Kelet-Magyarország, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-13 / 240. szám

Baráth Lajos: ■■ a r 4 Történet A PATAK KÖTELEKKEL ELZÁRTAK az utcákat. Lépés kartonra írta, hogy „Veszéjes”, ezeket a cukrosdobozokat a gyalog­járók fölé tűzték s vártak. Borongós délután volt, ősz ele­je, a református templom ka­kasa szürke párát eregetett, egyáltalán: két utcát nem lá­tott be az ember abban a kö­dös, reumás időben. — Lámpákat azért kitehet­tünk volna — morogta a fia­tal Józsi, s vörösre gyulladt szemét dörzsölte piszkos te­nyerével. — Atkozott por! Szemüveg is járna, ilyen mun­kához... — Szemüveg? — nevetett idős Józsi. — Hol élsz te? Neked minden jár... a szád a legtöbbet. — Apai szigorú­ságát az a pár barázzda je­lentette, amelyik keskeny hom­lokára ékelődött: ha fiával, fiatal Józsival beszélt, min­dig nagyon szigorúnak és ko­mornak szeretett látszani. Kü­lönben nagyon egyforma voit a két ember, az apa és a fia: amíg a fiatal Józsi álián ki­csi lyuk játszadozott minden fintorra, addig az öreg Józsi ajkát mély és bosszantóan csú­nya árok hasította ketté. — A százhúsz a fontos! A gyár- • ban három napig dolgoznál c-ért a pénzért. _ — Csak két napig... Ilyen munkával még kevesebb idő alatt is megkeresném azt a pénzt LÉPÉS, A BONTÓMESTER és a tulaj bemásztak az északi torony alá, pár perc múlva izzadva kijöttek. A tulaj ká­romkodott Borvörös arca el­­kékült a méregben. — Az esze tokja bomlott meg magának, nem a fal... öreg már, oszt fél! — meg­kerülte az árkot és a többiek­hez sietett. S egyre csak azt ismételgette magában, hogy Lépés fél, mert már megöre­gedett. — De most félti az életét, amikor már csak alud­ni tud az ágyban?— A fiatal Józsi mérgesen néz­te a kis, pukkancs emberkét. — Az életét mindenki félti! Még a vén nyomorék koldus is! A tulaj legyintett, bevárta Lépést, aki nézelődött még a falak tövében. — Na? Nézett rá. — Nem megy! — ingatta fakóra őszült fejét. — Egy gránátot kerítsen, akkor ma­gam ledöntöm. — Maga aztán tényleg meg­­kergült — csapkodta homlo­kát a tulaj. — Honnan vegyek én ötvenháromban, majd tíz évvel a háború után gránátot? — Gránát nélkül pedig nem megy! — makacskodott Lépés. A Patak utcán kocsik gyü­lekeztek. Vadul tülköltek. Az egyik sofőr kilépett kocsijából, megnézte a gyalogjáró fölött lengő kartonlapot. Látta, hogy „Veszéjes’, hát nyugodtan visszaült helyére. A többiek csak kürtőitek s túráztatták a motort. — Ereszd el őkert.. — intett hátra a tulaj. Az öreg Józsi mozdult is, de a fia karjába markolt, „Maga csak ne ug­ráljon; ha baj talál lenni, akkor maga dutyiba is kerül­het...” így aztán senki sem engedte útjára az autókat. Lépés az eredményt hossza­san nézegette. — Veszélyes! Minden percben összedőlhet... — s megtörölve kisujját, még ezt morogta. — Persze, egy héúg is itt állhat... De ha Vi­har jönne, az talán megmoz­dítaná. 1963. október 13. UTCÁBÓL A tulaj agyát elöntötte a vér.. Azt hitte, most ott mind­járt megüti a guta; pedig ez az üzlet lónak ígérkezett, kár lenne elrontani egy agyvér­zéssel. — Szelet! Vihart! Vagy gránátot! Az istenit a gyáva sztarinak! Olyanokat kíván, amiket szent Antal se képes megadni. A fiatal Józsi elnevette magát, s oldalba könyökölte a mellette hallgató Bazsekot. — Mióta templommal kereske­dik, azóta csak szentekkel példálózik. — Bazsek rossz félszemét vizsgáztatta tenye­rével, mindig hitte, hogy egy­szer megmozdulnak a béna inak és idegek, nem figyelt társára. — Emberek... ötszázat adok, aki alá vág — s mert látta, hogy az arcok nem élénkül­nek meg az ajánlatára, kijaví­totta magát — ölszázat fe­jenként! Na, az nem k*vés! Kettőnek ezret. A tulaj ajánlatára az öreg Józsi előbbre lépett. A fia utána kapott, de már későn. — A fiammal alámászunk... — s mert látta, hogy Lépés oldalra köpött, gyorsan mond­ta még. — De az ötszáz ke­vés. Nyolc, meg áldomás is, vacsorával... Nyolc — s mu­tatta ujjain a nyolcat. — Hatot, fejenként. Meg egy liter bor — toldta meg, mert az autók most már kó­rusban üvöltöztek rekedt du­dáikkal. —» Sokban van ez ne­kem így is— — AZ ÖREG SZÉDÜLT — húzta vissza apját a fiatal Józsi. — Ott hagyjuk a fogun­kat? Azt nerr.í ezerért se! A szakszervezet ilyet nem en­gedne a gyárban! Mert ez... — Akkor menj a gyárba! Negyven forintért. Itt a há­romszorosát kapod és norma sincs — s szinte fröcskölt a dühtől a tulaj szája. — Izga­tod is a többieket... örülhet­nél, hogy jó pénzhez juttatta­lak benneteket! A fiatal Józsi állán úgy ug­rált a kis gödröcske, mint a kölyök kabóca a tükrön. — Nekem beszélhet, én a torony­­alá nem mászok be ezerért se! — Bejössz! — kapta ökölbe tenyerét az apja. — Vagy szétverlek! — Érted? — s mint egy mérges bika, szembe­fordult a hosszú legénnyel. Az öreg termetre kicsiny volt, csak mérge és indulata volt nagy. Mag a vágy benne, hogy a nyolcszázat megkapja a tu­lajtól. Ismert eseteket — hi­szen régen napszámoskodik,— hogy ilyenkor meg lehet gaz­dagodni. Veszélyes? Lehet. De nem hallott még olyanról, hogy valakit is maga alá te­metett volna a fal. Csak bá­torság kell hozzá. — Az is­tennek jöttéd ide, ha félsz? Mi­nek? — s intett szemével, jám­borul és biztatóan. — Nagy pénz az! Nyolcért vállaljuk. Meg a vacsora-áldomás! Az Avas-ban esszük meg. — Nem — mondta a fiú. — Ott maradunk. — Es mutatta a tornyot, mely a Pöcének dőlve a ködös őszi égbe tor­nyosult, sokezer téglával tes­tében. Mint egy csapda, úgy magasodott a tégla-góliát, éhe­sen és félelmetesen, fel az égbe, ugyanakkor gyöngén és alattomosan, emberéletre vá­rón. Félt. Pedig arra is gon­dolt közben: a pénz jól jön­ne; itt vannak a hidegek, ka­bátot vagy cipőt vehetne raj­ta — a ruha árát pedig elte­sz!. Valamire. Mirtdig kell va­lami az embernek, amit úgy sem tud megvenni. — Anyád örül majd a pénz­nek — súgta az öreg Józsi. — Kell az most. Neked jó ruhát vennénk... — A tulajhoz for­dult. — Megadja a nyolcszá­zat? A TULAJ BÓLINTOTT, nyújtotta kezét. — Meg. Áldo­mással együtt... — mert az autók veszettül bőgtek, a so­főrök közül többen ott figyel­ték az alkudozást. „Mit kéreti magát? Én ezerért se váll rí­nám!” mondta az egyik; hát már ezért sem alkudozott to­vább a tulaj, gondolta, még felverik az árát annak a tíz­perces munkáhak. — Minek kellett ilyen ma­gasra építeni? — gúnyolódott egy másik sofőr, fiatal voit még, talán húsz-huszonkét éves, lányos arcán egymásra ült a csodálkozás és a képte­lenség. — Bőő! — bokszolt az ol­dalába a társa. — Minden templomot magasra építenek. Ennyit se tudsz? A tulaj sürgette Józsiékat. — No! Akkor igyekezzenek. — Nem! — mondta a fiatal Józsi. — Nem, az istennek se — pedig úgy vonzotta a tég­laóriás. Hívogatta, integetett neki: „Gyere csak, nem va­gyok én gonosz! Vagy tán félsz tőlem?” beszélt hozzá, s közben talán lengett is. Ki­csiket és ritkán, s nagyon lassan mozdult a torony. S ne­vetett is, legalábbis a téglák roppanásából, malterágy sus­torgásából azt érezte ki a fia­tal Józsi. S a Pöcé silány vize is beszélt, s minden: az anyja arca, apja biztató hunyorgása. — Nem! — ismételte. — Nem és nem! — Állat! — üvöltött az ap­ja. — Hagyja csak — intett a tulajnak. — Majd én megma­gyarázom neki, hogy ki va­gyok én neki... — felpipiske­­dett a fiúhoz s tenyerével az álla alá nyúlt. — Menni kell! Érted? Pénzről van szó! — s szeme elszürkült az erőlkö­désben. A fiúnak az jutott eszébe: ugyanolyan az apja tekintete, mint az északi to­rony: súlyos, hívogató és pa­rancsoló. Még egyszer megnéz­te a falakat. Húsz méter ma­gas is van, gondolta, ha nem több. — No, ne félj már — s az idős Józsi egy kalapácsot nyomott a markába. Nála vé­ső és csákány volt. — Geren­dát is adjon — mondta a tu­lajnak. — Gerendát, amivel biztosítjuk magunkat. Akkor aztán meggyújtjuk és úgy dől össze, mint a kártyavár... — s biztatóan hunyorgott fiára, aki még mindig farkasszemet nézett a toronnyal. Ismerte ő a gyerekét, jön az, tudta. Per­sze, hogy jön, most már csak makacsságból is. Ezt olvasta ki a falakra meredő tekinteté­ből. A dacot, a megbirkózni vágyást. Mert ez fűti már a fiút, jól tudta az öreg Józsi. — Gyerünk! — mondta hal­kan a fiú, a fiatal Józsi. — Gyerünk! — s úgy nézte a fa­lakat, mint akit megejtett egy különös varázs. S lassan, a kalapács nyelét szorongatva ment. Közben az új, szép ka­bátra is gondolt — Várj! — szólt rá az öreg. — A pénzt! — lépett a tulaj elé. — Előbb a pénzt. Mert ez veszélyes! — s fogatlan szája vigyorra torzult . A TULAJ FELHÖRDÜLT. — Hát gazember vagyok én? Talán letagadnám, hogy meny­nyiben egyeztünk meg? — szétlendített a kíváncsiskodók irányába. — Nézze! Éz mind tanúskodhat magának. — Elhiszem. De akkor is adja ide. Azután a mi gon­dunk, hogy hogy’ dől össze a torony. A tulaj kétszer nyolc szá­zast számolt az öreg markába. Az öreg Józsi nevetett s szét­nézett társain. — Baj lehet abból — je­gyezte meg Lépés. — Nagy baj! — Félsz! És irigy is vagy — mosolygott az öreg. Lépés ingatta a fejét. — Nem irigykedem én. De baj lehet abból. A fiatal Józsi pedig lassan, kimérten közeledett a torony­hoz. Mindig a tetejét nézte s ingatta a fejét, hogy nem, nem. De azért ment, lassan, rövidke lépésekkel. S mindig magasabbra kellett néznie: nem is látta, hogy hova 5 mire lép, csak kitapogatta lép­teit, annyira, amennyit ösztö­ne megkíván. Az öreg megszámolta még­egyszer a pénzt. Megropogtat­ta a piros százasokat s meg is köpködte. — Ropogós még, szinte érzem... A fia ulái. ii.Jult, akj csak ment és nézte a tornyot, mely húsz méter magas is lehet, sokezer téglából építették, sok­száz tonna súlyosra. Pár lépést tett, amikor a lányosképű sofőr felkiáltott: — Vigyázz! Dől! AZ EMBEREKBŐL EGY­SZERRE szakadt fel a ré­mület. A kőkérdőjel meghaj­lott, másodpercek alatt, las­san. — Vissza! Vissza! — bőgött a tulaj. A kérdőjel összeroppant. Hatalmas füstgomba szökött az égnek; az öreg Józsi még látta egy pillanatra fiát, aki mereven az eget nézte, mel­lette vadszőlő futott a Pöcébe. Meg a port látta s az óriási roppanást hallotta. A port azután is látta, lassan oszlott szét, mintha egy lemoshatat­­lan szégyent takargatna. A fiatal Józsit hamar meg­találták. Szürke volt, mint a vakolat, sehol egy ütés rajta. Az öreg Józsi odament a fiához, akit a jark fái alá fek­tettek. Nézte s olyan kicsiny­nek tetszett a fia, mint ami­kor megszületett és világrajöt­­tének második hetében haza­hozták a kórházból a félbéna anyjával. Akkor is ilyen szür­ke arccal és mereven aludt az ápoló karján; olyan közönsé­ges gyerek volt,, mint a többi, csak az állán a kis gödör, mely később aztán mélv árok­ká erősödik, az különböztette meg a világ minden gyereké­től. S a halott is ugyanolyan közönséges lett volna, mint minden eddigi halott, melyet az öreg Józsi látott. De annak a kihűlt emberi testnek az ál­ián piciny gödör volt. Egy mozdulatlan, merev lyukacska. Az öreg Józsi úgy érezte, valamivel el kell takarnia azt a gödröt. Valami friss zöldle­velet keresett a Pöcében. A viz olyan silány volt ab­­an a patakban, hogy alig ért okáig. Ment és felkavarta a ízet, megriasztotta a béká­­at. Tépett sokféle levelet, és gy találta, hogy egyik sem épes teljesen eltakarni azt a mkat. Ment sokáig, szemben folyással, nézte a parti fló­­át, később, már túl a váro­­on pedig a partrr.entl fűzeket, ok-sok levelet próbált ajká­­oz, ám úgy érezte, egyik sem lég nagy. S mindig csak azt gödröcskét látta, mely na­­yobb volt az ismert arcnál, z égnek szökő porgombánál, Pöcébe futó vadszőlőnél is, rely pedig szőnyeget kötött rinden évben a templom ke-Ruikó József NYÁRI NAPLÓ kis csoda Botot törtem as eperfáról — dühösek itt a kutyák. S patás, vékony bokájú [lábként lépkedett mellettem az ág. tájkép Kigyúl a szél s lobog, nyár könnyű füstje száll — Giccs volna így ez, de a réten szakállas eső álldogál. eső után Megáll, fúj, rázogatja magát egy lelkes kis bokor, hogy szinte prüszköl! — [száll a víz bundaszagú ágairól. aug. 2. Magas az éjszakai ég — hiába ágaskodom. Csillagok lengenek. Lébujj­[hegyen állok az udvaron. forgószél Farkába kapott és nyüszít és pörög, pörög maga körül veszettül, mint [egy játékos kutyakölyök. fa Féllábon ál a fa, s inog, majdnem eldől [a szélben, minthogyha játszana. — Elvárja, hogy egy picit [féltsem. a szél Bakot ugrik a bokrok [hátán. — Nahát, hogy mit ki nem [találna! — csóválja nagy busa fejét mosolyogva a nyárfg.. groteszk Mindenhez van jogom, hát játszom. Föntről gyereknek, lentről embernek látszom. Diákok az „cxternátus“-ban Érdekes kísérlet a diákotthonokból fiatalok elhelyezésére ,kiszorult1* Budapesten és vidéken is egyre több közepi sko'ás és egyetemista fiatal kéri felvéte­lét diákotthonba, kollégiumba. Bár ma már hazánkban csak­nem 270 kisebb-nagyobb be­fogadóképességű diákotthon működik —■ lakóinak száma meghaladja a 33 ezret — sok. je­lentkezőnek az idei tanévkez­déskor már nem jutott hely. A Művelődésügyi Miniszté­rium ezért újszerű megoldással az úgynevezett externátusi rendszer bevezetésével kísérle­tezik. Ennek lényege az, hogy magánházaknál, családoknál biztosítanak szállást, azoknak a diákoknak, akik nem kerül hettek már az otthonba, vagy a kollégiumba. A kísérlet első néhány he­tében ős itesen 1800 középisko­lás fiatalt helyeztek el csalá­doknál. Jelentős kezdemény számukra az is, hogy átlago­san havi 150 forintos téríté­sért a kollégiumban, vagy a diákotthonban reggelit, tízórait ebédet és vacsorát kapnak, a bentlakókhoz hasonlóan a tanárok őket is segítik a napi felkészülésben. Ha a kollégiu­mi tanulószobában kevés a hely, rendelkezésükre bocsát­ják az iskolai tanulószobát. Az externátusi elhelyezésben levő fiatalok — bár csak „külta­gok” — teljes jogú részvevői a diákotthon életének, s termé­szetesen kötelezettségeik is csaknem teljesen azonosak bentlakó társaikéval. A tanulókat egyébként a szülőknek kell elhelyezniük magánházaknál, s nekik’ kell fedezniök a lakásköltséget is. Az elhelyezéshez azonban a lehetőségekhez mérten segítsé­get nyújt a szülői munkaközös­ség, sőt az iskola és a kollé­gium is. Gondosan ügyelnek arra, hogy csak olyan helyre javasolják gyerekek elhelye­zését, ahol minden szempont­ból megfelel a környezet. A szülői munkaközösségek jó néhány aktivistája már vál­lalkozott arra. hogy a magán­házaknál lakó diákokat pat­­ronália, figyelemmel kíséri kö­rülményeiket az úi lakhelyen és szabad idejük felhasználá­sát. író-olvasó találkozók megyénkben HARMADNAP FÁVAGÓ MUNKÁSOK találtak rá az öreg Józsira a Bükkben, köz­vetlenül a Hámori tó felett. Hagyta magát hazavezetni, csöndesen, mint aki valamiben nagyon elfáradt. Csak attól az ölnyi keserű­­laputól nem akart megválni, melyet hóna alatt szorongatott. De ennyit megértettek neki az emberek. Még sajnálták is ta­lán — ám erről senki sem szólt előte. Hagyománnyá válnak me­gyénkben az őszi téli író-olva­só találkozók, amelyek eddig is minden évben izgalmas él­ményt jelentettek írók és ol­vasók számára egyaránt. Az év hátralévő hónapjaiban me­­gyeszerte 28 találkozó lesz, amelyeken a Szabolcs-Szat­­márban élő írókon kívül elő­reláthatólag Baranyf Ferenc, Csanády János, Darvas Jó­zsef. Galhmbos Lajos, Garai Gábor, Gergelyes Endre. Job­bágy Károly, Koroda Miklós, Sánta Ferenc, Szabó Pál, Tí­már Máté és Váci Mihály vesznek részt. Az első talál­kozót e hónap 13-án rendezik meg Nyírbélteken. A találko­zók érdekessége lesz, hogy — most első ízben — szakírók is fognak szerepelni. Dr. Gaál László kandidátus. Nagy Sán­dor, Nyékes István és . Sarko­zy Péter lépnek munkáikkal a közönség elé. A találkozó­kat a Megyei Könyvtár és a MÉSZÖV szervezi. Szép új léaetirszúp A Kelet-Németországi Naplóból Kevés nép állt oly nehéz feladat előtt, mint Kelet-Né­­metország népe, hogy a pusz­tulásból az életbe kivezető utat megtalálja és kiépítse a maga és az egész dolgozó em­beriség érdekében. Szörnyű volt az örökség: egy elpusztított ország és egy a tömegekbe is belenevelt eltorzult, embertelen világné­zet öröksége. Az ország fő­városa, Berlin romokban, sze­génység és nyomor mindenütt, az évszázados kultúra emlé­kei elpusztítva, Goethe a leg­nagyobb német költő szobor­díszét egy weimári szemét­dombból kaparták elő, a há­ború nem kímélt senkit és semmit, sem élőt, sem halot­takat... S ebből a mélységből kel­lett felemelkedni, ebből ki­emelkedve kellett felépíteni a Keleti Kohókombinátot, a vas és acélműveket, a Közép­német Szénbányák óriás üze­meit, a mansfeldi Rézkombi­nátot, a rudersdorfi Mész- és Cementműveket, az új lakó­házak, iskolák, kórházak, kli­nikák tömkelegét, vízművek egész sorát, a népi hajógyára­kat, a nehézgépipar annyi vi­lághírűvé lett büszkeségét. Meg kellett újítani a tönkre­ment közlekedési hálózatot, a jénai Zeiss-műveket, a szövő­gyárak százait, újjáépíteni a mezőgazdaságot, az elpusztí­tott falvakat, a szocialista nép igényeinek megfelelően, ’’a múzeumokat, a könyvtárakat, az egyetemeket és teremteni ezzel együtt egy új világot, egy új népet, amely a hábo­rúk vérivó szörnyetege helyett a szocializmus békés és nagy­szerű jövőjét építő munka hő­seként lépjen újra a törté­nelem színpadára, a dolgozó emberiség tapsaitól kísérve és köszöntve... S így megint áhítattal és a nagy emlékektől elfogódva léphetünk Weimár klasszikus földjére, felidézve „a költők és gondolkodók” nemzetének nagyszerű alakjait. A Goethe­­ház kiheverte a háborús pusz­tításokat. az amerikai bom­bák nyomát, s ismét telje* szépségében tűnik fel előt­tünk. A híres színházat, amely oly sok érdekes és jelentős művet mutatott be, s amely a háborúban leégett, most újraépítették, hála a német dolgozó nép áldozatkészségé­nek. Az 1919-es weimári köz­társaság nemzetgyűlése, amely a demokratikus U. n. weimári alkotmányt létrehozta, ebben a színházban tartotta emléke­zetes „alkotmanyozó” ülését. A Schiller-ház, amelyet a szegény költő már csak egy hatalmas munkában eltöltött élet utolsó éveiben mondha­tott végre magáénak. újra eredeti formájában áll. De a város környékén, a hírhedt buchenwaldi koncentrációs tá­borban a mártírok emlékmű­vét nézve égbe nyúló „tor­nyával”, szívbemarkoló relief­jeivel, amelyek a munkatá­bor életének szörnyű emlékeit elevenítik fel,, — újra arra kell emlékeznünk, hpgy mivé lett Németország a hitien uralom alatt. Bármilyen foghíjas és leve­rő a romos Berlin látványa, újra örülünk, hogy járhatunk a Spree partján, bebolyong­hatjuk á város történelmi em­lékekben gazdag utcáit, ame­lyek között különösen kedves számunkra a felvilágosodás és romantika nagy íróinak, Lear

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom