Kelet-Magyarország, 1963. november (20. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-07 / 261. szám

Korunk és kortársaink Szokatlanul élénk és fá­rasztó volt a nap. „Nem baj, majd otthon, este, amikor le­fekszenek a gyerekek, elcsen­desedik a ház, egyedül ma­radhatok a papírral és ce­ruzával.” Nyolc éve múlt, meleget árasztott a konyha tűzhe­lye, éppen hozzáfogtam a munkához, amikor csenget­tek. Az ajtó előtt régi isme­rős, aki még sosem volt nálunk. Megmutatna egy le­velet, ha lenne rá időm, mondja a köszönés után. „Pestre írtam, a minisztéri­umba. De lehet, hogy sok benne a helyesírási hiba Franciakockás ív, munkás­kézzel írott sorok. A tintá­val lefektetett betűk azért gondosak, egyenesek. És a sorok között sok munkával járó pontos számítások: ja­vaslat az állattenyésztés fej­lesztésére Jó órát beszélgettünk, más nem vezetett erre, csak a jó szándék. Tu­lajdonképpen napok óta csi­nálom, s napok óta gondol­kodom, elküldjam-e. Hogy megértik, amit akarok mon­dani?" Jó volt elbeszélgetni a negyvenéves emberrel a me­zőgazdaságról. ö tulajdon­képpen kereskedő, de azzal búcsúzott, szeretné elolvasni az áll tenyésztésről szóló kormányhatározatot. Ha meg van rá, szerezzem meg neki. Már elment, újra megfog­tam a ceruzát, de eszembe jut egy régebbi, még nyári történet Kisvárdán találkoz­tunk össze egy régi osztály­társammal. Talán tizennyolc éve koptattuk a polgári, — ahogy akkor hívtuk, a mezít­lábas egyetem padját Jó tíz éve, hogy nem is láttam. „Gyere már el hozzánk, nézd meg a gyerekeket, nagy ka­masz a fiam. Egyúttal meg­kóstolod, milyen bora termett az apósnak...” Már a doktor kávéját szür­­esöltük, ugyanis Imre állat­orvos. Szokatlanul csendes délutánja volt, osztottuk az ulti laojart és kölcsönösen ki­faggattuk egymást az évekről. A játék közben megszólal az én gyerekkori pajtásom: „Te én naponta járok a szövetke­zetekbe. Azóta látom csak, milyen fontos az irányítás, a jó irányítás. Ha érdekel, el­mondom, mit nem találok jónak. Nem árt, ha másutt is látják, de nekem nehezen megy az •rás.’’ Belehevülünk a beszélge­tésbe, elfelejtjük a bemondott színt is. Imre számol, mint egy matematikus, mi min­dent lehetne még kihozni jobb, okosabb gazdálkodással a ....i szövetkezetben. Felesé­ge, a bájos fiatalasszony inti, nem azért jöttek a vendégek, hogy értekezletet hallgassa­nak, van abból úgyis elég. Barátom, a nagy darab or­vos pirul, elnézést kér, hogy igy belemelegedett. Félóra múlva újra ott kötünk ki, a zárszámadásnál. „Látja, ő ilyen. Nem tud másra gon­dolni, csak a falura. Pedig tulajdonképpen enélkül is megélne" — szól az asszony. Hazafelé, a kocsiban jegyzi meg a kollégám, aligha hinné az ember, hogy vannak ilye­nek. „Pedig vannak — mond­ja — például a volt tanárom. Megállít az utcán és felhá­borodva magyaráz, mennyit állnak a gépek az Iskola mel­letti építkezésen. Szervezet­ien a munka, sok a szerte he­verő drága anyag. Tüzes az arca mikor közli, hogy még egy napot vár aztán nem bírja nézni tovább. Barátom mondja, jól emlékszik, hogy a tanár sem volt mindig ilyen. Akkor, az ötvenes évek elején legyintett az ilyesmi­re." És most? „Meg is kérdeztem, mi az oka. Azt mondta, az akkor volt. Azóta többszörösen ér­zi az értelmét, ha mond va­lamit” Úgy érzem, nem tudunk mi már soha többet és soha sehol vélemény nélkül meg­lenni a köz dolgait illetően. Véletlenül cseppentem be egy délután meghitt, idős me­zőgazdasági tudományos és gyakorlati szakemberek közé, akik régen készültek kis olaszrizl inggel fűszerezett kvaterkára. Nos, ezen a ba­ráti, hangulatos beszélgetésen az volt a számomra meglepő, hogy sok ankét és értekezlet könyvelhetné el komoly si­kerként az elhangzottakat, a kitűnő javaslatokat, tapaszta­latokat. / Valamikor divatos volt és be is tört életünkbe ez a mondat, hogy azért vannak a fejesek, az okosok, hogy ők intézzék a világ folyását. Aztán eljött a mi rendünk, elfeledtetni ezt a jelszót. Ké­sőbb néhány évig elszürkült, elsablonosodott, kicsit gépies lett sok minden. Az egyén tennivágyását hányszor lo­­hasztotta a „vajon mit akar, miért olyan túlságosan lelkes ez az ember” köntösében je­lentkező gyanúsítgatással ve­gyes bizalmatlanság. Nem hittük talán, hogy van ember és egyre több, aki csak úgy, személyes érdeke nélkül is akarhat valamit, ami a tár­sadalomnak hasznos. Most felfedezzük az em­bert a kereskedő, az orvos, a mezőgazdász, a tanár, és sok más foglalkozású képében, aki a saját gondja mellett országos gondok hordozója önként, társadalmi munkában Azt hiszem, az utóbbi évek­ben megváltozott légkör, fej­lődött tudat segítette legin­kább máglyahalálra a „nem az én asztalom" kispolgári elméletét. Jönnek a levelek tele értékes, vagy kevésbé ér­tékes, de segítő szándékú ja­vaslatok tömegével a külön­böző szervekhez. A lényeg a plusz, a több akarása, ami arra indítja az emberek egyre nagyobb részét, hogy akarjon, beleszólni az orszá.­­gos politikába. Ismerjük a dialektikát, minden változik, csali a vál­tozás örök. Utat, életet köve­tel körülöttünk a lakások, falvak, városok hidak, gyárak képében jelentkező anyag. A történelemben eddig páratlan technikai forradalomnak va­gyunk tanúi. Olyan forrada­lom ez, amit az ember te­remtett. Miért csodálatos hát, ha e közben az ember ön­magát is képes újjáteremte­ni...? Kopka János. KÁPOSZTA, TENG i tudja azt este, milyen gondolata születik más­nap? özvegy Józsefné se tudta. Mégis, amikor a szo­kásos időben — ellátva a több ezres szárnyas jószág reggeli gondját — reggeli zés­re hazaindulóban megállította a másik két asszonyt. (Hár­man vannak baromfigondo­zók a Szabad Föld Tsz-beo.) Halkan, szinte suttogva be­szélt, mintha valami nagy titokról árulkodna. „Biz is­ten mondom, vérré válna bennem... Otthon, tudjátok, hogy van... Ki főz már olyat..? Ma itt ebédelünk! A másik két asszonyban is íolgozni kezdett a kiváncsi­1963. november 7. ság. Hamarosan egyet is ér­tettek. Kötőjükben, meg a nyakba­­való kendő alatt összehozták a szükségeseket. Kinn még­­egyszer körülnéztek, kétsze­resen is rendbe tettek min­dent, aztán a megóhajtott közös ebéd főzéséhez láttak. A pihenő kályhájába száraz fát kerítettek, ne nagyon árulkodjon a kémény. Mikor elkészültek boldog, gyermekes örömmel nézték a kályhára helyezett piros fazekat. Jő ebéd lesz, jól laknak — gondolták. Nem is tudják, mikor ettek „ilyet” utoljára. Okosan tette öz­vegy Józsefné, hogy szólt róla. Arra is gondoltak, ha az elnök betoppanna, azt is megkínálják. Meg a biigád­­vezetőt is. „De, csak nem jönnek tán” — rebbentek a következő pillanatban. Mert, Történet a Közép utcáról Napfényes júniusi vasárnap délelőtt volt, 1944. A nyíregy­házi 554-es „A” hadikór­ház sebészeti osztályán ki­csapódott az ajtó: két fog­lyul ejtett, sebesült orosz ka­tonát hoztak be rajta. Dr. Bende István főorvos és az ügyeletes Ónodi Irén ápolónő munkához látott. Elsősegélyben részesítették az égési sebeket szenvedett talpig bőrruhás pi­lótát, a másikat mútésre ké­szítették fel. — Ekkor találkoztam először Miskával. Két katona a fel­derítő repülőgépről Rakita Györgyné, született Ónodi Irén pergeti újra az ese­ményeket. Megtudta, ez a két katona arról a felderítő repü­lőgépről való, amelyet Téglás térségében lőttek ki a néme­tek. A pilóta és a Miska, a rá­diós az utolsó pillanatban ki­ugrott a gépből, sebesülten es­tek fogságba. Miska bal láb­szárába szilánk fúródott, hord­ágyon vitték fel a sebészetre. — Miska — hosszú ideig csak így ismerték: Miska — tiszt volt. Műtés után Bende főorvossal elhatároztuk, hogy a tiszti kórterembe fektetjük, tekintettel súlyos állapotára. — Felháborító. A Magyar Királyi Hadsereg tisztjei közé tenni egy ilyen... piszkos fog­lyot? Egy tábornok fia, kis nyegle tisztecske háborgott így a terv miatt Amikor Ónodi Irén ápo­lónő azt találta mondani, hogy itt egyik sebesült tiszt olyan, mint a másik, a fiatal hadnagy pisztolyával kezdett hadonász­— Inkább maguk lőjenek agyon, minthogy átadjanak a németeknek. Miska szavait hosszú csend követte. Iszonyatos kérés, tele keserűséggel, mit tegyenek? Váratlanul meghalt a három katona egyike: haslövés érte, nagy volt a vérveszteség. Ja­­vizsen Szávát, a 17 éves kije­vi fiút is elhívta magával egy ismeretlen civil a közeli ta­nyára. Egyedül maradt a rá­diós. — Főorvos úr, elviszem Mis­kát hozzánk, a lakásra. Irén „szesztra” először meg­ijedt a saját hangjától. Veszé­lyes dologra vállalkozik, mi lesz, ha rájönnek? Talán halál jár érte... Nem volt idő problé­­mázásra: vaságyat, szalmazsá­kot, lepedőt, pokrócot raktak egy lovaskocsira, s irány a Közép utcai lakás. Ónodi Iré­­nék tenyérnyi lakásban né­gyen éltek: a rejtegetés ve­szélye mellett, még ez is nehe­zítette a helyzetet. Nehéz napok — A nyilasok uralomra ju­tása nálunk érte Miskát. Egy német „Tigris”, óriástank ép­pen lakásunk közelében vert tanyát. Személyzete gyakran benyitott hozzánk, vízért, me­legedni. Nehéz percek voltak ezek: állandó rettegés, nehogy felismerjék az ágyban fekvő orosz tisztet. Azt mondtuk, amikor érdeklődtek, hogy az ágyban fekvő családtag súlyos beteg, tüdővészes. Ez jó érv volt, gyorsan távoztak. Október 21: légiharc, pattog­tak a golyók a Közép utcai há­zak tetején. Az Ónodi család — Miskával együtt az udvaron lé­vő krumplisverembe menekült. Tíz óra tájban valamelyest szűnt a felszabadító harcok za­ja, Irén kilopakozott a verem­ből, egészen a kiskapuig. Lát­ta, lovaskatonák vágtatnak a belváros felé, nyomukban gya­logosok. Csak azt látta, nem németek, nem magyarok s már rohant is le a verembe, vitte az örömhírt az Ónodi papa ru­hájába öltözött Miskának. Azóta semmi hír — Miska kilépett az utcára, megszólított egy orosz gyalo­gost. Azt a választ kapta, vár­jon a parancsnokra, mindjárt jön. Kikísértem Miskát a Bé­la utca sarkáig, a parancsnok kocsijáig. Előbb kétkedett a tiszt, a civil ruha láttán, fegy­veres katonák kísértek vissza bennünket a lakásunkig, ahol Miska megmutatta egyenruhá­ját, katonakönyvét, kitünteté­seit. Ekkor megölelték a mi Miskánkat, hálálkodtak ne­künk. Nagyecseden megnyílt a megye harmadih legnagyobb áruháza „Irén szesztra“ vál­lalkozása — A né­met Tigris árnyé­kában — Élsz-e még Mihail Szafrin ót napig maradt még Miska a Közép utcai házban. Napon­ta többször meglátogatták honfitársai, a még mindig man­kóval járó Miskát, elhalmaz­­ták élelemmel, szeretettel, Ve­lük is ment el 1944. október 26-án. Azóta semmi hír róla. Kis cédulát mutat Rakitá­­né: — Novemberben, a város fél­szabadulása után Szava, ez az aranyos kijevi fiú, aki Miská­val együtt feküdt a hadikór­házban, meglátogatott bennün­ket. ö írta le Miska pontos ne­vét és címét erre a papírra. „Bogacsov Mihail Szafrin. Cskalov város, NaberezsnájS utca 20.” A másik oldalra a sajátját jegyezte fel a kijevi katona: „Javizsem Szava, tábo­ri posta 16 967”. — Az ember nem szívesen emlékezik a pusztító háborúra. Mégis szeretném tudni, mi lett a mi Miskánkkal, aki végtele­nül művelt, szolid fiú volt, főbb nyelvet beszélt, csak éppen ma­gyarul nem tudott. így mi is csak annyit vettünk ki szavai­ból, hogy talán technikus volt, 21 éves. Tavaly már megpróbálkozott a felkutatásával: sajnos, ered­ménytelenül. Talán a kijevi Szava — Jóska — ha él, segít­hetne a felderítésében. Irén szesztra, Rakita Györgyné, a ni és a hadbíróságot emleget­te. Miskának a legénységi kór­teremben szorítottak helyet. Teltek a napok, ha lassan is, de gyógyult ez a fehér arcú, szőke hajú orosz katona is. Miközben nyomult vissza a front, Miska mankóval, bottal ízlelgette újból a lépéseket. Pi­lótatársát gyors felépülése után a kassai fogolytáborba vitték. „Inkább maguk lőjenek agyon“ — Nyíregyházához közele­dett a front, elhangzott a ki­ürítési parancs. A mi kórhá­zunkat Dunaszerdahelyre irá­nyították, szinte órák alatt va­­gonírozták be a felszerelést, a súlyos betegeket. Miska és még két orosz katona ittmaradt. Bende főorvos és Ónodi Irén nővér — vagy ahogy Miskáék mondták: szesztra — gondolko­zott. Két lehetőség van: vagy itthagyják magukra a három orosz katonát, vagy átadják a németeknek. úgy, mellékesen, vajon mit szólnának? Nyomban kitu­dódna minden. Hogy ők hár­man, ötven körül asszonyok, már nagymamák, mit ki nem találnak?! A tanyában főzö­­getni. Mire való az otthon? De nem történt semmi. A tanya csendes volt. Az elnök a határt járta, a brigádvezetö a hízó sertések szállításánál éberkedett. A baromfisereg pedig békésen kapargált. (Azoknak is mindig más kel­lene, mint ami előttük van.) Úgy tették le az asztalká­ra a fazekat, mintha a legki­sebb zökkenésre azonnal szét­törne Előkerültek a hozott tányérok, kanalak. Özvegy Józsefné szedett először ket­tőt azzal a régi tapasztalattal: sose jó az evést mohón kez­deni. „Friss forrón finom ez halljátok." Kicsi árkokat rej­tő arca ragyogott a várható örömtől. Ettek. Eszegettek. Az első néhány falat lecsúszott hirtelen, az­után meg úgy kezdtek nézni maguk elé a tányérba, mintha épp az előbb laktak volna va-Az új létesítményt Endrédi Endre elvtárs adta át A megye szatmári része la­kosságának régi óhaja, kíván­sága teljesült vasárnap, ami­kor Nagyecseden átadták ren­deltetésének az emeletes föld­művesszövetkezeti áruházat. A Szatmári Áruház elnevezéssel megnyílt üzletházak a község központjában lévő, használaton kívül álló malomépületből ala­kították át és a berendezéssel együtt több mint egymillió fo­rintot költöttek rá. A három és fél millió forintos árukészlet­tel rendelkező üzletkombinát a nyíregyházi és vásárosnamé­­nyi után sorrendben a harma­dik helyet foglalja el a megyé­ben. Az átadásra vasárnap, a dé­li órákban került sor. A jelen­tős létesítményt Endrédi Endre elvtárs, az MSZMP megyei bi­zottságának titkára, a MÉSZÖV Választmány elnöke adta át a község és környék lakóinak. A nagy ünnepség alkalmával dél­előtt és délután honvéd zene­kar adott térzenét az áruház és a mozi előtti téren. Ezt köve­tően az új Szatmári Áruház, fővárosi művészek közreműkö­désével műsoros divatbemuta­tót rendezett. lamiből jól, s most büntetés­ből kellene tovább enniök. Mindjobban szótlanul, nyá­­mogva forgatták szájukban a falatot. Nem akart lemenni a szentnek se. Egyikőjük letette a kanalat. Csendben. Nézve, a többi is úgy tesz-e? Úgy tett. Azután csak szemükkel intettek egy­másnak, a tányérra célozva Húzták rá a vállukat, száju­kat. Szó nélkül is mondták: Tengeri darát...? A tengeri darával töltött káposztából alig fogyott va­lami. „Adjuk oda «téré a tyúkoknak” — mondta egyi­kük. „Inkább a pulykáknak” — vélte özvegy Józsefné. Az ő ötléíe volt az egész, rá­hagyták ebben is a végső szót. Mindazonáltal erősen ér­zik azóta: valamiről tanúsá­got nyertek. Valahogy így. kívánságuk régi volt, de a szájuk íze nagyon megválto­zott hozzá — mai lett. Nem győztek magukban eleget cso­dálkozni: mi lehet az óka, hogy a tengeri darával töltött káposzta nem olyan jó, mint régen volt... Asztalos Bálint. A megnyitást követő nap be­bizonyította, hogy igenis idő­szerű volt már egy ilyen, ha­talmas, nagy választékú üzlet­ház megnyitása Nagyecseden. Hétfőn a napi forgalom elérte a 200 ezer forintot. Szerte a megyében tart az előkészület a gyümölcsfák te­lepítésére. Idén a korábbi évek­hez viszonyítva is nagyobb ará­nyú lesz ez a munka. Kb. 7000 holddal bővülnek a gyümölcsö­sök 1965-ig, az ötéves terv vé­gére 37 500 holddal. Az alma­fák mellett, jelentősen növek­szik a meggy és cseresznye, va­lamint egyéb gyümölcsfák te­lepítése. Ezt leginkább a Nyír­egyházán épülő konzervgyár ellátása teszi szükségessé. A tél közeledtével szaporod­nak az átadásra kerülő mun­kák az ÉM Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalatnál, hiszen nemcsak az időjárás, hanem a határidők is sürget­nek. Október utolsó napjaiban fejezték be a munkát a nyír­egyházi autószerviz építkezésen és átadták rendeltetésének Sóstón a vállalati beruházásból készült építők üdülőjét. A több mint egymillió forint költség­gel épült legényszálló kétágyas szobáiban egy turnusban 26 építőmunkás üdülhet. Ebben a hónapban egész sor új létesítmény kerül átadásra. Novemberben fejezik be a munkát a hétmillió 348 ezer fo­rintos költséggel épülő fehér­­gyarmati nyolctantermes gim­názium, és a 120 tanulót befo­gadó sárospataki leánygimná­zium építkezéseken. A közel 5 millió forint értékű munkát moziüzemi vállalat músorbe­­osztója nem mondott le Miska, vagy életben maradt hozzátar­tozói megtalálásáról. Ha segítséget kap, ehhVz ta­lán a város felszabadulásának 20. évfordulójáig újból kezet szoríthat megmentő és meg­A kisvárdai járásban első­nek november 6-án az anarcsi Uj Élet Tsz-ben kezdték meg a gyümölcsfák telepítését. A tsz tagjai idén 130 holdas gyü­mölcsösüket újabb 10 holddal növelik és kizárólag csak megy­­gyet és cseresznyefákat ültet­nek. így pár év múlva 120 hold, nagyrészt új telepítésű almásból, 10 hold barackosból és 10 hold meggyeskertből szü­retelhetik a gazdag termést. már csak a festés elhúzódá­sa akadályozza. Befejezés előtt áll Nyíregy­házán az Arany János utca és az Árpád utca sarkán megkez­dett 60 lakás építése is. A hét és félmillió forint költséggel épülő lakások átadási határ­ideje november 30. Ezzel egy­­időben készül el az Árpád ut­cában épülő 108 lakás újabb 6-szor 18 lakásos egysége is. Ezeknek az építési költsége 15 millió 833 és félezer forint. No­vember 30-án sor kerül a közel félmillió Ft költséggel épülő kállósemjéni pártház átadásá­ra is. A vállalat jelenleg három he­lyen dolgozik 100 férőhelyes növendékmarha istálló befeje­zésén. Az egyenként mintegy 660 ezer forint beruházással épülő tsz istállókat Tisza­­adonyban, Fábiánházán és Apagyon, november közepén adják át rendeltetésének. mentett. Angyal Sándór. Növekszik a meggy, cseresznye telepítése Új létesítmények sora készül el Átadták az építők üdülőjét —• Befejezés előtt a fehérgyarmati gimnázium

Next

/
Oldalképek
Tartalom