Kelet-Magyarország, 1963. december (20. évfolyam, 281-304. szám)

1963-12-24 / 301. szám

‘able Neruda

{lUÍhEíX/ lY'JLA:

Béke a leszálló alkonyaiknak

Hívatlan vendég

Béke a leszálló alkony átoknak, béke a hídnak és béke a bornak, léke az engem kereső betűknek, nelyek véremből sarjadva, befonják i régi dalt földdel és szerelemmel, léke a városnak reggel felé, nikor ébred a kenyér, béke a Mississippinek, a gyökerek folyamának: léke a testvérem ingének, béke i könyvben, akár egy égi pecsét, léke a nagy kolhoznak Kijevben, béke itt és mindenütt a halottak gorának, béke a fekete vasnak Brooklynban, béke a levélhordónak, ifci házról-házra jár, mint a nap, béke a futóka táncos hajladozását tervező koreográfusnak, béke jobbkezemnek, amely csak egy kedves nevet szeretne leírni: béke az ónkőnél titokzatosabb bolíviaiaknak, béke, béke, hogy megházasodhass, béke a Bio- Bio minden nagy fűrésztelepének, béke a szabadságharcos Spanyolország megszaggatott szívének, béke a Wyoming-i múzeumnak, ahol a legkedvesebb volt az a kis szívhímzésü párna, béke a péknek s minden szerelmének, s béke a lisztnek, béke minden sarjadni kész búzaszemnek a földben, minden lombot sóvárgó szerelemnek, béke mindennek, ami él: béke minden földeknek és vizeknek.

Én búcsúzom is, visszatérek lakomba, álmaim közé, vissza Patagóniába, ahol a fészerek oldalát szél csapkodja és jeget fröcsköl az Óceán.

Csak egy költő vagyok, ki mindenkit szeret s bolyongva járom e szeretett világot: hazámban tömlőére vetik a bányászt és zsoldosok diktálnak a bíráknak.

De éli szeretem fagyos kis hazámat legutolsó kis gyökeréig.

Ha száz halált kellene halnom, ott szeretnék meghalni én: ha százszor kellene születnem, csak ott szeretnék megszületni, a vad araukán fenyők közt, a déli szél fergetegében, az újonnan vett harangok alatt.

De ne rólam beszéljünk.

Beszéljünk az egész világról és csapjynk az asztalra szeretettel.

Nem akarom, hogy újra csak vér itassa a kenyeret, a babot, a zenét; én azt akarom, hogy jöjjön velem, a bányász, a leányka, a jogász és a tengerész, a kedves babakészítő, menjünk el a moziba s aztán igyunk egy pohár jó vörösbort.

Nem hozok én semmi megoldást.

Azért jöttem, hogy énekeljek s hogy te is énekelj velem.

Somlyó György fordítása

Váci Mihály:

Fészek felelt a szárny

Szeretem lányos szeleid,

én szőke Városom! Kibontott hajú éjjeleid a felhő-vánkosokon; hullámzó szerelmeim ragyogását

a Bélrázta rozson.

Szerelem-váró nyírfáid fehér sikolyát, mennyekbe vándorló jegenyék fasorát, s amivel fiadat te megáldod: a porfdleg-glóriát.

Szeretem dfilő-ntakon bujdosó bánataid,

8 a kerék-nyomokon a szelek szimatait, amikor keresik egeid Ie-lehúnyt távlatait

Bs a táj tanított

szeretni Hazát!

Ez a por mutatott árnyaidra — Világ!

Bt lett rokonom

a Három-Milliárd!

*

A Sons Ide visszasodor s fölötted a vágy ki-kitár, ahogyan aranyosan a por tetőidre szitált,

• fészek felett ölelőn kinyílik a szárny!

Szerettem lánvos szelíd én szőke Városom! szerelmeim ragvogását a szélrázta rozson,

S kibontott be’ú

mindig szeretni fogom.

Kosztolányi Dezt5:

Téli alkony

Aránylanak a halvány ablakok,

Küzd a sugár a hamvazó sötéttel.

Fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel, S a hósík messze selymesen ragyog. Beszélget a kályhánál a család.

A téli alkony nesztelen leszállóit.

Mint áldozásra készülő leányok,

Csipkés ruhában állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,

Retteg zavarni az út szűzi csendjét Az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában Táncolva, zengve és zenélve lágyéin Fehér rózsákként hull alá a hó.

Bartha Gábor:

Perem városi

töredék

Csak váz még,

csupasz vasbetongerendákTM és épület,

és mű már; alkotási Az új Lakóik,

munka után, elsétálnak erre, és nézik tűnődőn,

— még az albérlet ízével a szájban —> a munkást, ki odafent énekelve dolgozik s az esti mozira gondol.

Csak váz még, acél és beton óriásTM

„egészként őrzi egy kor szimbólumát

<

<

< mint

<<

3Caiáesoniji izokások

Az embereket gondjaiktól, nyomorúságuktól megszabadító fiúgyermek születése számos régi vallás legendakörében ismert. Ugyancsak ősidők óta megünnepelték a téli napfordulót, vagyis a nappalok december 22-vel kezdődő hosszabbodását, a napisten újjászületését, a tavasz közeledtét. Ez a két mozzanat forrt egybe a kereszténység karácsonyában, se napok szokásai, babonái is természetszerűen más vallások és pogánykori örökség elemeivel vegyültek.

Nem kell, messzrie mennünk példákért:

a Bet’ehem-járás és regölés

hazai összefonódása tisztán mutatja a folyamatot. Az ősi regőlés — történeti regék és varázsigék elmondása a téli napfordulón — a heródesi gyermekgyiikosság, a betlehemi születés, a háromkirályok legendáival keveredett. Békésen megfértek egymás mellett; a nép a hagyományok továbbélésével, az egyház a vallásos körítéssel volt elégedett.

A regősök — betlehemesek — régen lármát csapó eszközökkel és hangszerekkel (láncos bottal, dudával) járták a falusi utcákat. Ez a szintén ősrégi szokás abban a naiv elképzelésben gyökerezett, hogy

a zaj elűzi a gonosz szellemeket

és helyet ad, szállást csinál a jónak. A karácsonyesti trombitálás, ostordurrogtatás, lövői dözés később úgy élt a nép tudatában, mint az öröm kifejezése. Ez mindenesetre reálisabb felfogás a réginél, s azt mutatja, hogy lassan halványult el az „ártó szellemekben”.

Ide sorolhatjuk azt a szokást is, hogy régen a hosszú éjszakákat, a „rosszat” jelképező szalmabábot, fatuskót égettek el karácsonykor; ez a mágikus szertartás az idők folyamán gyertyagyújtássá szelídült.

Ugyanígy a karácsonyi ajándékozás az ősi engesztelő áldozatok maradványa.

Ma annyira az ünnep tartozéka

• a karácsonyfa

hogy legtöbben ősrégi, lényeges szokásnak tartják. Erről szó sincs. A feldíszített karácsonyi fenyő Németországban terjedt el, a XIX. százaiban. Nálunk Podmaniczky Frigyes említi először, százötven évvel ezelőtt, hogy egy rokonnál látott ilyet. A karácsonyfa legfőbb dísze kezdetben a betlehemi csillag, a gyertya és az alma. Ez utóbbi a bibliai legendára utal: minden baj azzal kezdődött a Földön, hogy Éva adott Ádámnak a tiltott gyümölcsbőlTM

A babonák lassan kivesznek. A béke és a szeretet ünnepének szokásai — karácsonyfa, gyertyagyújtás, ajándékadás a babonáktól mentesen, új és reális tartalommal telítődve élnek tovább.

I Ij1 szter és Kálmán a múlt

< ■LJ évben kerültek Buda< pestre, amikor a fiatalember J a napi munka mellett elvégez« te a technikumot. Kálmán egy

< gépgyárban kapott állást. Esz- J tér egyelőre a kis lakást ren< dezi, és a lányukra, Icura vigyáz. Mikor otthagyták falusi

< otthonukat, nem is sejtették, i hogy egyszerre két nagy csapás zúdúl rájuk. Először is el

< kellett válniok Ilonka nénitől, 1 aki Kálmánt felnevelte, s aki J valósággal védőangyaluk volt

< S helyette megkapták a másik, J a budapesti nagynénit, Ilonka

< néni húgát, á szörnyeteg Karolát, aki a család réme volt

Lassan rájuk telepedett, a köd. Mindent kifogásolt. Baj volt, hogy nem mos- J nak elég gyakran kezet, rosszul

< nevelik leüt, Eszter herdál, sót< lan a leves, Kálmán evés köz- J ben csörög a kanállal. Jaj volt

< nekik, ha egy jó szót mondtak

< Ilonka néniről. A két testvér J évek óta nem beszélt egymással.

< Karola néni gyakran jött

< hozzájuk és ajándékot sohasem

< hozott. Majd ha meghalok — Jmondogatta —, úgyis minden a

tiétek lesz. Ilonka nénit szeret< ték. Nemrégiben a következő

< tartalmú levelet kapták Hónkká nénitől: „Drágáim, szeretet< tel várunk a disznóölésre. Nél< kületek el sem tudjuk képzelni J ezt a napot. Azonnal válaszolhatok, mikor érkeztek, vasár< nap reggel, vagy már szombaton este”.

Eszter és Kálmán mindent

< meghányt-vetett, és elhatároznák, hogy szombaton utaznak, J így legalább két napon át

< együtt lehetnek a drága jó né- Jnivel. Minden készen állott az Jutazáshoz, és pénteken Icu belázasodott. Eszter sírvafakadt, Js az orvosért telefonált. Az ór< vos köhécselt, hümmögött a

<kis beteg félfitt és némi vizsgálódás után kijelentette: „tü<szős mandula”..‘j ,y- ■

< Nem nagy , dolog de Jutazásról szó sem lehet.

< S ment a távirat Ilonka néninek: Nem mehetünk. Icu be- Jteg. Hétfőn megkapták a jó J néni válaszát: Ha már így van,

< felmegyek én hozzátok, úgyis

< régen készülődök. S viszek egy J nagy kosár kóstolót, amíg friss <a hurka meg a kolbász. Szer- J dán délután érkezem az ötös

< vonattaL

Eszter tapsolt, Kálmán kö< riiltáncolta az asztalt. S még J magasabbra hágott a kedvük, J amikor Kálmánnak korszakal< kotó ötlete támadt:

— Te Eszter, azt kérdi tőlem a múltkor Fejes, a műhelyve-Jzető: no te hajdani földbirto<kos, mikor megyünk egy jó

< disznóölésre. Szívesen veled J tartanék.

4 — Fogd a szaván — kacagott

<fel Eszter. — Hívd meg Fejest J feleségestől. Nem árt jóba lengni velük.

A műhelyvezetőt fellelkesí< tette a meghívás. Megyek. Naigyon szívesen. Elérkezett háta

nagy nap. A vendéglátás igazi nagy vacsora az új otthonban. Eszter komolykodva hajolt meg Kálmán előtt:

— A technikuselvtárs Öméltósága fogadást ad a műhelyvezető elvtárs tiszteletére. Hölgyek nagyestélyiben, urak frakkban.

Kacagva csókolták meg egymást, majd Eszter pontosan elkészítette a nagy estély menetrendjét. Ilonka néni ötkor érkezik. Kálmán kimegy elébe, és legkésőbb háromnegyed hatig hazahozza. Fél 7-kor kezdenek sütni-főzni, majd megtéri teni. Nyolckor jöhet a vendég.

— Mi lesz, ha betoppan Ka róla néni? — kiáltott fel Eszter.

— Szerelmes isten — nyögött fel Kálmán. — Imádkozzunk Eszter, hátha eszünkbe jut valami.

Egy perc gyötrelmes csend után Eszter sápadtsága szűnni kezdett.

— Tudod, hogy Karola néni mennyire fél az influenzától. Bacilusok, bacilusok, tele van vele a világ.

— Megvan! — emelkedett szólásra a teremtés koronája felvidultan. — Még ma kimegyek hozzá és elmondom neki. hogy Icu milyen súlyos influenzába esett. Azt mondom majd, hogy az orvos piros cédulát is ragasztott az ajtóra.

Ez a leleményesség megnyugtatta őket. Kálmán felöltözött, a sarki Közértben vett 15 deka konyakos meggyet, Karola néni kedvenc csemegéjét és elindult Hűvösvölgy felé.

— Miért jöttél? Mi ütött belétek? — fogadta Kálmánt a meglepett Karola néni.

— Belénk semmi sem ütött. De Icu. Icu beteg. Súlyos, ragadós influenza. A piros cédula is kint van.

— Persze, mert úgy mennek haza, mint a jószág. Se fertőtlenítés, se kézmosás. Csak hordják haza a bacilusokat.

— Szegény Icu látni szeretné Karola nénit — játszotta ki a vezércselt Kálmán nekibátorodva.

Az öregasszony vészterhesen felnevetett.

— Látni szeretne? Majd ha a piros cédula lekerült, fiacskám.

Kálmánban csárdást táncolt az öröm, de szilárdan játszotta a boldogtalant.

— Hát akkor tessék, Karola néni. Egy kis csemegét hoztam.

— Nekpm? Te? Mi ütött beléd — kérdezte Karola néni dermesztő gyanakvással.

— Konyakos meggy — dadogta Kálmán.

— Be ne gyere — állta el az ajtót az öregasszony. — A stanclit tedd le oda a székre. Majd fertőtlenítem. — S ezzel útjára engedte Kálmánt.

A fiatalembert mámorossá tette a győzelem, s ez a má mór benne zsongott szerda dél utánig. Előző nap igazgatói en: gedéllyel csúsztatott, s már háromkor ment hazafelé. Fütyörészve, kettesével ugrált le a lépcsőn, és mintha halottas házba lépett volna.

— Telefonált Karola néni — sírta Eszter keservesen. — Itt lesz egy félóra múlva.

Dermedten álltak perceken át. Eszter fogadkozott, hogy világgá megy, Kálmán pedig azon háborgott, hogy miért nincs nálunk idegenlégió, ö most azonnal jelentkezne. Az óramutató közben szágúldva jelezte á múló perceket, valamit tenni kellett. És ekkor 32 udvaron hangosan bömbölni kezdett Szúnyog Sanyi, a házfelügyelőék vásott, gyereke.

— Sanyi! — kiáltott le neki hirtelen támadt ötlettel Kálmán. — Akarsz egy forintot?

— Noná! Kettőt nem lehet?

— Legyen kettő — egyezett

bele Kálmán, és magyarázni

kezdte Sanyinak, hogy jön ide nemsokára egy csúnya öregasszony, álljon elibe, és mondja neki azt, hogy leüt sürgősen orvoshoz kellett vinni csak késő este jönnek haza,

— Az a boszorkány, akit útálnak? — kérdezte Sanyi flegmán.

— Ki mondta, hogy útáljuk? — próbálta Eszter letorkolni a nyegle kamaszt.

Sok beszédre már nem volt idő. Bezárkóztak a lakásha, s most Sanyin volt a sor.

Kálmán és Eszter dermedten álltak az előszobában, mikor meghallották az öreges, fáradt léptek kopogását, s nyomában Sanyi bosszantó hangját.

— Szűcsék nincsenek itthon.

Halk női hang kérdezett valamit.

— Ha nem hiszi, csak nyomja a csengőt. Nyomhatja ítéletnapig — hallatszott Sanyi hangja.

A csengő hosszan berregett, majd néma csend támadt. A fáradt, öreg léptek távolodtak, s akkor újra megszólalt Sanyi:

— Mondja mama, mit macerái ja ezeket? Az előbb mondták, hogy a pokolba kívánják magát.

Eszter idegrohamot kapott.

— Ez a te ötleted volt. Ezt azért mégsem kellett volna.

Gyötrődve telt el egy negyedóra, s akkor kinyitották az ajtót, s beviharzott Karola néni. Szokatlanul kedves volt, valósággal ragyogott az arca.

— Mégse tudtam megállni, hogy el ne jöjjek. Szegény kis Icu. S tudod, te gonosz — mondta Kálmánnak — nagyon meghatottál ám azzal a konyakmeggyel. Hoztam belőle a kis betegnek is.

Eszter egy fotelbe zuhant, Kálmán kitámolygott a folyosóra, becsöngetett a házfelügyelőékhez, Sanyit kereste:

— Te szörnyeteg, kit küldtél el?

— Hát azt a vén szipirtyót. Pedig két nagy kosarat is cipelt.

— Ilonka néni! — Bődült fel Kálmán és futott, hogy Eszternek elmondja a rettenetes hírt. Mikor belépett az előszoba ajtaján, éppen megszólalt a telefon. Fmes telefonált.

— Nem várunk nyolcig, gyerekek. netre ott leszünk. Ugye, nem dobtok ki?

Könyvek, írók, olvasók

_ Az irodalmi ismeretterjesztésnek legjelentősebb, leghatásosabb és legtöbb élményt nyújtó módja az' író-olvasó találkozó. Ezek nyújtanak arra lehetőséget, hogy mind az írók, mind pedig mind a népművelés irányítói, munkásai lemérjék a müvek hatását. Az olvasó és az író találkozása kettős haszonnal jár — az olvasóban elmélyíti a könyvélményt, az író pedig további munkájához kap ösztönzést.

Elismert tény, hogy országszerte Szabolcs-Szatmárban van a legtöbb és legsokrétűbb íróolvasó találkozó. Megyénkben az utolsó években a megyei könyvtár szervezésében, a MÉSZÖV támogatásával a következő találkozótípusok alakultak ki: téli mezőgazdasági könyvhónap, tavaszi könyvhetek, ünnepi könyvhét, őszi megyei könyvhetek.

Az őszi megyei könyvhetek idején (októbertől december közénél g) összesen 28 író-olvasó találkozó volt megyénkben. Ezek abban különböznek áz eddigi találkozó-sorozatoktól, hogy eddig nem tapasztalt számban látogattak el megyénkbe a Budapesten és az ország más tájain élő írók. Egy Kossuth-dijas, nyolc József Attila-díjas és három más író találkozott a szabolcsi-szatmári falvak olvasóival. Megyénkben járt az Uj Írás, az Élet és Irodalom, az Alföld gárdája és a Magyar írószövetség is képviseltette magát.

Ez a vendégjárás többet jelent, mint meghitt együttléteket az olvasókkal — azt is jelenti. hogy megyénk bekerül a mai magyar irodalom vérkeringésébe. És ennek a jelentősége népművelési szempontból felbecsülhetetlen.

Az őszi megyei könyvhetek befejeztével lemérhető ennek a

három-négy esztendős szép munkának az eredménye is. Egyre több könyvet vásárolnak meg az olvasók azért, hogy a jelenlévő íróval dedikáltathassák a műveket, és egyre többen iratkoznak be a könyvtárakba személyesen olyanok, akiknek eddig legfeljebb ha a gyermekük hordott haza könyvet. S a részt vevők hozzászólásai, ha nem is nagyon szaporodtak, de egyre nagyobb olvasottságról tanúskodnak, egyre inkább az írói munka lényegét kutatják. Megyénk mezőgazdasági jellegére való tekintettel, a szépírók mellett kiváló mezőgazdasági szakírók is tartottak színes, filmekkel, rajzokkal illusztrált szakelőadásokat, bár a mezőgazdasági szakelőadások igazi idénye februárban kezdődik (s úgy tudjuk, az országos megnyitó is hálunk lesz).

Nagy kedvet érzek, hogy községeket soroljak fel és lelkes könyvtárosokat, tanácselnököket, járási vezetőket nevezzek meg, akik estéiket, pihenőnapjaikat áldozták fel (például a csengeri, baktai, kisvárdai, tiszalöki járásokban, de szinte mindenütt), hogy ezek a találkozók sikerüljenek. És Nyíregyházán is nőtt az érdeklődés, (például a Ságvári-telepen) és az ifjúság körében. Ezt forró hangulatú kollégiumi és önképzőköri írói esték bizonyították. Reméljük, hogy tavasszal íróink nemcsak a falvak népével, az iskolák diákjaival, hanem a nyíregyházi olvasókkal is gyakrabban találkozhatnak.

Ratkó József

1963. december 24.