállítottunk Keletre és Nyu­gatra. Különösen izgalmas volt a nyugati export, mert nagyon szűk határidőt szabtak, de dol­gozóink alaposan ráhúztak, s a szállítás pontosan történt. Az eredmények alapján 12 napnak megfelelő nyereségrészesedés osztására kerül sor. Eddig még egyik évben sem osztottunk nyereségrészesedést. Benedek Lajos, a Máté­szalkai ÉRDÉRT A általat igazgatója: — Ipari részlegeink éves ter­vüket már november végére teljesítették. Azóta egyes terü­leten jelentős túlteljesítéseket értünk el. A fűrészáru tervün­ket például 107—108 százalékra ra, exportkiszállítási tervünket pedig 104—105 százalékra tel­jesítettük. Sajnos, kisebb el­maradás tapasztalható a gömb­fafeldolgozásnál. Ennek az az oka, hogy a gömbfát külföldről kapjuk, és a feldolgozás a szál­lítás függvénye. Az elmaradás azonban itt is mindössze 3—4 százalék körül van. Bagi Dömötör, a cipőgyár főmérnöke: — Ez évben jelentős mennyi­séget kellett átadni a kereske­delemnek. Különféle cipőfazo­nokból pontosan negyedmillió pár volt a tervünk. Féléves szinten azonban elvettek tő­lünk egy profilt, így a tervet csak 97 százalékra tudtuk tel­jesíteni. Ha ez a változás nem következik be, jelentős több- tetternielést érhettünk vo'na el. B. F. Ember, vagon, áru... Záhonyban hétköznap a 15. vágány mentén A sínek és pályatestek ko­losszusa Záhony, az ország keleti kapuja. A decemberi szürke és hideg napok tom­pa fénye ezer es ezer áruval rakott, vagy üres vagonra verődik. A mozgás állandó. Az állomás térségében gőz- mozdonyok szuszognak, Die­selek zakatolnak, váltók kat­tognak és érces csattanások- kál találkoznak az ütközők, Nem túlzás, hogy Záhonyban tengernyi sok az áru, az em­ber, és a munka. k ét.százszor a testsúly Jég, víz és sár van a cipők talpa alatt, topogunk a 15. vá­gány mentén. Ma itt van a kri­tikus helyzet az itt dolgozók­tól függ Záhony helytállása. A vagonsor végén az első kupéból fürgemozgású, apró- termetű, cementporos ember ugrik le elénk: Faragó Sándor, a ,,49 ’-es brigád vezetője: — Eddig 617 mázsa cementet és 168 mázsa papírt raktunk át. Ma még szeretnénk vala­hová menni, azért is sürgetjük a munkát, hogy meglegyen a norma, a kereset. — Hat he­lyet csak öten vannak: a bri­gádvezető beteg, megfázott — helyette is el kell végezni a kö­telességet. — Bírják? — Ugyan kérem. Megszok­tuk. Nem adunk kicsire. Itt mindenki dolgozik a másikért is... Igaza van: az emberek csen­desen, hangtalanul végzik kö­telességüket. Az sem számít, hogy ma valamennyien testsú­lyuknak kétszázszorosát rakták át a széles vágányról a nor­málra, — pedig még műszak vége sincs. Sógoruk- Zsilekről Másfel kocsival arrébb szin­tén a cement a sláger: Sallai Géza brigádja szorgoskodik itt. — Ez még hagyján. De a bányafa: összefagy, csákánnyal is kínlódás szétválasztani, de kell...! Nehéz, de megértik egymást: valamennyien sógorok Zsurk- ról. ismerik egymás szokását, erejét, szisztémáját. Csak a mai ebéd nem ízlett nekik: — Tökfőzelék volt, attól nem jön az erő... Ide pedig erő kell!... Ez még a kisebb: pótol­! juk otthonival. De bosszantja az embert, hogy tegnap 300 mázsa szenet kiraktunk és a raktárnok száz mázsát lehú­zott belőle... A váltáskor visz- szamaradt. munkába állt a brigád, s ezt rosszul könyvel­ték... kötény és sóder Emberkaréj áll már köröt­tünk: itt van Németh Ferenc is, a 35-ös számú szocialista brigád vezetője. Nyolc éve van a szakmában. Tőle kérdezzük: mi a legfárasztóbb? — Az a nehéz, ami nincs megfizetve: a szén a legnehe­zebb, de azt mégis inkább csi­náljuk, mint a kartondobozt, mert a doboz könnyű, de sza­porában és nincs utána pénz... Németh nemcsak brigádve­zető, munkásellátási megbízott is. „Nézzenek erre a kötényre. Két hét alatt lefoszlik rólunk, hiába sürgetem, csak ígérik, de nem adnak újat. Pedig enélkül nehezen megy a mun­ka...” Tovább interpellál: csak egy szekrényrészt kap a bri­gád, abba rakják a vizes ruhát, s amikor fel akarják venni, bűzlik, nincs kedve belebújni az embernek... „Apróság ez, de nagyon el tudja venni a melós kedvét... Nem kerülne sokba egy szárító, jólesne az embe­reknek...” Éjszaka jött a hír... Tapasztalt ember Németh Ferenc. Elmondja: jól jönne a gépesítés, hogy nekik is köny- nyebb legyen. Szeretné, ha fe­dél alá helyeznék az átrakót, ha a vágányok mellé „treppe- ket” építenének, vagy ha meg­oldanák az éjszakai világítást, hogy ne kelljen vaklálniuk petróleumlámpa mellett a va­gonokban. „De még egy kis sódert sem kapunk, hiába sür­getjük. Pedig jó lenne a kocsi­toláshoz: nem csúszna úgy a vagon a síneken, hogy csak szitkozódik vele az ember...” Széles Sándor így apellál: „Nem vagyunk szocialista bri­gád, már kétszer csúsztunk le róla.” — Miért? „A követel­mény nem játék és a szo­cialista brigádban nem szabad betegnek lenni...” — Hogy­hogy? „Ne náthára, megfá­zásra gondoljanak, de a leg­könnyebben úgy lehet szabad napot csinálni, ha beadja az ember, hogy beteg...” Mert vannak esetek: legutóbb is pél­dául Tiszamogyoróson felütötte a fejét a sertésvész. „Éjjel hal­lottunk róla, vérszemet kapott a brigádunk, amely egyhíjan mándoki. Kérezkedtünk mind­nyáján. de nem lehetett. Kel­tőnket engedtek el, én magam 32 sertést szúrtam meg aznap a faluban” — mondja Széles Sándor s mosolyog, hogy kár volt úgy „berezelni". — dehát már megtörtént. — Ez ritkán van, de az sű­rűbben, hogy nincs vagon az átrakáshoz, csak állunk, néz­zük egymást s káromkodunk. Hát ezen változtatni kéne, ké­rem szépen... A „honikkosok" portássá II. Danes István brigádja csupa fiatal. Ök a „hórukk’’ emberek: rájuk bízhatják a legnehezebb munkát is. Most mégis villog a szemük: — Éjjel fél kettőtől fél ha­tig vártunk a normál kocsikra* vállunkkal helyet is csináltunk neki, de nem jött. Amikorra megérkezett, lejárt a műsza­kunk... Indultunk mosakodni, s közben beírták a lapunkra* hogy megtagadtuk a munkát... Hát miért tagadtuk mi meg* kérem szépen? A mi hibánk, hogy későn jött a magyar va­gon...? Bosszantja őket a dolog, de már ma is bebizonyították* hogy rajtuk nem múlik ax adósság: délután háromig 700 mázsa darabárut raktak át ha­tan. r — Ki gondol ar ra. hogy ide nemcsak erő. hanem figyelem is kell? Elődömnek, Bódi Béla kiváló dolgozónak például egy drót beiecsapott a szemébe, s odaveszett... , __mondja az új­donsült brigádvezető, aki a ke­resettel meg van elégedve^ csak néhány apróság nyugtala­nítja.” Munkaruha... gépesí­tés.. éjszakai kivilágítás... pon­tos munkaelszámolás.,.” Záhony szíve: az átrakó _ mondta az egyik csomóponti vezető. Az a többszáz ember, aki két kezével, izmával, ve­rejtékével áll helyt a vágá­nyok között, szereti, becsüli munkáját, de minden nap azon töpreng: hogyan lehet­ne gyorsabban, kevesebb fá­radsággal eleget tenni a kö­vetelményeknek, Róluk ke­vésszer szól a krónika, pe­dig sok-sok árit az ő kezük által jut el Európa majd- minden országába. Angyal S—Seres R.

Next

/
Oldalképek
Tartalom