Kelet-Magyarország, 1964. november (24. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-07 / 262. szám
Molnár Zoltán: Októberre zm.L B rA: áüat bátyára így mesélt azokrál a napokKrindacsevka mellett dolgoztunk egy bányában. Mikor februárban a cárt elkergették, másképpen kezdtek beszélni a hadifoglyokkal, nekünk is mondogatták: tovaris. Októberben, a forradalom hírére már nem volt kedvünk a hadifogsághoz, nem is naigyon őriztek minket. Jónehá- nyan összeszedelőzködtünk es elhatároztuk, hogy elmegyünk haza. Nyugodtan vonultunk végig a bányák mellett, senki sem állított meg, s baj nélkül beértünk Jekatyerinoszlávba. Oda özönlöttek mindenfelől a hadifoglyok. Ilyen nagy városban könnyebb tájékozódná: roerreíelé dől a világ sorja. A jekatyerinoszlávi lágerben eddig vártunk, vitatkoztunk, míg egyszer csak hallottuk, hogy sebesen nyomulnak előre a németek. Mi lesz velünk, ha itt érnek minket? Akadt, aki art mondta, várjuk meg őket, hamarabb hazajutunk. Hogyne, mondták mások, hogy megint kivigyenek valamelyik frontra. Járt be hozzánk a táborba egy bolsevik agitátor. Nem állt fel az emelvényre, hanem leült közénk, szívta velünk a rossz máhorkát, s csendesen elmagyarázta: — Látjátok, mi nem tekintünk benneteket ellenségnek. Olyan emberek vagytok, mint mi, parasztok, munkások Titeket a császár, minket a cár kergetett ki a frontra. Mi nem akarunk többet ellenetek harcolni, azért is zavartuk el a mi tábornokainkat. S nemcsak a cárt, látjátok, még Ke- renszkit is; senki se kell nekünk, aki tovább akarja folytatni a háborút. Hát ezen nagyon el kellett gondolkozni. — Jól van, igazad van. Nem akarunk hazamenni, amíg tart a háború; nem akarunk mégegyszer ellenetek jönni, de senki ellen sem, az olasz frontra sem, sehova. Ám mit csináljunk, mindjárt a nyakunkon vannak a németek? — Adunk nektek vonatokat, elmentek beljebb az országba. CT a valami nagy tiszt be11 szélt volna így velünk, nem hittünk volna neki. De ez magunkszörű legény volt, emberség volt a szavában, bíztunk benne. Nem is hiába. Kaptunk vonatokat. Aki maradt, maradt, nem tudom, mi lett velük, talán a németek hazavitték, s mehetett újra valamelyik frontra. Magam a legelső vonatra felkapaszkodtam. Hanem ez az út nem volt öröm. Hamarosan tapasztaltuk, hogy nemcsak a németek vannak a vörösök ellen, hanem a fehérek is szervezkednek. Láttuk, hogy ebben az országban nagy seregek gyűrkőznek egymás ellen. S valószínű, hogy nem nagyon saereiik azt, aki sehova nem tartozik, csak a kenyeret fogyasztja. Nem tudtuk, kik azok, akik Moszkva ellen zászlókat bontottak. Egyet azonban a magunk eszétől is megértettünk. Zötyögünk, zötyögünk fiúk, de nem tudjuk, hova visz végül minket ez a vonat; valamibe meg kellene kapaszkodnunk. Kuporogtunk a vagon padlóján megtiport szalmán, s hánytuk-vetettük a sorsunkat. — A vörösök, látjátok, nem azt mondják nekünk, hogy ti csak hadifoglyok vagytok, ausztricki, hanem továris. S ők nemcsak az ő uraik ellen harcolnak, hanem a világ minden népe szabadságáért. Amikor kisütöttük, mit kell tennünk, néhányan átkapaszkodtunk a szomszédos vagonba, azután a következőbe, s mindenütt elmondtuk a mar gunk véleményét Nem nagyon kellett a javaslatunk mellett viaskodni. Benne volt már az a levegőben, Még ott. a vonaton megalakítottuk mi, hadifoglyok a vörös ezredet. Nem sokat teketóriáztak velünk, elfogadtak a csillagos zászló alá Kaptunk fegyvert, felszerelést. Amit nem adtak, azt szereztünk. Könnyebb volt akkor lóhoz jutni, mint nyereghez. Hej, de más érzés volt megint katonának lenni! Katonának s mégis szabad embernek. Aki akkor abba belekóstolt, nem felejthette el, s nem mondhatott le róla egész életében. — Nézzétek, én baka voltam, s mégis hogy szót fogad alattam a ló! Mérhetetlen nagy pusztaságok vannak arra, akkorákat kívánt az ember vágtatni rajtuk! S nem ia lehetett nekünk idegen az a táj. Azt mondják, őseink is jártok, legeltettek azon a vidéken, mielőtt a Kárpátok felé elindultak. XT arcoltam sokfelé. Nyáron a kozákok eilen Csa- pajev alatt. Vasfogú decemberben, mikor Gyenikintől egy néma éjjelen váratlanul elvettük Boriszoglevszket — Futottam Petljura elől Kame- nevszk-PodolszkbóL Védtem napokig száznyolcvanad magammal a hajdamákok ellen Jarmolinoit. Ott voltam, amikor elvesztettük Kievet, s ott voltom, amikor visszafoglaltuk. Megfürödtem a Gyeszna vízében, mikor átkaroltuk és szuronyrohammal elvettük a kadetektől Csemigovot; s a végső győzelem után még a banditák ellen is harcoltam Balta vidékén. Amerre jártam, mindenütt találkoztam magyarokkal. Ezért mondom, hogy az októberi forradalom a miénk is. Papp és Szántó elvtársak, az első ezred parancsnoka és helyettese, Koszta Béla, akivel haza akartak küldeni minket a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére; a vo- losinszki ezred magyarjai, Taliga. a félelmetesen pontosan lövő tüzér és mind a többiek, akiknek rohamra torzult, ve- rejtékes arcát, vagy a halálos seb után lefogatlan maradt szemét nem felejthetem eL p1 lőre néznek ezek aha•*-J lőtt szemek ma is, az emberi jövőbe, ahol népünk megbecsült és tisztes helyen ül az egyenlő jogú népek asztalánál. Színvonal, tematika, O TW "8^"X Trt rw c* Gondolatok a IX, u/id V CväjCÖ» * « megyei képzőművészeti kiállításról Megyei képzőművészeti kiállításaink száma a mostanival eléri a kilencet, és — mivel egy év kiesés is volt, ezt a körülményt kedvezőbben úgy is megfogalmazhatjuk, hogy tizedik éve volt az első megyei képzőművészeti kiállítás. Tíz év talán nem nagy idő, bizonyos körülmények között azonban nagyon is sok lehet, a nyíregyházi képzőművészet ez alatt a tiz év alatt nagyon sokat fejlődött. Események: a csoport megalakulása, a műteremért folyó harc, a vidéken való tárlat- vándoroltatások, azután újabb tehetségek feltűnése, s bemutatkozásuk önálló kiállításokkal. Nem voltak ezek mindig zökkenő nélkül, de fűtött mindenkit, aki az ügynek a sugarába került, hegy megteremtsék a megye képzőművészeti kultúráját. Éppen ezért, az eddigi töretlen útért a jelenlegi kiállítás kapcsán nem lehet sze- methúnyni bizonyos problémák előtt, melyek már nyugtalanító formában jelentkeznek. Az első hibafpont, már a terembe való belépéskor jelentkezik: nincs katalógus. Ez talán csekély dolognak látszik, eddig aacnban mindig volt. Kis tanulmánnyal, reprodukciókkal, s jegyzékkel ellátott kis füzetecske csak egy alkalommal hiányzott a látogatók kezéből, de egy kis jegyzék akikor is volt. Ismételjük, talán csekélységnek látszik ez a katalógus ügy, de nemcsak a látogatók teszik szóvá a hiányát, mert azon túl a katalógus egyúttal dokumentum is. Ebből a szempontból így a mostani kiállítást nem lehet országosan felmutatni, és ugyanakkor a jövő számára is elveszett. S ez több mint egyszerű rendezési szépséghiba, különösen pedig akkor, ha azt kell látni, hogy ez csak egy tünet, mely mélyebb, s más szimp- tomákat is okozó hajra mutat rá Feltűnő az előző kiállításokhoz mérten, hogy erősen csökkent a kiállító művészeknek a száma Míg azelőtt 9— 12 művész szerepelt, addig most csupán öt Majdnem úgy hat a múzeum kiállítási terme, mint mikor nemrég három debreceni művész állított ki együttesen. Az eddig kialakult szokást megbolygait- to a képzőművészeti csoportoknak az áts»ervezése (és tudvalevőleg egv átszervezés nem feltétlen előnyökkel jár), nevezetesen az történt, hogy a zsűri érkezéséit csak esy nappal annak érkezése előtt tudatták a kiállítókkal. Másrészt pedig azok a művészek sem kaptak meghívót a kiállításra, akik már a múltbeli szereplésükkel bebizonyították, hogy tudnak olyat alkotni, mi méltó ahhoz, hogy a közönség elé kerüljön. így állhatták elő rendkívül fonák helyzetek. Például a helyi művészeink közül Z. Szalay Pál és Szerencsi Zoltán, akik mindketten nagy képzőművészeti múltra tekinthetnek vissza, az új átszervezés következtében nem csoporttagok, vagy például az a körülmény, hogy miért állíthat ki a Nyírbátorban élő Szabó Gáspár, akinek már lezsűrizett önálló kiállítása is volt — Salgótarjánban, s ezzel szemben Nyíregyházára a kiállításra meghívót sem kapott. Tudvalevő ugyanis, hogy a megyei kiállításra mindenkinek joga van beküldeni műveit, s a zsűri hivatott eldönteni, hogy melyik felei meg, vagy sem. Közelebbről a képeknek több mint egyharmada, hogy egy közéleti személyiségünk kifejezését használjuk, „ócska házak”. A szó találó. Ha úgy nézzük a kiállítást, mint a művészek lelkivilágának a vetületűt, abban az esetben szinte azt kellene hinnünk, hogy a művészeink száműzve vannak egy falu végére, — mint ahogy ilyesmi volt a debreceni Biró Lajos esete. A művek általában véve alig tükrözik a mai eleven életet, annak színes forgatagát, s benne az annyi érzés és szenvedély, a célok, s tettek között működő embert és világát. Valahogy művészeink gondolatilag mintha elengedték volna magukat. Mentené talán a lejárt, * életidegen tematikát, ha őszinte, dokumentáló, vagy átélt lenne. De ilyen müvet keveset találunk. Ezzel kapcsolatban Balogh István szellemesen jegyezte meg október 14-i rádió-ismertetésében: „túlzás lenne állítani, hogy a kiállító művészek számbeli csökkenéséért a művek színvonala mindenben kárpótlást nyújtana” (és bizony egy rosszindulatú gyanúsítás alól sem tudjuk magunkat kivonni: vajon nincs-e ez a jelenség összefüggésben a zsüri- zési kontraszelekcióval?) A művészi élmény távolléte arra is rámutat, hogy jelen esetben egy másodlagos inspirációval van dolgunk. (Tudniillik Bíró Lajos nyírábrányi képei.) Gyakori jelenség ez együtt dolgozó művészeknél, de mint munkamódszer nem feltétlenül célravezető a művészetben. Színvonal, tematika, szervezés, három látszatra egymástól távollévő dolog. De itt most nálunk nagyon egybefonódtak, és sajnálatos módon negatív értelemben. És amikor nem a szokásos módon ismertettük, elemeztük a tarlatot, hanem a hiányoknak az összefüggéseire igyekeztünk rámutatni, mindezt nem azért tettük, mintha nem értékelnénk helyi művészeinket és képességeiket Ellenkezőleg. Csak szeretnénk, ha a jövőben sikerülne elhárítani az akadályokat a nívós, sok- szereplős megyei kiállítások elől. Másszőval: ha az átszervezés, a Miskolchoz való tartotós után sem törne meg az az egyenes út amelyen 10 évig járt megyénk képzőművészete. Koroknay Gyula Papp László: A legszebb ősz Az volt a legszebb ősz ezen a földön; A meggyötörtek szép diadala. Vad, gonosz urak végső, nagy kudarca S egy rég álmodott korszak hajnala. Megindultak az elszánt proletárok, A sztyeppekről a mu zsikok hada, Seregeitek a Téli Palotához És fölzengett a fegy verek szava. Zord férfiak, marka ns, szakállas vének És zsenge-vállú fiatal erők Fogták a puskát, for gatták a kardot, Rohamoztak és omlo tt az Erőd, Robbant a gránát, sz uronyok vitáztak. Leszámolás volt, tisztító vihar, Végérvényes birkózás ezrcdekkel, A cár-atyuska esapa taival. Büszke Október! Auróra sortűz! Csillagos, tépett, kemény katonák! — Forró, piros vér omlott a kövekre —i Ti hoztátok el Földü nk tavaszát. Karnagyklub Mintegy hatvan kórusvezető dolgozik Szabolcs-Szatmár megyében. A karnagyok egymástól elszigetelten élnek, s csak ritkán, rendszerint a továbbképzések alkalmával találkoznak egymással. Ezt az állapotot szüntetik meg azzal, hogy rövidesen, no- vember 14-én Nyíregyházán, a József Attila Megyei Művelődési Házban megalakítják a karnagyklubot, ahol a kórusvezetők évenként többször összejönnek, fontos, szakmai problémákat megvitatnak, s egyben segítséget kapnak további munkájukhoz. Már az első, alakuló ülésre is változatos programot készítettek. Többek között előadást hallgatnak meg a kórushangképzésről és a kórushangzásról, megbeszélik a felszabadulási kulturális szemle lebonyolításának módjait és az évközi karnagyi képzés feladatait. A karnagyok klubfoglalkozások alkalmával minden esetben hangversenyt rendeznek, zenés előadás? tartanak, vagy filmet vetítenek Így láttam lljicsel Tóth Imre, volt hadifogoly és vöröskatona Szovjet-Oroszországban TISZALÖKÖN SZÜLETTEM; innen vonultam be 1914-ben. Nyomban az orosz frontra vezényeltek, ahol csakhamar fogságba estem. Egy Moszkva melletti lágerben helyezlek el. Itt hallottam először Leninről és a bolsevikokról. Azt mondták róluk, hogy földet akarnak osztani, s a nép tulajdonává akarják tenni a gyárakat, a föld mélyét, mindazt, mit a boldogság forrásának neveznek. És én, a tiszalöki paraszt- gyerek, 1917. novemberében harcba indultam ezekért a célokért. A harcokban megsebesültem, s a Kremlbe, a volt cári testőrség kórházába szállítottak, ahol rövidesen felépültem. Ekkor találkoztam Szverdlov elvtárssal, aki a Kremlben létesült központi gépkocsi-telephelyre osztott be. Emellett a Kreml őrszolgálatában is részt vettem. Vlagyimir Iljics 1918. januárjában érkezett Petrográd- ból Moszkvába, a kormány új székhelyére. Nemsokára bennünket is felkeresett. Engem is megkérdezett, milyen nemzetiségű vagyok. Amikor megmondtam, így szólt: — A magyarok bátor emberek és nagyon jó katonák. AZTAN ARRÓL BESZELT, milyen fontos poszton áll az a vöröskatona, aki a Kremlben teljesít szolgálatot. Szóhoz sem jutottam. Szinte hihetetlennek tűnt előttem, hogy a munkások és a parasztok nagy tanítója előtt állok. Szerettem volna elmondani, egész életemet a forradalomnak akarom szentelni. Hogy éppen ezért léptem be a bolsevik pártba, azzal a négy magyarral együtt, akivel itt a Kremlben is együtt vagyok. Nagyon sok mindent akartam mondani, de nem tehettem róla, hogy mindebből csak egy könnyes félszeg mosoly lett, egy pillantás, amelyben benne volt az egész magyar nép szíve. Addig-addig fogalmazgat- tam magamban a szavakat, amíg Lenin elbúcsúzott tőlünk. Az első találkozást rövidesen követte a második. Az egyik hajnalban többedma- gammal a hatalmas park egyik sarkában gyakorlatoztam. (Mint fegyverszakértő, a Kremlbeli őrség egyik csoportjának továbbképzését is irányítottam.) A várfal melletti sétányon géppuskákat állítottunk fel, tőle háromszáz méterre egy ládát, tetején téglával. Az volt a cél, arra lőttünk. A nagy igyekezetben nem is hallottuk a hátunk mögött közeledő léptek zaját. Csak akkor ocsúdtunk fel, amikor egy vidám hang jó reggelt kívánt nekünk. Hátranéztünk: Vlagyimir Iljics és felesége, Krupszkája állt mögöttünk. Iljics olyasmit mondót, hogy szeretné látni, ki talál először a cél közepébe. És mosolyogva nézte a nagy igyekezetét. Aki rosszul célzott, annak percekig magyarázta a helyes célzás tudományát. Aki pedig célba talált, annak jókat nevetve gratulált, tapsolt, mondván: „Lám csak, így kell! A bolseviknak mindig célba kell találnia!” Csaknem egy órát töltött velünk. Ügy látszott, mindig mindenre van ideje. LENIN SZOBÁJÁNAK ajtajában álltam őrséget. Egyszer csak belépett az ajtón egy szép szál fiatal férfi. Néztem, hogyan kerül ez ide. Vadonatúj csizmája csak úgy ragyog. Üj bőrkabát feszül rajta, alatta selyem sál, új rajta a derékszíj, a pisztoly- táska. Kozákbajusza hegyesre tó pödörve, arca pedig majd kicsattan. Az igazoltatásnál kiderült, hogy a Vörös Hadsereg egyik ott állomásozó századának tisztje Beengedtem. Egy szere csak Lenin kiabálása ütötte meg a fülemet Mintha az asztalra is csapott volna egyet-egyet. Gondoltam, benézek, hátha valami baj van. Kinyitottam az ajtót. Lenin intett nekem, hogy maradjak csak. Közben tovább beszélt; — A vöröskatonák mezítláb, rongyosan és éhesen harcolnak, több százezer van köztük, akin nincs meleg ruha* és aki nem tud jóllakni, még kenyérrel sem. Mit gondolnak ezek az emberek, ha látják, hogy ön, komiszár elvtárs, így parádézik köztük? NEMIGEN HALLOTTAM még így összeszidni valakit, mint azt az elvtársat. Amikor távozott, olyan volt az arca, mint a láng, olyan piros, mintha fürdőből jött volna tó. Szinte most is magam előtt látom, amint Krupszkfcj* i szony reggelenként kis tálcán viszi Vlagyimir Iljics reg gelijét A tálcán három szerb főtt krumpli, mellette egy-kéi „szilodka” (sózott hal) meg egy bögre tea. Valahányszor láttam — márpedig sokszor láttam —, Vlagyimir Iljics mindig ezt reggelizte. A tűzbe is elmentem volna érte, már csak azért is, hogy egyszer ő is megtudja: nem hiába bízott bennünk, nem tévedett, amikor azt mondta, hogy a magyarok jó katonák... AMIKOR VLAGYIMIR ILJICS meghalt, sírtunk, mint a gyerekek. Én éppenhogy felépültem súlyos betegségemből, de azért Iljics temetésén ott voltam. 1945. előtt, amikor a Szovjetunióban éltem, nagyon sokszor elmentem hozzá a mauzóleumba. Egy-egy ilyen látogatás után mindig erősebbnek éreztem magam. És 1945-ben, amikor hazajöttem, s magamhoz öleltem az anyámat — arra gondoltam, hogy ezt is Leninnek köszönhetem: szabad hatómat, anyám mindig óhajtott ölelését, mindent. Az egész életet 1964. november 7. 7
