Kelet-Magyarország, 1964. november (24. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-07 / 262. szám
Hétköznapi „ütközetek” Rt nem születet országra Móló sikerek. Ügy mondják: szürkék itt a hétköznapok, megszokott a vasak csengése. Olaj marja a ruhákat és ola- ios-kormosak a kezek is, melyek a munkadarabokat markolják. Jobbára földszintes épületekből áll a „gyár”, esős időben sárosak az útjai, szűk a kerékpármegőrző, néhány nyereg a szabadban ázik. — Sokan megszöknek innen, maguk miért maradnak? Három munkásember szépben meg a kérdés hallattán, hogy azután összenézzenek: mit lehet erre válaszolni? Mézesmadzag és... Lassan mégiscsak felocsúdnak zavartságukból s ha óvatosan is, de megvallják: nem egy leányálom manapság a Nyíregyházi Vasszerkezeti és Gépipari Vállalatnál dolgozni. — Azért nem is olyan tragikus a helyzet, mint ahogy az Iménti kérdésből feltételezni lehetne... Ketten bólogatnak társuk tiltakozására. És megtoldják azzal, hogy azért ebben az üzemben is naponta adódnak ütközetek. Igaz, nem fegyverropogás kíséri ezeket a kis „ütközeteket”, csak bosszan- kodás, öröm, káromkodás, vagy gratuláció, de nélkülük nem múlik el nap. <— Azt mondták egyik nap: fiúk, ha a fene fenét eszik is, készen kell lenni a motoros targonca ötvenes szériájával időre. Odase neki, válaszoltuk, s ahogy a mézesmadzagot, a célprémiumot elhúzták az orrunk előtt, méginkább tűzbe jöttünk... Dobos Miska, ez a tartózkodó modorú, kicsit szégyenlős brigádvezető még most utólag is felháborodik az eseten: néhány nap múlva kiderült, hogy nem is megy ez Uyen simán, mert beütött az anyaghiány. „Mi lesz most srácok?” A munka nem állhat, nem gyönyörködhetnek unalomból egymás szemében. Nekiláttak alvázat szerelni, amihez kéznél volt az anyag. — Egy kicsit előre akartunk dolgozni, hát ez is visszaütött, Rövid idő után már nem fértünk a műhelyben az alvázaktól. Néhányan odébbállnak Jót nevet az eseten Mohácsi János, de gyorsan elszökik a mosoly az arcáról. — Mi készítjük az alvázat összeszerelésre a Miskáék keze alá. Képzelheti, milyen érzés volt naponta pironkodni, mert hiába várták tőlünk a félkész árut. Jó pénzt hozna ez a „mota”, csak anyag lenne hozzá. Hiszen mi is többhetes késedelemmel kapjuk az öntvényeket. Emiatt elment néhány ember kedve a munkától, s odébbállt maga is, olajozottabb üzembe. Aki Mohácsit, a VAGEP iegénykülsejű géplakatosát ismeri okkal szegezi rá a tekintetét a zu tán is, hogy befejezte „háborgását”. Ö nem szeret dicsekedni, hivalkodni, az ilyen dolgokat átengedi másnak. Harapófogóval kell kihúzni belőle azt az esetet is, amikor éppen az ő brigádja mentette meg az üzem becsületét az 50-es szériánál. A másik csoport sehogysem boldogult az alvázmunkákkal, lezuhant az embere,keresete, átkozták a napot is, amikor kiagyalták ezt a gyártmányt. Ök, Mohácsiék átvállalták a megbízást, s ha le is kellett mondani néhány kedvtelésről, miattuk nem rekedt meg az üzem folyamatos termelése... .4 szokatlan csend Persze, Papp Ferenc marósnak sem sok irígylője akad. Vidékről jár be naponta, megáll a gépe előtt és csak ebédszünetben csodálkozik az udvari csendre: piilyen szokatlan! — Háromhónapos késéssel indult a motoros targonca gyártása. Ennyit vártunk a kovácsolt vasra is, amikor jött a főmérnök: magúktól függ az indulás. Muzbek István szaktársammal azokban a napokban elfelejtettük azt a fogalmat, hogy munkaidő. Már zsibbadt a lábunk a sok állástól, de parancsra se hagytuk volna abba, mert tudtuk: kettőnktől sokat várnak a munkások. Hát persze, hogy kitettünk magunkért. Anyaghiány, aggódás a töretlen munkáért és aztán megint az az átkozott anyaghiány. Ezek után méginkább előtoiakodik a kérdés: „Maguk miért maradnak?” Mohácsi: Hat év után a nyáron el akartam menni a konzervgyárba. Nemcsak a hasonló pereset miatt maradtam: ha már annyi jóban, rosszban együtt maradtunk néhányan, most szökjek, amikor tudom, hogy szükség van rám? Dobos: — Nem vagyok én csavargó fajta. Papp: — Családos ember nem nézheti csak a pillanatnyi helyzetet. Befogadtak hatvanegyben, nem szűkmarkus- kodnak a fizetéssel sem. Hát akkor...? Azt már felváltva, egymást előzve sorolják: voltak ők élüzem s egészen biztosan lesznek is még. <—Csakhát az asszonynak nem lehet egykönnyen megmagyarázni: nézd fiam, most anyaghiány volt és ezért nem lesz ünnepi vacsora a Sóstón, vagy a Szabolcsban. Mohácsi meg azt meséli el, életében egyszer volt hármasa a lottón, vettek érte mindjárt csillárt a szobába. — De a nagyobb dolgokat nem lehet a lottóra alapozni, azért keményen kell dolgozni. „Megcsináljuk a tehetetlent is...“ Dobos még nőtlen, s munka után leginkább azon töpreng, merre menjenek a barátokkal, hol lehet kellemesen szórakozni. De ő sem tudná elképzelni, hogy holnap már más irányba vezetne az útja a gyárig, ahol esetleg köny- nyebb. Igaz, tavaly nem volt nyereségrészesedés, s talán az idén is hiába várnak rá. — Én állítom, ha anyag lesz, még megcsináljuk a lehetetlent is év végéig, igaz, fiúk? A rangidős Papp Ferencnek azonnal igazat adnak. Pedig ez a fejbiccentés nagy áldozat vál’alást jelent: az évi 18 milliós termelési értékű „mota” targoncából még két széria hiányzik™ Angyal Sándor Földes György: A férj lélektana Hosszú ideig tűnődtem azon, hogy miképpen is fogalmazzam meg elítélő véleményemet az olyan férjről, aki a háztartás gondjaival küzdő dolgozó feleségének nehézségeit részvétlenül nézi, s a világért nem vállalná az asszonyi terheknek még egy csekély hányadát sem. Ismert helyzet: a feleség magára marad, a férj kényelmes, sőt gyakran ravasz és mindent elkövet azért, hogy valamiképpen kibújhasson a házi munka alól. Az ilyen férj gondolatvilágát tükrözi a következő néhány sor: „Látni rajta, hogy valami bántja. Mi a baj? — Semmi, semmi. De én tulajdonképpen rémes fráter vagyok. Nagytakarítás van otthon, igazán segíthettem volna szegény feleségemnek, ahelyett idejöttem ultizni. Nagyot sóhajt, kever és oszt, itt már nincs más mit csinálni. Meg aztán, ugye inkább legyen az embernek lelkiismeret- furdalása, mint izomláza.” Ezt a cinikus férji felfogást sokan ismerik, — a Népszabadságnak „Az újságíró noteszából” című népszerű rovatából idéztem — s csak bevezetőül szántam annak a férjnek a bemutatásához, aki naív és jóhiszemű feleségét tudatos ravaszsággal igyekszik meggyőzni arról, hogy teljesen alkalmatlan bármiféle háztartási munka elvégzésére. Egy ilyen férj Balajti Jenő, a bárrá tóm. Nincs egyedül. Sok Balajti él közöttünk. De ő az ilyen férjek prototípusa. Ezért foglakozom éppen ővele. Talán sokan magukra ismernek, vagy a feleségek ismernek derék férjükre. Néhány hónappal ezelőtt berontott hozzám Balajti: — Lebuktam — szólt és szemmel látható kétségbeeséssel leroskadt a kanapéra. — Sikkasztottál és visszaéltél a hivatali hatalommal? — Még ennél is rosszabb... Húst vásároltam a feleségemnek. — És ezen buktál le? — Haj aj, végzetesen. Hirtelen átvillant az elmémen, hogy Balajti húsvásárlás közben bizonyára zsebrevágott egy nyers sonkacsülköt. De már abban a pillanatban elhessegettem ennek még a gondoiatát is: Balajti becsületes ember, ilyesmit nem lehet róla feltételezni. — Mesélj! — szóltam rá.— Hogyan tudtál „lebukni"? — Pénteken megkért Giziké, a feleségem, hogy vegyek háromnegyed kiló szép sertéscombot, — a dióját. Ilyenkor még könnyű a beszerzés, a hús eláll a frizsiderben, egyszóval megkaptam a megbízást. Székelygulyást szeretne főzni vasárnapra. Képzelheted, mennyire meglepődtem. Az a baj nálunk, hogy az asz- szony mindent maga szeret csinálni. Persze, vállaltam... — Egy rendes férjnél mindennapos eset — jegyeztem meg. <— Én is megtettem őrömmel. Péntek délután háromkor már ott voltam a hentesüzletben. Heten álltak élőtNekik már más... Három szoba a „napszámosíelepen* — Gangos-rangos házak és sátortetők egyenjogúsága Vékony járdacsik fut az út egyik oldalán. A köve&út merő sártenger. Az út egyik oldaláról a másikra csak gumicsizmában merészelnek átgázolni az emberek. A község egyik végén lánctalpas traktorok vontatják a pótkocsit; mentik az almát, a kukoricát. Ilyen a helyzet Szamosszegen, ha beköszönt az őszi esőzés. Kocsink elakad a köves- útón egy kátyúban. Gyalog megyek tovább, a falu túlsó végére, a régi „napszámostelepre”. Most úgy emlegetik: itt laknak a Dózsa Tsz Kossuth brigádjának a tagjai. Nyolcvan-száz ház van itt: negyed e-'harmada sátortetős, néhány éve épült. Benn, a község közepe táján több a gangos-rangos ház, de amazokra vagyok kíváncsi, amelyek a semmiből nőttek ki. Munka, takarékosság, becsület — Legtöbbüknek a két keze nyomán — mondja Kóródi Menyhért, akihez bekopogtatunk. Elnézést kér, éppen falatozik. Ebédnek az ideje miatt nem lehet mondani, mert délután három óra elmúlt. — Mikor hogy sikerül. Tegnap közel az éjfél vetett haza a kukorica szállításától — szól a gazda. Kóródi Menyhért úgy kezdte nősülésekor, 17 esztendővel ezelőtt, mint sokan, a hozzá hasonlók: föld nélkül, egy „rúgott” borjúval. Másik évben húzott tetőt egy kis szo- ba-konyhás lakásra. Negyvenkilencben belépett a szegények tsz-ébe. Munka, takarékosság, becsület a közösben. Hat esztendeje brigádvezető, az maradt a tsz-köz- séggé válás után is, ott a Kossuth brigádbelieknél. — Amit lát nálunk, az utolsó szögig, adósság nélkül, saját munkánk eredménye — büszkélkedik Kóródiné. — A lakást két éve építettük. Három szoba. Gondoltunk a két fiúra, a mi öregségünkre. Juci más. Néhány év és más gondoskodik majd róla... 20000 forint háztájiból Az egyik szobában, ahol beszélgetünk, régi stílusú bútor. — Édesanyámtól kaptam — mondja Kóródiné. — De nézzük meg a másikat, oda az idén vettünk garnitúrát. A harmadik szoba — még kamra. Rádiónk van, a gyerekek tv-t szeretnének, de ... Akárhogy, na, érezzük az építkezést. Az éléskamrában a tavalyi hízók maradványai. Az ólban kettő röfög. — Szeretném két-két mázsásra hizlalni őket. Levágni, magunknak — mondja Kóródi. Az istállóban tehén, egy hízóbika, meg egy növendék. Évente 15—20 000 forint a háztáji jószágból. — A tudományokkal hogy barátkozik? .— kérdem, amikor visszakerülünk a házba. A gazdán látszik, hogy zavarja a kérdés, méginkább az, hogy ott kíváncsiskodik a két otthonlévő gyerek. — Amikor. az időm engedi, olvasgatok, a mezőgazdasági szaklapból, meg a megyei újságból. Ezeket járatjuk. Hát..., amúgy™ — keresi a szavakat, de felesége feltalálja magát, kiküldi a gyerekeket; morzsoljanak tengerit™ — Az a helyzet — folytatja nyugodtabban, — hogy annak idején hat elemit jártam. Mondták már néhány éven keresztül, hogy végezzem el a nyolc általánost. De már 44 éves vagyok és a munka™ Meg sok az hetenként négyszer feljárni innen a falu végéről az iskolába. '— Azt mondják, már h»> szonhatan vannak — szól közbe a felesége. — Csak te, meg a Petőfi brigád vezetője hiányoztok. Pedig azt mondják* hogy brigádvezető is az leheti akinek megvan a nyolc osztálya. Nyolcadikat, vagy traktorosnak? — Traktoros tanfolyamra inkább elmennék — válaszolja a férj. — Mit csináljunk? — ért egyet félig-meddig a férjével Kóródiné. — Nehéz ez nekünk. A gyermekeknek más. Laci mezőgazdasági technikumba jár. A tsz segíti. Juci most nyolcadikos. Kereskedő szeretne lenni., Béla? Két ét múlva ő is pályát választhat. ök aztán nem maradtak! ki egy napot sem az iskolából a munka miatt. Nekik már más — ismétli meg. — Nekünk csak a munka jutott Az van ma isJutott más is. A lakás festéke úgy kétszázezer körül* meg a gyarapodó berendezés. És sok családnál ugyanígy a falu végén, a Kossuth brigád tagjainál A különbség egyre kisebb anyagilag is, emberségben is a község végén és közepén élő szövetkezeti tagok között. És ez így van rendjén. Samu András Húsz év létesítményeiből Csenger új arca. Előtérben könyvtár és a művelődési ház. Foto: Hammel József tem. Egyedül voltam férfi a sorban. — Combot szeretnék, szépet, a dióját — szóltam a szomszédomnak. — Azt kérje — mutatott az egyik kampón függő szép, friss húsdarabra. — Az nagy — feleltem. — Majd levág! belőle a Kovács szaki. Mindenki tanácsolt valamit, én többször is megdicsértem Kovács szakit, hogy milyen dekányi pontossággal eltalálja a súlyt. Az öreg rámmosoly- gott a sok dicséret hallatára. Mire rámkerült a sor, már jól ismertük egymást — Tessék nekem háromnegyed kilót adni ebből™ — és rámutattam az imént ajánlott sertéscombra. _ De nehogy kikapjak a feleségemtől —tettem hozzá némi megszeppe- nést és tájékozatlanságot színlelve. .— Férfiakat sohasem szo- kok én becsapni — felelte népiesen Kovács szaki, miközben leemelte a kampóról a sertésdiót. — Szép hús — jegyezte meg és rádobta a mérlegre. — Egy kiló ötven, kár lenne ebből levágni — és már csomagolta is. Blokk, pénztár. Negyvenöt forint. És boldogan vittem haza a remekbeszabott sertéshúst. A feleségem este majd elájult a gyönyörűségtől és nem győzött áradozni, hogy milyen ügyes vagyok. Még azt sem bánta, hogy hetvenöt deka helyett egy egész kilót hoztam. Ennyit vallottam ugyanis be, és csak harminc forintot inkasszáltam érte. Nagyon ügyes akartam lenni. Kerek öt napig vacsoráztam székelygulyást, tejföllel. — Nem értem, hol itt a lebukás? — Látszik, hogy elvont lélek vagy. Ezentúl mehetek hetenként legalább négyszer húsért. Mert jaj de ügyes lettem! És ki tudja, mi jön még ezután. Nem érted? Veszélyben van az ügyetlenségem. Ez kímélt meg eddig a házimunkától. — Zavaros ügy. Mesélj! — A feleségem eddig kizavart a konyhából, mert amikor segíteni akartam kiesett a kezemből az első csészealj, amelyet megfogtam. Méghozzá 3 herendi készletből. Nem hagyott porszívózni, mert kiégettem a szénkefét a gépben. Nem engedi, hogy kivegyem az ingemet a saját szekrényemből, mert szerinte „megnyúlom” a többi fehérneműt is. Nem főzhetek feketét, mert szétszórom a kávét a parketten és így tovább. Ha akarod, sorolhatom éjfélig, hogy menynyire használhatatlan vagyok a házimunkában. Eddig semmit sem lehetett rámbízni, és most egyszerre ügyes lettem mindenben. — Drága barátom — szóltam részvéttel, — igazán sajnállak, de örülj, hogy segíthetsz agyonterhelt, dolgozó feleségednek a háztartás ezernyi gondjában. Hiába vigasztaltam, Balajti szótlanul és szomorúan búcsúzott és lehorgasztott fővel kibandukolt az őszi alkonyatba. Tegnap megint eljött hoa- zám. Derűs volt és vidám. — Közölhetem veled, hogy megint ügyetlen vagyok, sőt már ügyefogyott is. — Nem értem — bámultam Balajtira. — Megszűnt a gyötrődésem: nem járok már bevásárolni a hentesüzletekbe. Az egyik sorstársamtól tudomást szereztem arról, hogy tilos fagy- gyút jnémi a színhúshoz s ettől kezdve külön negyed kiló faggyút mérettem le Kovács szakinál és hozzácsaptam a karajhoz, a felsálhoz, vagy a sertéscombhoz, amit éppen vásárolnom kellett. Olyan húshoz is megvettem a faggyút, amelyhez azelőtt sohasem adtak, még nyomatéknak sem. — őrület! — Dehogy az! Remekmű! A feleségem megvonta tőlem a bizalmát. Azt mondja, inkább mindent egyedül csinál... Balajti hatástkeltő szünetet tartott, majd színlelt sajnálkozással megjegyezte: — Dehát mondd, mit tehetek, ha egyszer nincs érzékem a háztartási munkához... Pedig, ha tudná szegény feleségem, mennyire szeretnék neki segíteni^ 4 iMi. november 7.
