Kelet-Magyarország, 1964. augusztus (24. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
Urban Ern6: SZÄRAZDUPLA A sóéi eíáEt, de az eső Még szemetelget. Este hatra jár. A sétány kihalt. Nevezetességei: a kettős rendekben lépkedő nyárfák alatt fürkészve ugrál, hernyóra vadászik egy sárgarigói Aztán csörögni kezd az apró, csupagyöngy sóder: lépések csörgetik, s » ligetben, a szívkórház felől jövet, egy zömök, vaskos, medvejárású férfi tűnik föl. Vállán tarisznya, jobbjában finoman megmunkált. suhogó acélbot- Kényelmes tempóban, otthonosan ballag, s a betonmellvéd bizonyos pontján, ahol a fal tövébe akkurátus kis bádogtábla van szúrva — egy, kettő, állj! — katonás félfordulatot tesz, s letanyázik. A táblán, kicsit dülöngélő betűkkel, a következő privátkiáltvány van intézve az érdekeltekhez: SPORTTÁRSI BEETETETT HELY! KÉRLEK, LEPJ TOVÁBB! A jövevény a táblára pillant, s meghitt, gazdai mozdulattal ingat egyet rajta. Semmi baj. A sudár seprőnyélből fabrikált karó „feszt”, rezegve állja az ingatást. Elő tehát az orsót, horgokat, dugót, s a puhára főzött, kipattant hasú kukoricát, mert horgászbot a vékony, finoman megmunkált acélbot, s gazdája — csak a vak nem látja — pontyozni jött a „beetetett hely”-re. Ekkor lép színre a békés, aranybarna alkony egy másik szereplője, ugyancsak a „telep”: a szívkórház felől jövet. Ünneplőben van: fehér, nyakkendőt!«» ing kétsoros zakó, s némileg „kiült”, meg- buggyosodott pantalló rajta; Amiből nyilvánvaló: emberünk briccseszhez szokott, a csizmás felekezet tagja, s ha leül — nadrágja élét óvni —, nem csípi-rántja a vasalását. Egyébként szikkadt, napégette kis öreg. A nyaka, s a szeme környéke csupa ránc. De fejtartása s" kivált a tekintete cseppet se öreges. Hetyke, sőt: rátarti inkább, amit csak fokoz, hogy a szájából szivar áll ki, s hogy a kalapja — legények, vagy a borral barátkozók szokása szerint — jobbra lejt kissé, a szemére van húzva. Keményen lép, ugyancsak csikorgatja a kavicsot, s tovább is haladna — mit neki egy horgász, egy bálvánnyá ülepedett istencsodája —, de a tábla, s a táblán az írás megállítja. Annidra, hogy nicsak: a zsebére üt, pápaszemet tapogat elő, az orrára ülteti, s hogy jobban lásson, a térdére támaszkodva olvasáshoz, görbéd. Hosszan, majszolva silabizál, a fejét is megcsóválja vagy kétszer, aztán fölegyenesedik, tatkozott már, és „Zámbó kartárs”-nak nevezte meg magát, ezen eltűnődik valameddig, és csalódottan, szemrehányással a hangjában mondja: — Est, látja jj. nem hittem volna; — Mit? Hogy kovács vagyok? — Ä... Tőlem püspök is lehetne; — Hát? — Hogy... hogy árulkodós. Hogy beszól hozzá, aztán jól leföst majd a gondnok elvtárs előtt; — Vagy úgy? neveti el magát a született füredi, majd tanítva, a jóakaraté pártfogó együttérzésével: — Nem én, a borszag lesz, szakikám, a maga árulója. — Az-e? — Csap a térdére s kacag föl diadalmasan a tilosban járt öreg,— Az aztán soha! Hö-hö _lehel, huhokkol teljes erővel a kovács felé, hogy az kénytelen hátrakapni a fejét. — Mi ez? Borszag ez? Nocsak, hadd halljam, nyilatkozzék a szaktárs. — Hát... — ámul a kovács, úgyis minit döntnök. — Bornak csakugyan nem érzem a szagát. Ezt meg hogy’ csinálta maga vén csatár? * — Hogyan? — nevet az öregnek még a ruharánca is. — Finesszel, szak társ! Sofőr- tudománnyal! — Vagyis? — Feketével. Feketekávéval. Száraz duplával. •— Nem értem. — Nem hát. De ha tefus, ha sofőr lenne a veje, mingyá’ értené. Mer’ az enyém, az én vejem, márhogy a kisebbik, mer’ két vejem van — sofőr! Príma gyerek, csudára érti a szakmát, mint katona — áthelyezésen ismerte meg a lányom .;. No. ülök én máma az újságok között, a társalgóban,, vagy minek hívják, egyszer csak ki áll mögém, ki fogja be a szemem? Jancsi! A vejem! Persze, hogy ő! Azt mondja: Füreden écakázik, vasakat hozott a pincészethez, s hogy gyerünk, azt mondta, nagy újság vaö, hű, de nagy újság: onokám született, fiú, nem létezik, hogy ne innánk egyet az egészségére... Érti maga, szák társ, hogy mi van ebben? Onokám született?! — Hogyne. S gratulálok is. —A, érti a csudát. Az, hogy az embernek onokája születik, még egymagában nem az a nagy vasziszdasz. Eddig is volt már négy, három a nagyobbik lányomé, egy a Jan- csiéké, igen, de tarthattam áldomást, amikor jöttek? Nem tarthattam, mer* lánygyerek- hek jöttek az ártatlanjai. De ez, ez a mostani, ez fiúgyereknek jött. Trónörökösnek! Mondtam is, ne féljen, a kedves édesapjának: ember vagy, Jancsi, mondtam, lesz, ami lesz, az onokám kedvéér’ még a szabályt is megszegem. Vezess, ahova akarsz, csak egyre vigyázz: ne legyünk szem előtt. — Irány a „Baricskai csárda”, mi? Van rá egy tízesem, hogy odamentek. a szemüveget el, a szivart ki a szájból, és azt mondja: — Nem engem illet, kérem. — Tessék? — neszei föl bálványkodásából a horgász. — Mondom: nem engem illett —. nyomja meg egyenként szavait az öreg, s már ül is, szeme a vízen, sarkai kocogva harangoznak a mellvéd oldalán, — Merthogy mifelénk, arra lefelé, ni: Tolna »negyében — magyarázza jószíwel, a szivart használva iránymutatónak —, mifelénk mondon, azt tartja, akinek esze van: „Hal nem étel, özvegy nem ember.” Aztán, ha keze lenne a halnak, s összetenné, s úgy könyörögne, hogy tündérlány vagyok, elvarázsoltak, hamar egy horgot, Zámbó szaktárs, azt hiszi, kihúznám? Húmá ám az a... Azér’ mondom — üt a fejével a tábla iránt —, nem engem illet „ szózat. Cső- dörös vagyok én, hússal, borral élek, az a magyar embernek való, hogy lehetnék én „sport társ”? Mit szólhat erre a horgász, a „beetetett hely” bosszús, passziójában megzavart tulajdonosa? A nyelvén van, hogy táguljon innen, senki se hitta, arrébb a kocsma, fater, de közben „vendég”-ére talál nézni, füsLfelhőben látja — a kalap most már tarkón, szikrát pattogtató- szivarja az égnek —, s a látvány oly mulatságos, hogy kénytelen elnevetni magát, — Hol járt, szakikám? Lakodalomban? — kérdi. — A lakodalom! — szakad meg egy pillanatra a buzgó pö- fékelés. — Kúrán vagyok én, kérem. Utókúrán ,. Merthogy tüdőgyulladásba’ voltam a télen, aztán úgy mondja a doktor, hogy a szívemre ment, vagy mi? A SZOT, a szanatórium, a házigazdám.,. Ha igaz: holnap lépek az utolsó, a harmadik hétbe. ■.. — Hűha! Akkor baj van! Akkor nem irigylem, szakikám! — Aztán mér? Tudja, milyen egy helyem van nekem? Isten ne vegye bűnömül, de az anyám ölében se volt különb. Az ágy, ha beleszállok, úgy reng, csak úgy hinta-palintái. A sodrony meg a matracok miatt, tudja; Koszt — ameny- nyi köll, s amit csak akaróit. Mer’ cédula után, kinek mi tetszik, aszerint hozzák a kar- társnők ... Aztán a kert, az a.:. mit is mondjak? az a ... szűzanya köntöse. Ha egyszer látná... >— Ajaj, jónak dicséri. Őslakos, született füredi vagyok én, öregem. — Akkor meg? — A gondnok, a „nagyfőnök” miatt nem irigylem. —- Ismeri? — No, hallja?! — Személyesen? — Hót... Mondom, füredi vagyok. Kovács. Arra ni, arra Tihany felé, a hajógyárban. Az „utókúrás” kis öreg, aki csak úgy mellesleg be is mu— Idevele! — nyújtja a tenyerét válaszképpen az öreg. —- Mivel? — A űzessed! Mer’ először is: mióta itt vagyok, folyton méreg esz a maga „Baricskai csárdá”-ja ■ miatt Gondolja csak el: mire az első, a legjobb ízű álmomat aludnám csak úgy önti, fáikéban hányja magából a részegeket. Azok meg: neki a telepnek, bömbölni, devemyázni, mintha versenybe' csinálnák;.. De mit is akartam mondani? Ja! Tudom már! Egy házi kimérés, odamentünk mi, nem a Baricskába. Ott vettük ma gunkhoz az áldomási háromdeciket. — Hányat? — Amennyi szokás. Fejen ként hármat. Sok? Már akinek. Mer” a vejem, például, székálló legénynek is megtenné, én viszont, mondtam már. csak voltam maródi, a jelenben utókúrás vagyok... Csak a szabály, ugye, a szabály, az volt a baj, az vette el kicsit a szájam ízét. De a vejem, Jancsi, egy-kettő megorvosolt. Irány a presszó, azt mondja, ott adják a borszagra a gyógyszert. Beveszi, aztán slussz passz, aztán egy kis nyomása marad, papa. — Aztán mi lett? <— Az lett, hogy be mi a presszóba, le egy törpének maradt kis asztal mellé, s Jancsi, a vejem, csak kirendel nekem ott egy rendes, meg egy száraz duplát. A kisasszony, márhogy a kartársnő, p>ersze, akárcsak maga az imént: az milyen kérem, azt mondja, az a száraz dupla? Mire a vejem: kávé, kedves, tányéron, annyi kanállal, ahány egy duplához jár. — S maga? — Én-e? A rendes duplát megittam, a szárazát viszont megettem. Kanáial. Meg én! Csak úgy roszogott a fogam alatt. Aztán ha Jancsi arranó gat, hogy a poharat is egyem meg — azt is megeszem. Meg bizony annyira odavoltam. — Mitől? A félelemtől? A gondnok elvtárs miatt? Menjen már: rendes, megértő ember az, értékelni bírja a fiúunokát. — Mit, gondnok elvtárs?! Volt is ott nekem eszembe’ a szabály! A nők, a fehérnépek, szaktárs! Azoktól voltam oda! Ki csaknem pucéran, ki fél- gatyaszárban, ingujjuk semmi, ami rajtuk, az is olyan szellős, hogy.;. S itt félbeszakad a mondat, más, kedvezőbb alkalomra marad a női divat kimerítő tagolása, mert a vízen megmoccan, majd ni csak: pipálni kezd a dugó. — Megvagy! — ránt botján egy finoman erélyeset a falfehér kovács. — Arannyá! — feledi a presszót és haltmdorát Zámbó szaktárs is. — Aztán — mintegy varázsütésre — tele a színpad, csődület a parton. Drukk. — ötkilós! — Maga pancser! Meg lesz az tíz is! Ilyen és ehez hasonló vita kíséri a halfárasztás bonyolult műveletét. Zene is zendül. A tanú pedig — aki a háttérből figyelt — továbblép, s ő a bűnös benne, ha titok marad: szákolt-e pontyot a kovács és hány kilósat? Szabolcs-Szatmárban történt című pályázatunkra érkezett írás Házi dolgozat 1959 volt, tavasz. Lomhán vánszorgó kocsi gördült végig a kövesutcán. Zörgése behallatszott az iskolaudvarra. A tanításnak vége volt, már kint zsibongtak a gyerekek. Jánosik, a tanfelügyelő elmondta észrevételeit, s átcsatolta börtáskáját, jelezvén, hogy indulni készül. — Az a kis fekete, a hatodik padban nagyon okos — szólt a tanítóhoz. Jó lenne, ha mindenkivel ennyit foglalkoznának a szülei. A tanító finom mosolyra húzta száját, s agyán átvillant két héttel korábbi órája. — Elmondok valamit — szólt — amíg a buszmegállóhoz érünk. Egy órán ezt nem vehetted észre. Elindultak. — Néhány hete történt — folytatta a tanító. A leírást tanítottam. Házi feladatul fogalmazást kellett ímiolet A mi szobánk címmel. — Értitek mi lesz a házi feladat? — kérdeztem. — Igen — felelték kórusban, g nem tudhattam, hogy mind ezt kiáltotta-e? Sorakozáskor is úgy láttam, mind mosolyog, mind jókedvű. Két nap múlva, áthült kezecskéik melengetése közben, már nyolc óra előtt arról beszélgettek, ki hogyan oldotta meg feladatát, ki hogyan írta le szobájukat. — Én azt is leírtam, hol vannak a babáim, meg azt is, hogy vigyázok rájuk — csicseregte Marika, az osztály legügyesebb kislánya. — Azt meg, minek Írtad bele, ’iszen az nem tartozik a szobátokhoz — jegyezte meg félénken a mindig bölcs Neuburger Pista. Az nem köll oda! Nyolc óra lett. Nem volt egyetlen hiányzó sem. Még Pék Rudi is eljött, mert édesanyja lekéste a hajnali buszt, s nem tudott elmenni a vásárva. Amikor elcsendesedtek, a házi füzetek kerültek elő. — Ki szeretné felolvasni a fogalmazványát? — kérdeztem. Nyolc-tíz kéz lendült a magasba, szinte egyszerre. Öveges Edité, azé a kis feketéé, a pad alatt maradt. — örülök, hogy bátrak vagytok, de ma azokat szeretném hallani, akik már nagyon régen olvasták fel a fogalmazványukat, s most sem jelentkeztek. Megelégedett mosolyok, megszeppent szájharapdálások jelezték, hogy ezt nem mindenki veszi szívesen tudomásul. Edit azok közé sem tartozott, akik örültek, de.azok közé sem, akik megszeppentek. Szó nélkül ült a hatodik padban, lehajtott fejjel. — Olvasd fel a dolgozatodat, Üveges Edit! —• szólítottam. Csak a szemét fordította felém, s ült tovább. A szomszédja biztatta, hogy álljon már fel, de mintha nem is értette volna. — Edit, állj fel, és olvasd el szépen, amit otthon írtál. Mégegyszer el kellett mondanom, csak akkor kezdte el: — A mi szobánk. — Itt megállt, némán nézett. — Olvasd csak bátran! — biztattam. Hallgatott. — Nem készítetted el a feladatodat? Ezt nem szoktuk meg tőled! Csend. Elkértem a füzetét. Tiszta, szép füzet volt, mint gondos gazdája. Remegő kézzel tette elém. Ez állt benne: Házi feladat. Egy sorral lejjebb: A mi szobánk. S utána: — üres sorok. — Miért nem készítetted el? Nem nézett rám. Szeme sarkából egy könnycsepp hullt a padlóra. Oldalról láttam. — Kislányom, ezen a sírás nem segít. Ha a következő órára elkészíted, kijavítod az egyest. — Pirossal írtam a füzetébe. Nyújtom, hogy vegye át. Elvette, s keservesen sírni kezdett. — Tanító bácsi, kérem — szipogta alig hallhatóan — nekünk.., nekünk nincs is szobánk. Mi heten alszunk egy kis viskóban, a cigánysoron. Az nem szoba, azt nem tudtam leírni. Hazudni meg nem akartam... Visszahúztam füzetét, s alul egy kis pocakot, felül meg kalapot rajzoltam az egyesnek. Megvastagítottam a nyakát is. Gyönyörű jelessé változott. A becsületességéért. Később még solcat gondolkodtam azon, hogy talán szebbett is formálhattam volna belőle. A napsugarak a porba fúrták fejüket, s ahogy a kerekek felkavarták a porszemeket, beléjük kapaszkodtak. Csillogott milliónyi apró szemük. Repültek tovább a kővesúton, ahol végigszáguldott az autóbusz. A végző nyolcadikosok levélben számoltak be a ballagásukról nem rég júniusban. Editnek szép új ruhája volt, a cipőjét is most kapta édesapjától, aki néhány éve becsületesen dolgozik a helyi fafeldolgozó üzemben. Szeretik, jó munkaerő. Most éppen házépítéshez készülődnek a faluban. Lépcsője is lesz, öt! Szabó Alfréd Tiszalök Kossuth u. 43. sz. fror iBiiöMnsJEC Oly közel az éghez Csehszlovák film Mai témát ragad meg az Oly közel az éghez című csehszlovák film. A hatalmas szálloda, — melynek tizedik emeletét emlegetik a pincér- lányok, úgy hogy oly közei van az éghez — csak keret. A tartalom: egy fiatal lány élet és boldogságkeresése, csa'ódása, és feleszmélése. A film külsőségeiben nem nevezhető különösebben modern alkotásnak. Mondanivalója ellenben korszerű. Játszódhatna nálunk, vagy bárhol. Ének az esőben Amerikai revü film Az Ének az esőben amerikai revüfilm. Nagyjából azt várja itt a néző, amit a moziplakát igér. Revűt, csillogást, pompás kosztümöket, és némi körítést, azt a bizonyos kerettörténetet, melyből nem hiányzik a tehetségtelen, de rosszindulatú filmszínésznő pályafutásának és intrikáinak bemutatása, s szerelem, amely itt is győzedelmeskedik. Páll Géza