Kelet-Magyarország, 1963. december (20. évfolyam, 281-304. szám)
1963-12-15 / 293. szám
URBÁN ERNŐ: Életképek dL Tombol, süvít a kiskunsági szél, vadabbul Belső Ázsia homokpusztaságain se tombolhatna. Csoda, hogy nem kapja fel, s velünk együtt nem hengergeti tova a pöttöm, babaház-forma szövetkezeti irodát. Odakünn dózerek dörögnek. Egy csapat világgá szabadult őslény módjára gázolják, túrják, teregetik a csakis szamárkenyeret és árvalányhajat „termő” bucka-vonulatok homokját. Szőlő és • őszibarack számára dolgozzák meg a talajt, és társalgásunkhoz is kitűnő témául szolgálnak. A szót az elnök viszi. Ugyancsak harciasán villogtatva sokdioptriás szemüvegét éppen azt elemzi-taglalja, hogy a mostani árok mellet s a kellő szívósság hiányában miért drágák nálunk a „saját” gépek, amikor kopogtatnak az ajtón, s kucsmáját a melléire szorítva egy bácsi óvakodik be, és járul köszönést mormolva az irodista kislány asztala elé. Kora bizonytalan. Lehet „csak” ötvenes, de az sincs kizárva, hogy már a nyugdíjkorhatár küszöbét is átlépte. Arca borostás, sőt: tüskés, mintha bizony csakis ollóval szokta volna deres szőrzetét megnyesegetnl. Mozdulatai merevek, csikorgósak, s ahogy az irodista kislányhoz hajol, tormája valósággal egy rosszul bevert, elgörbült kampós szegé. Beteglapot kér, s miközben háta mögött javában folyik az eszmecsere, a tapasztalati számokkal is gondosan alátámasztott elnöki fejtegetés, a falnak dől, és békésen várja, hogy papírosa megcsinálódjék. Az el is készül, nem sokat teketóriázik vele az irodista kislány. A bácsi átveszi, megnézegeti, mintha a kivárására egész délelőttöt szánt volna, most hinné is nem is, hogy percek alatt megkapta, amiért a tanyavilág mélyéről előbandukolt Bólint ki- és begombolkozik, mert a belső zsebbe, egy notesz lapjai közé illesztődik kettőbe hajtva a becses papír, majd elköszön, az ajtóban azonban gondol egyet, és megáll. Ügy tűnik: az elnököt hallgatja, aki azon háborog, hogy micsoda megterhelés egy szövetkezet számára, ha már a második esztendőben generáloztatni kell a motorokat holott a valóságban egészen másra figyel ködmonös öregünk. Azt nézi félszemmel, hogy ugyan látjuk-e őt? Érdekli-e valamelyikünket is esett téblábaló személye? Megnyugszik, hogy nem. Erre visszalép az asztalhoz, oldalt fordul, zsebébe nyúl, és egy marék diót tesz a megrökönyödött lángveresre gyulladó irodista kislány elé. Aztán eltűnik. El bizony, mégpedig olyan gyorsan, hogy az irodista kislány ocsúdni se bír, nemhogy tiltakozhatna. „Nyújtani köll!” — Idézte valamikor Móricz Zsigmond a hivatalokkal bajoskodó parasztok meggyőződését, akik bárhova és bárkihez fordultak, a világ legtermészetesebb dolgának tartották a kenést Az ám, gondolom magamban, miközben szegény szörnyen restellkedő irodista kislány az asztal fiókjába sepri a diót, de miért tartja annak még ma is a bácsi? Mert el se tudja képzelni, hogy úgy kapjon ki egy irodából valamit is — hiába a sajátja az az iroda — hogy azért valamilyen formában ne mutassa ki külön köszönetét. A dózerek váltig dörögnek odakünn. Iszonyú erőfeszítés árán, lépésről-lépésre hódítják meg, de meghódítják a futóhomokot S én hiszem, hogy azt világot is elhozzák a múltnak ebbe a zord, sivatagos rezervátumába, amelyben a lelkek is természetet cserélnek majd; nemcsak a futóhomok. ég szerencsére tiszta, s a látóhatár peremén akkora napkorong lángol, hogy nincs szükség lámpára: csupa bíbor tőle az igazgatói iroda. Beszélgetésünk tárgya a felnőttoktatás. Az eredmény több mint bíztató, hiszen a hallgatók létszáma egy tekintélyesebb községnek is a becsületére válna. S én mégis derülök, alig tudom leplezni a mosolyomat, mert tájékoztatóim: az volna el buckáit, horhosait és zsombékos, semmirevaló horpadásait. A tanyák még állnak, megvannak, de mint egy-egy mesebeli, akác- és nyárfaárbócos tutaj úsznak az elsőéves szőlő- és gyümölcstelepítések tengerén. De nem, nem nyugodt — tajtékos ez a tenger. Itt is, ott is embercsapatok bukkannak fel méltóságosan tovahömpölygő hullámaiból. A helyszín ezúttal egy modem, remekül felszerelt tanyai iskola. Villanya ugyan nincs még, és egyhamar nem is lesz, mert a legközelebbi kövesét is legalább hat kilométerre esik, és nagyüzemi istái lé se akad a közelében, de igazgató is és helyettese is — fiatalok, megindítóan fiatalok, a kályha mellett meg éppen egy gyerek, egy alig tizenhat esztendős fruska üldögél. Szótlanul. S nadrágban. Ekkor megesörren a telefon A pozsgás, tejbőrű helyettes igazgató veszi fel. Belehallóz, fülel, majd így szól: — Noná, hogy nincs Itt! Persze, hogy itt van. Csak az-., tán nehogy megtárgyalják itt nekem a legújabb divatot. Azzal elfordul a széken, s a telefonkagylót a kályha mellett darvadozó fruskának nyújtja. — Tessék. A fruska feláll. Arca vörös lesz, mint a hamvas, túlérett málna. Átveszi, füléhez nyom ja a kagylót, majd pihegő, szaggatott előadásban ezt halljuk: —Én vagyok... Nem, még mindig odavan... Hol, hol, tu dom is én, hogy hol? Pénz is jött? Te jó Isten! Most mit esi náljak? Jó, majd szólok, ha előkerül. Feltétlen szólok. Vége. Azzal a fruska leteszi a kagylót, 6óhajt egy nagyot, odabólint az igazgatónak, s el. A részvét kérdezteti velem, mert a távozó fruska maga a kétlábon járó kétségbeesés. — Ki volt ez? Tanítónő? Az igazgató és helyettese sietten, egymás szavába vágva magyarázza: — Dehogy1 — Privát! — Az egyik tanyai téeszcsé irodistája. — Bajban van szegény. — A postával tárgyalt. — Bajban? — firtatom. — Miféle bajban? — Hát... — mondja az igazgató — elég nagy bajban. Nincsen felhatalmazása. — Milyen? — Postai. Se pénzt, se ajánlott levelet nem tud kikézbesiteni neki a posta. A főnöke, a téeszcsé-elnök meg oda. — Oda? — nézek egy nagyot. — Hogyhogy... oda? Az igazgató és helyettese összenéz. — Elveszett, — születik meg végre nagynehezen, mondatot mondathoz ragasztva a magyarázat. — Most van a murci-idő, forrnak a homoki borok, és hát... rájött az ízükre. Rá bizony. Már harmadik napja iszik valahol. — Valahol? — Persze, — bólogat az igazgató. — Nagy ez a tanyaviiág, csupa hátság és zeg-zúg, máma itt, holnap ott, ki tudna utánajárni, hogy ebben az órában éppen hol? Itthon, mármint ebben a központfélében meg minden áll. A nap lebukott, csak az ég alja parázslik. Az igazgatói irodában nőttön nő a súlyos, lópokrócos dúrva homály. így aztán nem is a füzetembe, csak emlékezetem vásznára írom fel mint új, de annál emlékezetesebb fogalmat: morei-idő. Szőlőt takarnak, alma-, körte- és őszibarackcsemetéket bónyálnak szalmába, s kalapot, süveget lengetve üdvözölnek egy kucsmás, veszettül száguldó motorost. Nem is utak, inkább csak alattomos, kiismerhetetlen ösvények a homoki utak. Dobnak is, süppednek is, a gerincük meg maga az ördög hintája. S lám: a motoros még se csökkenti a tempót. Olyan iramban közeleg, hogy a nézése is valóságos tengeri betegség. A megérkezése se különb. Port lök, métereket csúszik, s mikor már azt hinné az ember, hogy elkerülhetetlen ) karambol, olyan biztosan áll meg, mintha lecövekelték volna. Így bukkan elő birodalmából s mutatkozik be Farkas János, az orgoványi „Petőfi” téeszcsé elnöke. Hatalmas, szép szál egy ember. Az arca pozsgás, szélfútta. Araszos vállával akár zsákolónak vagy súlyemelőnek is beállhatna. Ráadásul a humora Is remek, energiája pedig egy eleven, emberszabású robbanó motoré. És mire a legbüszkébb? Arra, hogy akkora kazlak világ fennállása óta se voltak a községben, mint az övékéi, a hogy a sima vesszős telepítésük is olyan „világis gyönyörűre” sikerült, hogy már az első esztendőben bort szűrhettek róla. Bár azt még elnök létére is igen csak számon tartja, hogy ez itt mára miénk, de ez még az enyém. Hanem... mindez csak szó, menjünk be vele inkább a tanyájába, ahol minden talpalatnyi hely ki van használva. Olyannyira, hogy udvarán a kényelmes megállás is probléma. Kutyák rohannak elő, majd megeszik örömükben Farkast. Gazdájuk azonban elriogatja őket, és hatalmasat kiált: — Gráf úr! Gróf úr, hé! Hol az istenbe bujkál? Kérdezném, hogy miféle gróf urat szólít, de arra már el is tűnt, és valahol a tanya végében gázolja a szalmát. Utána lépnék, de ekkor a szerszámos kamrából egy csendes, szelíd, tósztásan fehérképű emberke sompolyog elő. Megnéz, majd hátra, Farkas irányába kiált: — Jelen! Itt vagyok! Mi kéne, János? Nem akarok hinni a fülemnek. — Maga az a bizonyos gróf úr? — kérdezem a szelíd, nagycsizmás emberkét. — Vónék, — feleli s vigyorog ravaszul. — A neve után vagy... valamikor valóságosan is a grófi foglalkozást űzte? — Én? — Ki más? — Azt tőle, az elnök „úrMól kérdezze. Indulok is, hogy megkérdezzem, ekkor a következő beceszavakat hallom Farkas szájából: — Gyerök-ö-ök! Piciny ee-em! Odasietek, s majd hanyatt esek a meglepetéstől, mert látván látom, hogy Farkas egy falka kornvald-süldőt becéz gyerekeinek. A süldők viszont — pedig mint kiderül: aznap karikázták őket — kétlábra állnak s úgy veszik körül, hogy a látvány cirküszi mutatványnak is beillik. A falka — közös tulajdon, s lám: Farkasnak mégis szakasztott olyan kedvesek a süldők, mintha a sajátjaiként s nem csupán albérlőkként gyarapodnának a tanyája végében. De... miért gróf úr a gróf úr? És egyáltalán... miféle szerzet? — Ezök nevezték el a komát! — nevet s mutat a süldőkre Farkas. — Ezök a fekete gyerökök. Ezök mondogatják neki, ha jól bápik velük mög a kosztjuk is ölégségös, hogy: gróf, gróf, gróf, gróf. Igaz-e gróf úr? — Csakis! — kacag a. gróf úr. Engem kacag ki, s holnap talán már anekdotába szerkeszti, hogy az egyszeri pesti ember öt valóságos, csak kissé levitézlett gróf úrnak nézte. KÖNYVESPOLC Földes Mihály: ('Vikaws tavasz 1919 forró júliusában, a hegyekben, valahol Eperjes fölött összeül a forradalmi kaíonai törvényszék, hogy Ítéletet mondjon a Béres János politikai biztos szökését elősegítő Fodor Imre zászlóatjparancsr.ok és Végh Ilona zászlóalj-imok ügyében. Ekkor mondja el a forradalmi ezred egyik harcosa, Os Bálint a maga tanúvallomását, amelyből nemcsak a szökés közvetlen előzményei, Fodor Imre, Végh Ilona és a mély konfliktusoktól dúlt Béres János jellemzése bontakozik ki. Bálint izgalmas, szemléletes emlékezéseiből elénk tárulnak a napok alatt hónapokat, hetek alatt éveket hordozó viharos idők, amelyek a Lenin Októberét szibériai hadifogolytáborban átélő, rongyos, agyon nyűtt magyar bakákat, előbb az orosz forradalom áldozatos védelmezésére, majd a Magyar Tanácsköztársaság segítésére vonzották. „Kimozdult az idő" — s a katonamundérba bújtatott egyszerű emberek, ki-ki a maga módján, helyt próbálnak állni a soha eddig nem tapasztalt körülmények között. Van, aki szárnyakat kap, van aki elbukik... Földes Mihály fordulatos regényének egyik sajátossága, hogy nem legendás, évszázadokra, vagy akár csak évtizedekre előretekintő hősökről, hanem kis emberekről szól, olyanokról, akiket hátára kap a történelem hulláma. Sokukban a haza fogalma nemcsak a szeretettekkel és azok boldogságával kapcsolódik össze, hanem egy jó kispörkölttel; a közjó egy józsefvárosi kocsmában megivott nagyfröc.cs ízével. De sokan, akik szeretik és élvezik az élet apró örömeit is, a nagy és nehéz pillanatokban mégis oda tudják adni az életüket — * nép ügyéért. Történelemről és köznapokról, vágyakról és szenvedésekről, az ezer akadályon át is hazaűző és « mindenkinek tűzhelyet nyújtani akaró honvágyról szól ez a „Kossuth" kiadásában napvilágot látott, olvasmányos új magyar regény. Komlón, a művelődési ház előtt állítják majd fel Búza Barna szobrászművész „Zenélő fiatalok” című kút&zobrát. A két méter 20 centiméteres nagyságú ezüsttel borított aluminium szobor tervek szerint 1904. tavaszára készül el. Bojár Sándor felvétele ZTn Sík a vidék, olyan sík, mintha óriási, látóhatártól látóhatárig gördülő sodrófa tüntette UJ FILMEK: A lázadó magáttii/os&ága Tony Richardson rangos filmmel mutatkozott be a magyar közönségnek nemrég, az Egy csepp mézzel, érthető volt tehát a kiváncsi várakozás, amellyel újabb filmjének bemutatóját várta a magyar közönség. S a Sillitoenovéllából készült „A hosszútávfutó magányossága” beváltotta ezt az érdeklődést, jó film, igaz film. Főhőse, Colin Smith, a legszürkébb, legnyomasztóbb munkásnegyedek egyikéből lép a filmvászonra. Húszéves vagy még annyi sem, „rossz arcú," indulatos. Életének első világra-csodálkozása megérttette vele, hogy hol a helye a társadalomban. Betörés miatt javítóintézetbe viszik, ahol feltűnik kivételes futótehetsége. — Családi hagyomány — mondja, — mindegyikünk szaladt a rendőrök elől. — S az intézet sikerekre áhítozó nevelői tőle várják, hogy a neves polgári iskolától elhódítsa a hosszútávú mezei futóversenyre kitűzött serleget. Különleges helyzetet biztosítanak neki, szabadon edzhet erdőn-mezőn. Futás közben végiggondolja életét, mintegy visszapergeti az eseményeket haldokló apjáig, biztosítási összegekre pályázó anyáig, aki szinte sürgeti az apa halálát, hogy utána szabadon élhessen a szeretőjével. A barátjáig, akivel együtt unatkozik a televízió előtt, és akivel együtt tör be egy pékségbe; rövidesen újra találkoznak — az intézetben. Így jön el a futóverseny napja, amikor a cél előtt a biztos győzelmet átengedi riválisának, mert nem akar a „tetőn” sütkérezőknek dicsőséget szerezni. Eddig a film kegyetlen, kemény életet ábrázol, ahol nem ritkán az ököl vagy a lábak gyorsasága dönt emberek sorsa felett. Ahol a szerviem is csupán a pillanatokból él, s ha néha megcsillan főnsége, nyomban szétfoszlik keserűen. Mert jövőtlenül szeretni sem lehet. Az az érzésünk, hogy olyan városban járunk a filmen, ahol himlő vagy pestis pusztítja az embereket, s az érzéseiket. Colin Smith lázadó. Az első ütközetében alulmaradt a környező világgal szemben, de nyert valamit Futás közben érzi magányosságát, az emberi egyedüllétet. S végül megtalálja azokat, akik ellen harcolnia kell. Angliában az ötvenes évek közepén ösztönös társadalom ellenes harc Indult a haladó ifjúság körében. Erezték körüli társadalmának elviselhetetlenségét, ezért tagadtak mindenfajta társadalmat, a kivezető utat azonban nem ismertók fel. (Nem volt lobogójuk — mondta erről Jevgenyij Jevtusenko.) Kingsley Amis és John Osborne alkotásaiból megismertük ezeket a beatnickeket, dühöngőkert. Colin Smith alakja hasonlít hozzájuk annyiban, hogy ő is tagadja azt a társadalmi rendet, egyben különbözik is: megtalálta a társadalmon belül az ellenségét. Colin Smith elbukik. Miért? Az ellenséges osztályt felfedezte. És azt is, hogy ő kihez tartozik. Fegyvertársaival, azonban nincs kapcsolata, akciója egyéni akció, akár az anarchisták „forradalmai” vagy merényletei. Olyan, mint a csatában eltévedő harcos, nem leli társait, de még ez a keresés sem tudatosul benne eléggé, s így csak a közösségvállalásig jut bukásával, a közös tevékenységig nem ér el. Colin Smith a hoeszútávfutó — magányos. Colin Smith az ember, a lázadó ember — még magányosabb. De életének e rövid útja felcsillantja a reményt, hogy képes továbblépni, az önálló cselekmény keretein túlra. Tony Richardson az „Egy csepp móz”-ben Rita Tushingam-et, az „A hosszútávfutó magányosságá”-ban Tóm Courtenay-t mutatta be közönségünknek. Voltaképpen hasonlítanak egyórásra: Ugyanonnan jöttek, és első látásira inkább visszataszítónak hatnak sem mint megnyerőnek, „rossz arcúak”. S hogy Colin Smith szerepében Tom Courtenay-t — a fehéringesaiekel, elegáns, jóképű gentlemannekkel szembeni harcában — mégis a szívébe fo-gadja a közönség, az elsősorban az igazságának -és kétségbevonhatatlan tehetségének köszönhető. A filmben megcsodálhattuk Sir Michael Redgrave kivételes képességeit az igazgató alakításával, de általában elmondhatjuk: a szereplők megannyi rendezői telilalálat A fényképezés kifejező, a sötét tónusú képek — éles fényt egyáltalán nem használnak — agyunkba vésik a szereplők életének nyomasztó, szürke színeit, amely rájuk telepszik, mint egy kora«! felhő. „A hoaszú távfutó magáknyossága" kemény film, szenvedélye«, tiszta. A rendező az emberi boldogságkereséstől eljutott vele az osztályod harcáig. Kun 1st vá»
