Kelet-Magyarország, 1964. július (24. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-12 / 162. szám

Filmújdonság Az aranyfej Amerikai—magyar film Ezerkilencszázhatvanhárom- ban készült el a Hunnia Filmstúdió és a, Metro Gold- win Mayer Filmstúdiók köz­reműködésével Az hranyfej című amerikai—magyar film. Stanley Goulder és Boldizsár Iván írta a filmtörténetet, Richard Thorpe rendezte, Hildebrand István fényké­pezte, zenéjét pedig Fényes Szabolcs szerezte, a dalbeté­tek Mitch Murray munkája. Már a forgatásnál nagy ér­deklődés előzte meg az ame­rikai—magyar koprodukciót, melyben a magyar szereplő­kön kívül neves ameriícai filmszínészek alakítását lát­hatja a közönség. A történet egy aranyfej körül játszódik, melyet egy nemzetközi mű­kincstolvaj banda kaparint meg. Izgalmas nyomozás kez­dődik, s miközben Mr. Ste­venson a Nemzetközi Bűn­ügyi Konferencián foglalko­zik a műkincstolvaj banda el­leni küzdelemmel, gyerekei leleplezik a tolvajokat. Érdekes alkotásnak ígérke­zik Az aranyfej, melyet szí­nes kópiákkal készítettek az amerikai és magyar filme­sek. Kétszer annyi látogató a nyírbátori múzeumban Képzőművészeti tárlatok, téesz fejlődéstörténet A rövid évtizedes múltra tekintő Nyírbátori Bátliori litván Múzeum tárgyanyaga lassanként túlnő a múzeum keretein. Nemcsak a múzeum anyaga, de a látogatottság is egyre nő. Az idén már ti- z négyezren tekintették meg a főként helytörténeti és r. iprajzi vonatkozású kiállí­tásokat, valamint a kép­zőművészeti kiállítást. A mú- zaumban ugyanis időnként képzőművészeti kiállításokat is rendeznek. Jelenleg a nagy­bányái festőiskola legjelesebb egyéniségeinek műveiből állí­tottak össze tárlatot. Még ez évben két újabb kiállítást terveznek, az egyik a reform­kori művészet képviselőit, a irásik a jellegzetes magyar tájakat és embereket mutat­ja be. A múzeum új törekvése, hogy a helyszűkét legyőzve, kihelyezett állandó kiállításo­kat nyisson. Ilyen a már megvalósult ipartörténeti ki­állítás a Nyírbátori Növány- oliajipari Vállalat egyik he­lyiségében. A gimnáziumban rendezés alatt áll egy állan­dó iskolatörténeti kiállítás. Vasvári Pál emlékszobát kí­vánnak berendezni Nyírvas­váriban. S ami a legújabb el­képzelés: állandó emlékkiál­lítást rendeznek be egyik nyírbátori termelőszövetkezet központjában, ahol az egyéni parasztgazdálkodás eszközeit, háztartási, földművelő és ál­lattenyésztési emlékeit gyűj­tik egybe az utókor számára. Ugyanakkor megkezdték írásos gyűjtését a termelőszö­vetkezetek kialakulásának, fejlődésének is. KÖNYVEKRŐL Kis jó Sándor: Neveim wem szégyen (Humoreszkek) Vannak humoristák, akik apró örömöket — bosszúságo­kat írnak meg — és nem akarják -megváltani a világot. Az ember felderül írásaik ol­vasásakor, aztán elégedetten megtörli fantáziájának szája- szélét (mint kánikulában egy üdítő szörp után a valódit), hogy „ez jólesett!" Aztán ta­lán el is felejti. S akkor cso­dálkozik csak, amikor össze­gyűjtve látja ezeket a min­dennapos, egészen hétközna­pi apróságokat: mert így, együttesen már-már lénye­gesnek és súlyos mondani- valójúnak is látszanak. . így vagyunk valahogy Kis- jó Sándorral is. Krokijait mindig jóleső örömmel olvas­tuk a napilapok — elsősor­ban az Esti Hírlap — ha­sábjain. Egy-egy üdítő szörp volt szinte valamennyi, min­denkivel megtörtént, vagy megtörténhető dolgokról, ese­ményekről. Miről is ír Kisjó? Jellem­ző emberi kapcsolatainkat festi le, az új lakással, tár­sasutazással, nyaralással, di­vattal, stranddal — egyszóval sok mindennel, amivel min­den ember találkozik életé­ben. Humorának egyik fő erénye a tárgyilagosság. írá­sainak jelentős része szinte tényközlő, adatszerű és éppen ebben rejlik az olvasót min­dig meglepő humor alapja; mert ezek az enciklopédikus felsorolások mindig igazak, soha nem elvicceltek, csak egyszerűen — görbék. .. Ha színházban olyanok mellett ülök, akiket hiába akar mosolyra serkenteni a gárda, élsőnek nevetek, hangosan, tüntetőén, mert szeretném, ha mindenki velem vallaná. hogy nevetni nem szégyen.. " — ez a humorista ars poeti­cája. És ez az, ami leginkább megfogja az olvasót: Kisjó Sándor meleg embersége, hi­te, hogy áz embereket csak jobbá teheti a nevetés. (Szép- irodalmi Kiadó.) K. J. Jerzy Szcygiel: Hallgatás (Európa Kiadó) „Hallgatással nemcsak sokat mondani,' de cselekedni is le­het’’ — ez a mottója a fiatal lengyel író regényének. Egy rejtélyes baleset folytán szeme világát vesztett gyerek és egy látszatra jámbor kisvárosi plé­bános párhuzamosan bonyoló­dó története ez az írás. Az idős pap akaratlan tanúja lesz egy súlyos balesetnek, egy elhagyott helyen gránát robban, véresen marad ott a helyszínen, egy fiú,* a pap meg rémülten kereketold. Semmi köze az esethez, mégis, a kis­városi szóbeszéd a pap elleni titokzatos merényletről sut­tog, a közhangulat a pap mel­lett, és a proletárfiúk ellen éleződik, — s a pap mélyen hallgat. Sem a templomban, sem magántársaságban mit sem árul el a történtekről, még a püspökség előtt is tit­kolódzók. Csak ez a bűne, és mégis hallgatása ártalmasán és gonoszul befolyásolja az áldozat további sorsát. Ugyan­akkor a pap is mélyreható lel­ki válságba kerül, szinte bele­rokkan a magába temetett titokba, s maga is megsinyli az emberek lassanként feléje irányuló bizalmatlanságát, — sok évtizedes papi ténykedés után hitelét veszti hívei köré­ben. Ez a summája a fiatal író regényének. Erénye, hogy pon­tos és hiteles lélekrajzzal tár­ja fel két párhuzamos élet gyötrődő titkait; hibája, hogy kömyezetrajza rendkívül ho­mályos, a könyv elolvasása után sem vagyunk tisztában vele, mikor is játszódik tu­lajdonképpen a megrázó tör­ténet. Legfeljebb apró odave­tett jelekből következtethe­tünk, hogy ma. így a gondo­san kimunkált lélekrajz némi­leg öncélú pszichológizálásba téved, nem ad hírt a mai len­gyel társadalmi viszonyokról. P. T. Szemes Piroska: Pesten még folyt az ost­rom, de nálunk már hónapok óta clrillbetűs feliratok mutat­ták a hadiutakat. Megjelent az új valuta is: a bor, lévén vá­rosunk lakosságának javarésze szőlőtermelő. Azon az őszön nagyon édesek voltak a für­tök, jóízű a bor is, bár a köz­bejött front miatt egyes pin­cékben megkéstek a fejtéssel. Egészen furcsa világ alakult ki, az emberek tele voltak vára­kozással, néha „máliriki ro- bot”-ra mentünk krumplit há­mozni, vagy romot takarítani, de többnyire otthon ültünk, tétlenül, s ha lehetett, a rádió híreit hallgattuk, és remény­kedve ébredtünk reggelenként: talán ma végre Pest is túlesik a poklon. Akkoriban a Padpal- kovnyik lakott nálunk. Egyéb­ként ez a rendfokozatát jelen­tette, de mi névként használ­tuk, lévén valódi neve szá­munkra kimondhatatlanul bo­nyolult és megjegyezhetetlen. A Padpalkovnyik lehetett vagy két méter magas, pincemély hangú, tekintélyt parancsolóan súlyos termetű. Kezdetben azt hittük, hogy azért beszél han­gosan, mert haragszik, de idő­vel rájöttünk: nem tud halkan beszélni. Még a gyerekképű Ványuskával sem, aki sofőré és tisztiszolgája volt egyben. Vele is hangosan suttogott, pe­dig hozzá különösképpen gyön­géd volt. Ha Berlinbe mentek, két és fél nap alatt fordultak meg alvás nélkül, s mindany- nyiunknak lábujjhegyen kel­lett járnia, nehogy felébredjen a fiú, bár olyan zajjal akarva sem tudtunk volna lépkedni, mint az alezredes. Ványuskát néha Pjotr he­lyettesítette, akit a könnyebb­ség végett Péternek hívtunk, amin eleinte jóízűen nevetett, de később megszokta. Péter há­rom házzal odébb volt kvárté­lyon, s csaknem minden este átjött Ványuskához. Olykor harmonikázott, vagy énekelt, különös, lányos, szomorkás hangon. Ma már nem tudom, miből éltünk akkoriban, mert a „má- linki robot”-on kívül egyikünk sem dolgozott. Az üzletek üre­sek voltak, a hivatalokban tét­lenkedtek az emberek, a köz- igazgatási tennivalókat a kom- mandatura bonyolította le. Sze­rencsére, ennünk volt mit, még finomságok is jutottak az asz­talra. Ugyanis a Padpalkov­nyik minden útjáról hozott va­lamit a tarisznyában. Hol egy- lőtt nyúllal, vaddisznócombbal, konzervvel, liszttel, kocka ala­kú barna kenyérrel állított be. Cserében mostunk, főztünk, ami az akkori közellátás nehéz­ségeit figyelembe véve csekély Viszonzás volt a kapottakért. A fennmaradó szabad időt kár­tyázással, olvasással ütöttük agyon. Ebben a viszonylag idilli és tétlen életünkben egyetlen fontos eseményt a fronthírek jelentették. És a sakk. Édes­apám egy kiégett házban ta­lálta, s a hiányos készletet ma- gunkfabrikálta figurákkal egé­szítettük ki. Még örültünk is, hogy nem volt teljes, mert né­hány napra lefoglalhattuk ma­gunkat a bábuk faragásával, féstésével. Sajnos, játszani csak nagy vesződség, sok vita után tudtunk, mert még a lépé­sek szabályaival sem voltunk tisztában. Mesterünk Ványuska volt, akinek állandó magyarázatai révén eljutottunk az alapisme­retekig. Bár nem éftettük egy­más nyelvét, de kitűnően érte­keztünk kézzel-lábbal, s mire Péter is beállt kibicnek, már igazi sakkot játszottunk. Péternek kerek arca, olajos bőre és rnandulavágású szeme volt. Ha hunyorított, . egészen összeszűkült, mint két feketé­vel húzott vonal. S ha figyelt, mindig hunyorított. Néha biz- tatólag bólogatott, egy sikerült lépésnél elégedetten mosoly­gott, de soha nem szóit a já­tékba. Ugyanis nem tudott sak­kozni. Később — az akkor szo­kásos nemzetközi nyelven — kifejtette, hogy szeretne megta­nulni, s ha lehet, adjuk köl­csön a sakkot egy éjszakára. Magával vitte a dobozt, any­nyi „szpassziva” kíséretében, amennyit akkor sem ért volna, ha nem mi faragjuk a figurá­kat. Másnap ugyanilyen há­lálkodva, lelkesen hozta visz- sza. Akkor nem nyitottam ki, csak este, amikor le akartunk ülni játszani. Hiába kerestem az egyik csikót. Talán a leg­szebb példány volt. Kemény fából faragtam ég göndörre mintáztam a sörényét. Nagyon sajnáltam, s másnap, hogy az utcán találkoztam Péterrel ma­gyarázni is kezdtem, hogy hiányzik a ló. — Nyet kony! — néztem rá szemrehányóan, ő meg sajnál­kozva csóválta a fejét. — Nyet?! — hunyorított, mint aki nem akar hinni a fü­lének. Láttam, hogy igen bántja a dolog, aztán bosszantani kez­dett, miért is szóltam, szegény fiú, még a szívére veszi. Hagy­nom kellett volna az egészet. Hát nincs annyi időm, hogy fa­ragjak egy másikat? Megpró­báltam megnyugtatni, hogy nem dől össze a világ, ne bú­suljon, majd lesz új ló, ő azon­ban nem vigasztalódott meg. Olyasformán vettem ki szavai­ból, hogy bízzam csak rá, hely­rehozza a hibát. Hogy milyen jól megértettük e’gymást, az másnapra ki is de­rült. Bekopogtatott hozzánk, s a félig nyitott ajtóban megállt. Kis mandulaszeme eltűnt az ar­cában, titokzatosan, gyermekes, elfojtott örömmel újságolta: Jeszt kóny! — Jeszt? — kérdeztem lelke­sen, hogy lássa mennyire örü­lök. Vártam, hogy ideadja, ő azonban intett, hogy kövessem és megindult az udvar felé. A kapunál, kantárjával a ki­lincshez kötve egy valódi f el- nyergezett ló állt. És Péter gyermekes, büszke boldog mosollyal nézte: meg­felel-e? 1964. július 12. Szabolcsi küldött az UNESCO konferenciájáról Világviszonylatban az élen zenei nevelésünk Magyar mintájú zenei tagozatú osztályok ifjúsági és felnőtt hangver­senyek szerepeltek a prog­ramban. Vonós-, szimfoni­kus- és fúvószenekari hang­versenyek és egy Bartók- opera bemutatása színesítet­ték a hivatalos eseménysoro­zatot. A konferencia részvevői arra a megállapításra jutot­tak, hogy a magyar zenei ne­velés világviszonylatban te­kintélyes helyet foglal el. Ezt bizonyítja az is, hogy az el­nökség összefoglalójában töb­bek között olyan határozati javaslatot terjesztett elő, amely szerint az ének-zene tagozatú általános iskolák létesítését az egész világon magyar mintára kell megva­lósítani. A konferencián részt vett Szabolcs megyei nevelők ta­pasztalataikat élménybeszá­molókon adják át a megye ének-zene szakos pedagógu­sainak, s az ott szerzett mód­szerek felhasználásával készí‘ tik el a jövő évi ének-zenei nevelési terveket. (Munkatársunktól.) Az UNESCO mellett mű­ködő Nemzetközi Zenei Ne­velési Társaság hatodik kon­ferenciáját júniusban ren­dezte meg Budapesten. A plenáris ülésen Szabolcs- Szatmár megyéből tíz ének­és zeneszakos pedagógus Vett részt. A tapasztalatokról nyilat­kozik Fekete Ferenc, a me­gyei tanács művelődési osz­tályának főelőadója, a kon­ferencia egyik részvevője. — A konferenciának igen gazdag programja volt. Fog­lalkozott az óvodai, az álta­lános- és középiskolai ének-, zeneoktatással, az általános iskolai zenei előképzéssel és a zeneművészeti szakiskolák munkájával, tehát mindazok­kal az intézményekkel és oktatási formákkal, amelyek mai zenei nevelésünk alap­ját képezik. — A zenei nevelés mód­szereiről tartott plenáris vi­taülések, munkacsoport meg­beszélések, bemutató órák, „Megyetörténelem46 díszes albumokban Wortmann Sándor igazgató nyilatkozata a Képcsarnok terveiről még több mint 40 kiállítást rendezünk jeles festő, szob­rász- és grafikusművészeink munkáiból. — Külön kell szólnom — mondotta Wortmann Sándor — a Képcsarnok új kezdemé­nyezéséről : az úgynevezett „üzemi szervezet” kiépítésé­ről, ezzel — a kedvező buda­pesti tapasztalatok alapján — most a vidéki városokban és községekben is szélesebb kö­rűvé tesszük a műalkotások terjesztését. Az ország legkü­lönbözőbb tájain gyárakban — intézményeknél, hivatalok­ban — termelőszövetkezetek­ben, állami gazdaságokban egy-egy dolgozónak kisebb- nagyobb festmény-, szobor-, rézkarc-kollekciót adunk át. A munkahelyeken a gyűjte­ményekből alkalmi kiállításo­kat rendeznek, s a dolgozók a helyszínen — akár részlet­re is — vásárolhatnak. — Tervbe vettük, hogy fel- szabadulásunk 20. évfordulójá­nak méltó megünneplésére va­lamennyi megye és Budapest két évtizedes fejlődését díszes albumokban örökítjük meg. A tematikus albumok csaknem száz vidéki képzőművész köz­reműködésével készülnek. Képeket, szobrokat, rézkar­cokat és iparművészeti tár­gyakat ma már egyre többen vásárolnak — tájékoztatta az MTI munkatársát Wortmann Sándor, a Képcsarnok meg­bízott igazgatója és beszá­molt az első fél év forgalmá­ról, a vállalat terveiről. — Az elmúlt hat hónap­ban országosan 30 millió fo­rintos forgalmat bonyolítot­tunk le, amely 1963 hasonló időszakához képest 16 száza­lékos bevételnövekedést je­lent. Egyedi alkotások — olajfestmények, akvarellek, rajzok — hat és fél millió ér­tékben keltek el. A közked­veltté váló rézkarcokból 40 ezret vásároltak, összesen 3 800 000 forintért. Kisplasz­tikákra, szobrokra mintegy 700 000 forintot költöttek az emberek. A gazdára talált iparművészeti munkák — lakberendezési tárgyak, köny­vespolcok, kerámiák, virág- állványok — értéke négy és fél millióra tehető. Művészi, reprodukciókból mintegy 15 ezer lapot értékesítettünk, 60 százalékkal többet, mint egy esztendővel korábban. — Vidéki városokban 15 tárlatot mutattunk be az el­múlt fél évben. 1964. végéig 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom