Kelet-Magyarország, 1964. február (24. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-23 / 45. szám
Rokov felkelt. Nem tudta, tóny óra, se hogy délelőtt van, vagy délután. Már nem remegett. Hosszú, piroscsíkos alsónadrágban volt, mezítláb. Amint leszállt a keményfa di- kóról, s a szakadozott lópokrócokat lassan félretolta, övön felül egészen öltözöttnek látszott. Inge, mellénye és kabátja éjszaka is a testén melegedett. De a nadrágot le kell vetSIPKAY BARNA: HOVÁ LESZ AZ EMBERI ni akárhogy fázik az ember, különben kisebesedik a lába. Dermedt ujjaival fogta meg a nadrágot, még lassabban emelkedett a lába, hogy beledugja. A csizma könnyen felment, még a kapcát kellett csak beigazítani. Jó félórát tartott, amíg feltekerte, igazgatta magát, és felállhatott. Addigra újból remegett, a megindult vérkeringés valamelyest átmelegítette, újra érzett. A kamra, amelyben dikója állt, meglehetősen sötét volt. A faajtó legtetején egy tenyérnyi üvegen sugárzott csak be a fény. De minek is. Nem volt a kamrában semmi, csak egy térdig érő dobkályha, egyetlen szék — valamikor még ő faragta —, és a dikó. Minek egyéb. Szőrehulló vén kucsmát húzott a fülére és kilépett az udvarra. Legalább egy kis szalma volna, hogy melegedne az ember, gondolta. Napok óta ezen rágódott. Egy kis szalma, a téesz- ML A napra nézett, de a sötétszürke égen csak sejtette, merre bóklászik. Alighanem úgy két óra lehet, délután. Homályosan látta a tornácot, amelynek végén a kamrája volt. Lehet, hogy valami szemüveg segítene a látásban, de minek az. A tornác üres volt. — Hála istennek — sóhajtott és nyálat gyűjtött, hogy lenyelje. — Hála istennek, csendes az idő. Szomjúságával nem sokat törődött. Inkább az éhség csikarta meg a gyomrát. Könnyű lépésekkel a pitvarajtóhoz ment. Mostanában egyre könnyebb lett a lába. Mintha testének terhét nem egészen ő cipelte volna, vagy hóna alú nyúlva emelné valami ismeretién erő. Enni kellene, gondolta, de a pitvarajtó előtt tétovázni kezdett. Az ebéd biztosan megvolt, a menye nem szereti, ha késik. Majd talán vacsoraidőben, hatkor megy be; az igaz, hogy akkor meg a fia teszi szóvá, hogy minek egy öregembernek éjszakára megterhelni a gyomrát Hát most mit csináljon. Nagyot csikart a gyomra. Tegnap délben evett utoljára. Azóta nem is ivott. Nem bírja felhúzni a nyitott kútból a vizet, •mióta eltört a tótágas. A fia nem csinál újat, mert nincs jószág, amihez kellene rángatni. Hala Istennek, az idő csendes. Gyomra újabb kínos görcsére halkan lenyomta a kilincset. A pitvar üres volt. A konyhában akkor csapta valaki a tűzhely ajtaját. Belépett. A menye tett a tűzre, oldalt ránézett, kukoricacsutkát tört, nem állt fel görnyedtéből. Az asztalnál az unoka tanult. — Megint elkésett, öregapám! — mondta a gyerek szigorúan, így tanulta. — El, el — bólogatott Rokov, s kezefejével letörölte gyöngyöző orrát. Ügy állt, ahogy belépett, halántékát szoros kapocsba fogta a hirtelen meleg, a lába még jég volt, de az erek a fejében tágultak, és majd szétnyomták koponyáját. — Én mindig elkések, látod.-Szeretettel bámult az asztal irányába, de még annyit se látott, mint odakint. A szeme elé mintha valaki egy sötét üveget tartott volna. A gyereknek csak az arca világító lámpását érzékelte. Ügyes gyerek. Vajon, hogy tanul? Jó lenne tudni. Aztán a menye arcát kereste a sötétségben. A fiatalasszony széles csípője még mindig a tűz előtt terpeszkedett, színes szoknyájában. Rokov csak állt és törölgette az orrát. A fiatalasszony nagy zajjal becsapta a tűzhely ajtaját. — Én nem pancsolok itt magának kétszer! — kiabálta élesen. — Miért döglik olyankor, amikor a többi eszik. Rokov nem mert felelni, de csak ácsorgott tovább. Legalább melegben van. így könnyebb elviselni az éhséget Is. Aztán mégis a kezébe nyomtak egy lábast. 6 C7Vagyam* szág 19ö4. február 23, — Krumpli. Egye meg gyorsan, nincs itt vendéglő, hogy akkor tálaljanak, amikor maga akarja. Rokov a lábason érezte, hogy hideg. Oda lehetne tenni a tűzre, de úgyis mérges a fiatal- asszony. Jó az hidegen is, legalább nem kell várni vele. Nem sok; ki se hül tőle a gyomra. Csak úgy állva kanalazta a krumplit. Itt ott zsírt érzett rajta, a kolbász illata páráit a lábas felett. De hús nem volt benne. A fiatalasszony kirobbant a konyhából. Minden ajtót csapott. Rokov nyelte a krumplit, kanalával vakarta a lábas oldalát. Most, hogy ketten maradt a fiúval, megszólította. — Aztán, hogy jeleskedsz a tanulmányban, Misi? — Ügy, ahogy — mondta a fiú félvállról. — Mit érdekli magát. — Érdekel — védekezett gyengén az öregember — mondjad csak. — Jobb szeretem a szünetet — fitymált a gyerek, — de már annyi a tanító, hallja, hogy folyót lehetne velük rekeszteni. Hát tanulni kell, hogy legyen kenyerük, hallja. — Hát hány tanítótok van? — csodálkozott Rokov. — Van vagy harminc! Az öregember elgondolkodott. Mióta harminc? Rémlett neki, hogy vagy tíz esztendeje még egy tucatnyi lehetett, már az is sok volt. Az ő gyermekkorában hárman uralkodtak a két iskolában. Péteri tanító bácsi, meg Krasznai, a kántor, és... ki volt a harmadik? Na, ki is volt a harmadik, de mintha letakarták volna előle a nevét. No, majd megkérdezi Balogh Ferencet. Úgyis ott lakik a téesz mellett, régen nem beszélgettek, van talán ... három hete is. A téeszbe kell menni, el ne felejtse, biztatta magát. Kopogott már a kanál. Gyorsan letette a lábast a földre, s nyomult kifelé. Legalább nem találkozik a menyével. Nem akart vele találkozni. Hátha még vacsorát is kapná, mert ez a krumpli gyorsan semmi lesz az emberben. A kapunál egy kis havat markolt és ügyetlenül szájába gyűrte. Szopogatta, s közben ballagott hihetetlen könnyű járással a téeszbe. Csudálatos jó csizma ez, gondolta, meg kipihenem magam, sokat alszom. Ha erősebb volnék, talárt még repülni Is tudnék. Gyermekkorában érezte ezt, mikor kitárta karját, úgy rohant az utcaközepén, a porban., Balogh Ferenc majd kisegíti az emlékezetét, ki is volt a harmadik tanító. Biztosan tud valami újságot Balogh Ferenc. Milyen rendes ember ez a Balogh Ferenc, igaz, hogy három évvel fiatalabb, nem is együtt voltak katonák. de igazán belevaló ember. Két három éve fűzték csak szorosabbra a barátságot, mióta nincs már Pára János, meg Mackó Endre, Balázs Pista bácsi... bizony, gondolkodott el Rokov, hova is lettek ezek az emberek? Hova leszünk mind? Hát azóta ez a Balogh Ferenc van, de azóta tudja, hogy ez is rendes ember. Együtt álltak, az igaz, mikor Harsányi méltósá- gos úr rendőröket hozatott rájuk, hogy a kastélykertben öngyilkos iett a fia. Nem hitte el, hogy öngyilkos, rájuk akarta fogni. A rendőrök kivont karddal mertek csak szembeállani velük, kettőjükkel, pedig csak a gereblye volt a markukban, nem is villa. Persze, jó lett volna Harsányi méltóságos úrnak a biztosítás pénze, sok ezer pengő volt az. Sok ezer pengőt úsztattak el a méltóságos úrnak, mert egyikük se akart akasztó- fára jutni a méltóságos úr fiáért. Öngyilkos lett, nem járt a biztosítás. Azért csak megéltek valahogy, kevésből, levegőből. Mégis szereztek két-három holdat, ahhoz jött a juttatott föld. Csak legalább hatvan esztendős lehetnék, gondolta. De ez a Balogh Ferenc rendes ember, kár, hogy hamarább nem kötötték a barátságot. A többiek? Hova is lesz az ember? A téesz nagy udvara előtt megállt gondolkodni. Hirtelen nem tudta, miért Is jött. Nyugtalanul törölgette orrát, úgylátszik meghűlt. Persze, persze, a szalma, Valamivel fűteni kelli Bátrabban kocogott be. A gazdaság nem nagyon érdekelte. Tudja isten miért. Képzeletében a szalma heves, fehér lángja lobogott, amitől olyan veresre válik a dobkályha teteje, s barátságos szag fészkelő- dik a pokrócokba. Ahányszor a téesz irodába lépett, mindig megilletődött. Ismerte pedig a téesz embereit, fiatalabbak voltak mind, sok köztük még gyerek, húsz-harminc éves. De mégis nagy so- kadalomnak parancsolnak itt. Az elnök hunyorgó tekintetét kerülte. Megállt itt is az ajtó mellett, kucsmáját lekapva. Az asztalnál többen ültek, de az elnök széles nagy képét azonnal felismerte, s a hangját is. Szelíd, jókedvű hangja volt most, pedig általában dühös, hangos. Ebből mindjárt gyanút kapott Rokov, hogy idegen is lehet az asztal körül. Volt Is. Kiejtésén rövidesen érezte, hogy városi. Egyre csak kérdezett. Mennyi a termés, mennyi munkát végeztek ősszel, mennyi lesz a tavaszi munka, mi a terv és milyen a hangulat. Rokov hallgatta, de ez sem érdekelte túlságosan. A szalmán gondolkodott, hogyan is mondja. Mit mondjon? Százszor elpróbálta. Egy- szercsak az elnök felállt az asztaltól azt mondta a városinak: — Bocsánat, egy pillanat. Itt van Rokov bácsi, megkérdezem mit akar, hagy menjen dolgára. — Ezzel odajött és kezet fogott az öregemberrel. — Na, hogy vagyunk öregem? Mi újság? Megkapta a krumplit? — ma- gyarázólag tette hozzá, a váro-r sihoz intézve szavait — krumplit osztottunk a téesz öregeinek. Kaptak fát, krumplit meg egy malacot. Rokov felderült. — Ép ez az, elnök elvtárs. Mi volt az a fa? Hála istennek volt, volt, de három hétig sem tartott. — Ejnye már — kedélyeske- dett az elnök —, hiszen ha az udvart fűtötték vele! Majdnem egy szekér fa volt az! — Gally! — helyesbített Rokov. — Egy félszekér gally! Hamar ellobogott az, elnök elvtárs. Most aztán hetek óta semmi, nagyon fázom éjszakánként. Az elnök elsavanyodott. Hiába kacsintott Rokovra, az öregember nem látta jól. ■—Panaszkodnak ezek mindig — intett a városinak —, ha az ember odanyújtja a balkezét, utána kapnak a másiknak is. — Ilyennek gondol engem, elnök elvtárs? — sértődött meg Rokov. — Nem szeretek én koldulni. Hála istennek, még sohasem szorultam rá, hogy kérjek. De most igen. Hála istennek, hogy volt az a félszekér gally, meg a krumpli, bizony nagyon jó volt az, nagyon köszönöm, de most hetek óta nincs tűz a kamrában, éjszakánként odadermedek az ágyba. Nem kérek én sokat, elnök elvtárs legalább egy kis szalmát. Annyit, ameny- nyit. Van a téesznek, nem kérek én sokat. Az elnök most már bosszúsan lépett vissza és leült. Homlokát dörzsölgette. — Egyáltalán nem fűtenek? — kérdezte a városi ember. Rokov jobban megnézte, közelebbről. Valami könyvecske volt a kezében. Fiatalember, simaarcú. Bizalmat érzett a hangjához Rokov, ezért bátrabban válaszolt: , — Hetek óta nem, elvtárs kérem. — Nincs magának senkije? Fia, lánya? Rokov elhallgatott. Tanácstalanul nézett az elnökre. Az meg legyintett. — Ott lakik a fiánál. — Miféle ember az? — Rendes ember volna egyébként — húzta a szót az elnök. — Itt dolgozik a téeszben. Rendes munkás ember. Csak hát... — intett széles mozdulattal, mint akire nem tartozik az ügy. Csend lett. Rokov kezdte reménytelennek ítélni a dolgot. Megijedt. Ha már ennyi mindent megmozgatott, legalább kapjon egy egy kis szdlmát. Rémülten gondolt a dermesztő hidegre, a sötét kamrában. — Elnök elvtárs, nem kérek én sokat. Mit számít a szalma, a téesznek? Valamikor olcsó volt egy szekér szalma, vittem a városra, kutyának se kellett, legfeljebb perzselésre. Nem úgy van az Rokov bácsi — dühöngött az elnök. — Kevés szalmánk termett, alacsony a gabona, takarmányozásra is használjuk! Mi volna a téeszből, ha mindenki így jönne, hogy csak egy szekér szalmát! Mit gondol, maradna itt valami a csupasz falakon kívül? — Értem, megértem én — Rokov dideregni kezdett a gondolatra, hogy semmi nélkül kell majd hazamennie. — De éjszaka kutyának se való az a hideg, ami nálam van. Nem kérek én sokat. Ha birnék dolgozni, nem jönnék ide. Pedig négy holddal léptem én be, elnök elvtárs, a fiam meg hattal. Az is az enyém volt. Az elnök végképp meg'dühö- dött. Pont a városi ember előtt! — Miért nem fordul a fiához? Jól keres az itt a téeszben! Többet hoz annak a hat holdja, mint azelőtt húsz! Rokov csak forgatta a szavakat, aztán közelebb lépett. — A fiam az külön család, elnök elvtárs. Családja van neki, nem tartozik ő engem ellátni. — Majd beszélek én vele! — fenyegetőzött az elnök. — Dehogy tessék beszélni — Rokov nagyon megijedt. — Nem tartozik az őrá. Hála istennek megvagyok én, csak épp egy kis szalmát kérek, miért kellene ezt neki megmondani? — Dehát értse meg, hogy szalmát nem adhatok! Szalma nincs. — Nincs? Rokov üresen bámult az asztalra. Akkor hát dermesztő lesz a hideg ma éjszaka is. Iszonyú hosszú az éjszaka. És a nappal se rövidebb. Hogy ne volna egy szekér szalma egy falunak. A városi ember halk hangon megjegyezte: — Egyetlen szekér szalma sincs? Rokov felneszeit. Micsoda ro- konszenv pendült meg ebben a hangban? Közelebb kucorodott. Az elnök kelletelnül, bosszúsan legyintett. — Megkapja a szalmát, Rokov bácsi. Menjen haza nyugodtan. Még ma délután oda- szállít.tatom magához. — Hála istennek! — mondta az öregember. — Köszönöm, elnök elvtárs! Tudtam én, hogy nem utasíthat el! — Magukkal csak a baj van! — káromkodott az elnök. — Azt hiszik, mindent csak úgy lehet! Rokov a városi emberhez fordult, nem tudta, nyújthat e neki kezet. — Tetszik tudni, jól érzem én magam, gondoskodik rólam a téesz. Nem mondom, ha dolgozni bírnék, minden másképp volna. — Aztán ki ette meg a malacot? — kérdezte megenyhülve az elnök. Választ se várt. — Jutott magának legalább egy darabka kolbász? — Jó kis malac volt — mondta Rokov. — Hála Istennek, még egy bödönke zsírja is lett. Boldogan kocogott ki az irodából. Egyenest hazafelé. Nem lesz hideg már ma éjszaka. Tíz házzal odébb jutott eszébe, hogy Balogh Ferenchez akart betérni. Éppen szemben jött egy fiatalasszony. Rákacagott. — Én csak bolond vagyok, vénségére mindenkit elhagy az esze! Én Balogh Ferenchez készültem, hát nem odahagytam? Az asszony is nevetett. — Oda még ne készüljön, Rokov bácsi! — Már miért? — Hát nem tudja, hogy meghalt? Rokov csodálkozott. — Mikor? Két hete. Bizony. Eltemették. Rokov lassabban lépegetett. Balogh Ferenc meghalt. Az ember nem tudja hinni. Három hete még beszélgettek. És mit mondott ez a fiatalasszony, eleinek a nevét se tudná hirtelen? Hogy két hete.., egy hétre rá. Balogh Ferenc sincs. Hová lesz az ember? Egyszer csak azt mondják, meghalt. > Na, de ne szomorkodj, biztatta magát, éjszaka veresre fűti a dobkályha tetejét. Parázs meleg lesz, csontmelengető. Lágyan fénylik majd a láng az ajtón, a falon. Akár szél is támadhat, már jöhet, bátran. Jó hallgatni a szelet a duruzsoló kályha mellett. Majd nagyot néz a menye, ha begördül a szekér szalma. Biztos, hogy csibrál belőle, ha észre nem veszi. De csibráljon. Néhány hét múlva úgyis itt a tavasz. Az a jó, amikor a nap belenyúl az ing alá, végiglapo- gatja a csontokat, kiszívja a hideget az .emberből. Ej, csak már tavasz volna! Nincs nagyobb áldás a tavasznál. Szinte érezte, hogy a nap kikaparja a földből az életet. Hogy az éjszaka már fűteni fog, a gondolatára is megszűnt a fázása. Hazaérve nem akarózott bemenni a kamarába. Hátraballagott a kertbe, nézte a gyümölcsfákat. Tavasszal metszeni kell. Jódarabig nézegette a fákat, de nem sok örömet lelt bennük. Egy se volt. amit ő ültetett. Üj fák voltak. Fiatalok, izmosak. Egyetlen egy se volt köztük, amelyiknek olyan szép nagy koronája lett volna, mint a diófának. Kár volt kivágni. De a fia azt mondta, öt fa helyét foglalja és nem terem már. öreg. Mit ér, ha nem szép. Az szép volt. Büszke, hatalmas, villámverte. Észrevette, hogy a menye elmegy hazulról. Kis idő múlva bement a konyhába. Kérdezte a fiút, hova ment az anyja? Amikor megtudta, hogy a téeszbe, megnyugodott. Lekucorgott a tűzhely mellé, egy sámlira. Ügy, kucsmában, nagykabátban. A fiú nem szól rá, olvas. Telik az idő. Aztán meghozzák a szalmát, befűt. Gondolatban elrendezte, miként gyűri be a szalmát, miként gyújtja meg. Annyira élvezte, hogy egyszer- csak azon kapta magát, hogy pipázhatna. Hetek óta. nem gyújtott már rá. A pipa a zsebben. De dohány. — Misi te — szólította meg a fiút. — Nem tudod, apád merre tartja a dohányt? A fiú kelletlen hagyta ott a könyvet. Szótlanul egy pléh dobozt rakott az öreg mellé a földre. Rokov megtömte a pipát. Az öröm megremegtette, amikor a gyufa lángja a dohányra simult és a dohány felpsrázslott. — De ezt tedd vissza — nyújtotta a dobozt. — Apádnak nem kell tudni. Azonban előbb egy pipára- valót a zsebére gyűrt. Csendesen jött áz este. A fiú villanyt gyújtott, és tovább olvasott. Rokov gyönyörködve nézte, mint lapoz a könyvben, mozog hangtalan az ajka, gyű- rögeti a haját, egyszóval ott jár, ahová a könyve vezeti. Rokov mindig szeretett volna olvasni, de nem tudott. Érdekes történet lehet, elmondhatná a fiú, de nem akarta zavarni. Nem sokára jön a szekér szalma, s a dobkályha duhogva fújja a tüzet. A fia lépteit hallotta meg, a menye apróbb kopogása követte. Jobb lett volna, ha előbb a szalma jön meg, nem a fia. De így is jó. Ülve maradt, s hüvelykjével oltogatta a pipát. A füstöt azonban nem lehetett be- oltogatni. A fia ahogy belépett, kalapját le se lökte. Összefonta mellén a karját. Hatalmas szál ember volt, most már kétannyi, mint Rokov. Rokov József, így hívták, az öreget meg Rokov Dánielnek. Simára borotválta arcát, egy csipetnyi bajuszt hagyott csak az orra alatt. Ez se nagyon látszott. Hanem a szemöldöke vastag. Az öregé hullott, őszült. Rokov megérezte, hogy a fia valamiért haragos. Különben vétne legalább egy jócstét. Kíváncsian a fiára nézett, oldalt, ősz szemöldöke alól. A középső Rokov összefont karral oszlopnak lászott a szobában, mint a barna mennyezet- gerendák. Nagyon magasról meresztette szemét az apjára. A menye be se jött. A tiszta szobában csapkodott. — Na maga, maga aztán megcsinálta. — Mit? — Ijedt meg Rokov. — Mit csináltam volna? — Hát koldus vagyok én?! — kiáltott a fia, hogy az unoka kezében megrezzent a könyv. Elmegy maga a téeszbe koldulni szalmáért, mintha én nem is a fia lennék?! Hát ezt csinálja maga velem, vénségére? — Józsikám, hiszen csak szalmát kértem — állt fel igen lassan Rokov, tudta, hogy valami baj lett mégis. Éjszaka farkas- ordító hideg van nálam, fiam. Egy kis szalmát — De az istent magából!! — ordított méglnkább a középső Rokov. — Miért nem szól nekem?! Miért a téeszbe megy panaszra ellenem?! — Én nem panaszoltam semmit fiam. — Nem? Hát akkor miért kutyateremtettek le engem ottan az irodán, mi? Behívatnak, mint valami bűnöst, hogy így meg úgy, micsoda gyereke maga az öreg Rokovnak...! Hát így kibánik maga velem, amiért etetem itt, semmiért?! Szégyent hoz a fejemre, vén lator? — Lator? ismételte halkan Rokov. — Miért volnék én lator? — Az! Hát ebből elég volt, hallja?! Akár apám, akár nem apám, ezt én senkitől nem tűrhetem, hogy engem maga miatt leckéztessenek! Most azonnal menjen a vackára, halija? Mert nem állok jót magamért! Rokov megszégyenülten isz- kolt el a fia mellett. Már kint volt, amikor visszanézett: — Ne haragudj fiam, nem akartam én neked rosszat, de éjszaka a csontomig.... — Menjen, hallja? Emlékszem én, amikor csepp kölyök voltam, mezítláb zavart ki télen a hóba, hogy kerítésfát lopjak mert maga fázott. Hát én is fáztam! Nem hal bele az ember, ha fázik egy kicsit, pláne ha vén, s egész nap fekhet a pokróc alatt! Menjen, mert juj, nem tudom, mit teszek mérgemben! A szalmáról meg ne álmodjon, hallja, mert szalma nem lesz! — Nem? Rokov összeborzadt. — Még az is legyen?! Tudja, mit mondott nekem az elnök? Hogy tegyem magát a füstre, maga az én apám, hát gondoskodjam magéról! De én gondoskodom is! Ma éjszaka nincs szalma! — És holnap? — kérdezte reménykedve Rokov. — Holnap se holnapután! Sémikor! Nekem ide szalmát nem hoznak, nem vagyok én koldus! A menye jött át a pitvaron, becsapta az ajtót. Rokov kiment a tornácra. A kamra előtt megállt. Odabent talán még hidegebb van, mint idekint. A csontfagyasztó kamrában le kell venni a nadrágot, és a pokrócok se a régiek már. De mit lehet csinálni? Nem jön a szalma? Sírni szeretett volna a csalódástól. Már úgy elképzelte a lángokat. A piros kályhatetőt. Egy pipára való dohánya is van. Vacsora is lehetett volna. Mi kellett volna még? Nem volt ereje bemenni a kamrába. Gyűlölte azt a hideg sötétséget. Ácsorgóit a tornácon s az udvart nézte. A hó szürkén borongott. A disznóólon állt meg a tekintete. Nagydarab barnaság a szürkében. De üres. Szalma sincs benne. Mit érne vele. S mégsem: disznóólban nem fekhet ember, annyira nem adhatja le magát. Nem ló a disznó, más volna az istállóban. Csakhogy ló sincs. A téeszben van a ló. Mit csináljon. A fiúnak igaza van, nem kellett volna így megszégyeníteni. Nem koldusok ők, dehát csont- fagyasztó a kamra éjszaka. Pláne, ha az ember éhes. A disznóólba se feküdhet. Állt a tornác végén, s kevéske idő múlva úgy tűnt, megkönnyebbült a teste. Már a lábát se érezte. Mintha még kevéske súlyát is levette volna róla valaki. Egészen könnyű lett, mint a lepke, mint a hó, ami most megindult, nagy pillékben s kavarni kezdte a feltámadó szél. Nem fázott. Odabent a jeges kamrában fázott volna. De itt a fehér, tiszta hő még meleg is volt. Lelépett a tornácról és hátrafelé döcögött a kertbe. Igen, határozottan érezte, hogy tagjai melegednek. Mintha a havazás visszaadta volna ifjonti erejét. Szinte szállt a föld felett, nem hallotta csizmája nyikorgását a havon, sem a szelet. Igaza van a fiúnak, minek kölönc a nyakán. Csak bajnak van az öregember, aki nem képes dolgozni. Derék gyerek Józsi, szép szál fiút nevelt. Az elnök dicsérte. Könnyű volt mint a hó, amit körűié melengető pelyhekben kavart a szél. Nem, a kamrában nem fekszik le. Inkább itt valahol a fehérben, itt a nadrágot se kell levetni. Hová lesz az ember? Hová lett Balogh Ferenc? Egyszeresük azt mondják róla: meghalt. A csizmát se érezte, Jó lett volna vacsorázni. Vágj pipára gyújtani. De ebben a szélben nem lehet
