Kelet-Magyarország, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-27 / 252. szám
„Majd a tv“? Igen örvendetes az, hogy ma már alig van a megyében kultúrotthon, amelyben ne lenne televízió. Különösen a távoleső és falusi kultúrotthonoknak jó segítőtársa a tv, s válhat hasznos művelődési eszközzé. Számos helyen minden adás alkalmával megtelnek a széksorok, a tv-felelős rendszeresen felhívja a figyelmet egyegy érdekesnek, hasznosnak ígérkező műsorra. Ahol helyesen értelmezik a tv népművelő, szórakoztató szerepét, ott mindenütt érezhető a hatása. Azonban nem minden kultúrotthon vezetője találta meg a tv és a közönség kapcsolatának gyümölcsöző formáját. Általában két véglet tartja magát: vannak akik nem sokra becsülik a tv műsorait, éppen a nem mindig színvonalas és tartalmas adások miatt, mig mások csak és egyedül a tv-re alapoznak, úgy hiszik a tv pótolhatja az árnyalt és helyi népművelési munkát. Mind a két nézet bizonyos felületességből és kényelmességből fakadhat. Igaz, akad bosszúság a tv nézése közben, azonban nem lehet abszolút minden igény kielégítését várni egy viszonylag új szórakoztató, népművelő eszköztől, amely sajátos úton halad és alapjában most kezd kibontakozni. Ám nem ez, hanem a másik vélemény az elterjedtebb amely úgy fogalmazható meg, ,„Majd a tv...” Vagyis egyes kultúrotthon-vezetők úgy gondolják, nem szükséges alapos népművelési tervet készítem, vagy ha készül is ilyen, ott van a tv, majd ez elvégzi helyettük a munkát. Csak be kell kapcsolni és megkezdődik a népművelés. Hogy ez mennyire leegyszerűsített formája a népművelésnek és nem vezethet teljes eredményre, az aligha szorul magyarázatra. Aki népműveléssel foglalkozik, jói tudja, hogy a tv nem pótolhatja a kultúrotthon tartalmi munkáját, a helyi népművelési teendőkre ala- ■ pozott sokrétű nevelést, szórakoztatást. A tv egy, de nem az egyedüli eszköz a népművelés szolgálatában. Helyes törekvés az, ha ráirányítják a figyelmet a jónak ígérkező tv műsorra, ha tájékoztatják a dolgozókat egy-egy színházi közvetítésről, vagy más tv eseményről. De nagy mulasztás lenne a tv-re bízni mindent, erre alapozni a kultúrotthonok munkáját. Ügy járnánk ekkor, mint az a színész, aki egymaga akar eljátszani minden szerepet, és csodálatára a közönség nem méltányolja ügyködését... Páll Géza SZÜNETBEN A két óra között hasznos beszélgetést folytatnak a diákok, a Nyíregyházi Pedagógiai Főiskolán. Hammel J. felv. cádiy muzsikás Kulturális jegyzetek: AZ OLVASÓK ÉS A KRITIKA A napokban Magyarországon járt az évtizedek óta külföldön élő Duczynska Ilona, az úgynevezett „magyar galilei-pör’ első számú vádlottja. Duczynska Ilona 1917-ben — mint fiatal leány — egyik fő szervezője volt a „Galilei körhöz” tartozó haladó szellemű diákok, háborúellenes mozgalmának. Az „Őszirózsás” forradalom szabadította ki Duczynskát és társait. És egy múltakat idéző összejövetelen — amelyen részt vett régi, nagy küzdelmek néhány még élő katonája — valaki halkan dúdolni kezdte Reinilz Bélának azokat a melódiákat, amelyet Ady versére, a „Magyar jakobinusok dalá”-ra szerzett. Hallani kellett ezt — és látni az ősz ha) övezte, s most felgyűlt arcokat —, hogy igazán megértsük: mit jelentett Ady forradalmas költészete az ifjú „galileistákf’, az új Magyarországért küzdők számára. És hogy mit jelent Reinitz muzsikája, amely segített közelebb hozni kür lönböző körökhöz, rétegekhez az „álmos, szegény Magyarország”-ot ébresztő költő mindentmerésre biztató szavait. Nemcsak a magyar irodalomban, a világirodalomban Reiuitz Béla emlékére is ritka, hogy egy muzsikus oly adekvátul kifejezze — a maga ábécéjén — egy költő sajátos világát, mint azt Reinitz tette „Ady-dalai"-ban. Ahhoz éppen úgy forradalmárnak kelleti lenni, mint Ady volt és éppen úgy arra kellett vágyni, törekedni, hogy „elnyomottak összetörtek”, a „magyarok és nem magyarok" összefogjanak és végre „egy nagyot, mondjanak. Nagy Endre írja — aki pedig soha nem értette meg igazán sem Ady sem Reinitz legmélyebb szándékait —, hogy még azok az Ady—Reinilz dalok is, amelyek Lédáról, szerelemről, a válás keservéről szóltak, úgy hatottak, mint egy-egy kiállítás. Reinitz Béla már akkor megértette Ady nemcsak lí'ödalomlörténeti, hanem történelmi jelentőségét, amikor a költő még nem is bontotta ki teljesen szárnyait. És mert Őt szolgálta, együtt repült vele a láz, a lendület, az áldozatvállalás .Illés szekerén. Hamisítás volna azt mondani, hogy a 85 éve született és éppen 20 éve eltávozott Reinitz az volt a muzsikában, mint Ady m költészetben. Az „Ady-dalok”-on kívül valóban jelentősét nem is igen komponált és bizonyos az is, hogy a „Magyar jakublnus dala", az „új vizeken járok”, a „Párizsban járt az ősz” és a többi, Reinitz által megzenésített Ady-vers muzsikája kevésbé maradandóak, mint maguk a versek. De ez a bátor, tlsztalelkü muzsikus, aki már egész fiatal korában azokhoz a törekvésekhez kapcsolódott, amelyeket a zeneművészetben Bárlók Bála képviselt a legmagasabb színvonalon, aki az 1919-es Tanácsköztársaság máig Is példát mutató felelősségű kulturális funkcionáriusa volt, s akit Horthyék ellenforradalma hosszú időre emigrációba kényszeritett, ahol nem tört meg sem forradalmár, sem magyar mivoltában, mindenképpen megérdemli, hogy emlékezzünk rá. Súlyos, vérbő egyéniségét, mély, erős hangját, amelyen — külön-, böző budapesti, bécsi, berlini kávéházakban — sze nvedélyesen vitázott, kortársainak, barátainak, elvtársaiiuik szeretettől álhatóit anekdotái őrzik, Reinitz Béla azonban több volt, mint — bármily gyöngéd — anekdoták hőse. Adynak és Bartóknak ez a szlvbéll fegyvertársa meg nem alkuvó ember és meg nem alkuvó művész volt. Akinek szívügye mindaz, ami nálunk történik, annak igazán nem „szárazak” a statisztika . számai. Ha — például — azt olvassuk, hogy 1951-ben 143 millió, 1957-ben 310 millió, tavaly pedig 672 millió könyv talált gazdára, nem lehet nem meglátni ezekből az általános adatokból is a növekvő érdeklődés jelzését Bizonyos ugyanakkor, hogy a legárnyalatosabb kullúrstatisztika sem tükrózhe'i vissza teljes pontossággal: milyen szerepet tölt be a jó könyvek választékának és az olvasásra fordított időnek gyarapodása, a szép irodalmi olvasmányok növekvő hatása életünkben? Miben különbözik az olvasói közvélemény az Irodalmi közvéleménytől? A másodikba beletartozik az íróknak, irodalmároknak, a könyvkiadás és könyv terjesztés munkásainak, a könyvtárosoknak és . általában a kulturális neveléssel foglalkozóknak egyes könyvekről és általában az irodalomról alkotott véleménye. Csatoljuk ehhez azok nézeteit, ízlést, ítéleteit is, akik — bár nem dolgoznak rendszeresen kulturális területen — de élénken részt vesznek öntevékeny irodalmi színpadok, irodalmi körök, olvasómozgalmt k és versenyek munkájábnn, s szorosabb vagy legalább kapcsolatban vannak az irodalmi folyóiratokkal Is Az „irodalmi társadalmi munkások" szima állandóan növekszik és ez önmagában is biztató jel. Hiszen aktív irodalmi közn?lemény nélkül nincs olvasói közvélemény. Ez az utóbbi azonban szelesebb körű, mint az előbbi és ha igazán mozgásba jön, askoi ez s lendület visszahathat az előbbire. Olvasói közvéleményen az a gazdagodás értendő, amit a társadalom legszélesebb körei kapnak az irodalomtól. Az a szellemi, erkölcsi többlet, amit nagyon sokan nem is kapcsolnak össze magukban az irodalommal. Hiszen olyan emberek, akik magukat nem hogy irodalmároknak, de különösebben Irodalmi érdeklődéseknek sem tartják, mind természetesebben idézik — egy köznapi témával kapcsolatban — egy regény vagy véts valamilyen motívúmát. Hiba volna nem észre venni F.ejes F.ndrc regényének, a „Rozsdalemető-nek” nem egy szemléleti és ábrázolási hiányosságát. <Ezt a hibát — mellékesen — több kritikusunk elkövette.) De az olvasói közvélemény örvendetes gazdagodása, hogy különböző foglalkozású és évdeklődésu emberek között gyakran halljuk ezt a meghatározást: „Hát ez olyan Hábe:ler-dolog”. A Fejes regény a Hábetler-családban azokat az embereket ábrázolta, (ismételjük távolról sem tökéletesen) akik megelégszenek egy nagyon szűk élettel és odúba húzódnak a történelem, az igazi élet elől. S a „Hábetler" kifejezés sokaknak megkönnyíti, nogy valakiért vagy valakire vonatkozó ítéletüket meah gfáin azzá k. No, de Toldi Miklóstól Vaszilij Tyorkinig és Kárpáthy Zoltántó’ üavidovig sok tucatjavai sorolhatnánk fel azokat a a tegnap és ma, magyar földön és külföldön született irodalmi nősöket, akik mostanában lettek részeivé az olvasói tudatnak. Nem állítjuk, hogy az irodalmi hősök — ahogy Gorkij nevezte őket, „szellem szülte, de nagyon is élő barátaink* — már helyet kaptak mindenki életében, gondolkodásában, beszédében. Nem szándékunk, hogy csökkentsük az irodalmat tudatosan megszerettető mozgalmak, rendezvények igen nagy jelentőségét. Szükséges azonban, hogy — az irodalmi közvélemény „élcsapata” mellett — felfigyeljünk azokra is, akiknél nem számíthatunk arra, hogy hamarosan részt vesznek majd az irodalmi - életben és az irodalom népszerűsítésében. Hiszem ezek a sznobok szemében „szűz”, tudatlan tömegek is egyre többet olvasnak és olvasmányaik hatása kezd látszani is egyéniségükön. És az irodalmi kritikának éppen olyan nagy a felelőssége, mert nemcsak azokat kell orientálnia, akik löbbékevésbé maguk is el tudnak igazodni a problémák között, hanem olyanokat is, akiknek néhány esztendeje talán csak a kalendárium volt az „irodalmi” élményük. Ezekre az olvasókra nem közvetlenül hat az elvi mélységű birálat, hanem a kritikák, Irodalmi viták eredményeit félhasználó újságírók, vagy akár fejlettebb olvasók közvetítésével. Nem tulzunk, hogy az elmúlt években szinte mértani arányban növekedett az olvasók száma és az olvasás —, hogy úgy mondjuk — hatásfoka is. Semmiképp sem az a cél, hogy a tömegek most már kritikaolvasók legyenek.' Am ha a kritika nem elég elv és nem elég színvonalas, ha nem figyel fel az Irodalmi elet minden jelentős mozgására — és tegyük hozzá, a széles olvasói körök sokszor csak dadogva elmondott és formás felszólalásokban, levelekben meg nem fogalmazott igényére — akkor nem érhettük el, hogy az olvasói közvélemény előbb-utóbb szocialista szellemű irodalmi köz-KÉT ÚT F-MT NÉNÉMÉK legkissebbik fia, a Miklós máról holnapra városba került. A tegnap még gyermekarcú srác gépekkel, motorokkal tanul bánni: mezőgazdasági gépszerelő lesz. A gépállomás örömmel adta az Írást, hogy szívesen várja a fiút, ha kitanulta a szakmát. Viszem most n£ki az anyja által rámbízott csomagot, és... milyen érdekes hozzá az út HAÍHM1NC EGYNÉHÁNY év távlatából vetődik elém a kép. A szomszédunk akkori egyik fia is mesterséget tanult Hogy ő nem lesz napszámos, szolga, paraszt — Iparos lesz. A falu malomgépészéhez szegődött lakatos inasnak. Annak is vittem csomagot az anyjától. Néha, mikor nem értek rá, velem küldték a früstökjét, ebédjét: kis paprikás krumplit, rántott krumplit, tört krumplit, paszulyt törve is, még „lucskos” káposztát, pirított kenyérszeletkéket,, Láttam, mit küldtek neld mert a műhelyben, gépházban érdeklődve meg KÖZÖTT is vártam, mig evett a maszatos satúpadon. Engem, szeretett az a fiú, mert nem csúfoltam, mint a többi utcai kiscsikók, hogy: inas, korog a has? Különben szelid, halk szavú fiú volt, mindig kormosán, olajtól fényes kopott ruhában. Mestere egyszerű bérelt munkása volt a malomnak, nem vállalta inasa kosztolását. De haza se engedte. früstökre, ebédre mondván: aki inas ne sétálgasson. Mikor felszabadult a szomszéd fiú, úgy el is ment a faluból, hogy azóta se láttam háromszor, Pesten valamelyik nagy gyárban dolgozik.. ITT, EBBEN VANNAK az ipari tanulók? — nézek kérdőn az impozáns, kétemeletes épületre. Beenged az egyensapkás kapus, persze. Meg is mondja, merre menjek. A nagy, tágas teremben a falak mellett katonás sorrendben kétajtós szekrények sora óznak. Előttük karoöszékek, s azokon belül, óriás ,i,0” alakban csővázas padok. S egy sereg hasonló korú fiú közt a Miki! Otthonról ismert rendes, jó ruha, ing, pulóver van rajta, lábán félcipő. Szőke haját már igazán nem is boci nyalta simára... De ni! a szöszét, milyen jól áll a srácnak a nyakkendő. — Vártál? — Irta édesanyám, hogy valaki ismerőstől elküldi a mackót. Kibontja a csomagot. Szekrénye ajtaján kis fémbetétben géppel írt névjegy: Veress Miklós. — A te szekrényed? — Az. — Teljes egészében? A fiúk, akik a közelben állingóznak, jókedvvel kuncogni kezdenek. Miki is ne • vetve int. Aztán kicsit durcásan mondja; — Csak új mackót vett édesanyám. írtam pedig, a munkaruha alá jó lett volna az is, amit otthon Hagytam. Meg... ezek az ennivalók... MEGESZIK két szem szilvát, levesz pár szemet az egyik fúrt szőlőről. Diós süteménybe harap, akkor azt Is abbahagyja. — Gyertek, srácok. Vegyék akinek kell. Kinyitja szekrényét, hogy elhelyezze a mackót, meg a maradt hazait. De nehezen megy. A polc tele fehérneművel, tiszf álkodási eszközökkel ; vállfákon ruhák sora, lent cipők, szandálok, papucsok, kefék, bokszos dobozok. Többször is átrakja a készletét, hogy minden helyén legyen, s a rend is megmaradjon. (Tényleg, kell Is az egész szekrény)! — Nem vagy éhes? — Jól néznék ki. Négy kilót híztam hat hét óta. — Itt tanultok? — Ez a kollégium. Egyébként — int kis félkört a kezével —, ez a tanulótermünk. Ha benn vagyunk. A műhelyek az udvaron vannak, külön épületben. Biztosan tetszett látni.. Az elméleti tárgyak tanulására külön rendes Iskolába járunk. Jól érzed magad? ' — MÉG SZÉP, hogy jól. A héten kalapácsét csináltunk. Dicséretet kaptam dolgozatomért. Szabad időben nézhetünk tévét, játszira tunk a kultúrklubban. Van sakk, dominó, biliárd, asztalfoci. Hát édesanyámék? — Megvannak. Apád szántani jár a traktorral. — Vetés alá, vagy télire? — Elvetett már a szövetkezet — Az jó. — Mit üzensz? — Vasárnap hazamegyek látogatóba. Épp az előbb küldtem el a levelet. — No és... dörzsölöm az ujjam. — Mennyit adjak? Nevet. Közelben levő társai is élénk szemekkel bazsajognak. — Nincs rá szükségem. De ha tetszett hozni... MIKOR ELKÖSZÖNÖK, cseppet se szomorú. A széles bejárati kapuból mosolyogva integet. Előre is tudom, mikor megfordul, hogy Viszsza menjen, egész biztosan fütyölni fog. ÉN PEDIG megint a szomszéd fiúra gondolok, aki lakatos inas volt. Hogy amikor vittem annak is csomagot, meg most a Miki öcskösnek, a két út között milyen óriási a különbség. Asztalos Bálint. véleménnyé váljon. A fejlődés útja az, hogy az átlag olvasó — a szépirodalom segítségével is — eljusson az illúzióktól a valóságig, a realitás gazdag izgalmas voltának belátásáig. Ezért hát a kritika különböző fokain nemcsak a dogmatizmus, a „stílus demokratizmusa” a mély sematizmust követelő nezetek csökevényeitől kell — sürgősen — megszabadulni, hanem attól a liberális, nagypolgári fogan látású felfogástól is, amely az olvasóra bízza, hogy „csak úszkáljanak”. Az irodalmi müvek tengerében és nem segít nekik, hogy — a maguk szellemi fejlődése és a szocializmus közhasznú építése érdekében — megtanuljanak disztingválni. Hogy több millió magyar ember előbb-utóbb aktív az irodalmi termelésre Is hatni tudó olvasóvá legyen, az igazán nem csak szervezés dolga. De a kritika erőit — igenis — jobban, okosabban kell megszervezni, s az eszmei offenzívat igen következetesen kell véghezvinni ahhoz, hogy népünk szellemi szomjúságát, mindig friss, üdítő forrásvízzel és soha ne poshadt. lötytyökkel oltsuk. Antal Gábor,
