Kelet-Magyarország, 1964. november (24. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-18 / 271. szám
Ne engedjük, hogy kedvüket szegjék Mostanában év vége előtt gyakrabban lehet hallani a helytállásról, a bizonyításról és a versengésről is, mint az év más időszakában. Ezzel kapcsolatban jut «szembe néhány eset. Először az 5-ös AKÖV egyik gépkocsi- vezetője, aki a nagy zöldségszállítások közben a vezetőfülke ülésén, vagy az árokparton ^vetett ágyat” magának néhány órára, hogy aztán induljon tovább, száz és ezer kilométerek végtelennek tűnő útján. Kirajzolódik annak a három géplakatosnak a körvonala is, ákik séhogysem akarnak belenyugodni a több milliós adósságba a VAGÉP-nél: „Csak anyag legyen, megcsináljuk a lehetetlent is!” És jól emlékszem még annak az idős lakatosnak a búcsúszavára is, aki csendesen végzi mindennapi munkáját az építőipari vállalat Széchenyi úti üzemében: „Addig nem nyugodhat az ember, amíg nem érzi, hogy megtette a kötelességét.” Százszámra lehetne felhozni Ilyen példákat, amelyék azt mutatják: sokat változott nálunk az utóbbi időben a munkaerkölcs. Egyszerű emberek ezrei tanulták meg a kifejezések tiszta értelmét: termelékenység, takarékosság, munka- fegyelem. Jóllehet, legtöbbször még az egyéni érdek világosodik meg előbb ezeknél a névtelen munkásoknál, de már értik, érzik, mit jelent nekik, ha a nagyobb közösség, az egész népgazdaság erősödik munkájuk által. Sokat tudnának beszélni erről például a2ok a szakmunkások, akik bár érezték, hogy egy kicsit meghaladja erejüket, de vállalkoztak arra a vegyesszerelő ktsz-nél: időre elkészítik a mongol megrendelést, ezer darab fénycsövet. Aligha csak a honoráriumot, a jutalmat tekintették azok a kisvárdai újítók is, akik a radiátor selejtcsökkentésére dolgoztak ki új eljárásokat. Jól tudták a záhonyi KISZ-esek is, mit jelent a népgazdaságnak, ha munka uián, fizetség nélkül alakítják ki az új állomás előtti parkot. Erre kétszázezer forintot kellett volna kiemelni a közösség kasszájából. De nem volt rá szükség és ezt a szép összeget jövőre valamelyik új létesítménynél használhatják fel, talán Záhonyban, talán másutt. Mindez egyre általánosabb. De találkozni manapság még olyanokkal is, akik eképp gondolkodnak: „Mit lelkesedsz, mit stréberkedsz? Nem lóverseny ez...’1 És igaz: ezek a fennhéjázok, az igyekvőket ócsárlók olykor kedvét szegik a kötelességét tudó munkásnak. Talán ezért kért meg az a géplakatos fiatal is az óvatosságra, akiről három hónapja akartam írni: ha lehet, ne dicsérjem, mert egy-két szaktárstól nem lesz maradása. Kik és miért próbálják visz- szájára fordítani a jobb munkára való törekvést az üzemekben? Leginkább azok, akik könnyebb úton szeretnék megszerezni fizetésüket: akik műszak után mellékmunkákra vadásznak, akik megrekedtek szakmai fejlődésükben és félnek attól, hogy a nagyobb követelményekhez már kevés lesz a megkövesedett prakszisuk. Ezért akarják letörni a kezdeményezéseket. ezért mosolyogják meg az átlagosnál jobban teljesítőket. Persze, ott érvényesülnek az ilyen kerékkötők, ahol a munka versenyt csak számadatokkal mérik a vezetők, s nem látják a merev számok mögött lüktető, változó üzemi életet. Pedig az élenjárókat nemcsak prémiummal lehet elismerni, bátorítani, hanem azzal is, hogy gyakrabban méltatják szorgalmukat, tökéletesedő szakmai műveltségüket a nyilvánosság előtt. Egy- egy elmés újítás, kimagasló, vagy tartósan jó teljesítmény elhallgatása nagy vesztesége a munkaversenynek. Év vége közeledtével szaporodik azok száma, ákik ha nem is látványosan, de bizonyítják odaadásukat, szorgalmukat. Tanujelét adják annak, hogy számukra személyes ügy a gyár, az üzem esztendei mérlege. Szükséges, hogy mindenütt felfigyeljenek az ilyen őszinte törekvésekre. Angyal Sándor Kis lámpák a tanyán Bashalom első irodalmi estje Vasárnap este körülbelül fél nyolckor kezdődött Bashalom első irodalmi estje. A tanya a tiszalöki útról közelíthető meg; de felkészüljön, aki még nem járt itt. Könnyen eltéved a homok és sár között. Vasárnap este a pusztán minden útkanyarban, minden útelágazásban úttörők álltak zseblámpával, úgy irányították az érkező kocsikat. A tanyán fontosnak tartották, hogy az élő irodalommal ismerkedjenek. Jelképes lehetett volna ez a sok kis zseblámpa, köröző fényével az éjszakában. Csakhogy Bashal- mon már nincsen sötét. Ki- gyult a villany is, nemrég kötötték be. Hat éve avatták a mozit; ott voltam akkor. Ag- regátor hajtotta. Ünnep volt. Máig is emlékszem a könnyes szemekre. Duett Tele a kisterem, az ajtóban is szoronganak. Minden szem a színpadon. Első irodalmi est. És előtte felcsendül a dal. Kottából ketten énekelnek, az igazgató és egy leány. Klasz- szikus a dallam, igazi zene, zene tartalmában, mélységében és előadásában is. Ketten énekelnek, mégis betölti a teret, lenyűgözi a tanya embereit. Kell-e a népművelők hadserege, hogy tartalmas, igaz művelődést kapjon egy tanya? Nem! Csupán két ember is elég, hogy kincsek szikrázzanak fel. Két ember, de tiszta, bizakodó szándék. Búzavirág Búzavirág? Az! Hihetetlen! Búzavirág november 18-án! Es mégis búzavirág az, ami a szegfűcsokorban kéklik. A szegfűcsokorban, ami az írók, vendégek kezébe kerül az ajándékozó gyermekektől. Egyszerű virág, de hogy novemberben? Hát mi bizonyítaná jobban, hogy ez a tanya nagyon fontosnak tartja ezt az estét? Őrsi naplók Sehol sem találkoztak még írók effajta megbecsüléssel. Az est után könyveket vesz a tanya, dedikálni kell, beleírni valamit, ami emlék marad. Ez szokott dolog. Aztán egy kislány emlékkönyvét hozza. Egy másik kislány is kitárja bizakodva az emlékkönyve lapját. Egy fiú bekötött őrsi naplót tart az írók elé. És jönnek az őrsi naplók hosszú sorban. Könyvek, emlékkönyvek, őrsi naplók... Talán este tíz óra ván. Talán fél tizenegy. A teremben senki sem mozdul, ügy kell véget- vetni a találkozónak. Éde sanyam De van még további program is. Az emeletes iskolában, a tanári szobában vacsora. Mellettem egy nagyon fiatal pedagógus: Feri a keresztneve. Mindenki így szólítja. Arról beszél, mennyi küzdelem volt az életében, hogy elérje, amit akar. Matematika—fizika szakos tanár akar lenni, csakhogy édesanyja nem bírta taníttatni. Időközben volt járási KISZ-titkár is, most is tele funkcióval, de azért csak tanul. Másodévét végzi a szaknak, s bizönyös, hogy szakta Hár lesz belőle. Szükséges is, mert körzeti iskolát kívánnak itt létesíteni. A vacsora válogatottan finom. Két esküvő is van a tanyában, ez megfelel egy harmadiknak. A szakácsnő valamikor ebben a volt kastélyban szolgált az úrnál, most benne lakik. Reggel óta készült ezzel a vacsorával. Most sem akar leülni, fárad, szalad, gondoskodik mintha ezer keze volna. A fiátál pedagógus hangos szóval hívjá: — Üljön már le közénk, drága édesanyám... Ahoi soha nine szünet A Tóth-brigád és a többiek a vasúti átiakón Éjfélkor Szemereg az eső. A kocsik indulnak. Sok ablakszem világít a tanyában. Néhány ablak mögött már villany ég. Most kötik be majd a többi házba is. Jó volna tudni, hogy a fényes ablakot: mögött most miről beszélnek. Sipkay Barna Van Nyíregyházának egy olyan része, ahol évek, vagy talán évtizedek óta egy percre sem szünetelt a munka. A villamossal végállomásig utazók hallják a szüntelenül egymásnak koccanó vagonok jellegzetes dübörgését, az ütemes puffanásokat, amelyeket a vasúti átrakón dolgozó munkások lapátolása Okoz. A kisvasút és a normál vasút sínjeit hatalmas, vörösre mázolt nyitott vagonok nyomják. Mind telve áruval. Raknak szenet, cementet, répaszeletet — A mai műszaknak 36 normálkocsit kell átraknia — mondja kísérőm, Valent Miklós, az átrakó főnöke — van ezekben répaszelettől, cementig, vasbeton oszlopokig mindenféle. Lehet ma itt vagy 25 féle áru is. A vagonerdő kellős közepén kemény munkában találjuk a Tóth-brigádot. Kettert szeneit lapátolnak, a többiek üres vagont tolnak odébb. A jugoszláv vagon állomási bárcáját olvassuk: „221 mázsa szén a nagyhalészi kenderüzemnek Oroszlányból”. — Ketten három óra alatt átrakjuk. — Ezzel szaporán haladunk, merül a szénben a lapát. — mondja Riczu László. Felgyűri az ingét, s amikor újra megmarkolja a szív alakú lapátot, izmos, napbarnított karján megfeszülnek az izmok. Van aki már 450 000 mázsánál tart — Kilenc éve forgatom ezt a lapátot, — folytatja nem kis büszkeséggel. — A múltkor ki is számoltam, hogy életemben 450 ezer mázsa árut is kirakhattam már. Ha ezt átszámoljuk vagonokra, 20 kilométer hosszú kocsisort kapunk. — Ez a sor elérne innen a lakáSoihig is — tréfálkozik. — Érpatakon lakom a családommal. — Mindannyian érpatakiak vagyunk — Veszi át a beszélgetés fonalát Tóth Mihály brigádvezető, aki október 19-én jubilált. Tíz éve ezen a napon tette a fejére először a vasutassapkát. — Itt az átrakón 22-en járunk be ebből a községből, de a vasúton vagy 120 földi is dolgozik. Panaszuk, hogy nehéz a bejárás — Nehéz a bejárás — veti közbe Huri Pái, aki közben Ugyancsak ideérkezett. Lassan együtt az egész brigád — nincs autóbusz, amivel Érpatakról Ujfehértóig bejöhetnénk a vonathoz. Hiába panaszoljuk, csak nem állítanak be egy kocsit. így aztán ki gyalog, ki kerékpárral közlekedik. — A kerékpár nemsokára kamrába kerül — mondja a brigádvezető — jön a rossz idő és azzal sem lehet majd járni. A 120 érpataki vasutasnak így a 24 ói ’-'enőnapja 16 —1.8 órára ró. ,öí — mert nincs csatlakozó busz a vonatokhoz. Már nem fiatalemberek, szükségük lenne a 24 óra minden percére. A Tóth-brigád tagjai összesen 230 évesek. A legfiatalabb. Anta! Sándor is lassan a negyedik tízesbe lép. ... de a munka nem sínyli n.eg Alig pár lépéssel távolabb épp betolnak égy vagont. Vízvárról érkezett nemesített vetőburgonya a gávai Uj Élet Tsz-nek. Odébb lenszalma bálákat rak egy brigád a nagy- halászi kendergyárnak, s közben lesik az „OPW” jelzésű nemzetközi vagonokat: azokat rekord-gyorsasággal szabadítják meg a tehertől. Az átrakóra leszáll az est. Nemsokára jön a váltás. A megrakott vagonok kigördülnek a kisvasút vágányain. Irány — Gáva, Nagyhalász, Ib- rány. Tóth-brigád tagjai is leteszik 24 órára a lapátokat, felülnek a vonatra és szokásuk szerint alszanak Ujfehértóig. Egyikőjük azonban ébren marad, mert egyszer már tovább utaztak. Ma Révész János lesz az „ébresztő ügyeletes.” Szilágyi Szabolcs MEG/EGYZÉS: Vita helyett — tenni! Kis történet Nem vadonatúj kérdés, de időszerű: hol szórakozzanak a nyíregyházi fiatalok. Legalább tízezer diák, ipari tanuló, munkás és alkalmazott városi fiatal teszi fel önmagának, de nerh ritkán az illetékeseknek. Elfogadható válasz nem érkezik. Minden nagyobb városban, sőt járási székhelyen szeszmentes ifjúsági szórakozóhelyeket rendeznek be, hogy a fiatalok mérsékelt költségek és kulturált környezet mellett töltsék el szabad idejüket. Szó volt erről a megyeszékhelyen is, de eddig kevés valósult meg belőle. Egy ifjúsági zenekaroknak helyet adó étterem tervei is kezdtek kibontakozni. Ez is abbamaradt. Különítsen a diákfiatalok kényszerülnek tétlenségre, mert kereset híján nehezebben jutnak el a presszókba, az ötórai teákra. Különbenis nyolc órakor vehetik a kalapjukat, nyilvános szórakozóhelyen nem tartózkodhatnak tovább. Tulajdonképpen mi a megoldás? Ifjúsági klubra lenne szükség a városban, ahol nemcsak a táncot, a magnetofont találnák meg az érdeklődők, hanem más tartalmas szórakozást is. Ennek akadálya nem elsősorban anyagi, inkább szervezési, főképpen azonban szemléletben: jellegűek. S míg sok ember arról vitatkozik, milyen is a mai fiatalság, sokak érdeklődését pedig akkor kelti fel a téma, ha egy leleplezett huligán-csoport ügyét tárgyalja a bíróság. Mennyivel jobb lenne tenni is valamit. Intézkedni, helyet, fórumot* ifjúsági klubot teremteni a fiataloknak. Páll Géza Te vagif a iesfvérent ? Még soha nem telitek ilyen lassan a percek. Szabó Károly segédmunkás izgatottan rakta kocsira, a perlittel teli zsákokat. Könnyűnek érezte őket, mint a pelyhet, és mégsem bírt velük. Végtelen sorban kígyóztak, kifogyhatatlanul. Pedig alig várta, hogy letegye őket és siessen, rohanjon... — Nincs még dél? — fordult többször is a munkavezetőhöz. — Még dolgozhat nyugodtam — kapta a választ. Szabó Károlyt forróság járta át. Elképzelte, hogy végre delet üt az óra és elindulhat? Futhat. Ott az úton, amelyet mindennap megtesz, hol gyalog, hol kerékpárral. A Ferenc-tanyát gyakran elzárja a sár, a víz a külvilágtól. Mégis megtalálta egy távoli levél, benne fényképek. És a levél alján egy fájdalmat és egyben nagy örömet okozó kérdés: „írd meg, tényleg te vagy a testvérem...” Évtizedek múltak el, hogy elkerültek egymástól Károly és két leány testvére. A „lelenc” után még találkoztak néhányszor Kisvárdán, Mán- dokon, aztán más-más nevelőszülők fogadtág otthonukba őket. Károly, egy kerékgyártó, Szabó József fogadott fia lett. Később hivatalosan is felvette a Szabó nevet. És ahogy teltek az évek, egyre halványult a két kislány képe, egyre kevesebbet tudott róluk, hová, merre sodorta őket az élet. Néhány éve azonban egy régi cím, egy felrémlett emlékkép felbolygatta. Kutatni kezdett, hogy megtalálja az elveszettnek hit két testvért, Máriát és Erzsikét. A gyámhatóságnak is írt, a tanyai ismerősök is érdeklődtek különböző úton-módon. S így kapta a levelet néhány héttel ezelőtt. Erzsiké Zagyvapál- falván, Mária Karancsalján él. És egyiküket elhozza a vonat, délután... Nem is tudta kivárni a 12 órát, helyére rakta a szerszámokat és elköszönt. Soha ilyen gyorsan nem tette meg az állomásra vezető Utat. A vonat nagyon kényelmesen gördül be az állomásra, már azt hitte, senki sem száll le. De az Utolsó pillanatban egy asszony és egy férfi kisgyerekkel. Valósággal röpítette a távoli vendégeket a Ferene-ta- nyai kis házba, ahol a fél tanya összesereglett. Ott volt idős Szabó József kerékgyártó és felesége is, akik fiúknak fogadták és emberré nevelték Szabó Károlyt. Éjfél után kettőkor még égett a lámpa, a két testvér nem fogyott ki a szóból. Gyerekek voltak, amikor legutóbb találkoztak, s felnőttek, amikor újra megtalálták egymást. Karácsonyra Károly viszonozza a látogatást. Évek óta nem markolja ilyen erősen, életvidáman a perlites zsákokat Szabó Károly segédmunkás. Akik nem tudják a titkot, csodálkoznak. Akik pedig tudják, biztatják, hogy nem is olyan hosszú az a műszak. És nincs olyan messze a karácsony.... Páll Géza Szamosűjlakon mintegy 120 vagon almája termett az TJJ Élet Tsz-nek. Bégáiiy Tibor agronómus elégedett a minőséggel is, 90 százaléka exportra alkalmas. Foto: Hammel József
