Kelet-Magyarország, 1964. május (24. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-28 / 123. szám
Hruscsov beszámolója egyiptomi (ltjáról (Folytatás az 1. oldalról) szeltem erről az asszuáni nagygyűlésen is — mondotta. — Az EAK emöke is hangsúlyozta beszédeiben, hogy egyesíteni kell a dolgozó nép erőit a forradalmi átalakulás további fejlesztése végett.” A Szovjetunió — amelyet a békeszerető külpolitika lenini elvei vezetnek — ném avatkozik be más országok és népek bélügyeibe — folytatta Hruscsov. — A szovjet kormán ynak ezt az álláspontját jómagam is hangoztattam az EAK nemzetgyűlésében, ugyanakkor azonban megmondtam, hogy hazánkban nem szemlélik közönyösen, milyen úton haladnak az egyes államok. Ügy vélik, hogy előbb- utóbb minden nép a szocialista fejlődés útjára lép. Minket szovjet embereket természetesen örömmel tölt el, hogy az EAK meghirdette: a szocialista fejlődés útjára kíván lépni. Hruscsov ezután megjegyezte: tudjuk, hogy az EAK-ban egy bizonyos szakaszban előfordultak az antikommuniz- mus megnyilvánulásai. Volt idő, amikor a kommunistákat letartóztatták és börtönbe vetették tevékenységükért. Most — amint ezt megmondták nekünk az EAK vezetői — ez már nem létezik. Reméljük, ez már a múlté a köztársaság életében. Kijelentette, hogy az Egyesült Arab Köztársaságban megalakult az Arab Szocialista Unió elnevezésű tömegszervezet, amely a meghirdetett elvek szerint a nép politikai szervezete lesz. Ősszel az unió megtartja kongresszusát. „E kongresszus határozatai a jelek szerint sok szempontból meghatározzák azt a konkrét utat, amelyen halad majd az EAK politikai, gazdasági és társadalmi fejlődése” — mondotta Hruscsov. Ezután elmondotta, hogy Nasszer elnökkel természetszerűleg elsősorban államközi kérdésekről tárgyalt, de beszélgettek bizonyos ideológiai kérdésekről is, amelyekben a két fél álláspontja eltér egymástól. „Egyes jelenségek eltérő felfogása azonban nem gátolja, hogy erősítsük a két állam barátságát, amely a* imperializmus és a kolonializmus elleni harc céljainak közösségén, a béke védelmén, a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttélésén alapul". Hruscsov utalt arra, hogy az egyiptomi ünnepségeken jelen volt a Szovjetunió nagy barátja, Ben Bella algériai elnök, Szalal jemeni és Aref iraki államfő. „Az arab köztársaságok elnökeivel néhány órát nyílt baráti beszélgetésben töltöttünk, ök nagyra értékelték a Szovjetunió szerepét, azt a segítséget, amelyben a nemzeti felszabadító mozgalmat, a fejlődő fiatal államokat részesíti. Ugyancsak érintettük az arab egység, az arab nacionalizmus témáját. Kifejtettük marxista—leninista álláspontunkat az egységről és arról a szerepről, amelyet az egység a nemzeti felszabadító mozgalomban betölt. Hangsúlyoztam, hogy mi, kommunisták minden dolgozó egységét akarjuk fajra, nemzetiségre, vallásos nézetekre, földrajzi helyzetre való tekintet nélkül. Az egységnek ez az értékelése nem mond ellent az arab nép törekvéseinek, amelynek lényege: egyesülni az imperialisták, a gyarmatosítók, a kizsákmányolok elleni harcra. Nasszer elnök is kifejtette saját nézeteit az arab egységről. Az elnök kijelentéseiből levonhatjuk azt a következtetést, hogy nincs közöttünk különösebb eltérés e kérdés értelmezésében.” Hruscsov imperialista hamisításnak minősítette azt a feltevést, hogy titkos tárgyalásokra is sor került. Az imperialistákat — fűzte hozzá — nyugtalanítja az EAK-ban tett látogatásunk, az egyiptomi nép baráti érzéseinek hatalmas megnyilvánulása. Az imperialistákat aggasztja, hogy egyre több nép, köztük több arab ország népe, elutasítja a tőkés fejlődés útját. Ma a szocialista világrend- szer az összes békeszerető erőkkel együtt felülmúlja az imperializmus erőit, s az imperialisták már nem erőszakolhatják büntetlenül a népekre saját akaratukat. Az imperializmus ragadozó mivolta persze nem változott meg? bizonyos kalandokra ma is, elszánhatja magát, de a világ népei képesek az új világháború elhárítására, ha tevékenyen és szervezetten küzdenek a békéért, az imperialista agresszorok cselszövései ellen. A szovjet kormányfő kijelentette, hogy népe és kormánya mindig sokoldalú támogatásban fogja részesíteni a függetlenségükért harcoló, vagy az önálló fejlődés útjára lépett népeket és országokat. Ez egyebek között az EAK- nak nyújtott póthitelben is kifejezésre jutott. Amikor a Szovjetunió testvéri, önzetlen segítséget nyiíjt az egyiptomi népnek, egyszersmind az im- perialistaellenes világmozgalmat is erősíti. — Egyiptomi barátaink hálával szóltak arról a segítségről, amelyet a Szovjetunió az EAK békés munkáját, függetlenségét ég szuverenitását védelmező fegyveres erők megszilárdításához nyújt — mondotta Hruscsov, majd kijelentette: „látogatásunk megmutatta, hogy az EAK és a Szovjetunió számára a sikeres, baráti együttműködés kedvező lehetőségei kínálkoznak népeink érdekében, a békéért, a demokráciáért, a társadalmi haladásért küzdő mindén nép javára”. Ä provokációk forrása áss USB politikája Kambodzsa panaszát tárgyalja a Biztonsági Tanács A Biztonsági Tanács — mint már jelentettük — keddi ülésén megvizsgálta Kambodzsa panaszát a Dél-Viet- nam és az Egyesült, Államok által elkövetett agressziós cselekmények miatt. Benhima marokkói küldött titakozott az ENSZ közvetlen beavatkozása ellen. Ezután Hout Sambath kambodzsai külügyminiszter megcáfolhatatlan bizonyítékokat terjesztett a Biztonsági Tanács elé az amerikai—dél- vietnami csapatok agressziós cselekményeiről. Követelte, hogy a Biztonsági Tanács ítélje el ezeket a cselekményeket. Kambodzsa képviselője szót emelt a genfi tanácskozás mielőbbi összehívásra mellett, Fedorenko, a Szovjetunió állandó ENSZ-képviselője teljes mértékben támogatta a kambodzsai külügyminiszter indítványát. Megállapította, hogy a Kambodzsa elleni provokációk forrása az Egyesült Államok délkelet-ázsiai katonai intervenciója és agresszív politikája. Az Egyesült Államokban az utóbbi időben követelések hangzanak el a hadműveletek kiszélesítésére. Ily módón senkit sem téveszthetnek meg az amerikaiak hitegetései, hogy az Egyesült Államok állítólag békés célokra törekszik Dpl- kelet-Ázisiában. Gömöri Endre: Az „Ottó-hadmüvelet“ A Habsburgokkal senki sem törődött — egészen addig, amíg a második világháború kellős közepén, egy hideg februári napon jóságosán kerek arcú, bíbor palástba öltözött, keretnélküli szemüveget viselő főpap nem szállt ki egy autóból Rómában, a fallal körülvett Vatikánban, a pápai palota előtt... A kerek arcú főpapot, aki a vatikáni palota előtt kiszállt az autóból, Spellmann bíborosnak hívták. Az Egyesült Államok legmagasabb rangú katolikus főpapja és egyike azoknak, akik inkább politikusként, mint papként viselkednek. Spellmann érsek különösen jó barátságot tartott fenn az amerikai politikai szélsőjobb embereivel, s ezek sorában is a Dulles testvérpárral. E testvérpár egyik tagja, Allen, az amerikai kémszolgálat (CIA) későbbi főnöke, Spellmann látogatásának időpontjában Svájcban élt, egy eldugott kis villában, amely az amerikai titkosszolgálat európai fellegvára volt. Spellmann bíboros és XII. Pius pápa beszélgetésén nem kisebb dologról esett szó, mint a nemzetközi reakcó és különösen a katolikus mo- narchista körök egyik kedvenc tervéről, az úgynevezett „dunai föderáció” felállításáról a hitlerizmus bukása után. Olló a Pentagonban Ez a „dunai föderáció" persze nem lett volna egyéb, mint kissé modernizált változata a monarchiának. A legfontosabb tényező, a Vatikán számára olyannyira kedves Habsbur-ház visszakerülése a trónra, s hogy a kétfejű sas őrködjön a hitbizományok, földbirtokok és gyárak „biztonsága” fölött. A megállapodás megszületek Röviddel később a Vatikán megbízásából külön futár száguldott Londonba Chur- 'chillhez, hogy a Spellmann- vizit eredményeiről tájékoztassa. Churchill, aki akkoriban éppen azért harcolt Roosevelt elnökkel, hogy ne a katonailag döntő nyugati fronton, hanem a szovjet hadsereg előnyomulásának eltorlaszolása céljából a Balkánon szánjanak partra a szövetséges csapatok — helyesléssel fogadta a tervet... Így hát egy fényes egyenruhába öltözött amerikai pa- rancsőrtiszt néhány héttel később már egy sovány, angol- bajuszos urat kalauzolt végig ÍZ. a Pentagonon, az amerikai hadügyminisztérium bonyoíult folyosórendszerén. Kinyílt a vezérkari főnökök irodái felé vezető rácsos ailó és az angolba juszos úr — Habsburg Ottó — belépett a szentélybe. A szentélyben folytatott tárgyalásokon úgy határozlak: megalakítják az úgynevezett „Habsburg-légiót”, hogy a háború végén a dunai föderáció létrehozását megelőző politikai harcokban a Habsburgok nagyobb erővel léphessenek fel... Voltak persze bajok. Egy főherceg megbukik Ilyen baj történt a Habs- burg-ház egyik Dél-Ameriká- ban élő sarjával. bizonyos Albrecht nevű főherceggel (nem azonos a Magyarországon ismert Albrechttel). Ezt az urat a Pentagon és Ottó a Habsburg-légió élére szemelte ki „fővezérként”. Az amerikai hadsereg szabályai azonban megkövetelik, egy kis „szellemi vizsga" letételét. A vizsgakérdések közűi a közlegényeknek legalább negyvenötre, a tisztijelölteknek 125-re kell felelniök.. Ezek persze nem valamiféle „egyetemi” kérdések, s Albrechtét ráadásul igazán úgy kérdezték, mint a kis főherceget a közismert viccben. A vizsgán azonban így is megbukott. A Pentagon ajánlása ellenére sem tudott negyvenkét kérdésnél többre válaszolni. A „pótvizsgán” azután még rosszabbul szerepelt. A Habsburg-légió így hát „fővezér” nélkül maradt. Éz persze inkább mulatságos, mint fontos epizód. Az igazán fontos az volt, hogy a külföldön élő osztrákokból csak alig néhány tucat embert tudtak összeverbuválni, aki hajlandó lett volna csatába menni a Habsburgokért. Ennél is komolyabb „baj” volt Roosevelt elnök ellenállása, aki nem nagyon szerette a királyokat — és ráadásul a katonai helyzet követelményeinek megfelelően Nyugat-Euró- pában akart partra szállni. De a kulisszák mögött tovább folyt a „Habsburg-had- művelet”. Közvetlenül Roosevelt halála után, 1945 májusában Ottó újra elérkezettnek látta az időt, hogy új esélyeket „játsszon meg”. Íllcvéioíön a Ereid* {szállodában' Egy napsütéses májusi napon Innsbruck közelében az ausztriai amerikai zóna határát őrző hórihorgas tábori csendőr gondterhelten tolta fejebúbjára a MP feliratú acélsisakot. Két, civil úr állt előtte. Az egyik, aki még mindig sovány volt és még mindig kis angolbajuszt viselt, lebilincselő mosollyal egy egész útlevél köteget terített ki a katonai csendőr elé, mint valami kártyacsomót. Kezében legyezőszerűen szétnyitva egy belga, egy monacói, egy magyar, egy spanyol útlevél sorakozott — és ráadásul még a szuverén Máltai Lovagrend útlevele is, amelynek valamilyen ősi feudális rendelkezés alapján még mindig joga van útleveleket kiadni. Ennyi útlevél előtt egy amerikai tábori csendőr sem maradhat érzéketlen, különösen, ha ezek az útlevelek mind olyan szép és bonyolult névre szólnak, mint „Habsburg Lotharíngiai Ottó”. így utazott be Ottó Ausztriába, ahonnan az 1919-es 2. §. kitiltotta. Fivérével, Robertfrei együtt a határ ausztriai oldalán kocsit bérelt és az innsbrucki Kreid szállodába hajtattak. Törvénytelenül osztrák területre lépve, ezen a trónkövetelésnek is beillő levélpapíron írta meg híres levelét Truman amerikai elnökhöz, Roosevelt utódjához. Ottó nem kevesebbet követelt, mint azt, hogy az amerikaiak ne ismerjék el az új Osztrák Köztársaság Bécsben megalakított központi kormányát, amely Rener szociáldemokrata politikus veztése alatt állott. Ottó azt követelte Trumantól, hogy ehelyett a nyugati megszállási övezetekben létesítsenek „erős tartományi kormányokat”. Gergely Mihály: Idegenek cry 19. — Hát a meglepetés alaposan sikerült! Nyolckor az asszony le akarta fektetni Andit, de az nem volt hajlandó ágyba bújni addig, míg az ajándékot személyesen át nem adja. Az étel kezdett megmeredni a sütőben. — Mondhatom, ez a fiú alaposan próbára teszi az idegeinket! — állapította meg a férfi. — Csak azt tudnám, miféle elvek szerint nevelték ezt eddig! — Ugyan, hát egyáltalán lehetett szó nevelési elvekről az ő apjánál!?... Szegény, nem tehet róla — védte az anya. Fél kilenckor érkezett meg Géza. Radován nyitott neki ajtót, fogadta köszönését, de szokásától eltérően most nem nyújtott kezet, maga előtt betessékelte a szobába. Ott állt a díszesen megterített asztalnál az anya és Andi; neheztelően nézték. 1364. május 28. A fiú meglepődve látta a terítéket, anyja s öccse ünnepi öltözetét, az asztalon a virágot. E pillanatban értette meg, miért kérte reggel anyja, hogy időben jöjjön haza. Elrestellte magát, mégsem kért bocsánatot. — Csókolom! — Szenvtelen csókjával üdvözölte anyját, majd öccsét. — Szia, öcsi! — Szia! Hát hol csavarogtál, mi meg rád vártunk! — Andi már nevetett, láthatóan mindent megbocsátott neki. Aztán előrelépve meghajtotta magát, és elszavalt egy köszöntő verset. Megcsókolta bátyját, zsebéből elővette a bicskát. A fiú rögtön kinyitotta, kézbe fogta, próbálgatta. — Tetszik? — nógatta Andi. Az asszony és Radován félrehúzódva nézte őket, — Nagyon tetszik! — mondta a fiú és elmosolyodott; kimutatta ritkás, apró fogait. — Csuda príma bicsak! — Lehajolt becséhez, megölelte. — Koszi, öcsi! Rendes vagy! — De igazán tetszik neked? Jó ajándékot választottam? — kérdezgette Andi, nem tudott betelni az elismeréssel. — A legjobbat! Mindig ilyet szerettem volna! — mondta a fiú. Végre szóhoz juthattak a szülők is. Az asszony sok szerencsét, jó egészséget kívánt a fiúnak tizennyolcadik születésnapján, majd egy ízléses csomagot adott át neki, az apa egy kisebbet. A fiú kibontotta őket; fehér puplin ing volt a na- gyobbikban, a másikban nyakkendő. — Köszönöm — mondta, kissé meghajolt anyja s apja Isié. Aztán átment a szobájába, fölvette az inget, nyakkendőt. Láthatóan tetszett neki mindkettő, de örömét elleplezte. Az anya még várt valami köszönetét, az örömnek egy apró kifejezését. De hogy ez is, az is elmaradt, asztalhoz ültette a családot, és behozta a vacsorát. — Édesapa, tegyél fel egy lemezt! — kérte apját Andi. — Mit? — Ami Gézunak tetszik... No, válassz! A fiú éhesen falatozott, teli szájjal morgott. — Nekem mindegy. — Akkor tedd fel a Bóléról. A fiú eleinte késsel szeletelte a kirántott húst, de aztán mintha nem fogna, elővette új zsebkését, a szalvétában megtörölte, s azzal evett. Néha maga elé tartva nézegette. — Klassz, mi — kérdezte elégedetten Andi. — Irtó jó! — mondta a fiú, átnyúlt öccséhez, szeretete jeléül összekócolta. — Egyedül választottam ám! — És a pénzt? — kérdezte halkan a fiú. — Azt honnan szerezted? — Ötösökért kaptam. A fiú még nagyobbra nyitva szemét, öccsére mosolygott. Mindig merev lárvaarcát való- színütlenül meglágyította a mosoly. Valósággal megszépítette, egy másik fiatalembert varázsolt a szülők elé, akik kétkedve fedezték fel benne, hogy ilyen is tud lenni, hogy talán ilyen is lehetne mindig. ★ Munka után az Arany Csillag presszójában ültek, bort ittak, palackozott tokaji hárslevelűt, három és íéldeciset. — Mesélj nekem — mondta a lány. — Miről meséljek? — kérdezte a fiú. — Magadról. — Mit mesélnék? — Érdekes lehetett az életed! — Az — mondta a fiú, hangja szomorúan kongott. Arca mozdulatlan maradt, szeme változatlanul csüngött a leányon. Az néha egészen közel hajolt hozzá, s egyenesen a szemébe nézett, mindig csak az egyikbe, mint valami miniatűr tükörbe, mintha magát nézné benne. — Meséld el a legszebb emlékedet. — Fejét kissé oldalra billentve megigazgatta egy rakoncátlan tincsét. A fiú gondolkodott. — Olyan nincs. — Az lehetetlen! Minden embernek vannak boldog pillanatai! •*- Lehet. Most nem jut eszembe semmi. A lány meglepetten vizsgálta a fiú mozdulatlan arcát. Ezt nem szerette benne: a zárkózott, álarcszerű arcot, amely mintha üres, kiégett lelket takarna. Pedig érezte, a fiú nem üreslelkű. Már a moziban is érezte, amikor először megcsókolta és azt mondta neki: de jó, hogy szerethetlek! Any- nyi minden benne volt abban a hangsúlyban, akárcsak furcsa szemében, abban is benne sejtette magányos, szomorú életét. De az arca olykor nyugtalanná tette. Megmagyarázhatatlan állapot volt az, ami jelenlétében egy idő után eluralkodott rajta, valami érthetetlen kényszerérzet, hogy elfusson tőle. Ezt is csak ebben a percben fogalmazta meg így miközben a fiú merev arcában kutatott. — Az én életemben sok szép emlék van — kezdte mesélni a lány, közelebb hajolt a fiúhoz. — Az egyiket elmondom, jó? ...Még kicsike voltam, már nem nagyon hittem a karácsonyi mesében, hallottam, hogy a szülők hoznak mindent, és azon a karácsonyon én megfigyeltem, mi történik körülöltem. És akkor megtudtam, ljogy csakugyan mindent a mama meg a papa hoz; a fenyőfát, az alvóbabát, a hintalovat... És én akkor elsírtam magam. A mama megijedt, valami bajom van talán, de én örömömben sírtam, mert megtudtam, mennyire szeretnek. Hiszen nem voltunk mi gazdagok, a gyárban dolgozik apa, esztergályos. — A lány közeiről fürkészte a fiút, elbeszélése hatott-e rá. — Sosem felejtem el azt a karácsonyt! — Karácsonyi emlékem nekem is van — mondta a fiú. — Nekem egyetlen egyszer volt karácsonyfám, akkor is a nagymamám vette. Mifelénk, az Alföldön nem igen van fenyő, és a nagymama vett nekem egy kis fát, és szaloncukorral feldíszítette... És apámtól akkor kaptam egy szép, nagy barna mackót, nem is tudom, hol vette, olyan szép volt. Sokáig megőriztem, már a technikumba jártam, még mindig megvolt. Aztán odaadták a kis húgaimnak, ők szétszedték. — És többször nem is volt karácsonyfád? — Nem. — És olyankor ajándékot se kaptál? A fiú megint gondolkodott. — Arra már nem emlékszem. A lány kortyolt a borból, majd megsimogatta a fiúnál! az asztalon táncoló ujjait. — És arra emlékszel, mi volt az életedben a legrosz-’ szabb? A fiú erre se felelt mindjárt rágyújtott, sokáig tűnődött. (Folytatjuk) A levélírót kidobják A levél világossá tette, hogy Ottó ideiglenesen a megszállási zónákra osztott Ausztria széttagolásába is beleegyezik, s politikai akciójának célja a köztársasági kormány szétverése, majd a politikai befolyás megszerzése a nyugati övezetekben megalakítandó tartományi kormányok felett... (Folytatjuk) 2
