Kelet-Magyarország, 1964. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-18 / 245. szám
Kamjén István: Zsörtölődő Egy szobafestő fogja magát és várat épít. A cinikusokat mosolyra, a romantikusokat bámulatra készteti, míg a gyakorlatias ember válasz nélkül áll. Ha sorra vesszük lélekzet- elállító munkabírásának eddigi teljesítményeit: sokezer munkaórájával és az elköltött többezer forinton Sopron város legszebb villáját építhette volna fel. De neki eszébe sem jut ilyen köny- nyen megoldható feladat. Kiszemelt egy telket a legpompásabb soproni környezetben, a Nádor-magaslaton, és olyan munkába fogott, amit hajdanában tucatnyi jobbágyfalu hűbérura kétszer is megfontolta volna. Különc? Sokan annak tartják, de a fölényes ítélkezők aligha ismerik a merész szobafestőt. Munkásember, aki ha nem vállalkozott volna erre a meghökkentő kedvtelésre, semmiben sem különbözne a Soproni Fésűs- fonó többi dolgozójától. A felszabadulás óta dolgozik gyárban, mint üzemi karbantartó. Egyszer megkísérelte, hogy önálló kisiparosként próbáljon szerencsét, de még egy évig sem húzta ki, valósággál visszamenekült a közösségbe. Nem hajlandó lemondani régi barátairól, a gyár-nyújtotta biztonságról. Aligha akad még egy szobafestő széles e világon, akiben több • lenne az akaraterő, aki nagyobb megszállottja lenne a munkának, mint ő. Két műszakban dolgozik. Ha délelőttös, ebéd után nyomban szalad a Nádormagaslatra. Ha délutános, kora hajnalban fölveri a fészkelő madarakat. 1951-ben vásárolta meg a jókora telket, akkor határozta el, hogy várral koronázza a város legmagasabb pontját. Hat évi gondos tervezgetés, takarékoskodás, aprólékos előkészületek után fogott a munkához. Hetedik éve szakadatlan iramban hajrázik célja felé, s még négy esztendőbe telik, mire késznek láthatja majd jelenlegi elképzeléseit. Nagyvonalúan mellőz mindenféle elméleti követelményt: nem kötik korrekt tervrajzok és logikus stílusszabályok. Vérbeli kézműves alkat, aki rendkívül ügyetlen, ha cselekedeteit meg kell magyaráznia, viszont annál talpraesettebb a cselekvésben. Amit a könyveken pallérozott elme megállapít és nevével illet, azt ő vizuális élményként tartja számon. A képek, a dolgok konkrétsága, amelyeket emlékezete rögzít, oly színtar- tóak, annyira megőrzik eredeti élénkségét, hogy a nevükre nincs is szükség. A vár tehát az építő stílusában készül, és ettől egyáltalán nem károsodnak meg esztétikai erényei. Ahogy ott ül a dombtetőn az építmény tömege bástyáival és tornyaival, megtévesztő benyomást kelt az arányok egyensúlya. Alá kell vetni magunkat bizonyos elfogódott hangulatnak, pedig tudjuk, hogy játék az egész. Készen kapjuk azt, amit apránként, sok éven szépnek látott és magába gyűjtött a szobafestő. Mindennapi munkája volt, hogy inaskorától egy történelmi város izgató titkaival átitatott falaira mázoljon új réteget. Lépten-nyomon hajdani mesterek kezenyomát érintette, s amit úgy nevezünk, hogy patina, az az ő számára bizalmas jogfolytonosság lett. Különös, ódon ízeket szívott tüdejére a hűvös boltívekről, amelyekre úgy csapódik ki tapintható közeggé az idő, mint a harmat szokott a hajnali párákból. Ezekután nem csoda, ha a szobafestő biciklire ült és bekerekezte az országot, hogy láthassa az ép és rombadőlt várakat. Útjai épp' oly meg- hökkentőek, mint építkezése. Az idei nyáron kurta egy hét alatt 1200 kilométert biciklizett, volt nap, amikor 200 kilométeren át nyomta a pedált, hogy sorra kifürkéssze Borsod megye várait. S mindezt fillérekből. Ételre, italra igénytelen, szállásnak pedig megfelelt a sátor. Saját „zarándoklásai” nemcsak arra szolgáltak, hogy okuljon élményeiből, és egy- egy ellesett vonást ügyesen illesszen a maga alkotásához, hanem hódolat-félét is érzett a régvolt kétkezi mesteremberek iránt. De valahogy könnyűnek érezte az ecseteket, megirigyelte a formateremtő mesteremberek tudományát. Szinte önkéntelenül vált vérévé a kőmű- vesség, az ácskodás, a lakatosság, s a többi szakma, ami kell az építkezéshez. Kedvtelése tulajdonképpen tiszteletadás a rokonszakmáknak, s mivel a keze ékesszólóbb a szavainál, tiszteletét a cselekvéssel fogalmazó ember módján fejezi ki. Szófukar. Mozognia kell, falazás közben, szerszámmal a kezében hajlandó válaszol- gatni a kérdésekre, de csak tőmondatokban. De: miért szeretnek egyesek kuglizni, mások galambot tenyészteni, megint mások lepkét gyűjteni? A játékos ember fizikai lényegében is vallomás. Gyermekalkat, 56 kiló. Ezzel a pehelysúllyal emel robosztus körbástyát. Késői jobbágyivadék, madárcsontú utódja sovány eledelhez szokott nemzedékeknek. A família krónikája csupán tétova átmenetiség, csupa földönfutás. A szelek járása, a szerencse forgandósága szerint változtatott állást, lakhelyet, míg végül .megkapaszkodhattak Sopronban. Ennek a megkapaszkodásnak jelképeként emelkedik a vár a Nádor-magaslaton. A z öreg Csútné a kapuban ült egy négylábú kis- széken; fonnyadt ajka reszketett, vékony száraz karjain össze-vissza futottak a kidúdorodott erek. Valahová a messzibe bámult, meg se hallotta köszönésemet. Csak mikor másodszor jó hangosan köszöntem, akkor emelte rám reszkető fejét s halkan, kicsit sipítóan mondta, — mintha azt kérdeztem volna: ,,Hogy van?” — Köszönöm, lelkem, jól! Csakhogy lassan már elmúlt az idő felettem. Tudja, nagyon sokat dolgoztam, sokat törtem magam, nem úgy mint ezek a mai fiatalok... — Miért mondja ezt? — Miéi^-? Még azt. kérdi? No, nézzen oda! — mutatott a túlsó oldalra, ahol két fiatal lány ment csinosan felöltözve, tűsarkú cipőben, ondolált hajjal s nevetgéltek, jókedvűen, beszélgetés közben. — Az én időmben nem ilyenek voltak; — ezek, lelkem, csak viháncolnak. — Fiatalok... sírni, búsulni ráérnek még..: — A fészkes fenét... — hangja nekimérgesedett — van énnekem négy dédunokám; három lány meg egy fiú. Azért nyúzzák az anyjukat, hogy milyen ruha, meg milyen cipő kell nekik. Ha lehetne, háromszor vennének másik ruhát magukra egy nap... Én meg lánykoromban... hármunknak volt egy pár ünnepi cipő... ha egy elment a Csiga-bálba táncolni, akkor kettő otthon maradt. Bizony! Pedig dolgoztunk ám, szakadásig. Az én szegény jó anyám megfőzött a kemencében egy nagy fazék szemes kukoricát; három-négy napig arra jártunk rá. örültünk, ha este jóllakhattunk hajában főtt krumplival... ők meg tuszkál- nak a legjobb ételben is... A lányom sokszor vasárnap finom tyúklevest főz, de azt már nem tenné meg, hogy mikor kiveszi a húst a levesből, vereshagymával paprikást csináljon belőle. Most már a lányom is csak az új módinak él. Mosógép! Hühű, meg villanytűzhely, meg az a nyavalya televízió, szőnyegek a szobában... Az én időmben ilyen nem volt lelkem, mégis felnőttünk. Nekik már az ágy meg a derékalj se kell, csak az az.„- Ki se tudom mondani a nevét. R ekamié? — segítettem. — Az, a tűz égesse meg, aztán még abban is villany van, hogy olvassanak az ágyban. — Nem örül neki, hogy csak felkattintják a villanykapcsolót és világosság van a «wj*>ä- ban? — Én lelkem, legtöbbször már lefekszek, ha bealkonyo- dik ...dehát ezektől nem lehet ám pihenni, mert bömböltetik a rádiót meg a tv-t, ahogy ők mondják... aztán abba a nyomorult szőnyegekbe felbotlok lelkem... mert az a palló is olyan fényes, hogy ki akar csúszni alólam a lábam... a dédunokáim csak nevetnek rajtam..; — Ez bizony nem szép tőlük. — Igaz, egyik egyfelől, másik másfelől fog meg, hogy el ne essek, csak ne nevetnének a büdösök... — Aztán annak se örül, hogy takarosak a dédunokái?! — Éppenséggel örülök én lelkem, dehát annyi pénzt herdálnak el ruhára, ahelyett, hogy összekuporgatnák öreg napjaikra... nem szeretnek spórolni...— Most nem kell félni az öregségtől meg a holnaptól, hogy meghal éhen, mert nem lesz munka — szóltam közbe. — Még maga is aszondja? —» nézett rám szemrehányóan — ha mondom, hogy milyen volt régen, csak nevetnek rajta. Még a lányom is — pedig már ő is megvénült —: „Ugyan hagyja már édesanyám ükét, hiszen fiatalok...” Mondhatom én nekik, hogy tönkremegy a lábuk abban a hegyesorrú, tűsarkú cipőben. — „Ez a divat” — aszondják. A Sanyi gyerek, a dédunokám, motorért nyúzza az apját. , — Biztos jól keres a gyerek.:, — Jól keres, lelkem, de tak- nyos kölök még, huszadikban van... traktoros igaz, még pedig ügyes. Azt hajtogatja, hogy még olyan is van köztük, aki autóval jár a szállásra. — Milyen szállásra? — Hát ahol a traktorok állnak. — Messze van? — Ördögöt, hét kilométer csak. Én még tizenhatra is gyalog jártam az uradalomba aca- tolni meg répát egyelni. Í gy van ez rendjén, Csút néni, fejlődünk. — A fenét, nem győzik javíttatni a harisnyákat.^ Jól is élni, meg divatosan öltözködni ! — De a jó csirkepaprikást maga is szereti, ugye? — Hát látott már maga olyan bolondot, hogy ha csirkepaprikást tesznek elibe, aszondja: „Add a kutyának?P1 — Kacagott. — Node megyek is már, lelkem, befele, mert mindjárt kezdődik a tv... —• Menjen csak, jó műsor lesz — nevettem el szívből magam. Földes György: Hiszékenység HA SZÍNDARAB ÍRÓ lennék, bizonyára hosszú ideig elmélkednék azon, hogy vajon a témából, amelyről itt most szó lesz, vígjátékot, tragikomédiát, vagy drámát írjak-e. Egy kicsit mai történet, de egy kicsit régi is: a múltból a hiszékenység és a szélhámosság maradt meg ilyen töményen a mának. Gondolom, számos kedves olvasó így sóhajt majd fel: „Hát még ma is létezik ilyesmi?* Bizony, létezik... Budai Erzsi most huszonnégy éves; Szüleinek, Budai Kálmánnak és feleségének, született Csutorás Vilmának szemefénye egyetlen gyermeke. Ahhoz képest, hogy Budai Kálmán egyszerű könyvelő és felesége, Csutorás Vilma kiváló eladó az egyik nagy áruházban, lányuk szép életéről és jó neveléséről körültekintően gondoskodtak. Erzsi az átlagosnál csinosabb, nyúlánk, jó alakú lánnyá növekedett és csodálkozó két fekete szeme nyugalmat sugároz. Amikor le6 1964. október 18. érettségizett, korához képest művelt és ami fontosabb: élete sorával elégedett emberként került a felnőttek társadalmába. Ügy döntött, nem tanul tovább s szíve szerinti elhatározással az egyik textilgyárba ment dolgozni. Másfél év múlva már több szövőgépen olyan jól végezte a munkáját, hogy keresete elérte a havi ezerhat- száz forintot. A szolid, halk beszédű és jó modorú lány tizenkilenc éves korában találkozott először a szerelemmel. A fiút Bélának hívták. Kora: két évvel innen a harmincon; Foglalkozása: egy nagy vállalat anyagbeszerzője. Több, mint négy évvel ezelőtt, Szilveszter éjjel a bálban ismerkedtek meg. Minden második hét a fiatáloké volt, mert a fiú, mint élénk színekkel ecsetelte — minden páratlan héten — hétfő reggeltől vasárnap estig — az országot járta hivatalos küldetésben, és csak minden páros héten dolgozik Budapesten. A KÜLÖNÖS BEOSZTÁS némileg nyugtalanította Erzsit, de a gondos szülők azzal csitították, hogy ilyen jólkereső férjjelöltnél ez a csekélység nem számíthat. Erzsi nyugtalansága csökkent, a lelkesedése nőtt és ezt a változást a világért sem tulajdonította annak, hogy a fiú később már nemcsak arról beszélt, hogy el fogja venni, hanem egyre többet emlegette Pest környéki telkét, amelyen megtakarított pénzéből és jelentős keresetéből hozzákezd egy háromszobás családi ház építéséhez. A bejelentés nem volt minden hatás nélkül Budai mamára sem. A fiú megmutatta a terveket, aztán a költségvetést, majd végül is kivitte a családot a telekhez, később az épülő házhoz, amely minél lassabban épült, annál többet beszélt róla a fiú. Addig beszélt róla, amíg Budai papa harmincezer forintért eladta alsógödi kis telkét a rajta összetákolt aprócska víkendházzal, ahol eddig a pihenőnapjait töltötte. Budai mama sem akart lemaradni: pénzzé tette azokat az értékeket, amelyek eladhatók voltak. A ház mindent elnyelt, mert Béla szorgalmasan épített, beleépítette Budaiék nehezen megtakarított kis vagyonkáját is. De minden pénz kevésnek bizonyult, mert a tervezett keretet nálunk túllépik még egy maszek építkezésnél is, ERZSI, A SZÜLŐI áldozat- készség láttán, Béla nagy gondjait megértve, havi nyolcszáz forintot átadott a fiúnak a fizetéséből, hogy ezzel is gyorsítsa az építkezés ütemét és egyben enyhítse az immár vőlegénynek számító Béla fiú gondjait. A ház lassan épült. Igaz, hogy a vőlegény minden páratlan héten eltűnt, mint a kámfor, de minden páros héten, munka után, együtt töltötte az időt Erzsivel. Tervezgettek, szórakoztak és másodvasárnaponként együtt élvezték Budai mama kitűnő ünnepi ebédjét. Minden simán ment, csak éppen a ház építése nem jutott előbbre, vagy legalábbis olyan lassan haladt, hogy négy év elteltével éppenhogy tető alá került, de már nem futotta ablakra, ajtóra, vakolásra és semmi másra, vagyis a még igen tetemes összeget kívánó építkezés befejezésére. Elsőnek Budai mamának tűnt fel a hosszúra nyúló mát- kaság és az egyik vasárnapi ebéd alkalmával így szólt leendő ve j éhez: — Házasodjanak már össze, Béla». Láthatja, hogy Erzsi milyen ideges. Lakjanak nálunk a kisszobában. — Majd ha befejeztük az építkezést — felelte a fiú. — Mégiscsak más, ha az új asz- szonyt az új házba viszem. Erzsi nem szólt, de nem csekély keserűséggel gondolt arra, hogy ha az eddigi ütemben halad az építkezés, akkor még további négy évet várhat Bélára. Körülbelül itt tartottak az építkezésben is, meg a házasságban, is, amikor Budai Kálmán baráti beszélgetésünk alkalmával ismertette velem a helyzetet, amelyet a fentiekben röviden összefoglaltam. Budai papa aggodalmát fejezte ki a végtelenbe nyúló építkezés és és annak immár függvényévé vált, egyre csak húzódó házasságkötés miatt. BESZÉLGETÉSÜNK eredményként annak a páratlan hétnek az egyik szombat délutánján, amikor Béla éppen az országot járta, a Budai családdal együtt kirándultam a Pest környéki építkezéshez. Körülnézünk majd, gondoltuk, és valami módon segítünk abban, hogy a ház minél gyorsabban felépüljön. Szombat délután nem dolgozott senki a takaros kis villán, amelynek a belső szobájában egy ifjú párra akadtunk. A földre fektetett pallón álltak és kifelé néztek az ablakon, belefeledkezve a szép tájba, anélkül, hogy érkezésünkre felfigyeltek volna. Aztán a zajra, amelyet a palló recsegése okozott, mégiscsak megfordultak; Talán már ki is találták, kedves olvasóim: Béla állt ott dermedten és zavartan, arca szint játszott, dadogva köszönt, majd kínos pillanatok után magáhoztérve, bemutatta a lányt; — Rehák Ibolya vagyok —, mondta szerényen az Erzsivel egykorúnak látszó, ugyancsak csinos szőke lány. Nem mondhatnám, hogy meglepetés nélkül álltunk ott, de még csak időnk sem jutott a gondolkodásra, amikor Béla lángvörös arccal faképnél hagyott bennünket. Még ott, a helyszínen, előbb izgalmas, majd igen meghitt és női könnyekkel bőven öntözött barátkozás közben Erzsi és Ibolya derítette fel a tényállást. Béla minden páratlan héten nem a vidéket járta, hanem változatlanul Budapesten tevékenykedett és ugyancsak vő- legényi kapcsolatot tartott fenn Rehák Ibolykával, akivel a páratlan hét minden napján — körülbelül három év óta — érdeklődő vőlegényi figyelemmel foglalkozott: a szombat estéit vele töltötte s a páratlan vasárnapokon éppen olyan jó ízűén elfogyasztotta a gálaebédet Rehák mamánál, mint a páros vasárnapokon Budai mamánál. Ezek után már nem hatott meglepetésként, hogy az agilis vőlegény éppen úgy beleépítette Pest környéki háromszobás villájába Rehákék megtakarított pénzét és Ibolyka fél keresetét, mint ahogyan megtette ezt Budaiék kis vagyonkájával és Erzsiké fél keresetével. A RECEPT, NOHA IGEN ötletesnek látszott, mégsem vált be és az ügy előreláthatóan a fővárosi bíróságon ér majd véget. S bár az építkezésre szélhámossággal kicsalt összegekről Budaiék és Rehákék birtokában egyetlen nyug." ta sincs, bizonyos vagyok ab' ban, hogy a merész fiatalember mégiscsak visszafizef majd mindent. Legalábbis, ami pénzben visszafizethető..; Gerencsér Miklós: A játékos ember